Chapter 36

w|c|k|d - mary

BACK TO THE START

 Miután magunk mögött hagytuk a Buggyant Palotát, képtelen voltam ránézni a barátaimra. Leültem a Berg egyik sarkában, előhalásztam a zsebemből a beletuszkolt levelet és darabjaira téptem Newt búcsúszavait. Kiábrándultan figyeltem, ahogy a Berg rámpája hozzásimult a gép fémből készült oldalához, ezzel megfosztva minket a csillagtalan égbolt látványától. Mélyen a szívemben leírhatatlan ürességet éreztem, valaminek a hiányát, ami csupán egy röpke pillanatig lehetett az enyém, mégis úgy fájt az elvesztése, mintha a karomtól vagy a lábamtól fosztott volna meg az élet.

 Senki sem nézett rám, mintha már a puszta jelenlétem is elég lett volna ahhoz, hogy kioltsa a lelkükben megmaradt remény pislákoló lángját, és ez talán tényleg így is volt. Newt szemének erőtlen csillogása, kicserepesedett ajkainak egyszerre durva és finom érintése, munkától megedzett tenyerének erőteljes szorítása és az, ahogy érzékien közelebb rántott magához a derekamnál fogva, úgy karmolászott belülről, mintha kicsiny férgek próbáltak volna utat törni a napvilágra.

 Némán üvöltöttem. A könnyek hangtalanul csorogtak végig az arcomon; a lelkem vérzett gyönyörű, gyémántszínű cseppekkel elborítva sápadt arcomat.

 Végül nem bírtam tovább, és amikor Jorge a magasba emelte a Berget, egyszerűen az oldalamra fordultam, majd lefeküdtem háttal a társaim felé. A térdeimet felhúztam egészen a hasamig, a karjaimmal pedig átkulcsoltam mindkét lábam, míg a szemeimet szorosan összepréselve megpróbáltam útját állni a szomorúságnak. Erősnek kellett maradnom. Nem magamért, hanem értük. Thomasért, Minhóért, Chrisért és még a francos Brendáért és Jorgéért is.

 De mintha szökőárral szemben csapkodtam volna a karjaimmal. Ragasztó nélkül még a legmasszívabb épületeket is ledöntötte a hullám.

 Hosszú percekig feszült csönd borult a társaságra.

- Rendben, akkor majd én kimondom – suttogta valaki, jóllehet a hangja olyan erőtlen volt, hogy képtelen voltam beazonosítani, kihez tartozott az amúgy ismerős tónus. Az ujjaim remegtek, miközben megpróbáltam mozdulatlan maradni. A fejemben pusmogó hangok ugyanis egyre csak ugyanazt a mondatot ismételgették: Ha látják, hogy ébren vagy, sosem fogják szóba hozni. Ha látják, hogy ébren vagy... Így hát eljátszottam, hogy magába szippantott a bódító sötétség. - Ez a kiruccanás nem is lehetett volna elcseszettebb.

 A pilótafülkét elválasztó függönyt tartó vaskarikák jellegzetes hangja biztosított róla, hogy nem csupán engem, de a spanyol fiút is érdekelték az apróbb részletek. A testemet alkotó összes sejt tudni akarta, miért időzött Minho olyan sokáig a bowlingpályán, amikor mi már elhagytuk a romos épületet. Feltartották? Newt tartotta fel? Beszélt hozzá? Emlékezett rá? Egy részem, az önzőbbik részem remélte, hogy nem. Már magától a gondolattól is sírhatnékom támadt, hogy a szőke bökött mindössze rólam feledkezett el.

-  Szerintetek rendbe fog jönni?

 Anélkül is tudtam, hogy mind rám néztek, hogy feléjük fordítottam volna a fejem. Egyszerűen csak éreztem, akárcsak egy édesanya, valahányszor megsérült szeretett gyermeke. Ahogy egy lelki társ megérezte, ha bánat költözött a szívedbe, és ahogy az éjszakában sétálgató magányos ember érezte, amikor egy idegen tőle méterekre lemaradva egy ütemre lépett frusztrált dobbantásaival.

 Élesen szívtam be a levegőt. A mellkasom megérintette a rojtos nadrágomat, ahogy a tüdőmet megtöltötte a sivatagi látogatásunktól még kissé poros oxigén.

- Idővel biztosan, viszont nem tudom, meg fogjuk-e élni azt a napot. – Thomas hangja szomorú volt, miközben beszélt, és legszívesebben szorosan magamhoz öleltem volna, hogy ezzel enyhítsem a gyászt, ami kétség kívül rajta is felülkerekedett, de mégsem tettem. A fejemben pusmogó hang túl hangos volt ahhoz, hogy szembeszegüljek az akaratával. Egy szót sem szólnak majd, figyeld meg! Maradj mozdulatlan! - A VESZETT még mindig azt hiszi, hogy a segítségünkkel rátalálhat az ellenszerre. Ti is láttátok azokat a Buggyantakat... – a testvérem hangja elcsuklott, és szinte láttam magam előtt, ahogy újra és újra beletúrt mindig kócos tincseibe, ezzel csak még gubancosabbá változtatva az amúgy is megzabolázhatatlan fürtöket, melyek mostanra már jócskán a tarkója alját súrolták. Newthoz hasonlóan Thomas orcáit sem borította borosta, bár az ő arcán amúgy is ritkán nőtt látható szőr, hiába töltötte be a tizenhatodik életévét még az Útvesztő előtt. - Miből gondolhatják, hogy mi vagyunk a gyógyulás kulcsa?

 A VESZETT indokai már rég nem hoztak lázba, így egy kissé csalódottan eresztettem szabadon a lábaimat. Az ujjaimmal nonfiguratív mintákat karcoltam a fémbe, jóllehet valójában egyáltalán nem ártottam a szürke anyagnak. A jelek mindössze a képzeletemben alkottak maradandót.

- Én jelenleg a legalapvetőbb kémiai egyenleteket sem tudom felidézni, nemhogy megoldani az egymillió dolláros kérdést – motyogta Chris, de senki sem nevetett, amikor a kezeit összecsapva megpróbálta felvezetni a csattanót. A szívem mélyén hálás voltam neki, amiért megpróbálta felrázni a csapatot. Kissé meg is sajnáltam, amikor Brenda rosszallóan leszólta a gyenge kísérletet. Mindezt mindössze Thomas kedvéért, abban ugyanis teljesen biztos voltam, hogy Newt elvesztése koránt sem rázta meg annyira, mint a testvéremet, Minhót vagy engem, ne adj Isten Christ, aki a Tűzpróba előtt és alatt sem beszélgetett vele eleget ahhoz, hogy igazán megismerje és megszeresse.

- Nem kellett volna otthagynunk. Egyszerűen le kellett volna ütnünk, és magunkkal rángatnunk – dünnyögte az orra alatt Minho, és a szavai hallatán megremegett a szám széle. A sós könnyek utat törtek maguknak, és átcsorogtak az ajkaim által kreált pajzson, nekem pedig szabályosan hányingerem támadt az intenzív íztől. Utáltam sírni. De azt még jobban utáltam, hogy Newt érzelemmentes arca újra és újra felrémlett a lelki szemeim előtt, akár egy bosszúálló kísértet. Így vezekeltem a múltban elkövetett bűneimért. Mindenért, amivel akaratomon kívül ártottam azoknak, akik mára már a családot jelentették számomra. - Előbb-utóbb belátta volna, hogy mellettünk...

 Hogy mellettünk nagyobb biztonságban van. Hogy mellettünk a helye. Hogy mellettem a helye.

- Úgy nézett rám, mintha elárultam volna, mégsem emlékszem, mivel ártottam neki – vágott az ázsiai fiú szavába Thomas, mire a földre fektettem a tenyereimet és megpróbáltam lehunyt szemmel kiélesíteni a többi érzékszervem. Minden idegszálammal, minden idegvégződésemmel a pilótafülke mellett üldögélő társaim elfojtott beszélgetésére koncentráltam, és megpróbáltam összerakni a kirakós apró darabkáit, kezdve Newt elméletével. Azonban hiába törtem a fejem, sehogy sem tudtam rájönni, mire gondolhatott.

- Az agya szépen, lassan megadja magát a Kitörésnek. Az is lehet, hogy álmodta és most összekeveri a valósággal – próbálkozott Brenda egy számomra is kikezdhetetlen érvvel, mire Thomas tüdejéből jól hallhatóan kiszakadt a levegő; még mindig kételkedett benne, hogy a sivatagi lánynak igaza volt, de minden erejével azon volt, hogy elhiggye a szavait.

  Newtra gondolva ismételten magam előtt láttam a szembetűnő változásokat. A görnyedt tartását, hosszúra nőtt haját, borzos, sötétszőke szemöldökeit... A testét beborító lilás ereket, melyek a szíve fölül indulva, ocsmány, kacskaringós csíkokat húztak fakó bőrére. Épp úgy lüktettek és épp úgy behálózták a testét, ahogy Thomasét, amikor megszúrta magát a menekülésünk előtti, szívszaggató éjszakák egyikén; egyedül a szűnni nem akaró sikoltozás hiányzott. Ráadásul, ha a két szer tényleg egy és ugyanaz lett volna, akkor Thomas teste másképp reagált volna a vírusra, tekintve, hogy ő is az immunisak közé tartozott.

 Másfelől, a Siratók mérgére volt ellenszer, a Kitörésre nem.

 Szorosan összepréseltem a szemeimet, amikor valaki felállt a helyéről, jóllehet a többiek teljesen figyelmen kívül hagytak. Az arctalan bökött mindössze egy kényelmesebb helyet keresett. Átlépte a pilótafülkét elválasztó keskeny küszöböt, és a falhoz préselve a félig elhúzott függönyt, leült Jorge mellé.

- Hogyan tovább? – kérdezte Thomas, miközben én is feltettem magamnak ugyanezt a kérdést. Mihez kezdjünk most? Azt kívántam, bár megtaláltuk volna az ellenszert! Bár létezett volna ellenszer! Bárcsak feltaláltuk volna már évekkel ezelőtt, és akkor többen is túlélhettük volna! Bárcsak beolthattuk volna magunkat, mint Thomast és Albyt!

 A szívem hevesebb ütemre kapcsolt a gondolatra, és kis híján talpra ugrottam, tönkretéve a tökéletes álcámat. Mi van, ha a Siratók mérge azért hasonlított annyira a Kitörésre, mert az Alkotók sokkal közelebb jártak a megoldáshoz, mint mutatták? Mi van, ha a keskeny fiolákban tárolt folyadékkal időt nyerhetnénk? Mi van, ha...

- Először is visszamegyünk Denverbe, ugyanis ennek a szépségnek is szüksége van üzemanyagra. Ráadásul nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én farkas éhes vagyok – dünnyögte Jorge, kivételesen teljesen megfeledkezve a spanyol szavakról, amiket olykor-olykor belecsempészett a válaszaiba. A kijelentését követően ösztönösen a gyomromra szorítottam a kezeimet, ezzel tompítva a hasamba maró, émelyítő fájdalmat. Én is éhes voltam, de az evésnél sokkal fontosabb dolgok foglalkoztattak.

  Csak annyit kellett volna tennem, hogy feléjük fordulok és beavatom őket az elméletembe. Csupán egyetlen szavamba került volna, mert tudtam, hogy bármit megtettek volna Newtért. De aztán felrémlett előttem Patkányképű érzelemmentes arca, Ava Paige, a fehér ruhába öltözött tudósok, és képtelen voltam megtenni. Egyetlen kósza ötlet, egyetlen óriási tévedés minannyiunk életét követelhette volna, ez pedig túl nagy ár volt. Még Newtért is.

 Egyedül kellett cselekednem.

- Megkereshetnénk a Jobb Kart – szúrta közbe Brenda, és bár utáltam az ötletét, igaza volt. A Jobb Kar volt az egyetlen megoldás.

 Minho morogva sutyorgott valamit az orra alatt, de képtelen voltam összerakni a felém sodródó mondatfoszlányokat. Nem gondolhatod... redves bökőjét... ha még egyszer... a hajamra... megölöm.

  Jorge egykori öblös nevetésének fakó árnymása betöltötte a Berg légterét, amitől nekem is egy gyenge, de őszinte mosoly kúszott az arcomra. A remény miatt. Ahogy szép lassan összeállt a fejemben egy kész terv, egyre magabiztosabbá és bizakodóbbá váltam. Már nem rémültem halálra a holnaptól, mi több! Vártam a hajnal közeledtét.

- Majd ha felébredt, akkor beszélünk erről, de nem szeretném rákényszeríteni Gally társaságát. Az már tényleg kegyetlenség lenne a mai nap után – magyarázta Thomas, amiért magamban elmormoltam egy néma köszönetet, jóllehet zavart a hangjában megbújó, mélységesen mély szánalom.

- Akkor feltöltjük a Berget, bemegyünk a városba vacsorázni, aztán reggel kitaláljuk, hogyan tovább. – A kész terv ismertetése után Brenda összecsapta a tenyereit, majd felállt, és elsétált egy számára tetszetős falig, ahol feltehetőleg lefeküdt, ahogy azt én tettem percekkel korábban.

 Denver egy-másfél órára volt a Buggyant Palotától, mi pedig már a hajnal első napsugarával magunk mögött hagytuk Hans lakását, hogy megkereshessük a Jobb Kart, ezért mostanra mindannyian borzasztóan elfáradtunk. Muszáj volt lepihennünk, még ha esélyét sem láttuk annak, hogy mély álomba zuhanjunk.

 Pár percnyi halk motoszkálás után minden elcsendesedett.

 Az elmémben sorra felderengtek különbféle gondolatok, melyeket keserű és keserédes emlékek követtek, háttérbe szorítva a szépeket. Magam előtt láttam a kisfiút, George-ot, akit a szemeim előtt ragadtak el a Siratók; Dannyt, aki valahányszor rám nézett, mosolyogva köszöntött, ráadásul meghallgatott és megpróbált felvidítani egy-egy veszekedéssel teljes nap végén. Lehunyt szemeim előtt felrémlett Chuck dundi arca, Jack vörös haja, fakó szeplői, a szerénysége, amivel az Elöljáróságát fogadta. Zart munkától mocskos kezei. Még Winston pattanásos képe is, pedig a Vérházban töltött próbanap után egyszer sem beszélgettünk.

 Legjobban mégis Newt hiánya fájt. Pedig velük ellentétben ő még élt és lélegzett.

- Szerintetek felébresszük? – összerezzentem, amikor Chris végigsimított az oldalamon, mégsem nyitottam ki a szemeimet. Bár tisztában voltam vele, hogy ezzel az óvatlan mozdulattal elárultam magam, egy részem őszintén remélte, hogy megtartja a titkom és békén hagy.

- Ne! – sziszegte Thomas, miközben Jorge letette a gépet és leeresztette a rámpát. Az éjszakai levegő kellemesen hűvös érintésétől kirázott a hideg, a hajam pedig az arcomba hullott, ahogy táncra kérte egy lágy fuvallat. - Hagyjuk, hadd pihenjen. Majd hozunk neki valamit.

Chris hümmögve lépett el mellőlem, szinte éreztem, ahogy a tekintete lyukat égetett belém. Miközben a denveri fal felé lépkedett a válla fölött hátra-hátra lesett egészen addig, amíg Jorge vissza nem zárta a széles rámpát.

 Hosszú percekig egy milliméternyit sem mozdultam, kerültem a hirtelen légvételeket, a karjaimat pedig szorosan a padlóhoz szorítottam, hogy még véletlenül se remegjenek. Hiába voltam olyan eltökélt, valami visszatartott. Valami, amit képtelen voltam szavakba önteni.

 Végül átfordultam a másik oldalamra és pislogtam párat, ezzel kiélesítve a látásom, ami nem csak a belső sötétség, de a kinti félhomály miatt is tompa volt még ahhoz, hogy ténylegesen ülésbe tornázzam magam. Szédelegve nyújtottam ki a lábaimat, miközben szabadjára eresztettem egy jóleső sóhajt, amikor az ég felé emelve a karjaimat kiropogtattam a gerincem.

 Készen álltam, legalábbis folyton folyvást ezt mondogattam magamnak, amitől lassan kezdtem elhinni, hogy tényleg felkészültem az előttem álló megpróbáltatásokra.

 A pilótafülkéhez sietve benyúltam a jobboldali ülés alá, és előráncigáltam az egyik textilből készült hátizsákot, majd kipiszkáltam és lehajtottam a plafonba szerelt rejtett reteszt, és a zsebembe dugtam Jorge egyik csodakártyáját. A jármű még mindig működésben volt, ezt onnan tudtam, hogy a spanyol fiú nem kapcsolta le a fűtést, így hát megnyomtam az egyik kör alakú gombot, ami alatt a „rámpa” felirat és a „kinyitás” szó díszelgett. A néma csöndben fülsüketítőnek hatott, ahogy a fém megérintette a hangár betonból öntött talaját.

 A beléptető kapunál leadtam az övemre csatolt késeket, majd a sűrített levegős fúvókák lefertőtlenítették a testem minden egyes négyzetmilliméterét. A denveri utcákon sétálva még hosszú percekkel később is éreztem azt az enyhén bizsergető érzést, amit már az első alkalommal is.

 Bár a Nap már órákkal korábban alábukott a horizonton, a járdák túlzsúfoltak voltak, az emberek tolakodtak, a járművek pedig hangos dudaszóval kerülgették a csőcseléket. A kirakatoknak és a téglaépületeknek préselődve, lépéről-lépésre, lassan haladtam. Szinte egy kisebb örökkévalóságba telt, mire eljutottam ahhoz a sikátorhoz, ahol pár napja a malacorrú Építő ránk talált.

 Ahogy elsétáltam az egyik nyitott bódé mellett, és az orrom megtelt a frissen sütött kenyér illatával, összeszorult a gyomrom, így kénytelen voltam a karjaimmal tompítani a morgást, ami mintha visszhangzott volna az ürességben. A Hanstól kapott visszafogott vacsora óta semmit sem ettem, ugyanis kora reggel túlságosan feszengtem a tudattól, hogy bármelyik pillanatban viszontláthatom Newtot ahhoz, hogy magamba tömjem az elém rakott vajas-sonkás szendvicseket.

 Jobb ötlet híján benyitottam az első éjjel-nappaliba, és pár kapkodó mozdulattal a kosaramba dobtam egy-két előre elkészített szendvicset és palackozott vizet, ezúttal buborékosat. A tenyereimet ellepte az izzadság, ahogy minden egyes búcsúzkodó vásárló távozásával közelebb kerültem a kasszához, pedig régen mindig megnyugtatott egy ehhez hasonló, hétköznapi cselekedet. Amikor végre sorra kerültem, mosolyogva pakoltam rá a szalagra az élelmiszereket, de még én is éreztem, hogy mindez túl műre sikeredett ahhoz, hogy ne keltsen gyanút, így hát komolyságra váltottam a hamis boldogságot. Az eladó fapofával húzta le az aranyozott, szegély nélküli kártyát, és ugyanilyen érzelemmentes arccal nyújtotta felém a kifizetett árucikkeket.

 Amilyen gyorsan csak tudtam, kisiettem az üzletből, és belevetettem magam a tömegbe.

 A sajt szétolvadt a számban, az ujjaim pedig összeragadtak a különös, narancsszínű szósztól, miközben ráfordultam a megfelelő utcára, ahol a 23-as számú ajtó mögött a Jobb Kar emberei bujkáltak egy látszólag kihalt épületben. A téglába vájt különös szimbólumoktól a hidegrázás kerülgetett.

 A jobb vállammal nekifeszültem az ajtónak, amitől a zár elengedett és kitárult a bejárat. Persze nem csupán a szerencsén múlott a sikerem, hiszen az épületre szerelt lámpa mellett egy apró, emberi szem számára láthatatlan kamera figyelte és rögzítette az erre lézengő járókelőket és lehetséges betolakodókat.

 Túlságosan nagy volt a némaság; ez volt az első, ami feltűnt, amikor átsiettem a belső kerten és felrohantam azon a három keskeny lépcsőfokon, ami az épület belsejébe vezetett. Ahogy az ujjaim megérintették a fémes kilincset és kinyílt a kétszárnyas ajtó, nekiütköztem egy masszív valaminek, amiről akaratomon kívül is egy zsák krumpli jutott az eszembe.

 A bal kezemmel megdörzsöltem a homlokomat, majd kisepertem az arcomból a kósza hajszálaimat, úgy néztem farkasszemet a fölém tornyosuló bököttel. Gally íves szemöldökei a homloka közepére szöktek, ahogy mogyorószínű íriszeibe felismerés költözött, mire megigazítottam a vállamra dobott táskát. Hol a jobb, hol a bal lábamra helyeztem a testsúlyom nagyobb részét, miközben hiába kerestem, sehogy sem találtam a megfelelő szavakat.

- Egyedül? – kérdezte, és ezt követően átlesett a vállam felett, mintha Thomas és Minho bármelyik pillanatban felbukkanhattak volna a hátam mögött. De nem jöttek; és ez Gallynek is feltűnt, ugyanis a megszokottnál mélyebb és beletörődőbb lélegzetvételeket vett, mintha ezzel próbálta volna lenyugtatni pattanásig feszült idegeit.

- Amint látod – válaszoltam elismerve a nyilvánvalót. A malacképű bökött arca megnyúlt, a tenyerei ökölbe szorultak, mint mindig, valahányszor a kelleténél tovább maradtunk egymás társaságában. Épp ezért gyorsan a lényegre tértem: - Beszélnem kell Teresával. A legutóbb azt mondtad, tudod, hol vannak a többiek.

 Miután a barátaim álomba szenderültek, egyfolytában azon kattogtam, hogyan juthatnék vissza az Alkotókhoz anélkül, hogy belekeverném a fiúkat, míg végül fel nem villant előttem Teresa égszínkék tekintete és hollófekete haja. Igaz, Perzseltföldön majdnem meghaltunk miatta, összességében véve jó szándék vezérelte. Ráadásul megmentettem az életét, amikor kiszabadítottam a hófehér tartályok egyikéből. Tartozott nekem annyival, hogy segít, ezt a kártyát pedig hülye lettem volna nem kijátszani.

- Hol van a testvéred? – faggatózott a velem szemben álló fiú, és amikor megpróbáltam elslisszolni mellette, elkapta a jobb felkarom és visszarántott önmaga elé. Dühösen préseltem egymáshoz az ajkaimat, a szám teljesen elfehéredett, az orrlyukaim pedig kétszeresükre nőttek, ahogy vettem egy mély lélegzetet. Éreztem, hogy tudta, valami nem volt rendben.

 Newtra gondoltam; arra a napra, amikor lesújtott a faragott botjával és megmentett Gallytől. Most rajtam volt a sor, nekem kellett megmentenem. Nem hagyhattam, hogy Gally keresztülhúzza a terveimet, így hát összegyűjtöttem minden erőmet és kirántottam magam az egykori Építő karmai közül, hogy aztán farkasszemet nézve az ördöggel, felsőbbrendűen a magasba emelhessem az egyik szemöldököm, ahogy ő, alig fél perccel korábban.

- Vacsorázik a többiekkel, én viszont nem voltam éhes – sziszegtem, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, holott a perzseltföldi napokat kivéve Thomas és én egyszer sem váltunk el egymástól. - Elmondanád, hol van Teresa, vagy nekem kell megkeresnem?

 Gally elnézett a vállam fölött, és bár mélyről jövő, ösztönből fakadó késztetést éreztem rá, nem fordultam hátra. A fiú végül, mintha csak egy felsőbb utasítást követett volna, elállt az útból. A fejével a háta mögött húzódó lépcsősorok felé intve igazított útba:

- Második emelet, harmadik ajtó balra.

 Úgy futottam, mint akit láthatatlan démonok kergettek. Útközben fellöktem két nőt és egy férfit, akiket elsuttogott bocsánatkérések közepette hagytam magam mögött. Egy másodpercre sem álltam meg, volt, hogy egyszerre két fokot is átugrottam, pedig ettől csak sutábbak és lassabbak lettek a mozdulataim.

 A harmadik ajtóhoz érve megtöröltem a homlokom, majd feltéptem a bejáratot, amit aztán olyan hirtelen engedtem el, hogy a lendülettől a falnak csapódott.

 Teresa összerezzent, és kiejtette a kezéből a kemény borításos könyvet, amit még az Alkotóktól kapott és a régi világról írtak benne. Onnan tudtam, hogy régebben nekem is volt egy hasonló, tele képzelt istenekről, diadalmaskodó hősökről és bukott gonosztevőkről szóló legendákkal. Arthur király volt az egyik kedvencem.

- Mary? – kérdezte. Az ajkai elnyíltak, ahogy végigmérte kissé zilált személyemet, de egy tapodtat sem mozdult, mintha egy része képtelen lett volna elhinni vagy feldolgozni a jelenlétem. A bizonytalansága minden egyéb helyzetben mosolyt csalt volna az arcomra.

- Segítened kell! - Egy lépéssel közelebb sétáltam a megszeppent lányhoz, aki időközben az ágya mellé helyezett éjjeliszekrény tetejére fektette a keménykötéses könyvet.

- Hol vannak a többiek? – kérdezte, és Gallyhez hasonlóan ő is a mögöttem bezáródó ajtót figyelte, mintha az bármelyik pillanatban ismételten kitárulhatott volna. A szemeiben megcsillanó remény láttán görcsbe rándult a gyomrom, holott eleget tanultam az elmúlt hetek alatt. Nem dőlhettem be ismét, nem engedhettem, hogy ismételten megvezessen. Nem barátként, hanem szövetségesként fordultam felé, ugyanis bármennyire is kiábrándító vagy szomorú, ő volt az egyetlen, aki valóban a segítségemre lehetett.

- A közelben, de nincsenek az épületben, ha erre voltál kíváncsi – válaszoltam hűvösen. Teresa beletörődő mosolyra húzta keskeny ajkait. - Szükségem van a segítségedre, vissza kell jutnom a VESZETT központjába.

  Az addig szinte teljesen mozdulatlan lány úgy pattant fel az ágy széléről, mintha a lepedő hirtelen folyékony higannyá változott volna alatta.

- Te teljesen meg vagy húzatva? – ordította, miközben hol jobbra, hol balra fordult, mintha bármelyik pillanatban ránk törhették volna a falakat és elhurcolhattak volna minket pusztán azért, mert kiejtettem az Alkotók nevét. Teresa paranoiája óvatosságra intett, jóllehet kellően elvonta a figyelmem, így képtelen voltam kitérni előle. A fekete hajú lány vékony ujjai a csuklóm köré tekeredtek, majd egy erőteljesebb rántással elérte, hogy a mellkasom az övének csapódjon. Halkan suttogta a fülembe a következő szavakat: - Biztos, hogy nem megyek vissza oda, főleg nem így, önszántamból.

- Szóval nem segítesz? – hitetlenkedtem. Összeszűkített szemekkel, magasba emelt szemöldökkel húzódtam tőle távolabb.

- Nem tudom, miből gondoltad, hogy fogok – válaszolta hetykén, szabadon eresztve a karomat. Teresa őszinte döbbenettel fordított hátat nekem és a bejárati ajtónak. A tekintete a rács mögé bújtatott üveget és a mögötte húzódó, csillagos égboltot figyelte, mintha azok a gyéren világító pontok megválaszolhatták volna az élet nagy kérdéseit. - Egyébként is, miért akarsz visszamenni?

- Newt fertőzött, ha nem tudnád – feleltem szemrehányóan, hiszen ő is ugyanolyan jól tudta, hogy a szöszi elkapta a Kitörést, mint mindenki, aki kijutott az Útvesztőből, majd átverekedte magát a sivatagon. Ott volt, amikor Patkányképű felsorolta a fertőzöttek nevét. Ott volt, és üveges szemmel figyelte, hogyan tört darabjaira a világ, amit addig ismertünk. - Szükségem van az ellenszerre.

- Nem létezik ellenszer – suttogta az orra alatt, még mindig a rácsozott ablakot mustrálva. A hangjában lappangó szánalom hallatán kirázott a hideg, mégsem hagyott alább az ereimben lüktető eltökéltség. Képtelen lettem volna elmagyarázni, de tudtam, hogy tévedett. Hisz milyen szervezet vagy őrült tudós szabadított volna el egy olyan vírustörzset, amit nem lehet megfékezni? Mennyire kellett elvetemültnek lennie bárkinek is ahhoz, hogy kiirtsa az emberiség több mint felét?

- Vagy csak elhitetik velünk, hogy nem létezik ellenszer – erősködtem. Közelebb lépve Teresához, a jobb kezemmel finoman magam felé fordítottam, hogy a szemeibe nézve folytathassam elkeseredett szónoklatom. - Láttam Newt testét, a bőrét beterítő ocsmány, duzzadt ereket. Neked kicsit sem tűnik ismerősnek? – kérdeztem, és közben elhúztam a szám.

 Az ujjaimat tördelve vártam, hogy értelem gyúljon Teresa égszínkék tekintetébe, de minden másodperc egy kisebb évtizednek tűnt, így kezdtem elveszteni a türelmemet. Az alsó ajkamba harapva számoltam száztól visszafelé.

- Nem gondolhatod komolyan! – suttogta, elnyílt ajkai még percekkel később sem simultak egymáshoz teljesen. Ahogy a Siratóknak készített tartályokat is felismerte, amikor szétnyílt a föld a sivatagban, úgy ezúttal is sikerült összeillesztenie a kirakós szétnyirbált darabkáit. Az Alkotók már réges-rég rátaláltak az ellenszerre vagy annak egy kísérleti fázisú változatára, mi több! Mi magunk is a kezünk között tartottuk, amikor beadtuk Thomasnak a Tisztáson.

- Ostoba voltam, hogy idejöttem. Mit is képzeltem, hogy majd pont az Áruló... – kezdtem, és színpadiasan megforgattam a szemeimet, csak ezt követően indultam el a kijárat felé. Egy részem reménykedett benne, hogy a megfelelő szavakat használva manipulálhatom, azonban az ajtó elé érve már szinte teljesen feladtam. Csalódottan nyomtam le a fémes kilincset. Már semmi másra sem vágytam csak arra, hogy magam mögött hagyjam a francos Jobb Kart és a vacadék épületet.

- Rendben. Csak fejezd be ezt a hisztit és segíts összeszedni pár fontosabb cuccot! – Teresa egy hatalmas sóhajjal nyomta vissza a helyére a résnyire nyílt ajtót. A tenyere lassan, mégis határozottan csúszott le a keret mentén egészen a kilincsig, mielőtt gyengéden félre lökött volna. A nyakában lógó kulccsal végleg ránk zárta a szobát.

- Komolyan? – kérdeztem két heves lélegzetvétel között. A szívem a torkomban dobogott örömömben, mintha máris a kezeim között szorongattam volna az ellenszerrel teli fiolákat, pedig még koránt sem voltam olyan közel a megoldáshoz, mint szerettem volna. Rengeteg buktató, rengeteg akadály állt még előttünk; mint például Teresa lojalitása, aminek a hiánya ezúttal akár a halálomat is jelenthette.

- Ja. Komolyan.

 Amilyen gyorsan csak tudtam, levettem a hátamról a táskám és széthúztam a cipzárt, míg ezzel egy időben Teresa kinyitotta az éjjeliszekrényének legfelső fiókját és kivette belőle a legfontosabb dolgokat. Elkerekedett szemekkel hagytam, hogy Teresa teletömje a táskám különféle kisméretű pisztolyokkal, amik teljesen ellepték a szendvicseket és a vizes palackokat, amiket a kisboltban vettem.

 Teresa szemei kérdően figyelték minden mozdulatom, azt, ahogy összehúzva a táskát egy laza mozdulattal a hátamra kaptam azt, majd elindultam a zárt ajtó felé meg sem várva, hogy utánam jöjjön.

 A tenyereimet ellepte az izzadság, miközben Teresa lecsatolta a nyakláncát és elfordította a zárat, így kénytelen voltam a nadrágomba törölni mindkettőt, mielőtt kiléptem volna a kihalt folyosóra. Teljes volt a némaság, mintha rajtunk kívül senki sem járt volna a falak között, pedig alig tíz perce még olyan nagy volt a nyüzsgés, hogy több embernek is nekimentem, miközben felrohantam a másodikra vezető lépcsősoron.

 Rossz előérzetem támadt, de ennek ellenére szótlanul meneteltem Teresa mellett.

 És ekkor sötétségbe borult az épület.

 Valaki elkapta a karom és berántott az egyik lépcső melletti szobához tartozó kicsiny bemélyedésbe. Teresa tenyere a számra tapadt, alig kaptam levegőt, de legalább rejtve maradtunk a folyosón végigszáguldó embercsoport elől, amiért magamban elmormoltam egy hálaimát. A vészfények vörös derengésbe vonták az egész helyet, így teljesen a falhoz lapultunk, amíg ismételten el nem csendesedett a folyosó. Tekintve, hogy milyen könnyedén elrohantak Teresa szobája mellett, őszintén kételkedtem benne, hogy minket kerestek.

 De akkor mégis mi történhetett?

 Ha nem szorított volna úgy az idő, mindent megtettem volna azért, hogy utána járjak, de ezúttal nem engedhettem meg magamnak a kíváncsiság luxusát, így hát egy mély lélegzetvétel után kibújtunk a fal takarásából és elindultunk a lépcsők felé. Olyan gyorsan mozogtak a lábaim, hogy félő volt, képtelen leszek megállni a fordulóban és nekirohanok a falnak, ám az utolsó pillanatban mégiscsak sikerült bevennem egy éles jobbkanyart.

 Az alsó szint maga volt a káosz, épp ezért senki sem figyelt fel az érkezésünkre. A Jobb Kar emberei közepes méretű kartondobozokat dobáltak egyik sarokból a másikba, míg a tisztek kicsomagolták az újonnan érkező gépfegyvereket és megtöltötték azokat ezüstösen csillogó töltényekkel. A tekintetükben égő tüzet látva bárki azt hihette volna, hogy kitört a következő világháború.

 Teresa összeütötte a tenyereit, ezzel visszarángatva a valóságba. A Jobb Kar problémája nem lehetett fontosabb, mint az ellenszer. Ki kellett jutnunk az épületből!

 Kihasználva a felfordulást, átverekedtük magunkat a tömegen, figyelmen kívül hagyva Serpenyőt, aki többször is utánunk kiabált, amikor méterekkel az udvarra vezető ajtó előtt kiszúrt minket egy nagyobb dobozzal a kezében.

- Köszönöm – suttogtam, amikor kiértünk a szabadba, és becsapódott mögöttünk a vaskapu. Az esti nyüzsgés meglepően nyugodtnak hatott a benti őrülethez képest, szinte már hétköznapi volt, ahogy az emberek egymást kerülgetve megpróbáltak eljutni az otthonukig.

 A vállamba nyilalló tompa fájdalom hatására összeszorított fogakkal érintettem meg a sebesült részt, és idegesen vettem tudomásul, hogy a Brenda által készített varrat felszakadt a nagy dulakodásban. A tenyeremet vörösre színezte a vérem, ami Teresa figyelmét sem kerülte el, így kénytelenek voltunk behúzódni az egyik sikátorba, amíg le nem szedte magáról a pulóverét és vékony anyagdarabokra nem szaggatta a sötét textíliát.

- Csak ne felejtsd el megmondani Thomasnak, hogy ez a te kibökött ötleted volt – replikázta, miközben bekötözte a sérülést, jóllehet fertőtlenítőszer híján mindössze a vérzést sikerült csillapítania.

- Okéság.

 Teresa megpróbált rávenni, hogy sétáljunk el az egyik éjjel-nappali gyógyszertárig, de hallani sem akartam egy újabb kerülőről, így végül egyenesen a beléptető kapuk felé rohantunk, hisz még Thomasék előtt vissza kellett érnünk a Berghez, ha tényleg meg akartuk szerezni az ellenszert. Ráadásul a gépen lennie kellett feltöltött elsősegélytáskának, különben Minho nem tudta volna ellátni az égési sérülésem, amikor eltalált a Kábító, így a patika tényleg felesleges időpazarlás lett volna.

- Jó lenne, ha újra meg tudna bízni bennem. Ha ismételten a legjobb barátom lenne, ahogy kiskorunkban – nosztalgiázott a mellettem sétáló lány, amitől őszinte mosolyra húzódott a szám széle, jóllehet azonnal elkomorodtam, amikor eszembe jutott a testvérem, akit, akárcsak a mellettem lépkedő lány, én is épp a saját érdekében készültem elárulni. Csak remélni tudtam, hogy megérti majd.

- Talán könnyebben elfelejtené, amit tettél, ha nem tetéznéd állandóan – replikáztam, és közben lediktáltam a nevem az ellenőrző kapunál, ahol átvettem a késeket, amiket elvettek tőlem a belépésnél. A fehérbe öltözött őr egy kurta bólintással engedett az utamra, majd egy kicsi monitor felé fordulva sietősen a mellkasára szerelt készülékhez kapott és újra és újra elismételte ugyanazokat a számokat. A vonal másik oldaláról érkező választ eltorzította a csatorna recsegése, így egy gyors fejrázás után inkább megindultam a Berg felé nyomomban a hátra-hátrapillantó Teresával.

 Elérve a Berghez intettem a fekete hajú lánynak, aki a kézjeleket látva meghúzódott az árnyékban arra az esetre, ha a többiek már visszaértek volna a városból, de amikor megnyomtam a megfelelő gombokat és a rámpa megérintette a hangár betonból öntött talaját, egyetlen ideges vagy aggodalmaskodó lélek sem rohant felém azzal a szándékkal, hogy számon kérjen az eltűnésemért. Teljesen magunk voltunk.

 A biztonság kedvéért azért szétnéztem a repülő belterében és a pilótafülkében, csak ezt követően jeleztem Teresának, aki a következő pillanatban már Jorge ülésében ült a fején egy fejhallgatóval és engedélyt kért a felszállásra.

- Miért hagytatok minket a VESZETT bázison? – kérdeztem, és közben a csillagtalan eget bámultam. Bár tisztában voltam vele, hogy a lány édesapja egykoron kiváló pilóta volt, meglepett, hogy milyen könnyedén eligazodott a több tucat gomb és jelzés tengerében. - Mi kerestünk titeket.

- Ti hagytatok ott minket! – erősködött, az egyik szemöldökét a másikhoz préselve, ezzel összeráncolva amúgy tükörsima homlokát. Teresa arca eltorzult, ráadásul a füle hegyéig belepirult az indulataiba, így gyorsan magam elé emeltem a kezeimet és annyiban hagytam a dolgot. Ha a VESZETT képes volt elhitetni velem, hogy mindenki meghalt, aki valaha fontos volt a számomra és mindössze én éltem túl a Tűzpróbát, miért ne hitethette volna el Teresáékkal, hogy elhagytuk a bázist?

 Csendben figyeltem, ahogy a lány lekapcsolta a gépet az üzemanyaggal teli vezetékről, majd kikeresve a beprogramozott útvonalakat rátalált a megfelelő bázis koordinátáira, és akkor sem szóltam egy szót sem, amikor lekapcsolta a pilótafülke világítását, mintha ezzel beleolvadhattunk volna az éjszakába. Ha belekezdtem volna egy értelmetlen vitába pusztán azért, mert a Berg hangja amúgy is elárulta az érkezésünket, kevesebb energiám maradt volna a tervem tökéletesítésére, ami helyenként még túlságosan hiányosnak bizonyult ahhoz, hogy mindketten megéljünk a következő estét.

 A tájat fürkészve megpróbáltam megválaszolni a legfontosabb kérdéseket, hisz rengeteg volt belőlük. Nem tudtam, mekkora túlerővel számoljak, ötletem sem volt, merre keressük a fiolákat, ráadásul fogalmam sem volt róla, hogyan jutunk be és ki anélkül, hogy elkapjanak és bezárjanak minket a fehér falú szobába.

- Nézd! – Már olyan három órája repülhettünk, amikor a jobb kezemet vízszintesig emelve megpillantottam a VESZETT bázisát. Teresa elégedetten fordult a megfelelő irányba, az épület keleti oldala felé, de amikor meglátta, amit én, hozzám hasonlóan ő sem tudott többé nyugton maradni. Az ujjai ritmustalan ütemben doboltak a kormányon. - A hangárajtó tárva nyitva.

- Már várnak ránk.

 Teresa kijelentése megfagyasztotta a levegőt.

- Csak egyetlen egy esélyünk lesz megszerezni az ellenszert. Egy, nem több – suttogtam önmagam elé. Hangosan nyeltem le a torkomban növekvő gombócot. A tekintetem elködösödött, ahogy arra gondoltam, talán sosem látjuk viszont a barátainkat, furcsa módon mégsem féltem a haláltól. Az elmúlt években mind rájöttünk, hogy léteztek borzalmasabb dolgok is a halálnál. Még ha a Kitörés nem is árthatott nekünk, közvetve leírhatatlan fájdalmat okozott mindannyiunknak.

- Szerinted meg fognak ölni minket, ha mégsem sikerül? – kérdezte a mellettem ülő lány, aki megnyomva a megfelelő gombot, lebegő üzemmódba kapcsolta a Berget.

- Lehetséges – mondtam, majd ezt követően felálltam és kisétáltam a pilótafülkéből, hogy összepakoljam a szükséges holmikat, ugyanis a táskámban pihenő kisméretű pisztolyokon és az övemre szerelt késeken kívül más fegyverek is lapultak a gépben, kezdve az Alkotóktól lopott Kábítókkal, amiket Minho annyira imádott, hogy legszívesebben mindenhova magával cipelte volna őket.

- Pazar! Ajánlom, hogy igazad legyen – replikázta a lány jól kivehető feszültséggel a hangjában, és ezt követően megkezdte a leszállást.

  A hirtelen magasságváltástól egy másodpercre elvesztettem az egyensúlyom, de aztán megkapaszkodtam az első dologban, ami a kezem ügyébe került. A tekintetemmel a Berg padlóját bámultam, és miközben kifújtam a tüdőmben rekedt, üszkös levegőt, a szemeim megakadtak pár papír fecnin.

 Newt búcsúlevelének utolsó sorai újra és újra belemartak a szívembe, miközben emlékeztettek rá, miért is harcoltam. Az ellenszerért. A gyógyulásért. Newtért.

Sziasztok, bököttek!
Mivel legutóbb, amikor én voltam a soros, annyira megvárattalak titeket, gondoltam, ezúttal megvárom az éjfélt, és kirakom a részt. Tekintve, hogy itt a szünet, ez amúgy sem probléma, hiszen vérbeli éjszakai bagolynak vallom magam.
Szeretném ismételten megköszönni mindenkinek, aki még itt van velünk, borzasztóan hálásak vagyunk minden egyes szóért és pipálásért. Reméljük, legalábbis én mindenképp remélem, hogy most, a szünet beköszöntével mindenki egy kicsit aktívabb lesz :)
Mit gondoltok arról, hogy Mary végül megpróbálja kihagyni Thomasékat a végjátékból? Szerintetek bölcs döntés volt Teresát választania szövetségeséül tekintve, hogy ő "Az Áruló"? És mit gondoltok, mi vár rájuk most, hogy a VESZETT szemmel láthatóan számított az érkezésükre? Vagy csupán véletlen, hogy nyitva van a hangárajtó? Esetleg Patkányképűék valaki más érkezésére számítanak?
Szeretnék mindenkinek kellemes szünetet kívánni!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx

szerecsendio