Chapter 42
w|c|k|d - mary
"WHEN ONE DOOR CLOSES..."

  Miután Newt megszorította a kezemet, egy emberként rohantunk a legközelebbi Berg felé, kikerülve a megrongálódott gépek és az élettelen vagy félholt katonák maradványait. A levegőben a halál bűze terjengett, és a vér jellegzetes, gyomorforgató szagát sodorta felénk a szél.
 A robbanások egyre gyakrabban és egyre közelebbről érkeztek, és minden rengés után tagadhatatlanul bizonytalanabbá váltak a lépteim, így mindössze Newt erős karjainak köszönhettem, hogy nem estem a padlóra. A szőke fiú mintha csak jóvá akarta volna tenni az ellenünk elkövetett vétkeit, lelkiismeretesen, nyitott szemmel járt, így figyelte az aláhulló kődarabokat, figyelmeztetve az óvatlan társainkat, akik az őrülten rohanó, még lélegző emberekre szegezték a fegyvereiket.  Többé már nem voltak VESZETT és tesztalanyok, Alkotók és tisztársak. Mind emberek voltunk, akik versenyt futva az idővel, bármit megtettek volna a túlélésért.  A tekintetemet rabul ejtette az egyik vigasztalhatatlanul bömbölő orvosnő, aki az északi sarokba kuporodva, remegve figyelte az eseményeket. A ruháját vörösre festette a vér, ő mégis sértetlennek látszott, egészen addig, amíg a tenyereire támaszkodva el nem indult a kijárat felé. Mert, ahogy maga mögött hagyta a biztonságot nyújtó falat, az őrület magába szippantotta és a fel-le rohangáló emberek agyontaposták, nem törődve segítségért esdeklő sikolyaival.
 Elfordítottam a fejem, és megpróbáltam kiűzni az elmémből Teresa halott testének emlékét. Azt, ahogy jégkék íriszeiből a szemeim láttára kihunyt a láng, ahogy a bőre árnyalatokkal sápadtabbá vált, ahogy a testét elhagyta a lelke. Próbáltam kizárni Thomas megrökönyödött arcát, a szemeimben megjelenő könnyeket, Minho hitetlen tekintetét... Megpróbáltam a jelenre koncentrálni, tagadva, hogy nélkülem sohasem jött volna vissza a VESZETT bázisára. Mert, ha akár csak egy pillanatra is engedtem volna a bűntudatnak, az könyörtelenül és pillanatok alatt összezúzott volna.
- Serpenyő? - hallottam valahonnan egészen távolról, mire a hang irányába kaptam a fejem. Chris és Jorge a tömeget pásztázták, míg Minho előrenyomult és kiélesített fegyverével utat tört magának az emberek között. - Serpenyő!
  Még akkor sem engedtem el Newt kezét, amikor a fiú elé lépve elindultam az egykori Elöljáróm irányába. A testes, néger srác arca beesettnek tűnt, a tartása meggörnyedt, és Chrishez hasonlóan húzta a lábát, mégis elmosolyodott, ahogy felismerte a felé rohanó, vágott szemű bököttet. Minden korábbi összezörrenésük ellenére egy baráti kézfogással köszöntötték egymást, mielőtt visszajöttek volna hozzánk.
- Kik ezek az emberek? – kérdezte a bátyám a fejével egykori szakácsunk háta mögé biccentve. A nyakamat nyújtogatva, kíváncsian mértem végig a jövevényeket. A ruháik rongyokban lógtak, az arcukat bemocskolta a por és a vér ragacsos keveréke, a hajuk összetapadt a piszoktól. Rettegtek, mégis volt bennük valami meghatározhatatlanul pozitív. Majdhogynem reménnyel teli.
- A VESZETT emberei nem csupán rajtunk kísérleteztek. A szökésünk után készek voltak újrakezdeni az egészet. Az egész Útvesztő-próbát a legelső naptól kezdve – magyarázta a néger fiú heves artikulálások közepette. A keze hol a magasba emelkedett, hol a combjaihoz csapódott, a nyakán és a halántékán pedig kidülledtek az erek, ahogy megpróbálta túlkiabálni az őrületet. - A legfelső emeleten találtunk rájuk.
 Kelletlenül szívtam be az alsó ajkam, míg a tekintetem a nálam egy fejjel magasabb Newt csokoládészínű íriszeibe fúrtam. Elengedve a tenyerét, a kezeimet a felkarjára tekertem, míg a testsúlyomat a bal lábamra helyezve hagytam, hogy átkarolja a testem és finoman közelebb húzzon magához.
 Mégsem lehettem önző.
- Hermoso... – Jorge a hátára dobta a kezében szorongatott fegyvert, majd összecsapta a tenyereit és megpróbálta felhívni magára a figyelmet; több-kevesebb sikerrel. Fogalmam sem volt róla, mióta szólongathatott minket, hisz én is csupán egy véletlen, némaságba burkolózó másodpercnek és az ismerős megszólításnak köszönhetően figyeltem fel a férfi könyörgő hangjára. - Indulnunk kell!
 Tisztában voltam vele, hogy igaza volt. A bázis legfontosabb támpillérein kívül már szinte az összes fal megrepedt vagy darabjaira hullott halottak tucatjait hagyva hátra. Mégis...
- Még nem! – akaratoskodtam. Jorge szemei elkerekedtek a döbbenettől, az ajkai résnyire nyíltak, míg ezzel egy időben az izmai megfeszültek az ereiben pumpáló dühtől. Talán hálátlannak tűnhettem, amiért képtelen voltam beérni Newt megmentésével, és most újra kész voltam a saját fejem után menni, de ez voltam én. És eszem ágában sem volt megváltozni. - Még nem mehetünk. Meg kell találnom Gallyt! – magyaráztam, amikor pár megnyújtott lépéssel átszelte a közöttünk tátongó csekély távolságot. Az ujjait a felkaromra tekerve megpróbált az érintetlen Berg felé rántani, de Newt dühtől eltorzult arcát látva hamar szabadon engedett.
- Mondd, hogy rosszul hallottam! – sziszegte idegesen Minho, a kezét a spanyol fiú vállára helyezve. Finoman távolabb tolta Jorgét, majd az arcomba hajolva, hitetlenkedve vette tudomásul, hogy minden szavam tökéletesen komolyan gondoltam. Prüszkölve hőkölt hátra. - Gally ölte meg Chuckot, ráadásul a Jobb Karnak dolgozik... – kiáltotta. - A redves bökőjét, hisz képesek voltak ránk robbantani a plottyos épületet!
 Vékony vonallá préselt ajkakkal néztem farkasszemet az ideges Futárral, és bár szerettem volna, képtelen voltam vitába szállni vele, mert igaza volt. De minden keserű emlék ellenére a malacképű fiút még mindig többre tartottam a Jobb Kar embereinél, és mivel mind új életet akartunk kezdeni, távol a VESZETT-től és az Alkotók bukása után hatalomra kerülő szervezetektől, nem maradt más választásunk. Nem tarthattuk meg a vírus ellenszerét kizárólag magunknak. Az embereknek szükségük volt a gyógyírra.  
- Mennyien vannak még? Mind kijutottak? – kérdeztem inkább, egyenesen a fiú háta mögött álló Serpenyőt szuggerálva. A szakács kissé megdöntötte a fejét, de egy árva szót sem szólt, amíg Minho el nem lépett mellőlem. Akkor aztán egy nyeszlett nyögést követően az oldalai mellé engedte csípőre csapott tenyereit és elnyitotta összepréselt ajkait.
- Sonya, Aris és Harriet még hoznak egy-egy húszfős csoportot – felelte, és elhúzta a száját, amikor ráeszmélt a szavai mögött megbújó, keserű valóságra. A kezdetben még százfős csoportunkból mindössze kilencen éltük túl a megpróbáltatásokat, ha nem vettük figyelembe a perzseltföldi barátainkat, akikkel kiegészülve a létszámunk két számjegyűre nőtt. A további kísérleti alanyok nélkül a létezésünk halálra volt ítélve az Ava Paige által talált érintetlen világban. Szükségünk volt rájuk, ahogy nekik is ránk.
- Newt! – A föld megremegett a talpunk alatt, és ezzel egy időben kidőlt a hangár egyik belső fala, halálra zúzva hat vagy hét fehér köpenyes ápolót az agyontaposott orvos már élettelen testével együtt.
 A kettétört bejárati ajtó mögül tucatnyian özönlöttek be a zárt hangárba, közöttük egy ismerős, vörösesszőke lánnyal, akinek az arcát egy ocsmány zúzódás tarkította, fakó bőrét egészen lilává változtatva. Sonya haja meglibbent, ahogy felgyorsította a lépteit, utat mutatva a kimenekített, feltehetőleg immunis bökötteknek.
- Segítsetek nekik! Mire végeztek, itt leszek és eltűnünk – kérleltem a tőlem egy karnyújtásnyira álló, szőke srácot. Newt összeráncolta a homlokát és többször is szólásra nyitotta a száját, jóllehet egyetlen épkézláb mondatot sem tudott összerakni, mintha képtelen lett volna szavakba önteni a gondolatait. Leplezett riadalommal sütöttem le a szemeimet. Lopva a fiú karjára erősített infúziós tasakot figyeltem, hátha kifogyott a tartalma és Newt elméje máris hanyatlásnak indult, azonban a flaska még majdnem teljesen tele volt, így tettem felé egy határozott lépést és megfogtam a kezeit. – Együtt.
- Nem! – tiltakozott, és bár azt hittem, el fog lökni magától, épp az ellenkezőjét tette. Szorosan a mellkasára húzott, körém tekerte hosszú, szálkás karjait, és a fejem búbján pihentetve az állát, mély lélegzetet vett. Ahogy a vállaink egymáshoz simultak, éreztem szívének heves dobbanásait, amitől egészen elérzékenyültem. Félt; engem féltett. - Csak most kaptalak vissza – suttogta elgyötörten.
- Figyelj! – kérleltem, kiszakítva magam a karjaiból. A jobb tenyeremmel megérintettem az arcát, és megcirógattam enyhén borostás bőrét. Az ujjaim az ajkain ejtett vágásokat simogatták. - Megtaláltuk az ellenszert – suttogtam, kizárva a minket körülölelő zord valóságot. Tudtam, hogy történjék bármi, meg fog érteni, mert a Tisztáson megismert fiú minden társát ugyanúgy szerette. Tisztában kellett lennie azzal, hogy számunkra nem létezett más járható út. - Bármennyire is szeretnék elmenni innen, nem tarthatjuk meg magunknak. A Jobb Kar...
- Sokszorosíthatja a szert és megmentheti milliók életét – válaszolta, miközben kisimított az arcomból egy kósza tincset. Borzalmasan éreztem magam, amiért újfent háttérbe szorítottam a boldogságát, és mégis... egyszerre voltam rá dühös és szerettem belé az addiginál is jobban, amiért meg sem próbált visszatartani.
- Pontosan. Ha megtalálom Gallyt, átadom neki a fiolákat és elmegyünk – motyogtam egy lágy puszit lehelve a szája szélére. - Megkeressük a Menedéket. Az igazi Menedéket.
 Egy hosszúra nyújtott másodpercig elmerültem a megkönnyebbüléssel vegyített öröm ragacsos masszájában, amit Newt szerelme hozott létre és táplált, míg gigászi méretűvé nem vált, majd elléptem a fiú mellől.
 Végignéztem a barátaimon, és tátogva mondtam nekik köszönetet azért, amiért megismerhettem őket, azért, amit értem tettek és tenni fognak a jövőben is. Leírhatatlanul szerettem mindannyiukat.
 Brenda megveregette a vállam, tövig vágott körmei belevájtak a bőrömbe, ahogy megpróbált átadni egy keveset a lelki erejéből, majd egy hangos kiáltással elindult a hangárban található őrbódé felé, magával rángatva a megdermedt Christ, akinek egy kiélesített géppuska simult a kezeibe.
 Ahogy kitapogattam a zsebemben lapuló üvegcséket, kész voltam visszafutni az omladozó épületbe.

- Veled megyek – kiáltotta utánam egy ismerős hang. Bár úgy terveztem, szó nélkül továbbrohanok, képtelen voltam megmozdítani a lábaimat anélkül, hogy még egyszer utoljára visszanéztem volna rá. De bár ne tettem volna!
 Newt hol az egyik, hol a másik lábára helyezte a testsúlyának nagyobb részét, ezzel kihangsúlyozva bicegését, holott egy tapodtat sem mozdult. Ahogy ott állt, a kezeit az oldala mellé ejtve, tehetetlenül, az alsó ajkam beleremegett a szótlanságba.
- Egyedül gyorsabb vagyok – replikáztam, kihasználva az egyetlen logikus érvet, amit felhozhattam ellene anélkül, hogy eszébe juttattam volna, hogy alig fél órája még mindannyiunkra nézve veszélyt jelentett. Nem mintha ez meggátolt volna abban, hogy a közelében legyek.
- Tudok futni – akaratoskodott ökölbe szorított kezeit az oldala mellé szorítva, mintha csak így akarta volna bebizonyítani, hogy ismételten ura volt a saját testének és érzéseinek.
 A következő rengés olyan váratlanul ért, hogy kis híján a földre estem, de az utolsó pillanatban sikerült megtartanom az egyensúlyom, ahogy a mellém lépő Newtnak is, aki így egy elégedett mosollyal az arcán, kihívóan mért végig, miközben a helyére simítottam a felsőm szegélyét, ezzel elfedve a testemen ejtett ocsmány zúzódásokat, amiket a fiú combjai okoztak a gépházterem padlóján.
- Legyen – válaszoltam egy színpadias sóhajtás kíséretében, hátat fordítva a fiúnak, hogy még véletlenül se láthassa az arcomon átsuhanó kettős érzelmeket. Nem akartam, hogy azt higgye, megrendült a hitem, mert nem erről volt szó. Egyszerűen csak biztonságban akartam tudni, távol az omladozó falaktól, melyek könnyedén összezúzhatták volna a csontjait. De nem tilthattam meg neki, hogy velem jöjjön. Azok után nem, hogy képes voltam utánamenni a Buggyantak közé. Azok után semmiképp, hogy eljöttem érte a VESZETT bázisára. Úgy tűnt, egyikünk sem ismerte igazán az egyedül szeretnék lenni kifejezés jelentését, főleg, ha egy szerettünk élete forgott kockán. - Serpenyő! Hol van Gally?
  Serpenyő beszívta az alsó ajkát, miközben megpróbálta felidézni, hol látta utoljára a malacképű fiút.
- Legutóbb a Jobb Kar embereivel láttam. Felfegyverkezett katonák talpig feketében, szemellenzős sisakkal a fejükön – magyarázta, amikor egy éles, csikorgó hang megrázta a hangár belsejét. Először azt hittem, hogy egy újabb robbanás, ezúttal közvetlenül az ajtó mögött húzódó folyosó egyik szűk szobájából, de akkor megláttam az égen tündöklő Nap első sugarait, és rájöttem, hogy csupán az addig lezárt hangárajtók ereszkedtek vissza a földbe. Brenda és Chris megtalálták az őrbódé hátsó paneljébe bújtatott vészkarokat, amelyek áramszünet esetén lehetővé tették az ajtók manuális irányítását.
- Kicsit konkrétabban, kérlek! – követelőztem finoman, az oldalamon a szőke alvezérrel.
 Minho hangos horkantással fordult az Elöljáró felé. A kezeit összefonva, tüntetőleg az épségben maradt Berg masszív rámpáját figyelte, amit Jorge hiába próbált leereszteni a repülő oldalán díszelgő, fémes gombbal. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a gép mégsem volt teljesen érintetlen. A plafon leomlásánál megsérülhetett a külső akkumulátor, ami ellátta energiával a nem létfontosságú elektronikai készülékeket; a rámpát, a navigációt és a belső világítást.
 Őszintén reméltem, hogy az egyik megroncsolódott gépben találnak majd működőképes akkumulátort, amit aztán átkötve képesek lesznek beindítani a kiszemelt Berget.
- Ha velük maradt, akkor a bázis másik oldalán lesz, ott, ahol a teherautókat hagytuk – tájékoztatott a néger srác a bal kezét vízszintesig emelve a megfelelőirányba bökve, amire persze nem volt semmi szükség. Pontosan tudtam, melyik bejáratra gondolt.
 Egy suta bólintást követően magamhoz öleltem Thomast, aki alig akart szabadon engedni, végül mégis megtette, és Minhót, akit a duzzogása miatt csupán hátulról tudtam átkarolni. Az ázsiai fiú teste összerezzent a váratlan támadástól, de az izmai azonnal ellágyultak, amikor a tenyereim végigsimítottak a felkarjain.
 Összeszorult a torkom, ahogy eszembe jutott, hogy talán ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őket, de legalább elbúcsúzhattam tőlük, és ez nagyon sokat segített. Hagytam, hogy Newt összefűzze az ujjainkat, csak azt követően szorítottam össze az ajkaimat, és fordultam el a tisztársaimtól.
- Várjatok meg, sietünk! – kiáltottam oda Jorgénak, aki egy kicsivel hátrébb, megdöntött fejjel figyelte a belsőséges ölelkezéseket. Összefűzött karjai és goromba arckifejezése felidézte bennem az első alkalmat, hogy megláttam a sivatagban. Ezúttal is ugyanolyan felsőbbrendűnek és lekezelőnek tűnt, egyedül a bütykeit elcsúfító sebhelyek változtak. Azokat felváltották a sötétlila zúzódások, melyek behálózták az egész testét.
  Képtelen voltam levenni róla a tekintetem, pedig a néma ácsorgással értékes perceket veszítettünk. Oda akartam menni hozzá, a karjaiba bújni és megköszönni, amiért vigyázott rám, és amiért a sajátja elé helyezte az akaratomat bent a bázison, de a lábaim a földbe gyökereztek.
- Akár oda is... – Akár oda is mehetnénk értetek az omladozó épület másik oldalára. A fejemet tettem volna rá, hogy ezt akarta mondani, és úgy tűnt, a spanyol fiú is erre a következtetésre jutott, mert még mielőtt befejezhette volna, durván a bátyám szavába vágott.
- Nem tartom jó ötletnek, muchacho. – Jorge közelebb lépett hozzánk és Thomas vállára fektette az egyik napbarnított, bőrkeményedéses tenyerét. A kócos fiú hátrakapta a fejét, és egy végtelenségbe nyúló pillanatig fogva tartotta a pilóta tekintetét. - Az, hogy a Jobb Kar nem tudja, hogy sikerült elmenekülnünk, az előnyükre válhat. Tiszta lappal kezdhetnénk titkos szervezetek és összeesküvés-elméletek nélkül – magyarázta a perzseltföldi bökött egy sajnálkozó grimasszal az arcán, hisz ha értünk jöttek volna, nagyobb esélyünk lett volna a túlélésre, így viszont kétszer is át kell verekednünk magunkat a VESZETT bázisának omladozó falai között.
 Mégsem tudtam vitába szállni a felhozott érvekkel. Nem bíztam a Jobb Karban.
- Jorgénak igaza van. Tíz percet kérek... – kezdtem, még mindig Newt kezében lelve támaszra. Ő volt számomra a horgony, a kapaszkodó, a háló, ami megmentett a becsapódástól, miután a lábaim elrugaszkodtak a talajtól és a testem a beton felé zuhant.
- Várunk, ameddig tudunk, de az épület lassan a darabjaira hullik, úgyhogy... – Jorge előrelépett és a karjaiba zárt. A mellkasom nekicsapódott kidolgozott felsőtestének, a szemeim pedig elkerekedtek, ahogy a tenyerei megtartották a testem. Hosszú, elnyújtott másodpercekbe telt, mire felfogtam, mi is történt körülöttem és viszonoztam a gesztusát, de amikor megtettem, nehezemre esett elengedni.
 Nem vártuk meg, hogy Brenda és Chris visszaérjenek az őrbódétól, azonnal belevetettük magunkat a tömegbe, ahogy a Sonya mögött rohanó emberek egyesültek Serpenyő csoportjával. A hajam szállt a levegőben és a hátamat verdeste, ahogy méterről méterre egyre gyorsabb tempóra kapcsoltunk. Egyedül a félig kidőlt bejárati ajtó előtt lassítottunk le, és akkor is csupán azért, hogy kiszélesítsük a rést, amin át bejuthattunk az épületbe.
 Az emberek mindig is úgy tartották, hogy a halálukat megelőző másodpercekben lepereg életük filmje, de amikor az egyik súlyos tartógerenda beomlasztotta a keleti szárnyat, és kis híján összezúzta a csontjaimat, semmit sem láttam. Csupán a levegőben kavargó sötét porszemeket és a sokk kreálta, szikrázó csillagokat, melyek még percekkel később is ott repkedtek a szemeim előtt.
 A váratlan kerülő miatt újabb értékes perceket veszítettünk, ráadásul, ahogy az várható volt, Newt bicegése már az első fordulónál kiütközött, és minden újabb kanyarnál szembetűnőbbé vált, így kénytelen voltam visszafogni a tempót, mindezt persze úgy, hogy a mellettem kocogó fiú még véletlenül se vegye észre, hogy nélküle megfeszített combizmokkal, fogcsikorgatva rohannék, megfeledkezve a levegőhiány okozta fájdalomról, ami a mellkasomra nehezedett. A porral kevert oxigénmolekulák mintha megültek volna a tüdőmben - alig kaptam levegőt.
 Elérve az épület tengelyét, megkerültük a központi liftet, és áttérve a baloldali folyosóra, átmásztunk egy két méter széles lyukon, ezzel megspórolva két teljes kanyart, ami átszámítva hatvan egész másodpercünkbe telt volna.
 Egy pillanatra sem engedtük el egymás kezét, így mindketten a földre zuhantunk, amikor kapaszkodó hiányában képtelenek voltunk megtartani az egyensúlyunkat, és magunkkal rántottuk a másikat a legújabb rengéshullámnál. A még egyben maradt szekrények velünk együtt csapódtak a padlónak. A bennük elrejtett üvegtárgyak szilánkosra törtek, és ellepték az egész kórtermet. Miközben megpróbáltunk felkelni, az egyik gurulós ágy nekünk ütközött. Megszédültem, ahogy a fémből öntött bútordarab sarka nekicsapódott a tarkómnak.
 A szemeim előtt pattogó, képzeletbeli csillagok sárga fényárba borították a bázist, jóllehet áram híján már egyetlen villanykörte sem pislákolt, ahogy a vészfények is abbahagyták eszeveszett villogásukat. Ha a plafonon tátongó rések nem engedték volna át a napsugarakat, valószínűleg az orrunkig sem láttunk volna el.
 Megtámasztottam a tenyereimet és felálltam, végül segítettem Newtnak, akinek - bár tagadta - jól láthatóan fájdalmat okozott minden egyes lépés, ami az esést követte. Az ajkamba harapva, lopva végig mértem, majd az egyik fából tákolt szekrény mellé sétálva, mankót készítettem neki, mert a fejemet tettem volna rá, hogy kificamította a bokáját.
 Newt egyszerűen túl makacs volt ahhoz, hogy elfogadja a segítségem, amikor a rögtönzött bot beleakadt az egyik magasított küszöbbe, és majdnem orra bukott, de még csak most kaptam vissza, képtelen voltam ráordítani, ahogy a Tisztáson töltött első hetekben tettem. Emlékszem, milyen könnyedén összekaptunk, hogy milyen könnyű volt a legrosszabbat feltételezni a másikról. Ő nem hitt nekem Gallyvel kapcsolatban, én pedig megvádoltam, hogy ellenem szavazott a Gyűlésen.
  Megforgattam a szemeimet és előrefutottam, hogy kilessek a fal takarásából, még mielőtt belevetettük volna magunkat az ismeretlenbe, de nem láttam senkit, mintha az épület teljesen elhagyatottá vált volna, holott a hangárból elmenekülő embereknek és Harrietéknek is itt kellett lenniük valahol.
 Hunyorogva fordultam hátra, amikor a füleimet megütötte egy mélyről jövő, elkeseredett, hörgő hang, ám Newtra nézve tudatosult bennem, hogy mégsem voltunk teljesen egyedül. Ismételten kibújtam a fal mögül, a körmeim alatt lepattogzott a festék, miközben minden idegvégződésemmel a kétségbeesett hangra összpontosítottam.
 És akkor megláttam. A padlón feküdt, hason, teljesen mozdulatlanul.
 Az idegen fekete pólót és nadrágot viselt, ezért először arra gondoltam, hogy Janson egyik megsebzett katonájába botlottunk, de ahogy a fal mentén sétálva egyre közelebb kerültem hozzá, rájöttem, hogy mekkorát tévedtem. A ziháló fiú világosbarna haja és tömzsi, mégis izmos alkata túl sok éjszakán át kísértett ahhoz, hogy ne ismerjem fel.
- Gally! – kiáltottam, és a fiú mellé térdelve megfordítottam a testét.
 A malacképű bökött jobb szeme alatt egy ocsmány zúzódás lilára színezte egyébként világos bőrét, míg a tenyereimet benedvesítette meglepően ragacsos vére. Ahogy lenéztem a kezeimre, megborzongtam, de már koránt sem rázott meg annyira az intenzív vörös látványa, mint néhány órával korábban az egyik közeli folyosón.
 A fogaim közé szorítottam a mocskos felsőm durva anyagát és felhasítottam az egyszínű textilt, hogy aztán felhúzva a fiú sötét pólóját a seb köré tekerhessem azt. Gally vére másodpercek alatt átáztatta a vékony anyagot, így kénytelen voltam újabb és újabb textilcafatokat kötni a derekára, míg végül már csupán a melleim alatti vékony bőrt és a vállaimat takarta a szétszaggatott felső, amit a VESZETT emberei ajándékoztak nekem.
 A fiú hunyorogva fordult a mögém lépő Newt felé, mielőtt visszavezette volna a tekintetét vérfoltos arcomra.
- Ti? – nyögte, ahogy a felkaromba kapaszkodva ülésbe tornázta magát. A halántékán kidülledő erek csak még ellenszenvesebbé változtatták ellenséges vonásait.
 Newt leguggolt mellém. Zihált.
- Nincs időnk – mondtam, miközben a szemöldökeimet többször is a magasba emelve megkértem Newtot, hogy segítsen talpra rángatni a földön fekvő fiút. Megpróbáltam magamra vállalni a munka oroszlánrészét: eloszlatni Gally testsúlyát és megkímélni Newt sérült lábát, ezért a jobb térdemet behajtva, fogcsikorgatva helyeztem rá a sebesült csípőcsontját a combom tövére. - Megtaláltuk az ellenszert – magyaráztam. Két szaggatott lélegzetvétel között eltámogattuk a malacképű fiút az egyik épségben maradt falig, hogy aztán szabadon eresztve a nadrágom zsebébe nyúlhassak. A bőröm belebizsergett a Sirató-méreg és Minho vérének különleges keverékének érintésébe. Három fiolát nyújtottam át a holtsápadt bököttnek. - Fogd!
- Mégis...
- Csak fogd, és juttasd el a Jobb Karhoz – kérleltem, mégsem vette el tőlem az üvegcséket, így muszáj voltam a csuklója köré fonni a szabad tenyeremet és a szétfeszített ujjai közé zárni az ellenszerrel teli fiolákat. A kelleténél egy kicsit tovább pihentettem a kezem a fiú tenyerén, hogy még véletlenül se ejtse a földre a kémcső alakú üvegcséket. - Mondd, hogy az egyik laborban találtad, vagy tudom is én... – makogtam össze-vissza. Dühös voltam magamra, amiért még mindig egy helyben toporogtunk. Innentől kezdve már nem a mi felelősségünk volt a világ sorsa, nem kellett volna felesleges köröket futnom. - Te lehetsz az emberiség megmentője – győzködtem őt mégis.
 Gally lenézett a kezeiben tartott, átlátszó fiolákra, melyekben ott folydogált a lilás-vörös folyadék. Úgy tűnt, képtelen volt feldolgozni a fejleményeket.
- Kitalálom – suttogta az orra alatt, amikor már épp menni készültünk. A tenyerem Newt lapockáján pihent, és bár már a saroknál jártunk, a lábaim a földbe gyökereztek a fiú számító hangsúlya hallatán. Egy röpke másodpercre felderengett előttem a Tisztáson megismert, áskálódó bökött, háttérbe szorítva a Jobb Kar szövetségesét. Lassan és lomhán fordultam felé. - Azt akarod, hogy cserébe tartsam titokban, hogy kijutottatok a pincéből.
 Olyan hangosan nyeltem, hogy a kihalt folyosón szinte visszhangot vert a hangja.
- Megteszed? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, a szám egyik sarkát ocsmány grimaszra rántva. A homlokom barázdáiban megjelenő verejtékcseppek végigszánkáztak a halántékom mentén egészen az állam vonaláig. Bár az őr halála után megfogadtam, hogy nem veszem el mások életét, Jorgénak igaza volt. A Jobb Kar egyszerűen nem tudhatta meg, hogy kijutottunk a pincéből!
 Ökölbe szorítottam a tenyereimet.
 Gally enyhén oldalra biccentett fejjel mérte fel az erőviszonyokat. Bár a testi fölény még mindig erős ellenféllé tette, a derekán ejtett vágás miatti vérveszteség az én oldalamra billentette a mérleg nyelvét.
- Ha az ellenszer valóban működik – felelte hetykén, a nadrágja zsebébe süllyesztve a fiolákat. A malacképű fiú megforgatta a szemeit, majd vastag szemöldökeihez emelve az egyik kezét szalutálva mondott búcsút.
 Egy néma másodpercig csöndben néztem, ahogy csoszogó lépteivel eltűnt a legelső elágazásnál, és magamban azért imádkoztam, hogy tartsa a száját, jóllehet egy részem kételkedett az ígéretében. A lábaim megremegtek, bár ezúttal nem a Jobb Kar bombái miatt, hanem a félelemtől. Az ajkamba harapva küzdöttem a késztetés ellen, hogy Gally után rohanva elvágjam a torkát a kitört ablakok egyik éles szilánkjával.
- Sietnünk kell! – Newt megragadta a karom, és a hangár irányába rántott, ezzel meggátolva abban, hogy az egykori Elöljáróm után fussak.
 Egymásban kapaszkodva másztunk át a falon ütött, szabálytalan lyukon, és egymást támogatva futottunk végig a kihalt folyosókon, míg az épület ismételten remegni nem kezdett. A plafonból aláhulló betondarabok nekicsapódtak a karjainknak és a vállainknak, a vakolat megült a hajunkban és megnehezítette a tájékozódást, de úgy számoltam, hogy már csupán egyetlen kanyar választott el minket a hangár belsejétől.
  Mintha a Kitörés elszabadult volna az épületben, az emberek őrült módjára rohantak egyik faltól a másikig, míg mások leugrottak a feltárt vasajtó nyitotta szakadékba. A tekintetemmel a barátainkat kerestem, és hála a Berg propellereinek fülsüketítő hangjának, könnyedén rájuk találtam.
 Már fél méterrel a padló felett lebegtek, és kegyetlenül a földre taszították azokat, akik az Alkotók közül megpróbáltak felmászni a rámpa szélére. Elhűlve néztem végig, ahogy az engem elkábító nő egymás után háromszor is a padlóra zuhant. Mégsem adta fel.
 Ahogy Brenda sem.
- Mary! Newt! – kiáltotta Thomas a Berg széléről. A haját szétborzolta a mesterséges szél, a szemeiben megcsillantak az erős fuvallat kreálta könnycseppek. A kezét nyújtva sürgetett mindkettőnket.
 Newt összefűzte az ujjainkat, így verekedtük át magunkat a tömegen, amikor ismételten felrobbant egy kiélesített robbanószer. A föld kettényílt a lábaink előtt, és kis híján a szakadékba estem, így csupán a szerencsén múlott, hogy mind a ketten talpon maradtunk.
 Minho kiáltozva kapta el Thomas felsőjét, amikor a fiú a történtek hatására meggondolatlanul kimerészkedett a repülő rámpájának legszélére. A testvérem sikítva nyúlt utánunk, a bal keze megállt a levegőben, ahogy a könnyei utat törtek maguknak.
  Brenda rácsapott a doktornő ujjaira, melyek görcsösen szorították a Berg talapzatát, és ahogy a nő a mélybe zuhant, a pilótafülke felé fordult és elrikkantotta magát. Newt pólójába csimpaszkodva néztem végig, ahogy Jorge közelebb repült hozzánk, viszont az omladozó plafonnak köszönhetően még így is méterek választották el tőlünk a gépet. A propellerekből fekete füst szállt az ég felé, amikor egy nagyobb betondarab ráesett a repülőre.
 Ugranunk kellett.
 Pár lépést hátrálva, egymást kezét szorongatva, futásból rugaszkodtunk el a talajtól, de egy kisebb csoport, tudván, hogy már semmi vesztenivalójuk sem maradt, utánunk vetette magát.
- Foglak – üvöltötte Minho, aki fogcsikorgatva próbált felhúzni a fedélzetre, ahogy azt Chris tette Newttal, de a lábaimon csimpaszkodó bököttek megnehezítették a dolgát. Úgy éreztem, menten kettészakad a testem, a végtagjaim sajogtak a megterheléstől.
  Minho kezei megcsúsztak, és én majdnem a mélybe zuhantam, de akkor Thomas elkapott, és ahogy Brenda és Chris kibiztosították az éles lövedékkel töltött puskáikat, majd leszedték a rajtam lógó őrülteket, felhúzott és a karjaiba zárt.
 Zihálva kapkodtam levegő után, miközben a fiú a hajamat simogatva hagyta, hogy a mellkasán pihentessem a fejem, mialatt Jorge egy egyszerű gombnyomással bezárta a Berg ajtaját.
- Akkor hát, irány Antarktisz! – kiáltotta hátra, miközben beállítva a helyes irányt, ütközésig tolta a műszerfalon elhelyezett, gomb végű karok egyikét. - A drága doktornő szerint gyönyörű és kellemes hellyé változott az elmúlt évek alatt.
 Laposakat pislogva emeltem a tekintetem a spanyol fiúra, aki mosolyogva kacsintott rám, mintha csak megérezte volna, hogy őt bámultam.
 A repülő tele volt emberekkel, akiket még sosem láttam korábban, és akik közül többen évekkel fiatalabbak voltak nálunk. Egy alacsony, fekete hajú kislány a rongybabáját szorongatva ült az egyik sarokban, míg egy göndör hajú, alig tíz éves fiú Newt összetépett levelének darabkáival kirakózott a szemközti fal tövében. Chris morogva vette ki a cafatokat a kezei közül.
- Rengetegen vagyunk – hüledezett Newt a szemeit dörzsölgetve, holott egy gyors létszámellenőrzést tartva könnyedén rájöhetett volna, hogy csupán a gép mérete miatt tűnt olyan soknak a „rengeteg”. Valójában mindössze ötvenhatan maradtunk. Ötvenhatan éltük túl a megpróbáltatásokat.
- Közel sem annyian, mint lennünk kéne – motyogtam az orrom alatt, a kezeimet szorosan és durván egymásba fűzve. Tisztában voltam vele, hogy a mellettem álló fiú nem szánt szándékkal hagyta figyelmen kívül a halottainkat, mégis felháborítónak tartottam, hogy egy röpke másodpercre eltekintett az áldozataiktól. Pedig ha a Siratók Danny helyett Newtot ragadták volna el, ha a villám Jack helyett Serpenyőbe csapott volna bele, ha Gally kése Chuck helyett Thomas mellkasát találta volna el...
- Hogyan történt? – összerezzentem, pedig egy lépéssel sem jött közelebb.
 Egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Megpróbáltam felidézni a lány utolsó szavait, jóllehet a végső másodpercek teljesen összekuszálódtak az agyamban, mintha a sokk megpróbálta volna kitörölni a tragikus képkockákat, de az elmém egy része görcsösen ragaszkodott volna az emlékekhez. „Én... is.” Valami ilyesmit suttogott. „Csakis veled... veled törődtem.”
- Miután kiütött az ellenszer, az azt követő rengésnél beomlott a plafon – mondtam egyenesen Newt igézően barna szemeibe. A fülemben csengett a szétrobbanó villanykörték, a haldokló elektronikai rendszer sercegő hangja. - Halálra zúzta, amikor félre lökte Thomast és Minhót.
 Óvatlanok voltunk, és ez Teresa életébe került. Ha csupán egyetlen egy másodperccel korábban felfigyeltünk volna a megrepedt plafonra, ha az ellenszer beoltása után egyből átsétáltunk volna a másik szobába, akkor talán még mind életben lettünk volna.
- Mindhármunkat megmentett – suttogta a fiú finoman az ölelésébe vonva. Az arcomat Newt szakadt felsőjébe temettem, úgy szippantottam magamba jellegzetes illatát, ami már az első közös ebédünktől kezdve egy munkával töltött napra emlékeztetett. Szinte magam előtt láttam, ahogy egymásnak hátat fordítva uborkát szedtünk Zart felügyelete alatt.
- Nem csak titeket – válaszoltam, egy röpke pillanatra felnézve a fiúra, akiért gondolkodás nélkül az életemet adtam volna. Teresa nélkül halott lenne, és ha Newt halott lenne, minden bizonnyal belepusztultam volna a hiányába.
 Alig, hogy kimondtam az utolsó szavakat, úrrá lett rajtam a fáradtság, ugyanis adrenalin hiányában kifogytak a tartalékaim. A térdeim összekoccantak, ahogy a lábaim megremegtek a testsúlyom alatt, és ha Newt nem tartott volna meg, bizonyára a földre estem volna, ezzel újabb sérüléseket szerezve.
 A szöszi alvezér a hónom alá nyúlva eltámogatott a Berg egyik sarkába, ahol leültünk Thomas és Minho mellé. A fejem a fiú vállán pihentettem, míg Newt arca nekinyomódott a hajamnak, a karjai pedig átkarolták a testem. A bökött szívének heves dobbanásait hallgatva pillanatokon belül elszenderedtem.
 Amikor végül felébredtem, eltűnt a tömeg, így egy képlékeny másodpercig képtelen voltam eldönteni, hogy az elmúlt nap eseményei valóban megtörténtek-e, vagy még mindig a denveri fal másik oldalán felhúzott hangárban próbáltuk meg kipihenni a Buggyantaknál tett látogatás fáradalmait.
 De akkor megláttam őt. A Nap fénye aranyszínbe öltöztette ég felé meredező tincseit, glóriát vonva a feje köré, mintha csupán percekkel korábban hullott volna alá a Mennyországból. A karjait a csípőjén pihentetve a tájat figyelte, de ahogy megpróbáltam állásba tornázni magam, megfordult és mosollyal az arcán üdvözölt.
- Meddig aludtam? – kérdeztem, miközben leporoltam a nadrágom, nem mintha ez olyan sokat segített volna a megjelenésemen.
 A kezeimet nekitámasztottam a Berg falának, úgy lestem ki a fémlemez mögül, és kis híján elfelejtettem levegőt venni, amikor megpillantottam Antarktiszt. Az egykor még vastag jégtakaróval borított sziget dobjain sötétzöld fű sarjadzott, és rózsaszín-fehér virágok tarkították az északon elnyúló erdő szélét, míg a fákon vérvörös almák törték meg a levelek alkotta egyhangúságot.
- Már egy órája, hogy megérkeztünk – mondta. Az arca egyszerre volt boldog és mélységesen szomorú, pont, mint a Tisztáson töltött első napokon. Akkor azt hittem én voltam az egyetlen, aki képtelen volt megfejteni, mi járt az alvezérünk fejében, de mára már rájöttem, hogy épp ellenkezőleg; én voltam az egyetlen, aki képes volt meglátni a szívében rejtőző keserédes érzelmeket. - Nézd!
 A fiú az ég felé röppenő madarak felé mutatott, de ahogy az apró teremtmények elszálltak a domb felett, a tekintetem megakadt Thomason és Brendán. A fűben feküdtek egymással párhuzamosan, jóllehet csupán a fejük volt egymás mellett, egyébként teljesen ellentétes irányban pihentették a lábaikat. A perzseltföldi lány kacagva ütött bele a testvérem vállába, aki erre kitépett egy maréknyi füvet és Brenda arcába dobta. Igazán boldognak tűntek.
- Valóban gyönyörű – suttogtam a többieket figyelve. Chris, Sonya, Serpenyő és még páran ideiglenes sátrakat építettek, de a technikájuk nem volt elég kidolgozott, ráadásul nem vették figyelembe, hogy a fákon élő állatok könnyedén elrághatták a vékony madzagokat, de leküzdöttem a zsigereimet marcangoló késztetést, hogy kijavítsam a hibáikat, és Newt mellett maradtam. A sátor még ráért.
- Bárcsak a többiek is láthatnák – motyogta Newt az orra alatt, a szemét egész idő alatt Minhón legeltetve, aki a legmagasabb domb tetején ült teljesen egyedül. Lehajtott fejjel figyelte a barátainkat, miközben az övébe csúsztatott késeket élezve, némán sóhajtozott, egészen addig, amíg Jorge meg nem dobta egy kisebb kaviccsal.
 Minho azonnal ellentámadásba lendült, jóllehet szánt szándékkal visszafogta magát, még ha ezt nehezére is esett volna bevallani. A végén már nevetve, viccelődve, egymás kését élezve beszélgettek tovább.
- Szeretném hinni, hogy látják. – Átkaroltam magam, és hagytam, hogy Newt óvón közelebb húzzon magához. Már rég nem zavart az érintése, pedig egykoron egyszerre rémített halálra és dühített, amikor az engedélyem nélkül belépett az intimzónámba. A fiú mellkasának döntve a fejem, mosolyogva figyeltem a barátainkat, akik lassan teljesen magukévá tették az érintetlen földet, amit Ava Paige titkos dokumentumai megóvtak a számunkra. - Boldognak tűnnek.
- Mert kaptunk egy új esélyt. Igazad volt aznap, amikor elhagytuk az Útvesztőt – suttogta, a tenyereit az arcom köré zárva. Bőrkeményedéses ujjai nyomán egészen megborzongtam -, és köszönöm, hogy nem mondtál le rólam. Nélküled sosem... – Newt beszívta az alsó ajkát, miközben a homlokát finoman az enyémnek döntötte. - Köszönöm, Hercegnő.
- Szeretlek – búgtam lesütött szemmel, a tekintetem a szöszi keskeny ajkain pihentetve. Egyszerűen képtelen voltam másra gondolni; egyfolytában az járt az eszemben, hogy mi mindent megtettem volna azért, hogy megcsókoljon. És mintha olvasott volna a gondolataimban, az ajkai finom nyomást helyeztek az enyéimre. Ezúttal sem követelőzött; kivárta, hogy visszacsókoljam és elnyílt ajkaim közé zárjam megsebzett ajkait. Newt ujjai az arcomat simogatták, míg én átkaroltam a nyakát és még közelebb húztam magamhoz.
  Aztán óvatosan elhúzódtam tőle.
- Egy verseny a folyópartig? – kérdeztem kihívóan, kacérságtól csillogó szemekkel, majd egy gyors puszi után finoman eltaszítottam magamtól a fiút és a Berg ingatag rámpájára ugorva futásnak eredtem.
 Még hallottam, ahogy a szöszi utánam kiabált:
- Csaló!
 Mégsem lassítottam le.
 Ahogy a szél a hajamba kapott, és táncra kérte mogyorószínű tincseimet, hosszú ideje először igazán szabadnak éreztem magam. Széttárt karokkal, lehunyt szemmel rohantam, egyedül a pár perccel ezelőtt bememorizált képre hagyatkozva, és már az sem érdekelt volna, ha a balgaságom miatt Newt utolért volna. Mert számunkra ezt jelentette a szerelem: követni a másikat, bárhova is megy, bármilyen nehéznek is bizonyuljanak az előttünk álló akadályok.
 Mert a szerelem nem más, mint törekvés. Törekvés a távolság leküzdésére. És mi minden egyes közénk ékelődött centiméterért keservesen megszenvedtünk, hogy az úton elhullajtott vércseppekből és verejtékből újjászülethessünk. Valami szebbként. Valami jobbként.
  Egymás oldalán.
VÉGE


Drága bökötteink!
Számomra hihetetlen, hogy ez volt az utolsó fejezet, (a majdnem utolsó bejegyzés) ezen a blogon, hiszen az elmúlt egy évben igazán a szívemhez nőttek a szereplők, még ha nem is mind voltak konkrétan a mi kreálmányaink... na de erről majd bővebben a ténylegesen utolsó bejegyzésben, ami a következő egy héten belül érkezik majd a kitöltésre váró díjainkkal együtt.
Hogy tetszett a zárás? Erre számítottatok? Ha igen, akkor sikerült átadnom az érzelmeket? Ha nem, akkor mégis hogyan szerettétek volna befejezni Mary és Newt történetét? Igazán kíváncsi vagyok/ kíváncsiak vagyunk a véleményeitekre, szóval csak bátran! Még ha eddig nem is írtatok, ezúttal, így a végén igazán megtehetnétek <3
És erről jut eszembe: Szeretném megköszönni név szerint mindenkinek, aki valaha írt nekünk a részek végén; Drága B., Katherine Black, Liza, Brynn, Tori, Zsófi, Nicolette, Leah, Helena és Dettanetta... imádunk titeket, és köszönjük az időt, amit ránk szántatok <3
Remélem jól telnek a napjaitok, ha nem, akkor higgyétek el, ennél már csak jobb jöhet. Ne felejtsetek el pihenni a tanulás mellett.
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
ui.: Drága Katherine! Szeretném, ha tudnád, hogy minden kommentedre válaszoltunk. Nem maradtak figyelmen kívül.

szerecsendio

15 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!
    Először is nagyon sajnálom, hogy csak most tudtam elolvasni a fejezetet, holott azt terveztem, hogy együtt tudom le a két befejező fejezetet, hogy tényleg egy egészet alkosson – ez sajnos nem jött össze.
    Izgatottan kezdtem neki az olvasásnak, hiszen FantasyGirl azt mondta, hogy csodálatosan zártad a végét, így alig vártam már, hogy magam is olvashassam! Nem csalódtam a drága írótársad dicséreteiben, egy pillanatig sem.
    Nehéz most megtalálnom a megfelelő szavakat, ugyanis hiába van itt előttem a kőkemény igazság, valahogy, még egy hét után sem sikerült igazán felfognom, hogy tényleg itt a vége. :’) Pedig ennél boldogabb nem is lehetnék, hiszen felülmúltad minden elvárásomat, sokszorosan boldoggá tettél a végével, amiért mi olvasók nem lehetünk elég hálásak neked/nektek!
    Igazából izgultam is, meg nem is a szereplőinkért, még a rázósabb helyzetekben is furcsa nyugodtságot éreztem, talán azért, mert éreztem, hogy a véghajrában úgysem fogtok senkit kinyírni, vagy rosszra fordítani a sorsukat. Persze ezeket csak remélni tudtam, akkor is kihatott az egész hangulatomra, és ugyan máskor az eseménydús jelenetek közben az adrenalin szintem megemelkedett, most furcsán alacsonyan volt. Szerintem ez amolyan beletörődés jele volt nálam, hogy már éreztem, hogy a végénél vagyunk. x3
    A kis búcsúzkodás a rész elején – hívhatom így, ugye? Mert, ha nem is volt így kimondva, leírva, szerintem azért még ilyen úgyis viszontlátlak búcsúzkodás volt. A lényeg, akárhogy is hívjuk, engem nagyon megérintett. Ahogy Mary egyenként mindenkit számba vett, mindenkiről ejtett egy-egy rá jellemző gondolatot… Nekem olyan családias hangulat uralkodott közöttük, mintha csak egy kis burokban lettek volna, amiből kizárták a körülöttük lévő katasztrófát egy kis ideig, kizártak mindent, és habár sürgette őket az idő, azért egy kis ideig végre magukkal is foglalkozhattak, egymással. A Minho-Mary ölelést megmosolyogtam, szinte láttam magam előtt az egész jelenetet! :3 A Newt-Minho páros mellett a Mary-Minho páros még a nagy kedvencem, egyszerűen nem lehet őket nem imádni!! Köszönet érte, amiért ilyen a maguk módján tökéletlenül tökéletes barátságokat, kötelékeket alkotattok nekünk! <3
    Az pedig, hogy Newt Maryvel tartott, csak még jobban erősített engem abban a tudatban, hogy ők ketten együtt az igaziak. Olyan szinten kiegészítik egymást, hogy abba már belegondolni is fájdalmas egyrészt, ugyanis sokak számára nem adatik meg, vagy csak nagyon sokára az a lehetőség, hogy egy ilyen tiszta érzésekkel teli szerelmet éljen át… Mindenesetre én csak örülni tudok annak, hogy Marynek és Newtnak megadatott ez, és örültem, hogy valaki Maryvel tart, akkor az Newt volt.
    Maga a nemes gondolat is – ami egyébként nekem sohasem fordult volna meg a fejemben szerintem – hogy adják oda az ellenszert Gallynek, hogy ezáltal még több emberen segíthessenek… Már ez bizonyította azt, hogy valamire azért csak „jó volt” az a sok szenvedés, megpróbáltatás, amin keresztül kellett menniük. Szerintem nem volt teljesen hiábavaló, hiszen ezek az események vezettek odáig, hogy hőseink rájöjjenek a megoldásra, amit nem mellesleg nagyon szépen kitaláltatok! FantasyGirlnek már leírtam, hogy nagyon kreatív ötletnek találtam ezt a dolgot, ráadásul, ami nagyon tetszett benne az az volt, hogy teljesen logikus. Semmi bonyolult hókuszpókusz, doktori beavatkozások, hanem csupán az emberi agy tudása, leleményessége. Még egyszer, köszi Chris és Teresa!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Teresa halála engem kicsit meghökkentett az előző részben, vagyis maga ez a gyors tempó, ahogy búcsút vettünk tőle, de mivel a csodálatos írótársad megnyugtatott, hogy te majd kellő búcsút veszel tőle, így már előre felírtam egy plusz pontot a képzeletbeli pontozótáblámra neked! Tetszett, ahogy Mary gondolatain keresztül ábrázoltad ezt az egészet, mégsem kerítettél neki nagy feneket, mégis éreztetted, hogyha kicsit több ideje lenne egyedül a gondolataiba mélyednie, akkor bizony megviselné a lány halála. >< Furcsa, hogy ő nem volt a végén, valahogy annyira megszoktam már a jelenlétét ebben a történetben, leginkább Mary szemein keresztül ábrázolva, hogy a végére egész szimpatikussá varázsoltad nekem! (A könyvekben még Thomas szemein keresztül sem tudtam őt kedvelni, a végén sem…)
      Gallyről is ejtenék azért egy kis szót, ha már szerepelt benne. Nem tudom, hogy önzetlenül, vagy önös érdekektől vezérelve – hogy ő lehet a világ megmentője… – hagyta csak úgy simán elmenni a többieket, a Jobb Kar tudta nélkül; mindenesetre talán ez volt az egyik legbölcsebb tette a történet folyamán. Benne akkor sem tudtam teljesen megbízni, amikor felbukkant a Jobb Kar egyik embereként, és bár akkor úgy látszott, hogy ő már elásta a csatabárdot magában, akkor sem, és most sem tudott még teljesen meggyőzni engem. De azt hiszem, jó is ez így, hiszen ő Gally, és mindig is az a fiú marad nekem, aki annyit szívózott a szereplőkkel az Útvesztőben, teljesen alaptalanul, hozzáteszem. x)
      A vége pedig… Minden elvárásomat felülmúlta! Voltaképpen semmilyen elvárásom, sem ötletem nem volt, hogy hogyan végződhetne, egyszerűen csak végre békét akartam nekik, amit már olyannyira megérdemeltek! :’) Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy visszaadtad mindenki reményét ezzel a befejezéssel, ahogy Mary körbenézett a végén a barátain, és bemutatta, hogy ki mit csinált, mivel ütötte el az idejét… Ezt a jelenetet láttam a legélesebben magam előtt, és mintha kicserélték volna őket! Thomas és Brenda nevetése, Minho és Jorge barátság felé nyúló kapcsolata, a többiek sátorépítése… És végül, de nem utolsó sorban Mary és Newt versenyzése. Nekem szó szerint már csak valami harmonikus zenei aláfestés hiányzott volna a végéről, és abszolút azt éreztem volna, hogy nem is olvasok, hanem filmet nézek! Nekem a hely, amit bemutattál, maga a paradicsom volt így a Mary szemein keresztül, maga a remény, egy jobb, szebb jövőért. Ennél tökéletesebbet nem is alkothattál volna, habár konkretizáltál, nem tudtunk meg többet a szereplőink életéről, jövőéről, azért meghagytad őket a boldog pillanataikban, amit bárki a saját elképzelései szerint gondolhat tovább. :3 (Személy szerint én már el is képzeltem sok-sok kicsi Newtot és Maryt a szüleik körül rohangálva, Brendát és Thomast együtt, Minhót és Christ is, akik megtalálják a maguk párját a túlélők között. :3)
      El sem hiszem, hogy vége! Hogy tényleg ez az utolsó megjegyzésemet, amit egy fejezet alá biggyesztek nektek; ennek ellenére piszok jó érzés, hogy kisebb kihagyásokkal, meg később bekapcsolódva, de azért itt lehettem nektek végig! Köszönök még egyszer mindent, és még egyszer számíthattok rám, ha megírtátok a ténylegesen utolsó bejegyzést! <3

      Ui.: A Jégmadárral kicsit le vagyok maradva, de igyekszem azt is belátható időn belül pótolni, mielőtt még túl sokról maradok le egyhuzamban. x.x

      Törlés
    2. Édes, drága B.!
      Egyáltalán nem kell szabadkoznod, sajnálnod, hogy nem egyszerre olvastad el a két részt. Én nagyon-nagyon örülök, hogy most itt vagy és szerintem ezzel nem csak én vagyok így, de FantasyGirl is.
      Mindig is imádtuk a kommentjeidet, hidd el, megérte várni rájuk. Mindegyikre.
      Köszönöm szépen, örülök, hogy nem csalódtál, mert drága barátnőm gyakran elragadtatja magát, és néha azokat a fejezeteket is csodálatosnak tartja, amiket én már koránt sem érzek olyan jónak.
      Még nekem is borzalmasan nehéz megemésztenem, hogy itt a vége, és ez szerint még így lesz pár héten keresztül. Különös lesz, hogy nem írhatok újabb és újabb fejezeteket Mary szemszögéből, hogy nem posztolhatok ezen az oldalon... és bár eleinte egy kevésbé boldog zárást terveztem, utólag jobbnak tartom, hogy emellett döntöttem. Ha van olyan általam alkotott karakter, aki megérdemli a boldogságot, az kétség kívül Mary.
      Hmm.. érdekes megközelítés. Ezek szerint kicsit kiszámíthatóak vagyunk. Talán a válaszaink miatt, talán a szereplők iránt táplált szeretetünk miatt, de tudtad, hogy nem fogjuk megölni őket. Egyik szemem sír, a másik nevet, amiért már a fejezet elején rájöttél minderre.
      Szerintem nyugodtan nevezhetjük búcsúzkodásnak, ugyanis bár nem írtam le szó szerint, annak szántam minden sorát. Mary egyszer már elment anélkül, hogy elköszönt volna a barátaitól, a testvérétől, és aminkor kész lett volna feláldozni magát az ellenszerért, akkor megbánta, hogy nem ölelte át a többieket. Nem lett volna hiteles, ha ezúttal olyan könnyedén hátat fordít nekik.
      Minho és Mary barátsága az egyik kedvencem a Minho-Thomas-Newt trio után. Nem esett nehezemre megalkotni a közöttük húzódó köteléket, a szereplők a személyiségből adódóan kötődtek egymáshoz anélkül, hogy elterveztem volna. Tudod, nálam előfordul, hogy a képzeletbeli karakterek átveszik az irányítást a vázlataim felett.
      Szomorú, hogy az életben olyan ritkán adatik meg, hogy két ember ennyire szeresse, ennyire kiegészítse a másikat. Kívánom, hogy neked részed legyen valami hasonlóan csodálatosban. És valóban... ha valakinek már vele kellett mennie, az nem lehetett más, csakis Newt. Olyan sokáig távol voltak egymástól. Nem volt szívem ismételten szétszakítani őket :")

      Törlés
    3. Chris és Teresa hősök! Ebben a történetben legalábbis mindenképp nagyot alkottak. Úgy gondolom, ha egyszer sikerült rátalálni az ellenszerre, hatalmas önzőség lett volna a részükről megtartani maguknak az egészet, Mary és Newt azonban mindketten rendkívül empatikus emberek (Newt eleve mindenkit önmaga elé helyezett az Útvesztőben, Mary pedig képes volt megmenteni egy számára idegen lányt a perzseltföldi viharban). Meghazudtolták volna önmagukat, ha nem keresik fel Gallyt.
      Boldog vagyok, amiért sikerült megkedveltetnem veled Teresa karakterét, hisz velem is csupán a Halálparancs tudta megtenni ezt. Mivel Newt sosem kötődött igazán Teresához, logikusnak tűnt, hogy Mary szemszögében fogunk búcsút mondani tőle úgy igazán, viszont ebbe a fejezetbe már túl sok lett volna a lány halála. Köszönöm a dicséretet, örülök, hogy megfelelőnek találtad a búcsút. Mármint, hogy nem lett se túl nyálas, se túl érzéketlen. Úgy érzem, ez illett a leginkább a lányok kapcsolatához, hisz sosem voltam legjobb barátok, valamilyen szinten, talán a gyermekkoruk miatt, a VESZETT-nél betöltött pozíciójuk miatt mégis fontosak voltak egymásnak. Sajnálom, hogy meghalt.
      Gally ritkán cselekszik önzetlenül és ezt mindenki tudja jól, épp ezért maradt nyitva ez a szál. Senki sem tudja, végül elárulta-e a Jobb Karnak, hogy sikerült elmenekülniük. Hogy vajon a jövőben a Jobb Kar kutatni fog-e Maryék után, akik ugye nem adták át a megtalált információkat, amiket Chris ígért a szervezetnek. Azt sem tudhatjuk biztosan, hogy rájuk találnak-e valamikor. Minden a ti képzeletetekre van bízva. <3 Gally ebből a szempontból ebben a fejezetben tökéletes karakter volt.
      Fogalmam sincs, mit mondhatnék anélkül, hogy megismételném magam. Annyira imádlak, hogy az leírhatatlan. Örülök, hogy ennyire tetszett a zárás, tényleg nagyon hálás vagyok a kedvességedért. És ezen a ponton be kell valljam, hogy én is rengeteg kicsi Newtot és Maryt képzeltem a szemeim elé... egy boldog Minhót egy hozzá illő, harcias lány oldalán, Brendát Thomasszal, Jorgét egyedülálló nagybácsiként, aki harcra és spanyolra tanítja Maryék gyerekeit... *o* Valóban maga lenne a paradicsom (megjegyzem, Brenda és Thomas első fiát Chucknak, első lányát pedig Teresának, Mary és Newt ikreit pedig Albynak és Jacknek hívnák).
      Köszönjük, köszönjük, köszönöm! Boldog vagyok, amiért itt voltál velünk. Rengeteg csodás percet szereztél nekem az elmúlt hónapokban, remélem, hogy neked is sikerült pár csodás pillanatot adnom cserébe. <3
      A Jégmadárral pedig ráérsz, nem szalad sehova, hisz eleve olyan szörnyen lassan kerülnek ki a részek, nagy bánatomra :(
      Kellemes napot!
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Őszintén bevallom, ahogy lehetett elhúztam, hogy el kelljen olvasnom ezt a fejezetet. Nem azért, mert attól tartottam, hogy rossz lesz... hanem azért, mert tudtam, hogy mit hoz magával. Ha elolvasom ezt a fejezetet, akkor megszűnik a szombati olvasni valóm. "Eltűnik" az a blog, amit szombat reggel nyolctól képes voltam óránként kétszer háromszor megnyitni, hogy van-e már új fejezet.
    Imádtam ezt a blogot.
    Imádtam a szereplőket, amiért ilyen jól vannak megalkotva.
    Imádtam a történetet, mert nem a nyááálon volt a hangsúly, hogy szegény kicsi Mary milyen szar neki, hanem olvashattam, hogy Newttal mi van. Minden tiszteletem Newt karakteréért!! Egy az őrület útján meginduló állapotot ilyen csodásan leírni... komolyan... egyszerűen csak tátottam a számat azok után a fejezetek után.
    Aztán jöttek Mary részei és szinte együtt sírtam a lánnyal. Pedig nem jellemző rám az érzelgősség.

    Aztán (most ugrunk egy kicsit) mégis csak elolvastam ezt a fejezetet. Nem bántam meg, mert tökéletes lezárás lett. Aztán óvatlanul megpillantom az apró betűben a nevem. Hát én komolyan meghatódtam. Sosem láttam még ilyet, hogy megnevezik a kommentelőket. Igazán jól esett... így kell hű olvasókat találni!

    Puszi, Tori

    VálaszTörlés
  3. Őszintén bevallom, ahogy lehetett elhúztam, hogy el kelljen olvasnom ezt a fejezetet. Nem azért, mert attól tartottam, hogy rossz lesz... hanem azért, mert tudtam, hogy mit hoz magával. Ha elolvasom ezt a fejezetet, akkor megszűnik a szombati olvasni valóm. "Eltűnik" az a blog, amit szombat reggel nyolctól képes voltam óránként kétszer háromszor megnyitni, hogy van-e már új fejezet.
    Imádtam ezt a blogot.
    Imádtam a szereplőket, amiért ilyen jól vannak megalkotva.
    Imádtam a történetet, mert nem a nyááálon volt a hangsúly, hogy szegény kicsi Mary milyen szar neki, hanem olvashattam, hogy Newttal mi van. Minden tiszteletem Newt karakteréért!! Egy az őrület útján meginduló állapotot ilyen csodásan leírni... komolyan... egyszerűen csak tátottam a számat azok után a fejezetek után.
    Aztán jöttek Mary részei és szinte együtt sírtam a lánnyal. Pedig nem jellemző rám az érzelgősség.

    Aztán (most ugrunk egy kicsit) mégis csak elolvastam ezt a fejezetet. Nem bántam meg, mert tökéletes lezárás lett. Aztán óvatlanul megpillantom az apró betűben a nevem. Hát én komolyan meghatódtam. Sosem láttam még ilyet, hogy megnevezik a kommentelőket. Igazán jól esett... így kell hű olvasókat találni!

    Puszi, Tori

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Tori!
      Akkor most én is bevallok neked valamit. Valahányszor egy történet végére érek, addig húzom az utolsó fejezet megírását, ameddig csak tehetem. Nem szeretek elbúcsúzni, sem a valódi emberektől, sem a képzeletbeliektől.
      Annyira örülök, hogy úgy döntöttél írsz ide. Mosolyogva olvastam minden egyes sorodat, jóllehet mindig is nehezemre esett elhinni, amikor valaki ilyen kedveseket írt egy olyan blogról, amiben akárcsak közreműködtem. Sajnálom, hogy nem lesz több fejezet, és köszönöm, hogy minden héten ennyire lelkes voltál<3
      FantasyGirl valóban csodás munkát végzett. Newt karaktere hű maradt a könyvhöz, mégis adott valami pluszt. Imádtam olvasni, és ha hiszed, ha nem, én is tűkön ülve vártam mindig, hogy megmutassa a folytatást. Egyetlen alkalommal sem csalódtam.
      Örülök, amiért "tökéletesnek" találtad a zárást, habár vallom, hogy ilyen nem létezik. Édes vagy és kedves, épp ezért természetes, hogy megemlítettelek.
      Köszönünk mindent.
      Millio puszi Xx

      Törlés
  4. Kedves szerecsendio!
    A torkom még mindig összeszorul, és könnyezek, ahogy a fejezetre gondolok.
    Az előző fejezet alatt még értetlenkedtem, hogy Teresa hogyan halt meg, vagy mi történt, nem igazán értettem az egészet, hogy hogyan is halt meg ő, de itt bőséges magyarázatot kaptam.
    A kezdetben még ellenszenves lány mostanra kedvelt szereplővé avanzsált nálam, és méltó halált halt, amit egyáltalán nem érdemelt meg. Úgy halt meg, hogy közben megmentette Thomast és Minhot, amivel tényleg hatalmasat nőtt szememben. Igazi hős lett ez a lány.
    Örültem, hogy Mary még az utolsó pillanatokban is a jóra törekedett azzal, hogy eljutatta az ellenszert Gallyn keresztül a Jobb Karnak. Egy dolgot azonban még mindig nem értek. Az ellenszer akkor most ideiglenes vagy végleges hatású? Mert ha ideiglenes akkor, hogyan fognak Newtnak újabb adagot biztosítani Antarktiszon? Vagy vittek magukkal? Esetleg később majd ott is képesek lesznek előállítani?
    Nagyon tetszett, hogy ti nem valami titkos átjárón át szöktettétek el a megmenekülteket és a hőseinket, hanem egy valóban létező helyre vittétek el őket, amitől ez a rész sokkal hihetőbb lett számomra, mint a könyvek esetében.
    Még mindig imádom Mary és Newt kapcsolatának dinamikáját, szerintem számukra még csak ezután indul be az igazi élet a kapcsolatukban, hiszen eddig olyan kevés idejük volt, amit valóban egymásra fordíthattak! Tetszett, amikor Gallyhoz siettek és Newt bicegése hátráltatta őket, Mary mégis mindent megtett, hogy ezt ne éreztesse a fiúval.
    A befejező gondolat a szerelemről gyönyörű és könnyfakasztó volt, szó szerint, ugyanis elsírtam magam rajta. Ez a gondolat tökéletesen kifejezi, hogy mi is az igazi szerelem számukra, és talán az emberek számára is.
    Nagyon szomorú vagyok, amiért véget ért a történet, de biztos vissza fogok jönni, hogy újra és újra elolvassam az egészet!
    Köszönöm ezt a méltó és gyönyörű lezárást!
    U.i.: Köszönöm, hogy válaszoltatok visszamenőleg is kommentjeimre, már láttam és elolvastam őket! Köszönöm!
    U.u.i.: Szeretnék belevágni a Halálmadár című történetedbe is, bár emlékeim szerint egyszer már el is kezdtem olvasni, de valamiért abbahagytam. Annak a története érthető úgy is, ha még nem olvastam az egész Pokoli Szerkezetek trilógiát?
    Sok-sok puszi, Kat

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága Katherine!
      A szavaidat olvasva kirázott a hideg, mert személy szerint a könyv alapján én sem csíptem a lányt (bár ezt már biztos vagy ezerszer említettem), és így tudom, milyen nehezen változik meg az ember véleménye egy ilyen szereplőről. Mégis sikerült elérnünk, hogy hőssé váljon a szemedben és ennek őszintén örülök, mert majd, ha elolvasod a Halálparancsot, talán eszedbe jut az itteni személyisége és... ahw... szóval köszönöm. A kis Teresa, akiről a könyvben olvasni fogsz, szerintem pontosan ilyen lánnyá cseperedett volna, ha nem kerül a VESZETT-hez olyan korán.
      A Sirató-méreg ellenszerét összekeverték Minho vérével, ezzel előállítva egy ellenszert. Nos, Mary-ék nem tudják még, mennyire végleges megoldás mindez és épp ezért ostoba lett volna odaadni Gallynek az utolsó cseppig. Természetesen vittek magukkal belőle a Menedékre is, hogy ha esetleg Newtnak szüksége lenne még rá egy nap, egy hét, hónap vagy év múlva, akkor legyen belőle (esetleg tovább fejleszthessék, ha szükség van rá.. mégiscsak tudósok nevelték őket). Ennél kielégítőbb választ sajnos nem tudok adni, ugyanis szánt szándékkal hagytam a végén két félig nyitott szálat, hogy az olvasók a saját tetszésük szerint értelmezzék a "folytatást". Úgy látom, az egyiket sikerült megtalálnod.
      Ne is mondd! A könyvben a végén az a megoldás... ááá, valahogy nekem hiányzott belőle valami, amit nagyon sajnálok, mert imádom a történetet.
      Marynek van egy önzetlen oldala, ami néha-néha sikeresen a makacssága felé kerekedik, ahogy az ebben a részben megtörtént. El akarta juttatni az ellenszert az emberiségnek, és egyedül akarta mindezt véghezvinni, mert nem akarta, hogy az ötlete miatt bárki is meghaljon, mégis hagyta, hogy Newt vele menjen. Nem kiabált. Nem tett gúnyos megjegyzéseket. Hiszem, hogy ez az igaz szeretet.
      Szeretném azt mondani, hogy az a dőlt betűs gondolat egyedül tőlem származik, de nem teljesen. Irodalom órán hallottam először egy ehhez hasonló definíciót. Egy ókori filozófus így írta le a szerelmet. Mivel erről egyből Mary és Newt kapcsolata jutott az eszembe, nem tudtam kihagyni.
      Nagyon édes vagy, nálad jobb olvasót nem is kívánhat magának az ember <3 Nagyon szeretlek.
      Millio puszi Xx
      U.i.: Természetes, hogy válaszolunk, ne viccelj! Megérdemled.
      U.u.i.: Próbáltam arra törekedni, hogy érthető legyen, de mivel én olvastam a könyveket, lehet, hogy akaratlanul belekerült egy-egy apróság, amit természetesnek vettem. Mindenesetre, ha úgy döntesz, hogy végigolvasod, kérdezz nyugodtan, ha valami nem világos és részletesen elmagyarázom :) Egyébként tekintettel arra, hogy a főszereplő lány, Lily is újratanul egy csomó dolgot arról a világról, szerintem érteni fogod. :)
      Millio puszi Xx

      Törlés
  5. Kedves szerecsendio!
    Kemény 3 napja bukkantam rá erre a blogra, és azóta nem jár más az agyamban csakis ez! Imádom az Útvesztőt, kedvenc filmjeim egyike! És amint elkezdtem ezt olvasni, azóta itt gubbasztok a laptopom mellett, addig olvasok ameddig rám nem szólnak! :D Imádtam!! Az összes rész olyan jó volt, összehangolt, és ahogy felépítettétek az elejétől Mary és Newt kapcsolatát az egyszerűen fantasztikus! :)
    Én most a Tűzpróbát olvasom a blog mellett, és esküszöm, amikor az egyik oldalt olvastam, ott szerepelt Newt neve, és elkezdtem keresni Maryt a könyvben! :D Annyira a szívemhez nőtt, hogy már az eredeti könyvből is hiányzik! <3
    Amikor az első fejezetet olvastam, valami érzés akkor is elfogott, hogy egy jó darabig a laptopom el fog kísérni mindenhova, és tényleg így is lett: minden egyes fejezetet úgy olvastam végig, hogy "VÉGRE LEHET OLVASNIII!". :) Az utolsó fejezet kapcsán pedig nagyon jó lezárást kapott a történet, nagyon fog hiányozni! (a végtelenségig képes lennék olvasni!) Sőt, több, mint valószínű, hogy nem egyszer fogom elolvasni... :D

    Élmény volt a blogot olvasni, köszönöm a lehetőséget is!!! :) <3

    Ölel,
    egy új olvasó :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bogi!
      Nagyon szépen köszönöm a kedves szavaidat mindkettőnk nevében, hisz bár ezt a rész valóban én írtam, FantasyGirl nélkül sohasem születhetett volna meg a POINTLESS.
      Remélem, hogy nem lett semmi baja a szemeidnek a sok olvasásától. Nekem mindig megfájdul a fejem, ha sokáig bámulom a képernyőt. Az pedig, hogy csekély három nap alatt sikerült a blog végére érned, elképesztő! Ennél nagyobb bókot szerintem nem is kaphattunk volna! Nagyon aranyos vagy.
      Hahaha, megsúgom, hogy amikor a Tűzpróba filmet néztem, én is kerestem Maryt, aztán mit ad Isten, egyszer csak felbukkant egy Mary nevű szereplő, és majdnem leestem a székről, úgy nevettem. A barátnőm pedig rám nézett és gyorsan lepisszegett, hogy Jaj, tudom, Mary, de akkor is.. nem hallom tőled a filmet :")
      Örülök, hogy ennyire megtetszett a történet, a zárás és a szereplők. <3 Szóhoz sem jutok!
      Kellemes hetet!
      Millio puszi Xx

      Törlés
  6. Kedves szerecsendio és FantasyGirl!

    Csatlakozom az előttem kommentelőhöz abban, hogy én is most találtam rá a blogra, és te jó ég, milyen jól tettem! Szeretem a filmeket, szeretem a karaktereket, és mivel hangulatban vagyok, el akartam olvasni a könyveket. El is olvastam az elsőt, belekezdtem a másodikba, viszont olyan 60 oldal után egyszer csak belém hasított, hogy én fanfictiont akarok belőle olvasni, ráadásul lehetőleg Newt központút (ahh, de szeretem Newtot), amiben lehetőleg romantikus szál is van. És ezzel gyakorlatilag le is írtam a történeteteket. Ahogy elkezdtem olvasni, rögtön beszippantott. És ráadásul igencsak terjedelmes, ami hatalmas nagy pluszpont számomra. El sem tudom képzelni, mennyi időt és energiát fektethettetek bele. Gyakorlatilag írtatok egy külön regényt. Amikor csak időm volt (amiből sajnos nem sok akad), ezt olvastam, és természetesen pont akkor értem mindig a legizgalmasabb részekhez, amikor utazás közben át kellett szállnom, hogy téphessem a hajamat, hogy félbe kell hagynom.
    Imádtam, hogy két szemszögből írtátok meg. És itt hadd jegyezzem meg, hogy pár rész után gondoltam csak bele, hogy egyáltalán nem vettem észre azt, hogy egyébként a két szemszöget nem ugyanaz az ember írta. Annyira hasonló az írási stílus, a szóhasználat, meg úgy az egész. Nem tudom, ezt mennyire kellett összehangolnotok, vagy mennyire jött könnyen, de nagyon szuper volt, hogy nem kellett mindig kizökkennünk egyikből a másikba.
    Eleinte nem voltam benne teljesen biztos, hogy Maryt annyira fogom-e szeretni, mert megvolt benne kicsit ez a bajkeverő hajlam, de talán nem is ez a legjobb szó rá. Talán csak kicsit szertelen és ripacs. Viszont ez elpárolgott elég hamar. Szerettem a céltudatosságát, és hogy talpraesett. Egy belevaló női karakter, aki egyáltalán nem döntés- vagy cselekvésképtelen. Newtot meg már alapból imádtam, őt nem kellett megszerettetnetek velem. Annyira jól kidolgoztátok a kapcsolatuk kibontakozását, habár olyan rengeteg időt nem töltöttek együtt, vagy legalábbis nem részleteztetek minden egyes beszélgetést. Így pedig emlékszem, milyen (szinte) katartikus volt, amikor első, és aztán második alkalommal csókolták meg egymást és kerültek közel egymáshoz. Imádtam a saját kis bensőséges pillanataikat, amiket még inkább becsültem, mert sokáig nem voltunk eleresztve velük sajnos :) És külön imádom, amikor a szerelmeseknek valami úton-módon van közös múltjuk, vagy legalább egy múltbéli szál, ami összeköti őket, úgyhogy a megrögzött romantikus énemnek nagyon simogatta a kis lelkét, hogy egymástól függetlenül - és egymást nem ismerve -, de már a kicsi Newt és a kicsi Mary is felfigyeltek egymásra, és hogy mennyire vonzódtak egymáshoz.
    Engem valahogy Teresa nem tud megfogni. Sem a könyvekben (habár amint említettem, félbehagytam pillanatnyilag őket), sem itt. Nem azt mondom, hogy ellenszenves, csak valamiért nem igazán szeretteti meg magát velem, annak ellenére, hogy közben értem a motivációját. Szegény Chuck-ot pedig nagyon sajnáltam.

    VálaszTörlés
  7. Imádtam Newt fejéből (is) látni a folyamatot, ahogy szegénykém megbuggyan. És ami a lenyűgöző, hogy ismét csak utólag belegondolva tudatosult bennem, hogy szinte észre sem venni a folyamatot, annyira szépen, fokozatosan sodródik az őrület határára. Persze az emlékezetkiesések szembetűnőek voltak, de ezeken kívül a saját gondolatai mindig olyan koherensek álltak össze, és ahogy a világot tapasztalta, azt mindig olyan racionálisan tette, hogy amikor már mind testileg, mind szellemileg kezdett leépülni, még mindig szinte mindennek volt értelme az ő világában és volt logikája.
    A végére pedig tényleg olyan jó kis szinte már családias hangulatot adtatok ennek a társaságnak, hogy a megérdemelt idilli végkifejlet dupla olyan hatásos volt nekem. A Mary felkel és meglátja neki háttal állni Newtot, akinek a nap fénye megvilágítja a haját és így egyfajta glóriát von köré jelenetnél el sem tudtam volna szebbet, békésebbet, ártatlanabbat és tisztábbat képzelni. Annyira láttam magam előtt vizuálisan a képet, és olyan lelki beteljesedés, megnyugvás, felüdülés, szépség és öröm volt számomra ez a momentum. És a legszebb, hogy a természet hozta létre, semmi mesterséges nem volt benne. A felszabadult, békés, megkönnyebbült hangulatú kis jelenetek, amik a páros elé tárultak az új otthonuknál ismét csak simogatták a kis lelkecskémet. Bár a történet jó dinamikájú, jól elegyítettétek benne az akciót és a romantikát, és természetemből fakadóan happy endet képzelek el a két főhősünknek, a már említett romantikára vágyó énem szívesen olvasott volna egy kicsivel több felhőtlen (vagy ha nem is teljesen felhőtlen, de) boldogságos részt Newttal és Maryvel. Persze teljesnek érzem így is, félre ne értsetek, és tisztában vagyok vele, hogy a történet gondolom nem igen engedte volna ezt meg, mert ebben a világban nincs olyan, hogy felhőtlen boldogság, és minden egyes nap vészterhes. Ez csak olyasvalami, amit személy szerint én szeretek. Mondjuk ugyanakkor szeretem a nem happy endeket is, ha jól vannak megírva, és vannak bennük nyitott kérdések, vagy gondolkodásra sarkallnak, esetleg kifejezetten keserédesek vagy szomorúak. Mondjuk egy epilógust szívesen olvasnék, amiben bepillantást nyerhetnénk az antarktiszi életükbe :)
    Egyébként csak egy mellékes megjegyzés: már nem emlékszem melyik rész kommentjeiben (talán itt az utolsó alatt) említette egyikőtök, hogy időnként a karakterek mintha magukat írnák. Erről J. K. Rowling jutott eszembe, aki pont ezt mondta az egyik interjújában, hogy ha az ember ennyi időt tölt el a karaktereivel, egy idő után valóban ők maguk írják magukat. Egyszerűen csak tudja az író hogy a szereplője mit mondana, mit gondolna, hogyan cselekedne, ez magától jön, és olyan, mintha már hús-vér személyek lennének. El is tudom képzelni, hogy így van.
    Remélem, nem volt sokkal több gondolatom, amit mindenképp le akartam írni, mert természetesen napközben fejeztem be az utolsó részt, de csak most éjjel van időm írni. De egy szó mint száz, szeretnék gratulálni a munkátokhoz, és a kitartásotokhoz, hogy egy ilyen nagylélegzetű írásba nemcsak hogy belefogtatok, hanem végig is vittétek. Nagyon élveztem a történetet, mindig izgatottan vártam, mikor folytathatom végre. Feldobtátok az utóbbi egy-két hetemet, a nyugalom (elzárt kis) szigete volt ez a blog a sűrű hétköznapokban, és akárhányszor találkozok majd a könyvekkel és a filmekkel, mindig eszembe fog jutni a kedvenc kis szerelmes párosom :) Egyelőre ez az egyetlen írásotok, amivel találkoztam, de sok sikert kívánok nektek a továbbiakban (is), és én is köszönöm nektek az élményt. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gabeey!
      Először is, szeretném, ha tudnád, hogy mind a ketten elolvastuk a kommentedet, így most mindkettőnk nevében írom ezeket a sorokat (én személy szerint erre a kommentre ébredtem, mert az egyetem miatt szokásommá vált, hogy minden reggel megnézzem, vajon elmarad-e az adott előadás, ezért pedig szeretnék külön köszönetet mondani, mert nagyon jól esett a te szavaiddal kezdeni a napot, igazán feldobtál).
      Haha, az átszállós résszel teljesen együttérzek, velem is rengetegszer előfordult már, hogy a legrosszabb pillanatban kellett félben hagynom egy blog vagy könyv olvasását (ilyenkor nekem van az a rossz szokásom, hogy rágyorsítok az olvasásra, és szinte már nem is értem, úgy pörgetem a sorokat, amiből persze újraolvasás születik meg majdnem fent maradok a metrón/vonaton helyzetek, de mit lehetne tenni!
      Newt egyébként mindkettőnk nagy kedvence, kérdés sem volt, hogy ha fanfictiont írunk, akkor annak ő lesz a főszereplője, jó karakterrel pedig nem nehéz hosszú fejezeteket írni.Szinte magukat írták a sorok, részemről legalábbis teljesen így volt, amikor Mary átvette az uralmat az ujjaim felett.
      Meglepően könnyen ment az összedolgozás, egyáltalán nem kellett megerőltetnünk magunkat ahhoz, hogy hasonlóak legyenek a fejezetek és én egyébként ezt hatalmas bóknak veszem, mert nyílt titok, hogy FG egy az írói példaképeim közül, az pedig, hogy vele írhattam, írhatok a mai napig hatalmas megtiszteltetés a számomra. *o*
      Newt és Mary kapcsolata különleges, a mai napig a kedvenceim közé tartoznak minden elfogultság nélkül, ezért nagyon örülök, hogy bár nem mindig tölthették együtt minden idejüket, sikerült elérnünk, hogy a romantikus énednek is kedvére legyen a történetük. És azok a csókok és a bensőséges pillanatok!
      Newtot általában mindenki imádja, aki nekikezd ennek a blogban (főleg, hogy FG nagyon profin megoldotta a karakterhűséget), ezért mindig kényes pont, hogy a női karakter felérjen hozzá. Nem te vagy az első, akinek az elején nem volt szimpatikus Mary (igazából mára már bóknak veszem,hogy végül mindenkivel sikerült megszerettetnem, aki kommentet hagyott a fejezet alatt) azt viszont, hogy ripacs, nem érzem fairnek. Mary ugyanis se nem hatásvadász, se nem tehetségtelen; igazi ezermester, aki bár szeszélyes és képtelen kordában tartani az érzelmeit, sosem azért csinálja a dolgokat, hogy feltűnősködjön, vagy ne adj isten, felhívja magára bármelyik fiú figyelmét.
      Teresát egyenesen utáltam a könyvekben, egészen addig, amíg el nem olvastam az előzménytörténetek első részét (ott ugyanis akaratomon kívül megkedveltem, ami annyiban hatott erre a történetre, hogy Marynek lett egy kedves kis beszélgetése Teresa múltjáról és motivációjáról, plusz a lány végül valamilyen szinten a barátja lett). Chuck! szegény kis bökött. :(
      Teljesen egyet kell értenem veled, FG nagyon jól átadta a buggyant Newt gondolatait, amivel bevallom, nekem gondjaim lettek volna, így pláne örülök, hogy végül én írhattam Mary szemszögeit, ugyanis roppantmód élveztem a rejtvények megfejtését.
      Sajnos a történet maga nem nagyon engedte a felhőtlen jeleneteket, azért a végére próbáltunk becsempészni egy kis ártatlan szépséget, mintha maga a Paradicsom nyílt volna meg a buggyantjaink előtt. A végén direkt maradtak megválaszolatlan kérdések, ködös információk, epilógust viszont nem tervezünk, ez teljesen rátok, olvasókra van bízva. Boldogok-e? Rájuk találtak-e a két szervezet emberei? Gally életben marad-e? Az ellenszerrel sikerült megmenteni az emberiséget? Talán igen, talán nem, de remélhetőleg.
      Köszönjük, hogy annak ellenére is gondoltál ránk, hogy már hosszú ideje bezárta kapuit a blog, hogy ilyen terjedelmes véleményt hagytál, hogy végig kitartottál a történet mellet és úgy összességében mindent. <3
      Kedvet adtál ahhoz, hogy újra belemerüljünk a blog világába, valamelyik nap emlékszem, beszéltük is, hogy újra beleolvasgatunk kicsit. Ezt köszönjük, mert ennek hála nem vész feledésbe ez a történet.
      Millio puszu Xx
      szerecsendio és FantasyGirl

      Törlés
  8. Kedves szerecsendio és FantasyGirl! Nem tudom, hogy nézitek-e még a blogot, de szeretném megköszönni nektek ezt a történetet. Azt, hogy megint olyan érzés volt olvasni, mint amilyen nagyon régen: csak olvasni-olvasni, úgy hogy a külvilág nem is számít már, mert valójában a történetben élek. Be kell valjam az elején nagyon nem kedveltem Maryt, idegesített, de nem is tudom mikor, a történet egy pontján ugyanolyan fontos lett nekem, mint az összes többi karakter. Mindeketten nagyon büszkék lehettek magatokra, hogy egy már meglévő karaktert hűen tudtatok hozni és, hogy egy új karaktert ilyen csodálatosan tudtatok megírni. Köszönöm azt is, hogy megszeretettétek velem Teresát, ezért nagyon hálás vagyok. Úgy féltem olvasás közben, hogy harmadszorra is át kell élnem Newt halálát (így a könyv és a film után), szabályosan rettegtem, hogyan fogok rá reagálni, ha ismét búcsút kell monjak Newtnak. Ráadásul úgy, hogy tudtam Mary nem tudná feldolgozni a halálát. Legalábbis úgy nem, hogy a kitörés áldozataként halt meg. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen hosszú fanfictiont - amit igazából már bőven nem kéne "csak egy fanfictionnek" neveznünk, minimum egy parafrázis - végig fogok egyszer olvasni, és hogy ennyire meg fog érinteni. Bátrtan állíthatom, hogy ez volt az a történet, amin a legtöbbet sírtam. El sem tudom mondani mennyiszer. A szomorú részeknél, a megható pillanatoknál...Köszönöm nektek azt a sok érzést, amit átélhettem a szereplőkkel. Köszönöm, hogy Thomas új oldalát ismerhettem meg, köszönöm, hogy láthattam Minhót Newt igaz barátjaként. És köszönöm nektek, hogy így írtátok meg a végét. Egy pillanatra megijedtem, hogy valahogy el lesz rontva a vége, ha Newt nem hal meg, de így utólag butaság volt ezt hinni, hiszen már ismerhetném azt, hogy milyen zseniálisan írtok! Szóval csak köszönöm nektek, rengeteg szép és jelentőségteljes pilanatot szereztetek nekem egy nehéz időszakban. Egyetlen egy dolog miatt haragudhatok csak rátok: azt hiszem soha többé nem fogom tudni úgy a kezembe venni az útvesztő köteteket, hogy ne hiányozna Mary borzasztóan.
    Ezer köszönettel és hálával:
    Zsófi

    VálaszTörlés