Chapter 41
w|c|k|d - newt
THE POINT OF EVERYTHING

Szilánkosra tört üvegdarabokként hullott foszlányaira körülöttem a világ.
Azt mondják, a halálod előtt lejátszódik benned életed filmje. Az enyém fekete-fehér volt és szakadozott, mint egy régi szalag. A hangja akár egy kopott bakelitlemezé, és minden távolinak, mégis közelinek tűnt. Újra átéltem a boldog és fájdalmas pillanatokat: szülinapokat és barátok elvesztését, csókokat és a kezemhez tapadó vért. Olyan emlékek ötlöttek eszembe, melyekről azt hittem, régen elfeledkeztem. Feltérképeztem a gyerekszobámat, ahol a takaró alatt rejtőztem el az éjszakai szörnyek elől, könyveket bújtam és az volt a legnagyobb problémám, hogy hogyan szólítsak meg egy lányt. Gyerek voltam még: ártatlan, naiv és tudatlan. A VESZETT-nek elég volt bedobnia egy ketrecbe, hogy mindezt elvegye tőlem. Olyanokat láttam és tettem, melyeket egy tizenévesnek nem kellett volna megtapasztalnia. Egy normális világban legalábbis nem, ám őrült helyen éltünk. Mi lenne erre jobb bizonyíték, ha nem az, hogy éppen akkor kell meghalnom, amikor végre lenne miért élnem?

- Hé! Enned kellene valamit - csapódott mellém egy erős test, és ezt a rekedtes hangot bárhol felismertem volna. Már elképzelhetetlen volt számomra, hogyan jöhetett fel ez a srác a Dobozból olyan nyeszletten és kölyökképűen. A szarkasztikus humora viszont semmit sem változott az elmúlt két évben. Tisztán emlékeztem rá, hogy fafejnek nevezett, miután kijelentettem, hogy nem támogatom a Futárokhoz való csatlakozását, mert nem elég csapatember. Később megtanultam, hogy csak hallgatag, és végül elég együttműködőnek és tehetségesnek bizonyult ahhoz, hogy mindössze egyetlen évvel később éppen én javasoljam a megürült Elöljárói pozíció betöltésére. Azóta is folyamatosan emberéletek múltak rajta, és gondolkodás nélkül rábíztam volna a sajátomat. Igaz barát volt.
- Kösz - vettem át a sivatagi gyárból felmarkolt konzervdobozt, és habozás nélkül feltéptem a tetejét. Rögtön megcsapott a lejárt szavatosságú szárított bab szaga, de éhesen az ember nem panaszkodhatott.
Minho cserzett tenyere a lapockámra simult, és megpaskolta a hátamat, mintha ezzel akarta volna megnyugtatni zaklatott szívemet. Valahol a távolban előttünk vihar dúlt. Fényes kék villámok szelték keresztül az eget, és túrták fel a földet homokvihart hagyva maguk után. Az aggodalom az arcomra íródott, ahogyan felidéztem az egyik ilyen természeti csapással való találkozónkat, de nem magunk miatt aggódtam. Mi viszonylag biztonságban voltunk, hisz találtunk egy elhagyatottnak tűnő, félig beomlott épületet, és itt megbujtunk éjszakára. A legtöbben meghúzódtak a belsőbb terekben, ahová nem süvített be a szél és kipihenték magukat a holnapi nap előtt. Velük ellenben képtelen voltam aludni. Nem csak a Buggyant-veszély miatt vagy mert még mindig nem bíztam Jorgéban és Brendában. Azóta nem  aludtam jól, hogy eljöttünk a VESZETT-bázisról, és ezt Minho is jól tudta.
- Ne aggódj a lányok miatt! Tudnak vigyázni magukra - jegyezte meg tárgyilagosan, mire lustán felé fordítottam a fejemet. Meglepett, hogy egyáltalán felhozta a témát, ugyanis sosem volt egy szentimentális fajta, akivel ilyesmikről lehetett volna beszélgetni. Tervek, bosszú, racionális, objektív dolgok, ezekben jó volt, de ha érzelmek jöttek szóba, ugyanolyan analfabétának bizonyult, mint én.
- Honnan veszed, hogy aggódom? - kérdőjeleztem meg az állítását, bár nem tagadtam. Nem lett volna értelme, főleg azok után, amilyen pillantást a tisztársam lőtt felém.
- Ugyan. Nézz csak magadra! - forgatta meg a szemeit, amit egy sóhajtással nyugtáztam.
Amikor a fiú elfordult, nekiláttam a megnyitott konzervem elfogyasztásának. A hideg zselé nyálkásan csúszott le az összeszorult torkomon, de még ez is jobb volt, mint a semmi.
Egy ideig csak csöndben ültünk egymás mellett, én ettem, Minho a tájat bámultam. A villámok egyre ritkábban és egyre távolabb csaptak le. Fellélegezhettem. A B csoport kizárt, hogy olyan messze lett volna tőlünk. Hideg rázott ki erre a gondolatra, és vegyes érzések kerítettek hatalmukba. A kamilla illatú lány közelségének lehetősége szívritmuszavarral fenyegetett, míg a gyomrom idegesen összehúzódott. Nem tudtam kiverni a fejemből a Tommy nyakára tetovált szavakat: megölendő a B csoport által. Ennek nem volt semmi értelme, de már egy ideje feladtam, hogy magyarázatot keressek a leglehetetlenebb dolgokra is.
- Hiányzik? - szólalt meg Minho váratlanul és olyan halkan, hogy ha nem füleltem volna, a süvítő szél elnyomta volna a hangját. Pislogva néztem a másik maszatos arcára. Mindannyian a homok és izzadság festővásznává váltunk.
- Mi? - bukott ki belőlem a kérdés bambán, és a srác keserű nevetése annyi mindent juttatott eszembe, ami hiányozhatott volna: otthon, szülők, egy régi élet, a Tisztás, Alby…
- Pontosan tudod, kire gondolok - vágott erőteljesebben hátba a mandulaszemű fiú, és egy önelégült vigyorral nézte, ahogyan lesütöttem a szememet. Persze, hogy tudtam. Csak azt nem sejtettem, hogy ennyire egyértelműek voltak az érzéseim. Mondjuk a bázison történt impulzív csók után nem kellett volna meglepődnöm, hogy sokan sejtették, mi folyt köztünk a lánnyal. Nem mintha az olyan egyszerű lett volna, inkább csak sertepertéltünk egymás körül. - Haver, ismerlek, és még sosem láttam, hogy így…
- Bököttül - szóltam közbe határozott hangon, de homok gyűlt a számba, és a végére már alig lehetett valamit hallani a szóból. Megköszörültem a torkomat, és megismételtem: - Bököttül hiányzik.
Minho hümmögve bólintott. Minden bizonnyal erre a válaszra várt, mert a piszkálódó arckifejezése helyett megint komolyat öltött. Nem mondott semmit, én pedig nem kérdeztem semmit. Csöndben megettem a maradék babot, majd lenyaltam az ujjaimról a kalóriadús, laktató zsírt, és a homokba dobtam a fémdobozt. Úgy ültünk egymás mellett a fiúval, mint a régi szép időkben a napi futásból hazaérve a hálóhelyeink mellett. Magas, tömör betonfalak helyett a nyílt teret és vad természetet láttam. Ez sokkal ijesztőbben hatott.
- Tudod, szerencsés vagy - jegyezte meg Minho, amikor már az álom lágy, simogató ölébe sodródtam. Kérdő tekintettel néztem rá, de ő nem vette le a szemét az égi csillagszórók játékáról. Sosem tartottam magamat szerencsésnek. Nem értettem, mire célzott. - Akármi is ez, ami köztetek van Mary-vel, értékes. Legtöbbünknek esélye sem volt és nem is lesz megtapasztalni, mielőtt meghalunk.

Furcsán hangozhat, de Minho szavai tartottak életben, amikor minden elsötétült. Úgy kapaszkodtam a hallottakba, egy mosoly emlékébe, egy csók ízébe, mint sziklamászó, akinek egyetlen kötélen függ az élete. Szerencsés voltam, mert túléltem a napkitöréseket, a Buggyant-támadásokat, az Útvesztőt, a Perzseltföldet… Még mindig itt voltam, ráadásul nem egyedül. Itt voltak a tisztársaim, akikkel együtt küzdöttem végig egy olyan utat, mely hosszabbnak tűnt, mint az egész addigi életem. Itt voltak az új szövetségesek, akik egy ilyen eszeveszett, kaotikus világban is minket választottak a VESZETT helyett és akik bebizonyították, hogy megbízhatunk bennünk. Itt voltak azok, akik megmentették az életem és akikért bármikor golyózápor elé vetettem volna magamat. Itt volt minden, amitől emberiek tudtunk maradni: bizalom, kitartás, hűség, önfeláldozás, barátság. S itt volt Ő is.
Sokáig a Doboztól számítottam az életemet, mert nem emlékeztem semmire korábbról. Most, hogy visszakaptam az emlékeimet, még mindig volt Előtte és Utána. Mary mindkettő jelentős részét képezte. Teljesen átlagos gyerekkorom volt, már amennyire az egy apokaliptikus világban lehetséges. Akkor kezdett ez megváltozni - akkor kezdtem el én megváltozni -, amikor a szervezet magához vett. Bár szívem mélyéről gyűlöltem mindent, amit Ava Paige képviselt, magára a VESZETT-re nem tudtam fenntartás nélkül haragudni most, hogy visszakaptam az emlékeimet. Befogadtak, felneveltek, taníttattak, túlélőt neveltek belőlem. Nélkülük, egyedül hetek alatt éhen haltam volta a pusztában. Nélkülük nem ismerhettem volna meg Albyt, Minhót, Chuckot, Tommyt, Maryt és még sorolhatnám. Ezért egy részem akkor, az út legvégén, amikor minden kivilágosodott és hirtelen a világ egy letisztult naplólapnak tűnt, hálás volt nekik.
Előtte Mary egy elérhetetlen álomképet jelentett. Alig néhányszor beszéltünk, hiszen holmi gyerekek voltunk még, és nem akadt elég merszem, hogy többször megszólítsam. Nem csak csinos volt, hanem okos és határozott is. Csodáltam a kiállásáért, és mert sosem szorult az ikerbátyja vagy éppen legjobb barátja, Chris segítségére. Eames volt, az Alkotók kedvence és mégis olyan kedves, hogy a francba is, de nem lehetett rá haragudni. Ezért fájt az árulása, mert megbíztam benne, ő pedig tudatlan, agymosottan egy édes mosollyal és azt suttogva, hogy minden rendben lesz, a halálba küldött.
Utána két lábon járó mindenlében kanál bajkeverőként tűnt fel a Tisztáson. Az igazat megvallva, ha fiú lett volna, szimplán idegesítő lett volna a pattogása (lásd Tommy), de lány lévén a viselkedése inkább tekintélyparancsoló és összezavaró hatást keltett. Képtelen voltam kiigazodni rajta, és mintha szánt szándékkal tett volna róla, hogy mindig lehessen aggódni érte. Nem tudott megülni a fenekét, sosem fogyott ki a kérdésekből és egyszerűen megőrjített. Nem tudtam nem rá gondolni. Nem arról volt szó, hogy egy nap úgy ébredtem, hogy beleszerettem. Ez egy hosszabb folyamat volt, és sokkal inkább egy felismerés. Az univerzum az én szememben körülötte forgott, és mindent megtettem volna érte. Aztán felgyorsultak az események, és mikor már éppen rendeződtek volna a dolgok, elválasztottak minket. A hiú elképzeléseim a dombtetőn lévő fehérkerítéses házról és nyugalomról ripityára törtek, majd megint egymásra találtunk. Mint mindig, mert mi újra és újra egymásra találunk. Talán ezért ért különösen súlyos csapásként, amikor kiderült, hogy beteg vagyok, mert tisztában voltam vele, hogy fordított helyzetben én sem mondtam volna le róla. A tudat, hogy lehet ennyire szeretni valakit, megijesztett. Hiába próbáltam eltaszítani magamtól - nyers, durva szavakkal vagy akár fizikailag is -, Mary nem adta fel. Nem vesztette el a hitét bennem és nem hagyott el. Még mindig itt volt mellettem.
Hol is pontosan?
- Azt hiszem, felébredt - szívta be élesen a levegőt valaki meglepettségében hátrahőkölve. Nagyszerű megfigyelés, bökött! gondoltam, miközben megpróbáltam leküzdeni a sajgó fejfájásomat. Tompa hangokat, beszédfoszlányokat, fémcsikorgást hallottam, mialatt résnyire nyitottam a szemeimet. Hunyorogva bámultam körbe a fémbunkerben, aminek félhomályba burkolózó, halványsárgás megvilágítása elég gyér volt az előttem lepörgő emlékek fehérségével szemben.
- Argh… mit bámultok? - köhögtem fel a szavakat, mert a torkom olyan száraz volt, mintha legalábbis sivatagi homokot reggeliztem volna. Egy megviselt állapotú székben ültem, és velem szemben három aggódó képű bökött arca rajzolódott ki a helyiségben. Mindannyian kíváncsian és furcsállva méregettek, miközben a tekintetem feltérképezte a kis helyiséget, ami egy hosszabb, elhagyatott folyosót és egy raktárnak tűnő szobát kötött össze. Az egész úgy festett, mintha bombát robbantottak volna felettünk: mindenütt törmelékdarabok, felszálló por és törött üvegek.
- Öö… jól vagy? - hajolt bele az arcomba Minho, mire megforgattam a szemeimet. Mi a fenét értett azon, hogy jól vagyok-e?
Megráztam a fejemet. Rohadtul hasogatott valami odabent, mintha kalapáccsal verték volna szét az agyamat, miközben tele voltam sérülésekkel, de azok nem tűntek különösen súlyosnak. Leginkább a karmazsinszínben tündöklő tenyereim, a körmeim alá alvadt, feketének tetsző vér és a számban érzett sós íz rémített meg. Mi a bánat történt? Hogy kerültem ide? És ők hogy kerültek ide?
- Hol vagyok? Mi ez a zaj? Mi ez a sok vér? - csak úgy kirobbantak belőlem a kérdések, mert már nem bírtam mindet magamban tartani. Tommy elfintorodott, ami még nyilvánvalóbbá tette a karmolásnyomokat az arcán, míg Minho összeszűkült szemmel szorította egyik tenyerét a bekötözött vállára. A fehér gézt már átáztatta a vére és sokkal sápadtabb volt, mint egyébként. Ezen kívül úgy festett, hogy jól van.
- Mire emlékszel, Newt? - kérdezte óvatosan a kócos, barna hajú fiú mellőle. Hiába húzta ki magát, a kölyökképe miatt mindig is csak egy gyereknek látszott az Elöljárója mellett. Egy gyereknek, aki valószínűleg megmentette az életemet, bár nem emlékeztem rá. - Mi a legutolsó emléked?
Összeráncoltam a homlokomat, és erősen koncentráltam, hogy felidézzem magamban a történteket. Szerencsére a fejfájásom lassan elpárolgott, mire végül már nyoma sem volt, és így képes voltam tisztán átgondolni az eseményeket.
- Ott voltatok a… a Buggyantpalotában, aztán páran megszöktünk, és…  - Hunyorítva, a nyelvem hegyét kidugva, hangosan gondolkodtam. A szavakat úgy kellett kikényszerítenem magamból, mert nem volt valami kellemes élmény azokra a durva kijelentéseimre gondolni. Pislogva felnéztem a három srácra. - Ennyi. Innentől kezdve sötétség. Hogy kerültem ide? Egyáltalán mi ez a hely?
Általában türelmes voltam. Meg kellett tanulnom azzá válni a Tisztáson, de cseppet sem tetszett, hogy a többiek úgy kezeltek, mint egy totyogós babát, és Jorge erőszakosan visszalökött a székembe, amikor megpróbáltam felkelni, hogy körbenézzek. A sérült térdem jobban fájt a szokásosnál, de lett volna elég erőm talpra állni. Bármennyire is hihetetlen, jól éreztem magamat.
- Nyugi, hermano, ülj már meg azon a pattogó hátsódon egy kicsit! - morgott rám a spanyol pilóta, és alaposan megnézett magának. Valószínűleg ő is ugyanolyan lehetetlennek találta a változást, mint én magam.
- Ez hihetetlen! - motyogta, miközben feljebb tolta a szakadt ruhám ujját, hogy felfedje az alkaromat, ami piszkos és vértől mocskos volt, de a kidagadó zöld-lila ereknek csak hűlt helye akadt. - A szer csak 10 percre ütötte ki, és máris elkezdett javulni az állapota. Eltűntek a vérerek a szeméből, és nézzétek a karját!
Nem csoda, hogy ezerszer jobb volt a közérzetem, hiszen látszólag a mutálódott sejtjeim elkezdtek visszahúzódni. Elkerekedett szemekkel bámultam a napot alig kapott, teljesen sima hasamra, miután felhúztuk a pólómat, hogy a legdurvább jelek nyomát keressük. Itt az erek már egészen feketévé váltak az elmúlt napokban, most viszont csak vékony, halványpiros hálózat tetszett át a világos bőrömön. Alig maradt belőle valami. Az egyetlen furcsaság az oldalamra tapasztott gézdarab volt. Az eddig tuti nem volt ott, ráadásul egy kicsit csípett és szúrt is.
- Mi a francot nyomtatok belém? - esett le az állam, ahogyan újra felnéztem a barátaimra. Ez az egész túl jó volt, hogy igaz legyen. Mégis hetek óta először biztosan tudtam, hogy ez nem holmi képzelgés és nem is álmodom. Egyszerűen csak tudtam, mint minden normális ember.
- Ugyanazt a szert, amit a Sirató-méreg ellen használtunk, csak megspékeltük egy kicsit Minho vérével - bökött Tommy a karomba kötött infúzió felé, amiből élénkpiros folyadék áramlott belém egy műanyag katéteren keresztül. Kizárt, hogy ezt a cuccot csak úgy találták volna, valószínűleg egy orvosi szobába is elcipeltek, míg ájult voltam.
- A lőtt seb után maradó láz miatt a vértestek olyan gyógyító mechanizmusokat indítanak el a szervezetben, melyek az ellenszerrel együtt legyőzhetik a vírust - jegyezte meg félvállról Chris, aki egy hátán lógó táskával bukkant fel a folyosó felől. Abból, ahogyan beszélt, egyértelmű volt, hogy már a küszöbnél állhatott egy ideje, és csak azt várta, mikor lépheti meg a drámai belépőjét.
Meglepő módon, hosszú ideje először nem éreztem iránta megállíthatatlan dühöt, mintha az elszíneződött érhálóval együtt a szervezetemben gyülekező feszültség és agresszió is elszállt volna. A nyurga fiú egy valaha vérnyomásmérő készülék mandzsettáját tekerte a felkarom és az infúziós flaska köré, majd a tépőzár segítségével hozzám erősítette, hogy kényelmesebben tudjak mozogni anélkül, hogy azt fel kellett volna lógatni. Chris a művével elégedetten lépett hátra, miközben folytatta a magyarázatot: - A Kitörés előbb az immunrendszeredet vette célba, és így elsőként azt kellett helyrepofoznunk. Teresával jöttünk rá, mielőtt…
Ahogyan hirtelen elhallgatott, és mindenki egymásra nézett, egyértelmű volt, hogy mi történt a lánnyal, akinek nyomát sem láttam. Fölöslegesnek tartottam rákérdezni, mert nem akartam feltépni a friss sebeket. Ugyan Minho és Jorge sosem álltak kifejezetten közel a lányhoz, Tommyról nem tudtam volna ugyanezt elmondani. Csak úgy tudtam épelméjű maradni, ha Teresa halálát a többi barátunkéhoz hasonlóan nem úgy fogtam fel, hogy értem vagy miattam halt meg, hanem egy nagyobb jóért, egy jobb világért.
- Hát, kösz - törtem meg az elcsendesedett alakok közt beállt némaságot a magamra erőltetett nyugodtsággal. Egyesével végignéztem mindegyikőjükön, hogy lássák rajtam, komolyan gondolom. Hálás voltam, még ha csupán pár órát is vásároltak ezzel az akcióval a számomra. - Hagyhattatok volna meghalni azon a helyen, miután úgy elküldtelek titeket.
Elbúcsúzni tőlük öngyilkosság volt, mert tudtam, hogy nélkülük meghalok. Ha nem is a vírus végzett volna velem, akkor a tény, hogy már nem volt értelme élni. Amikor az első alkalommal leugrottam azokról a nyomorult falakról, ezért tettem: mert már bököttül semmi értelme sem volt az egész mókuskeréknek. Aztán Mary besétált a falak közé, és még azok a francos csillagos is fényesebben ragyogtak az égen. Önmagában a lénye okot adott arra, hogy éljek, de nem akartam magammal rántani. Egyiküket sem, ezért kellett menniük.
- Nem hagyunk hátra bajtársat - jelentette ki Minho, és a szemében ugyanazt a határozott tüzet láttam, mint akkor. Még mindig képtelen lettem volna megmondani, hogy mi történt aközött, hogy néhány Buggyanttal együtt kisurrantunk az őrségváltás alatt és hogy itt találtam magamat ebben a bunkerszerű helyiségben.
- Eláruljátok végre, hol vagyunk? - próbálkoztam újra a már feltett kérdéssel, mire Tommy összenézett az oldalán álló Jorgéval. Talán csak ekkor sikerült meggyőznöm őket arról, hogy tényleg semmire sem emlékszem. Vagy lehet, hogy csak azt latolgatták, biztonságos-e elmondaniuk az igazat, mielőtt kiakadnék. Nem mintha szokásom lett volna kiakadni… csak… csak mióta a fertőzés elterjedt a szervezetemben.
Lépések hallatszódtak a raktárszoba felől, mire mindenki odakapta a felét. A kisétáló alak eléggé megviselt ruházatánál már csak a bőre volt rosszabb színben. A csuklói durva ujjnyomoktól piroslottak, a nyakán széles géz- és sebtapaszok váltották egymást, míg az arcán apró, mégis könnyen észrevehető vágások éktelenkedtek. Ahogyan kisöpörte zilált, dús haját a szemeiből, látszott, hogy azok felpuffadtak és kivörösödtek. Kristálykönnyek utónyoma még mindig ott ragyogott az íriszeiben.
- A VESZETT montanai bázisán. Pontosabban a pincében…
- Hercegnő? - pattantam fel ülő helyzetemből, amint megláttam. A kezeim ökölbe szorultak a gondolatra, hogy valaki bántotta őt. Oda akartam menni hozzá, megérinteni, megölelni, a fülébe súgni, hogy most már minden rendben lesz, de Jorge erőteljesen visszaültetett.
- Maradsz! - ripakodott rám, és szorosan a karfához préselte a karjaimat.
- Nem vagyok kutya - jelentettem ki a hangnemére, mely egy pillanatra elgondolkoztatott. Vajon tényleg az állapotom miatt aggódott vagy valami más miatt? Úgy nézett rám, mintha arra számított volna, hogy bármelyik pillanatban megkattanok, és nekiesek a lánynak. De hiszen én sosem bántottam volna Maryt!
- Azt nem tudhatjuk - csóválta meg a fejét a spanyol csávó, és a racionális részem megértette a félelmét. Fogalmunk sem volt, hogy az ellenszer valóban, és ami még fontosabb, hosszútávon működött-e vagy bármelyik pillanatban visszaeshetek egy őrjöngő Buggyant állapotába. - Jobban vagy, mint arra számítottunk, de ne vidd túlzásba az ugribugrizást.
Egy bólintással vettem tudomásul, amit mondott, de Jorge csak akkor engedett el, amikor Mary áttörte a többiek gyűrűjét, és jelzésértékűen megpaskolta a hátát. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ülve maradjak, és ne zárjam azonnal az ölelésembe. A körmeimet a szék anyagába mélyesztve igyekeztem önkontrollt gyakorolni.
- Ki tette ezt veled? - A hang, amit kiadtam olyan rekedtes volt a visszafojtott vehemenciától, hogy úgy tűnt, mintha morogtam volna. Mary nem nézett a szemembe, a földön heverő törmelékdarabokat bámulta, miközben az ujjai a kirojtosodott pamuttal játszottak. Az utolsó pillanatra gondoltam, amikor a szemeibe néztem: miután megcsókolt és ellöktem magamtól. A torkom összeszorult a felidézett emlékképre és az arcára írt elárultság-érzetre. Tudtam, hogy nincsenek mentségek arra, amit tettem, de az is elég büntetés volt, hogy a lány nem ért hozzám, nemhogy rám se nézzen!
- Te tényleg nem emlékszel, hogy kerültél ide? - A Tényleg nem emlékszel, hogy mit tettél? szavak kimondatlanok maradtak, de kiolvastam őket a lány tompa fényű szempárjából, amikor végre lassan, nagyon lassan rám emelte a tekintetét. A hangja alig volt több megtört suttogásnál, mire hevesen megráztam a fejemet.
Mielőtt bepánikolhattam volna, hogy mit csináltam, a szobából, ahonnét Mary jött, újabb hangok szöktek ki.
- Azt hiszem, megtaláltam! - sikkantotta Brenda diadalittasan, mire a többiek szemében megkönnyebbülés és öröm csillant, amit nem tudtam mire vélni.
Bambán néztem körbe a társaságon, és választ követeltem: - Mit?
- Ava Paige magánfeljegyzéseit. Az a nő állandóan valami végső megoldást emlegetett - csóválta meg a fejét Jorge a fegyvere biztosítójával játszva. Látszott rajta, hogy ideges volt, és már alig várta, hogy elhúzhassunk innen a fenébe. Jobban egyetérteni sem tudtam volna vele, mióta megtudtam, hogy a VESZETT egyik székhelyén vagyunk. Jobban preferáltam volna, ha egy elhagyatott sivatagi épületben húzódtunk volna meg.
- ..gi parancsra evakuálás! Minden egységnek, Vörös Kód! Elhagyni a bá...
A földön elszórt walkie-talkie recsegései és a szellőzőnyíláson beszűrődő emeleti, kiáltozó hangok semmi jóra nem utaltak. Kizártnak tartottam, hogy a mentőakció résztvevői mindössze ekkora tűzerővel képesek voltak visszavonulásra kényszeríteni az Alkotókat. Itt valami nagyon nem stimmelt.
-  Ja, egyébként csak úgy mondom, a Jobb Kar mindjárt ránk omlasztja az épületet, szóval remélem, tudod, hogy futnunk kell - tette hozzá Minho egy kihívó mosollyal a szája sarkában, mintha csak azt mondta volna: a régi szép idők emlékére.
- Még mindig nem értem, eddig miért nem tették - motyogta az orra alatt Brenda, aki egy csapat kacatnak tűnő naplóval meg ilyesmivel tért vissza a szobában.
- Miattam - jegyezte meg csendesen Chris, és kinyitotta a hátizsákját. - Alkut kötöttem velük, hogy várják meg, míg kijutunk, és akkor nekik adjuk, amint megszerzünk idebent.
- Elég fair - bólintott rá elgondolkozva Minho, és egyet kellett értenem. Abszolúte nem érdekelt, hogy miféle titkokat rejtegettek az itteni iratokban meg egyéb szerekben, csak az számított, hogy épségben kijussunk innen. Ha ezért cserébe adni kell valamit, megadjuk nekik az árát. - Csakhogy most a VESZETT emberei fejvesztve menekülnek lezárva maguk mögött a kijáratokat.
- Ezért megyünk innen egyenesen a hangárba - mutatott Tommy a szellőzőrács felé, majd szeretetteljesen összekócolta a testvére haját. - Emlékszel? Régen mindig erre bújócskáztunk.
Mary nosztalgikusan a fiúra mosolyogott, és talán velem együtt azon gondolkozott, hogy az mennyi mindenre emlékezhet még.
- Szedjetek össze annyi mindent, amit tudtok, aztán indulunk! - adta ki a parancsot a Futárok egykori Elöljárója, majd Jorgéval a nyomában beállt segíteni Chrisnek, hogy megtöltsék a hátizsákot.
A tekintetemet képtelen voltam levenni Maryről, aki közben hátat fordított nekem, és odament Brendához, hogy megkérdezze szüksége van-e egy kis segítságre a napló értelmezéséhez. Mintha húzta volna az egyik lábát...
- Jól vagy? - jelent meg a jobbomon váratlanul Thomas, mire nem bírtam tovább ülve maradni. Mindenki vagy úgy nézett rám, mintha egy két lábon járó nukleáris bomba lettem volna vagy mintha menten holtan zuhantam volna össze.
- Soha jobban - feleltem egy kis iróniát csempészve a hangomba, amit a srác látszólag félreértett, mert gyanakvón végignézett rajtam. - Komolyan, Tommy. Elég szarul éreztem magam az elmúlt hetekben, de most nincs fejfájás, se szédülés és minden tiszta.
Még egy francos mosolyt is kikényszerítettem magamból, miközben széttártam a karjaimat, de a fiú komoly maradt. A száját szorosan összepréselte, a tekintetét szigorúan rajtam tartotta. A vonásai akkor sem lágyultak el, amikor megszólalt.
- Ha kijutunk innen, szeretnék rendesen bocsánatot kérni.
- Miért? - vontam össze a szemöldökömet értetlenkedve. Ha itt valakinek közülünk bocsánatot kellett kérnie, az én voltam azok után, amiket a Buggyantpalotában műveltem. S még ki tudja, mit tettem azóta!
- Meg kell azt élned, haver - vigyorodott el erre Thomas, majd továbbállt, hogy segítsen a kaparásos kézírással küszködő leányzónak. A közben elsurranó Maryt először nem találtam, és beletelt néhány másodpercbe, hogy összeszedjem a bátorságomat, és kövessem a folyosóra.  A lány sudár alakja hosszú árnyékot vetett a fehér falra. Háttal állt nekem, és láthatóan megfeszült, amikor egy másik sötét figura képében az én formám is megjelent az övé mellett.
- Mary…
A hangom elcsuklott, ahogyan kicsúszott a számon a neve. Azt vártam, hogy a lány megforduljon, és rám mosolyodjon, de nem tudott a szemembe nézni. Szipogást hallottam, és soha jobban nem kívántam, hogy bár hozzáérhetnék, mégsem tettem. Addig nem, míg biztos nem voltam benne, hogy ő is akarja.
Mary ritkán sírt, tehát a mai események áthágtak nála egy határt. Ennyire megkönnyebbült volna, hogy még élek? Vagy ennyire megrázta volna Teresa halála? Vagy… vagy valami, amit én tettem?
- Ezek a sebek… - Nehezen találtam a szavakat. Talán jobb is, hogy nem nézett a szemembe. - Én tettem ezt veled? Bántottalak?
A keserűséggel átitatott szavak éles pengeként hasították keresztül a levegőt. Olyan érzésem volt, mintha az éle egyszerre célzott volna az én szívemre és Maryére. A lány szemeiben a könnyek helyén magabiztosság ült, amikor felém fordult. Megcsapott a friss kamilla illat, és viszketni kezdett a tenyerem.
- Az nem te voltál, Newt - jelentette ki, és egy pillanatra elhittem, hogy a szemei nem a könnyektől, hanem valami egészen mástól ragyognak. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor a csillagokat bámultuk és egy jobb életről álmodoztunk. - Te sosem bántanál.
- De bántottalak. Amikor eljöttetek a Buggyantpalotába - emlékeztettem reszkető hangon. Nem feledkezhettünk el a múltról, nem tehettünk úgy, mintha meg sem történt volna. A múltunk formált azzá, akikké váltunk. Ha tényleg szeretett, így kellett elfogadnia. - Bántani akartalak, mert azt szerettem volna, hogy elfeledkezz rólam, menekülj, és éld az életed.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy képes lennék… - Mary hangja kifejezetten felháborodott volt. A jó öreg bajkeverő. A tónusa egészen megmosolyogtatott, mert a jobb napokat juttatta eszembe, és azzal kecsegtetett, hogy a jövő még lehet ugyanolyan szép.
- De, mert te egy túlélő vagy! - vágtam rá, mert tudnia kellett. A szemébe kellett mondanom, és még annyi vallomással tartoztam neki. Nem bírtam tovább magammal: a kezeim közé fogtam az arcát, és a hüvelykujjammal elsimítottam a könnyei nyomát. Ahogyan közelebb léptem hozzá, a magasságkülönbségünk csak még feltűnőbbé vált; a leheletem a homlokát simogatta. - Úgy sajnálom…
Mary nem lökött el, mint ahogyan arra számítottam, hanem a pólómba hurkolta a kezét, és közelebb húzott magához. A fejét a mellkasomnak döntötte, és így maradtunk egy ideig. A tenyereim a tarkójára és a hátára csúsztak, ahol megnyugtató formákat rajzoltam a bőrére. Éreztem, hogy a lány mondani akar valamit, de nem erőltettem. Ismertem már annyira, hogy tudjam, a siettetés nem segít, ha kész volt rá, beszélni fog.
- Majdnem megöltelek - szólalt meg egy szívdobbanásnyi idővel később. - Én voltam az, aki beléd szúrta a tűt. Miattam hánytál vért, mert a szervezeted nem bírta el ilyen dózisban az anyagot. Ha… ha nincsenek a többiek, meghaltál volna. Miattam.
- Nem - ráztam meg a fejemet tiltakozva, és elhúzódtam, hogy a lány szemeibe nézhessek. - Megmentettél. Megmentettetek.
Meg szerettem volna ígérni, hogy minden rendben lesz, hogy mi rendben leszünk, de mielőtt újabb szavakat formálhattam volna, egy remegés rázta meg a falakat. Ezek szerint a Jobb Kar megunta a várakozást. Valószínűleg a csapat másik fele is erre a következtetésre jutott, mert mindenki készülődni kezdett.
- Megvan minden? Akkor csibéim, indul a buli! - csapta össze a tenyereit Jorge, majd szétlőtte a szellőzőrácsot rögzítő csavarokat.
Sosem voltam még olyan hálás a VESZETT-nek, mint akkor, amikor rájöttem, hogy a szellőzői a megszokott méret kétszeresei és a faluk olyan tömör, hogy a rengések épp csak enyhe vibrálást küldtek keresztül az ember testén. Ennek ellenére úgy másztunk, mintha bármelyik pillanatban ránk szakadhatott volna a plafon, és ennek hála néhány percen belül már a dohszagú hangár sarkában gyülekeztünk. Előttünk egy elhagyatott Berg várakozott látótávolságon belül.
- Na, húzzunk innen a francba! - morogta Minho pont úgy, ahogyan az emlékeimben, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Felvonta a szemöldökét, mintha kérdezett volna valamit. Válasz nélkül elvigyorodtam, és automatikusan nyúltam, hogy megfogjam Mary kezét. Aztán futottunk. Épp, mint régen.





Kitartó tisztársak!
Hosszú utat tettetek meg velem és Newttal, mert bizony, igen, ez volt az utolsó Newt szemszög. Még számomra is hihetetlen pedig már 4 napja befejeztem ezt a részt. Addig viszont azt hiszem, nem leszek képes búcsúzni a történettől és a karakterektől, míg nem olvasom szerecsendio befejezését. Sokadik befejezett történetem lesz ez majd akkor és mégis mint mindegyik, ez is más. Nem csak azért mert egy ilyen csodás társíróval dolgozhattam együtt, aki tett róla, hogy a történet ne váljon unalmassá, hanem mert ez volt az első könyvön alapuló fanfiction, amit írtam. lehet, hogy Newt nálunk is szenvedett eleget, de nem érdemelt halált. Egyikük sem. De azért Isten áldja James Dashnert, mert ilyen csodás karaktereket gyártott!
Köszönöm Nektek, hogy végigkísértetek engem az úton - és maradjatok még velünk, Dióval még egy hét erejéig! Higgyétek, el megéri! -, mindannyiótoknak hálás vagyok. Ezt a fejezetet viszont kifejezetten egy személynek szeretném dedikálni, mert nélküle nem született volna a Minhós visszaemlékezés. Köszönök mindent, B.! <3
FantasyGirl

6 megjegyzés:

  1. Drága!
    Először is, fogalmam sincs, mit mondhatnék – szerintem kapsz egy jó adagnyi érzelemkitörést most –, hiszen eléggé vegyes érzések kavarogtak bennem, amikor elkezdtem a fejezet olvasását. Nem tudtam, hogy mire számítsak Newttől és úgy alapjáraton nem volt semmilyen tippem sem a befejezéssel kapcsolatban; csak remélni mertem, hogy végül, ha nem is minden, de a legtöbb dolog jóra fordul majd. :’)
    Kíváncsi voltam, hogy Newt miként éli majd meg ezt az egész, hmm, visszaváltozás(?) dolgot, vagy nem is tudom, hogyan hívjam. Azt, hogy megkapott egy ellenszer-féleséget, ami valószínűleg hatni is fog rajta? (Segíts ki, mert nem tudom, hogy mondhatnám ezt egyszerűbben. :D) És abszolút nem csalódtam benned, de ezt majd néhány mondattal lejjebb kifejtem bővebben is, egyelőre sorban haladnék:
    Izgatottan vártam már a Newt-Minho pillanatot, amióta csak elhintetted nekem, hogy számíthatok ilyesmire, mégis valahogy váratlanul ért, hogy pont az elején kaphattunk betekintést az egyik közös emlékképükbe. (Egyébként nagyon tetszett, és még mindig tetszik is, hogy kitértek emlékek formájában olyan dolgokra is, amiket az akkori aktuális fejezetekben nem részleteztetek. ^^) Meghatott a kettejük viszonya, valahogy újra feléledt bennem a remény, hogy ezután ismét visszatérhet közéjük a feltételek nélküli barátság, amit amúgy is annyira imádtam bennük! Igaz, csak egy szimpla jelenetet meséltél el velük, semmi sírásra okot adó nem történt benne – én mégis majdnem elbőgtem magam rajta! A végét már könnyes szemekkel olvastam, Newt vélekedését a barátjáról, és Minho viszonyulását a fiúhoz… De nem csak az emlékképben, hanem az egész fejezet alatt! Valahogy nekem most ők voltak a másik páros a fő Mary-Newt szál mellett, akik igazán megérintették a szívemet, és átvették a fejezet felett az egész irányítást. A többi szereplő meg csak úgy volt nekem most, és bár mindenki kapott szerepet benne; nekem akkor is ez a két páros volt az igazi főszereplője a dolgoknak. x3 Öröm volt olvasni/látni/átélni, hogy ismét emberi hangnemben tudtak egymással beszélni veszekedések nélkül, és ami a legfontosabb: Newt újra önmaga volt.
    A triumvirátusukból most hiányoltam Tommy-t, és bár örömömre szolgált, hogy azért nekik kettejüknek is jutott egy-két pillanat, amikor szót tudtak váltani egymással, valahogy most őt nem éreztem annyira közel Newthoz, mint Minhót. Nem tudom, hogy ez mennyire szándékos, vagy éppen véletlen a részedről.
    Newt karakterváltozása a fejezetek során pedig egészen fantasztikusan sikerült! Nagyon élethűen hoztad a James Dashner által megformált fiú szerepét, aztán ez szépen lassan kezdett átmenni az ép eszét is elvesztő buggyantba, aki kisebb-nagyobb kihagyásokkal emlékezett a dolgokra, és megtalálta önmagát, míg végül a vírus teljesen a hatalma alá nem kerítette, és olyan dolgokat nem művelt, amik józanul még csak meg sem fordultak volna a fejében. Most pedig huss, mintha egy nagy tornádó elsöpört volna mindent és visszatértünk volna a kezdetekhez, ahol a szerető, kedves és segítőkész Newt volt terítéken. EGYSZERŰEN ESZMÉLETLEN VAGY! Igen, mindezt csupa nagybetűvel, mert wááow! Visszahoztad minden eddig már elveszett reményemet a happy enddel kapcsolatban, és izgatottá tettél, amit ezúton is köszönök neked! Csodálatos vagy! :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A lány halála váratlanul érintett, és vegyes érzések kavarognak bennem miatta, hiszen meglepett, hogy ilyen gyorsan le lett rendezve a dolog, másrészről várható volt, hogy hű maradtok a könyvhez – nehogy már mindenkinek happy end legyen. >< Sajnáltam, hogy ennyire nem volt benne a dolog, csak megemlítve, mégis talán jobb is ez így, hiszen akik megkedvelték az utóbbi részekben, együttéreztek vele, vagy már alapjáraton kedvelték, azoknak lehet nagy könnyebbséget okozott, hogy nem kellett a részletes elvesztéséről olvasniuk. Mindenesetre én sajnáltam, hogy az ő története így végződött, többet érdemelt volna – mind többet érdemeltek volna ennél a világnál. A lényeg, hogy nem fogok könnyeket ejteni a halála miatt, hiszen azért annyira nem állt közel a szívemhez, ennek ellenére szomorú vagyok, amiért több nem jutott neki. A végére egészen kezdtem megkedvelni… Mindenesetre tett egy pár jó dolgot a csapatért. :’) Minden bizonnyal így fogok rá továbbra is emlékezni, próbálom a rossz cselekményeit kizárni a fejemből, ami azt hiszem nem is lesz annyira nehéz, ugyanis a jó tettei messze túlszárnyalják a rosszakat. ^^ Főleg, ha a következményeket nézzük, mint most is például az ellenszer hatásait Newton.
      Chrisről azért annyis szót ejtenék, hogy minden érzésemet félretéve jár neki az elismerés, amiért kitalálták ezt az egész dolgot, ami végül helyretette Newtot! Ettől függetlenül, még mindig nem lett a kedvenc szereplőm, annak ellenére sem, hogy most eléggé tűrhetően viselkedett a részben. :D (Nem tudom, belőle mindig is áradt egyfajta nagyképűség, ami taszított.)
      A legfontosabb pedig: Mary. Egy pillanatra megijedtem, amikor alig közeledett Newt felé az elején, bár azt hiszem naiv dologra vallana tőlem azt remélni, hogy a történtek után rögtön a fiú karjaiba veti magát, hiába tudja, hogy Newt nem volt tudatában annak, hogy kit és hogyan is bánt. Egy kisebb szívfájdalommal értek fel a fiú érzései, amikor megpillantotta a lányt és a sebeket rajta, na meg a reakciója, amikor szépen lassan világossá vált számára, hogy valószínűleg azokat ő maga okozta… Én esküszöm már azt vártam, hogy mikor jelenik meg valaki és rántja el Newtot tőle, amikor megölelték egymást! >< (Tudom, ez most gonosz volt azért.) Mary pedig még mindig egy fantasztikus lány, aki nagy akarattal és jóóóó sok makacssággal rendelkezik, de pont ezért szerethető karakter. Felnőttes felfogással áll a dolgokhoz és talán éppen ezért sokkal megértőbb, mint mások. :3
      Imádtam a részt, újra megteltek élettel a fejezet sorai, és a sok keserűség mellett pedig láttam egy kis fényt is beszökni a sötétség résein keresztül, amivel sikerült újra boldogsággal és reménységgel megtöltened a hitetlen szívemet. <3

      Törlés
  2. Hihetetlen, hogy vége, hihetetlen, hogy nem olvashatunk többet új fejezeteket Newt szemszögéből! Szerintem remek munkát végeztél az összes részében a történetnek, a karaktert abszolút visszaadtad hű formájában, amit nem fogok győzni még vagy ezerszer elregélni neked! Méltó lezárása volt az ő történetének ez a fejezet, és külön köszönet jár azért, amiért ebben nem hagytad szenvedni az olvasókat, sem őket magukat. :) Mindemellett köszönöm, hogy részese lehettem ennek a történetnek; de még nem búcsúzkodom – addig nem, amíg el nem olvastam szerecsendio fejezetét, addig nem, amíg a befejezés második felével meg nem küzdöttem. (Azt hiszem, még nem is nagyon fogtam fel, hogy tényleg az utolsó fejezet előtt állok már, és nincs visszaút!)
    Azt pedig milliószor is köszönöm, hogy nekem címezted ezt a fejezetet, ne tudd meg mennyire jólesett olvasni ezt a végén! A szemeim megteltek könnyekkel is, és meghatódtam, ugyanis annyi mindent kaptam már tőled a rövid ismeretségünk során, aminek az érzelmi értéke számomra felbecsülhetetlen… Ez a fejezet is egy ilyen szép emlékként fog bennem megmaradni, örökre. ♥

    (Ehh, sajnálom, kettő részbe sem fért bele már a vége, így kénytelen voltam egy harmadik megjegyzés formájában elküldeni ezt a néhányka záró sort.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, egyetlen B, legnagyobb támogatónk!

      Ahhoz képest hogy úgy álltál neki, hogy fogalmad sincs, mit mondhatnál, szép adag kis kommentet hagytál itt nekem, aminek természetesen csak örülök, hiszen élek-halok a véleményedért, nagyon sokat jelent!
      Nem csodálom, hogy az előző fejezet után kétségeid támadtak azt illetően, hogy Newt hogyan jelenik meg ebben a részben. Igyekeztem megmutatni az összezavarodottságát, a szer javulást kifejtő hatását, amit senki sem ért, és ahogyan fokozatosan visszanyeri a teljes kontrollt maga felett.
      Newt-Minho nekem is nagyon közel áll a szívemhez, hiszen ha belegondolunk, Thomas felbukkanása előtt nekik kellett egy kis csapatot alkotniuk, hiszen Alby a vezetőként mégsem lehetett ott mindig, ezért nagyon sokat megéltek együtt kezdve a közös Futáros részeken. Ennek ellenére mindig is úgy éreztem, hogy elhanyagoltam az ő barátságukat, és inkább Tommyra koncentráltam, hiába ilyen fontos ez, ezért mindenképp szerettem volna legalább valami apróságot adni nekik, s így, emlék formájában megtehettem. Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett! Miután Newt magához tért a szer után tiszta tudattal visszaemlékezett a régi közös Minhós dolgokra, viszont nem emlékezett az elmúlt egy napra, amikor kiadta magából azt, ami belülről szorította, amit hozzávágott Tommy fejéhez. Mindenképp szerettem volna emiatt egy távolságtartást rakni kettejük közé, hiszen addig nem önthetnek ők tiszta vizet a pohárba, míg ezt meg nem beszélik, ami pedig a jövő zenéje.
      Newt hatalmas utazáson - fizikai és lelki - ment keresztül a történetünk során. Nemcsak Dashner bácsi miatt szenvedett, de mi is keményen megszenvedtettük a boldog befejezésért, amit megérdemelt, hiszen sosem érdemelt halált, főleg nem olyat, amilyen a könyvben, a vírus által kapott - merthogy hitem szerint az a Newt, akit mi szerettünk, már azelőtt meghalt, hogy Tommy meghúzta volna a ravaszt. Nagyon féltem, hogy mivel már konkrétan fejezetek, hónapok óta majdnem csupán Buggyant Newtként írtam, nem tudom visszaadni a törődő, régi Newtot, de aztán rájöttem, hogy azok után, amin átment sosem lenne a régi. Megváltozott, még inkább felnőtt, másképp látta a dolgokot, mert a lehetetlenben reménykedni és mert szeretni. Nagyon örülök, hogy ezt sikerült jól átadnom. S reményt csempésznem beléd.
      Newt sosem állt közel Teresához, s nem is volt eszméleténél, amikor a dolog történt, ezért nem is tudtam volna róla írni. Viszont Mary fejezetéből majd még mindaaenképpen olvashattok a lányról, hiszen az ő szemszögéből nem ennyire “mellékes” szereplő volt Teresa, és ott méltó búcsút veszünk tőle. Legalábbis szerintem szerecsendio nagyon szépen megadta a módját ennek. Chrisre Newt mindig is féltékeny volt, de most hogy túlléphet ezen, hiszen az emlékei tiszták, tudja, hogy Mary szereti, már nem érezne így, és talán új lappal kezdhetnek, főleg ezek után.
      Mary és Newt szerelme ritka és gyönyörű, mert hihetetlenül erős és mindent kibír. Még azt is, hogy tettleg vagy lelkileg de fájdalmat okozzanak egymásnak pont az okból, hogy szeretik egymást. Ez pedig igenis reményre ad okot.
      Hidd el, még én sem fogtam fel, hogy éve. Több mint egy év munkája zárul le, és ez nagyon szép. Nagyon szépen köszönöm, hogy az utóbbi hónapokat a kommentjeiddel feldobtad, és hidd el, tudtodon kívül, de ezzel Te is nagyon sokat segítettél nekem, így a dedikálás teljesen jogosan járt, szívből adtam. Köszönök minden dicséretet és hogy itt voltál nekünk! <3
      Ölel, itt utoljára, FantasyGirl

      Törlés
  3. Kedves FantasyGirl!
    Kemény pillanat ez, és amikor belevágtam a történet olvasásába, nem gondoltam volna, hogy a végéhez jutva olyan gyorsnak érzem az egészet. Olyan mintha csak pikk-pakk a végére értem volna, és csak kapkodom a fejem, hogy mi is történt tulajdonképpen.
    Sajnálom, hogy ez az utolsó rész, amit Newt szemszögéből olvashattunk. Imádtam, olvasni a gondolatait, nagyon különleges egy karakter, amit én már nem csak Dashner bácsinak, hanem neked is megköszönök. Számomra ezzel a fanfictionnal vált Newt karaktere teljessé, enélkül a könyv üres. Nem rég kezdtem el újra olvasni az Útvesztőt, és nagyon hiányolom belőle Maryt, valamint Newt gondolatait, kicsit sivárabb lett ezek nélkül a könyv számomra.
    Az egész fejezet olvasása alatt furcsa érzésem volt. Olyan, mint amikor fülledt, nyomott az idő és te meg már csak várod, hogy mikor szakad le az ég, és kezd el végre az eső. Igazi vihar előtti, vagy inkább utáni csend volt. Amikor mindenki csak óvatosan tapogatózik, hogy most akkor mi legyen, hogy legyen, és én nagyon élveztem ezt.
    Egyetlen dolog volt, ami összezavart, mégpedig Teresa halála. Átsiklott volna felette a tekintetem vagy mi történt. Lehet, hogy nem figyeltem, vagy emlékszem rá, de mintha nem írtátok volna le konkrétan, ahogy meghalt. Vagy ez direkt volt így, hogy mi is csak Newttal együtt jöjjünk rá a dologra? Mert nekem a legutolsó emlékem az róla, hogy megsérül a szikrázó számítógép miatt, közben pedig Thomas aggódik érte, majd folytatja a kutatást.
    A legkedvencebb (van ilyen szó egyáltalán?) pillanatom nem is egy pillanat volt ebben a fejezetben, hanem Jorge megszólalásai. Talán kétszer vagy háromszor beszélt összesen most, de mindig olyan frappánsakat mondott, hogy vigyorognom kellet tőle. A kedvencem az egyszerű "Maradj!" volt, amit Newthoz intézett.
    De tetszett még az is, ahogy Newt és Mary kicsit összemelegedtek megint, és a visszaemlékezése Minhoval kapcsolatban, valamint hogy az utolsó pillanatok a régi szép időkre emlékeztették őt. Jaj, annyi kedvencem van, hogy estig sorolhatnám! :)
    Köszönöm, hogy egy ilyen remek élményt nyújtottál zárásként is!
    Sok-sok puszi, Kat

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kat!
      Hidd le, írás közben is ugyanez az érzés. Több mint egy évig írtuk, mégis visszanézve, olyan rövid időszaknak tűnik ez, és az biztos, hogy vannak ebben a történetben maradandó gondolatok, melyekre nagyon is büszke vagyok.
      Nagyon sokat jelent, amit Newt karakteréről mondtál, igazán meghat, hogy ekkora jelentőséget tulajdonítasz nekem és az írásomnak. Mióta megírtuk ezt a fanfictiont, én is úgy olvasom/nézem az Útvesztőt, hogy hiányolom belőle azt a pluszt, amit mi hozzáadtunk, de talán ez a dolog szépsége, és boldoggá tesz, hogy te is hasonlóan érzel.
      Bizony, mindenki nagyon óvatos volt ebben a részben: Newt is, a többiek is. Senki sem tudta, hogy működik-e a szer vagy nem. Nekem a könyv végéről még az hiányzott, hogy legyen valami, bármi, egy megoldás, ha nem is működik, legalább próbálják meg, ne kezdjük életet tiszta lappal anélkül.
      Pontosan! (Úgy szeretem, hogy ilyen gyors gondolkodású olvasóink vannak, és nem kell fölöslegesen túlmagyarázni dolgokat). Teresa halála azért volt gyors, mert Newtnak is gyors volt, ő csak most így tudta meg, de majd Mary szemszögéből többet is olvashatsz róla.
      Jorgét imádjuk, a könyvben-filmben visszás karakter, de a fanficben imádtam róla írni. Örülök, hogy neked is tetszett.
      S sok apró, szép pillanatot igyekeztem belecsempészni a zárásba.
      Köszönöm, hogy olvastál, írtál, megtiszteltél a figyelmeddel!

      Törlés