Chapter 35

w|c|k|d - newt

LONG WAY HOME

Remegett a kezem, ahogyan leeresztettem az oldalam mellé, és összeszorított fogakkal néztem, ahogyan Thomas kihurcolja Maryt a bowlingpályáról. A tekintetem elé fekete köd borult, és ökölbe szorítottam a kezemet, hogy megakadályozzam magamat a mozgásban. Valahonnét mélyről megmagyarázhatatlan erő lökött a testvérpár irányába, és a hullámai elmosták a gátakat, melyeket olyan aprólékosan igyekeztem felépíteni az elmúlt napokban csak, hogy egy kicsit tovább megőrizzem a józan eszemet.

Harag, önzőség, birtoklásvágy. Mind egyszerre öntöttek el, és a racionális énemnek semmi esélye sem volt ez ellen az új, ereimben száguldozó méreggel szemben. Addig legalábbis nem, míg figyelmes nem lettem egy koppanásra, pöszmötölésre és suhintás hangjára. Még épp idejében fordultam meg, hogy elkapjam a fejemet célzó fanyelet, aminek a másik végét Minho szorította, és talán csak a meglepettség miatt tudtam kitépni azt a kezéből. Az ázsiai fiú mindig is erősebb volt nálam, minden szempontból. Közelharcban simán kikaptam volna tőle, csakhogy velem ellentétben neki volt veszítenivalója, és ez nekem adott előnyt.

- Ugye ezt nem gondoltad komolyan? – biccentettem oldalra a fejemet felvont szemöldökkel, és olyan gúnyosan sziszegtem a szavakat, amennyire csak tudtam, miközben a rozoga épület fala felé löktem az edzett, egykori Elöljárót.

Minho, aki mindig is könnyen elveszítette a türelmét, mély levegőt vett, hogy ne üssön meg. Láttam rajta, hogy akarja, hogy helyre akar pofozni, rám akar üvölteni, hogy megértsem. Csakhogy fogalma sem volt róla, hogy pontosan értettem. Mindent értettem, és pont ezért viselkedtem úgy, ahogy. Számító arccal, keresztbe tett karokkal, már-már felsőbbrendűen vizslattam a másik vonásait, akinek kidagadtak az erei az alkarján az erőtől, amivel a fegyverét szorongatta. A tekintete ijedten ugrált köztem a kint rekedt barátai köré gyülekező Buggyantak közt. Ismertem már annyira, hogy tudjam, nem a saját testi épségét féltette: azt latolgatta, hogy kit mentsen inkább, és attól félt, hogy mi lesz azzal, akit nem tud megmenteni. Ebből a szempontból éppen olyan volt, mint Tommy. Mindketten hősökké akartak válni. Csakhogy a világ nem erről szólt, még ha ők ezt nem is látták.

- Nem azért jöttünk el idáig, Newt, hogy aztán itt hagyjunk megrohadni. Ha akarsz, ha nem, velünk jössz. Bököttül elcsesztél mindent Maryvel, és nem, nem érdekelnek a kifogásaid vagy a hazugságaid, nem hagyunk itt. Ha kell, erővel hurcollak ki innen – jelentette ki a srác kihúzva magát, és viszonozta a gesztusomat egy hasonló lökéssel, mint amivel én korábban megajándékoztam. A lábam megakadt valamiben a földön – talán valakinek a karja lehetett -, és csak a tüzet tároló hordóban tudtam megkapaszkodni, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat teljesen.

A düh a legnagyobb fokon forrt bennem, miközben farkasszemet néztem egykori barátommal. Úgy éreztem magamat, mint aki tört-zúzott, esett-kelt az elmúlt napokban, és a hallottak csak újabb pofonok voltak számomra. Minho tudta, hogy hazudtam. Olyan régóta ismert és olyanokon mentünk át együtt, hogy már egyáltalán nem volt előtte titkolnivalóm. Pontosa tudta, hogy az egész előbbi csak egy esetlen színjáték volt a részemről, hogy távozásra bírjam őket. Leginkább Maryt. A lányt, aki szeretett.

Izzó vasként égett belém könnytől csillogó tekintete, amikor ellöktem magamtól, ahelyett hogy magamhoz szorítottam volna azt mormolva, hogy minden rendben lesz. Még akkor is, ha mindketten tudtuk volna, hogy hazugság, mert semmi sem lesz rendben. Még mindig a fülemben csengett megtört hangja, ahogyan azt suttogta, hogy szeret, és összetörte a szívemet, hogy nem mondhattam viszont neki a szavakat, melyek annyit jelentettek a számomra. Nem tudhatta meg, mert akkor sosem adta volna fel. Addig küzdött volna értem, amíg csak esélyt lát arra, hogy jobban legyen és még azután is. Nem láncolhattam magamhoz, így nem. Neki élnie kellett, és ennek az volt az egyetlen módja, hogy elengedem. Tudtam, hogyan bántsam, hogy mit mondjak, amiért megutál, de fogalmam sem volt, hogyan játsszam el az érdektelent. A testem még mindig ugyanúgy reagált a közelségére, az érintéseire, a csókjára. Nem tehettem róla; többet akartam belőlük, belőle. Ez a vágy, szükség karmolászott belülről, és egy pillanatra még az őrültség is jó dolognak tűnt, amikor megbolondultam érte.

S hiába volt Mary az egyik legerősebb ember, akit ismertem, a jó szíve volt a gyengéje. Az, hogy túl könnyen és túlságosan is szeretett. Éppen ezért volt olyan könnyű megbántani, mert az irántam való szerelme elvakította, és nem látta meg azokat az apró jelenet, melyeket az objektívan figyelő Minho igen.

- Tűnés! – rándult meg a szám sarka megismételve, amit eddig mondtam, és elővettem a nadrágövemben tartott Kábítót, és egyenesen a srácra szegeztem, aki automatikusan hátraugrott a fegyver láttán.

- Óha, nem kell túlzásokba esni, haver! Honnan a fenéből szereztél te egyáltalán ilyet?

Megrántottam a vállamat. Már fölösleges volt fenntartani a látszatot vagy a színjátékot.

- Az egyik őrtől. Nem volt éppen túl kedves velem – válaszoltam úgy nézegetve a fegyvert, mintha érdekes találmány lett volna. A maga nemében persze az is volt, de már rég nem érdekelt a természettudomány. Mondjuk, mióta a VESZETT bedobott egy labirintusba egy csapat gyerek és szörny közé. Ahol ráadásul néha a kettő egy és ugyanazt jelentette.

Mielőtt bármelyikünk újra megszólalhatott volna, a Kábítót tartó kezem megrándult. Az ujjam alig kerülte el a ravaszt, miközben úgy éreztem, mindjárt leszakad a karom a fájdalomtól. Összeszorítottam a számat, mert már hozzászoktam a jövő-menő, pillanatnyi ideggörcsökhöz, és egy pillantást küldtem a még mindig Buggyantak gyűrűjében küzdő társaság felé, mielőtt megbizonyosodhattam afelől, hogy egyikük sem hall. Egyrészt túl messze, másrészt túl elfoglaltak voltak. Ezek a Kitörésben szenvedők azonban csak csetepatét kerestek, kétségesnek tartottam, hogy komoly kárt tehettek volna bennük. Egy kis összetűzés meg nem ártott, felpezsdítette volna az itteni légkört, Marynek pedig esze ágában sem lett volna visszatérni ide, hogy újabb veszélynek tegye ki a barátait.

- Figyelj! – fordultam vissza Minhóhoz, akinek a szemében érdeklődő, megkönnyebbült fény csillant, de egy keserű mosollyal ki kellett ábrándítanom. Bár a hangom lágyabb és emberségesebb volt, mint eddig, a véleményem nem változott. – Nem vagyok jól. Vannak jobb pillanatok és vannak rosszabbak. Van, amikor tényleg semmire sem emlékszem.

Életem egyik legijesztőbb élménye volt arra eszmélni, hogy fogalmam sincs, hol vagyok és miért? Olyan volt, mint lebegni a semmi közepén: csak mentem jobbra és balra anélkül, hogy tudtam volna, ki vagyok, és miért vagyok ott ahol. Aztán szépen-lassan visszajött mindent, mint amikor kivették a chipet a nyakamból, de az élmény maradandó nyomot hagyott, és máris voltak dolgok, melyeket nem tudtam visszaidézni. Milyen színű volt édesanyám szeme? Milyen napra esett, amikor meghaltak? Nem voltam több egy memóriatárnál, amiből folyamatosan töröltek. Egy mágnesszalag, melyen meg-megakadt a tű.

- Őszintén? Értékelem, hogy eljöttetek értem, ti bököttek. Komolyan – vallottam be, mert sohasem gondoltam, hogy valaha újra látni fogom őket, és tisztában voltam vele, hogy volt jobb dolguk is annál, mint a Buggyantpalotába jönni. - De ez a francos vége. Eljött a pont, amikor megfordultok, és hátra sem néztek, miközben távoztok. Megértettél?

Minho hevesen rázta a fejét.

- Nem, és nem is fogom megérteni – vágta rá frusztráltan, és félrelökte a fegyvert tartó kezemet, ami így visszaesett az oldalam mellé, hogy közelebb léphessen hozzám. – Sokat kockáztattunk azzal, hogy idejöttünk. Érted, mert a barátunk vagy, és hazaviszünk. Nem tudom, hol van az, de megtaláljuk. Felőlem nyafoghatsz, amennyit csak akarsz, miközben elmegy az eszed, de velünk fogod tenni, és nem ezekkel a Buggyantakkal!

- Én is Buggyant vagyok, Minho! Hát nem érted? Éppen olyan vagyok, mint ők! – üvöltöttem fel teljesen kikelve magamból. Nem lehetett igaz, hogy mindezek után sem fogta fel! – Ezt nézd meg! Ismerős, nem? Tele vagyok ilyenekkel!

Felrántottam a két réteg fölsőmet, hogy a srác egy pillantást vethessen a hasamra és a mellkasomra, melyeket szinte teljesen befedtek a zöldes-lilás erek és kipattogzott nyílt sebek. Épp ilyeneket láttunk azokon a tisztársakon, akiket megszúrt egy Sirató, csakhogy ők gyorsabban túlestek a szenvedésen. Akkor sajnáltam, most irigyeltem őket, mert nekik legalább nem kellett ilyen lassú kínokat átélniük.

- Ha te elkapnád a Kitörést, és tudnád, hogy min kellene keresztülmenned, azt akarnád, hogy a barátaid ott legyenek veled és lássák? Azt akarod, hogy hagyjam, hogy Mary így lásson? – kiabáltam egész testemben remegve, és már nem tudtam kontrollálni az érzéseimet. A gátak átszakadtak, és minden kiborult belőlem. Az sem segített, amikor megláttam, hogy Thomas visszabotorkált, hogy magával vigye Minhót is, de csak lecövekelt mellettünk meglátva a jelenetet, amibe csöppent.

- Newt…

A szemem sem rebbent, amikor megszólított, csak egy lesújtó pillantást lövelltem felé.

- Tommy – szólítottam meg egyenesen lekicsinylően, mielőtt befejezhette volna a mondatot. Lehalkítottam a hangomat, miközben hidegen bámultam felé. Az egész társaságból ő volt az egyetlen, aki egy szemernyi tiszteletet sem érdemelt tőlem. – Neked aztán van bőr a pofádon, hogy ide gyere, és arra kérj, hogy menjek veletek. Rosszul vagyok, ha csak rád kell néznem.

Csupa vörösben láttam a világot, mert elemésztett a haragom tüze. A halántékomon kidudorodtak az erek, és úgy éreztem, mintha szétrobbanna a fejem a rá nehezedő nyomástól. A legkisebb neszt is géppuska fegyverropogásként éltem meg, és hallhatóan felsóhajtottam, amikor a kijelentésem után néma, síri csönd telepedett a helyiségre. Nem volt más zaj, csak a kintről beszűrődő összezördülés egyre távolodó hangjai. Az izgalmi állapot ilyen látványos csökkenése csak egy dolgot jelenthetett: az őrök megjelentek a színen, és már nem sokon múlt, hogy ide is elérjenek. Nem akartam okot adni nekik, hogy megtaláljanak. Már az is elég nagy szívás volt, hogy a nehezen szerzett Áldásomnak annyi. Elég volt Mary felbukkanása, egy óvatlan mozdulat, és úgy engedtem el a drogot, mint égő parazsat.

Amikor meghallottam a lány hangját, olyan volt, mintha egy másvilágról szólt volna hozzám. Egy pillanatra azt hittem, hogy máris hatott a szer, hiszen csupa olyan pletyka járt róla, hogy elfeledtet minden rosszat és csak a jó emlékek maradnak meg. Rövid ideig bebeszéltem magamnak, hogy a másik jelenléte valamilyen képzelgés, édes mámor terméke, de aztán sorban megjelentek a többiek, és tudtam, hogy az egész tervemnek, hogy megszabaduljak tőlük, annyi. Hirtelen hihetetlenül dühös lettem rájuk, amiért hátrahagyott levelem ellenére sem értették meg, hogy annyiban kellett volna hagyniuk a dolgok. Ehelyett eljöttek ide az ostobák!

A hordóban pislákoló tűz lángjai narancssárga fénybe borították Thomas arcát, amin színtiszta értetlenkedés látszott. Olyan meghökkentnek és tanácstalannak tűnt, hogy majdnem elhittem neki, hogy ártatlan. Pedig közel sem volt az. Egyikünk sem, de ő aztán a legkevésbé sem.

- Te meg miről beszélsz? – tátogta kétségbeesetten, elhaló hangon, mint akit szíven ütöttek a hozzá vágott szavak. Már szinte megsajnáltam, mert megint annak az elveszett srácnak tűnt, aki a Dobozzal felérve megpróbált elszökni, pedig nem volt hová menekülnie. – Newt, nem értem. Miről beszélsz?

Volt valami esetlen a hangjában, ami miatt a kőszikla felszín meglágyult, és egy lépést hátrálva sikerült összeszednem a gondolataimat. Olyan volt, mint ha a kezemből kipergő homokszemek után kapdostam volna. Vagy vizet akartam volna a tenyeremben tartani, de az minduntalan kifolyt az ujjaim közt. Alig volt kontrollom a cselekedeteim és az érzéseim felett. Az ilyen tiszta pillanatokat pedig a legjobb volt mihamarabb kihasználni, mert fogalmam sem volt, mennyi van még hátra.

- Sajnálom, srácok, de el kell mennetek – szólaltam meg most már finomabb hangon, esdeklőn, kérlelőn, és felváltva néztem a két egykori tisztársamat, akikkel annyi mindenen mentünk keresztül. Régen elhittem volna, hogy egyetlen pillantásból megértjük egymást, de amilyen értetlenkedéssel és daccal néztek rám, kezdtem ebben komolyan kételkedni. Ennyire nem ismertek volna vagy ennyire nem érdekelte őket, hogy mit érzek? - Most az egyszer hallgassatok rám. Menjetek el, és egy szót se szóljatok Marynek erről. Nem szabad tudnia, hogy még nem kattantam meg. Már veszett ügy vagyok, pár nap és annyi lesz nekem. Úgyhogy menjetek. Mentsétek magatokat!

A végére már szabályosan remegett a karom, és a kezemben is alig tudtam megtartani a fegyvert, mert túl súlyosnak éreztem. A látásom elhomályosult, és attól féltem, elvesztem az eszméletemet, de ehelyett egy újabb agresszív roham kerekedett felül rajtam, amikor megláttam, hogy Thomas szólásra nyitotta a száját.

- Nem. Te fogd be! Csak… - egy sóhajtással a halántékaimhoz szorítottam a tenyereim tövét, hátha a ráhelyezett nyomással csökkenthetem a fájdalmat.

Lehunyt szemmel próbáltam túlesni a rosszulléten, és szerencsére ezúttal csak néhány másodpercbe került, hogy kitisztuljon a világ. Felemeltem a fejem, hogy szembenézhessek az aggódó barátaimmal. Tommy már mozdulni sem mert a felszólításom után, míg Minho habozni látszott, hogy közelebb lépjen-e vagy sem. Örültem, hogy végül az utóbbi mellett döntött, mert nem túl jól viseltem a fizikai kontaktust. Még mindig a számon égett Mary csókja és a bőröm bizsergett az érintésétől. Megráztam a fejemet, hátha azzal megszabadulhatok ezektől a kusza érzésektől.

– Kérlek, menjetek el! Könyörgök, oké? Sosem kértem semmit tőletek, nem igaz? Most ezt az egyet tegyétek meg nekem. – És tényleg könyörögtem. A hangom megtört, és úgy éreztem, hogy a sírás határán állok, pedig nagyon-nagyon rég nem hullattam könnyeket mások előtt. Ez az egész túl sok volt: itt voltunk, egy koszfészek kellős közepén csupa beteg emberrel körbevéve, én a halálomon, ők meg mint egy önkéntes tagadóbizottság. Ennek nem így kellett volna történnie, csakhogy az élet sosem volt fair.

Mivel a kettős még mindig nem tett semmit, vettem egy mély levegőt, és abban reménykedtem, hogy észérvekkel talán jobban rávehetők a távozásra, ha már sem a szánalmukat, sem az együttérzésüket nem kaphattam meg.

- Vannak itt páran, akik még nem egészen kattantak meg. Azt tervezik, hogy kitörnek innen – meséltem a fickóról, akitől az Áldást is kaptam. Egy ideje már egyre kecsegtetőbbnek tűnt az ajánlata. Eltűnni innen álomnak látszott, ugyanis már a rothadó testek és őrültek látványától is úgy éreztem, hogy gyorsabban elvesztem az eszemet. Nem akartam sem mások degenerálódását végignézni, sem magamat egy ilyen helyen látni. Ennél még a Perzseltföld magánya is vonzóbban hangzott, de északabbra, az erdők még jobb ötletnek bizonyultak, mert a fák által termelt tiszta oxigén miatt a vírus állítólag lassabban terjedt szét a szervezetben. Nem mintha ez különösebben érdekelt volna. Meg akartam halni, csakhogy ezúttal tisztességesen. -  Velük megyek, úgyhogy ne gyertek vissza. Soha.

Igyekeztem határozottnak tűnni, hogy Thomas még véletlenül se vehesse abba a makacs fejébe, hogy visszajön ide. Mary rá tudta volna beszélni, hogy érdemes. A lány a végletekig képes lett volna elmenni, úgyhogy még az elején le kellett állítanom a folyamatot. El kellett hitetnem velük, hogy felesleges lenne visszajönniük, mert már amúgy sem találnának itt.

- De…

- Semmi „de”. Nem kérem, hogy megértsétek a döntésem, csak fogadjátok el – sóhajtottam újra, miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni a fejfájás nyomasztó érzetét. Reszelősen vettem levegőt, mialatt továbbfűztem a szót: - Képtelen lennék veletek maradni abban a tudatban, hogy akár bánthatlak is titeket. Akármelyikőtöket.

Ezt nem kellett magyaráznom nekik. Mindannyian tudtuk, láttuk, hogy mire képesek ezek az állatok, amikor teljesen elborulnak. A többi embertársa táplálékká válik számukra, és már semmi emberi nem marad bennük. Fel sem ismertem volna őket, nem jelentettek volna nekem semmit. Nem akartam ezt megkockáztatni.

- Szóval legyen ez a vége, hogy majd nosztalgiázhassatok a régi, szép idők emlékére, ha rám gondoltok. Nem akarom, hogy egy szörnyet lássatok – zártam le a nagy monológomat, és még egy francos mosolyt is erőltetettem magamra, de egyik srácot sem tudtam átejteni.

A Futárok Elöljárójának arca végtelen szomorúságról árulkodott, ahogyan végignézett rajtam.

- Nem vagy szörny – jelentette ki olyan elszántsággal, mint ahogy egy sziklán, a tenger fölött csimpaszkodó ember kapaszkodik az utolsó hajszálba is, amin az élete függ.

- De az leszek, úgyhogy húzzatok el innen! – emeltem fel a hangom ismét, és egy erőszakos lépést tettem feléjük, hátha rájuk ijeszthetek. A színjátékom azonban most már nem tudta becsapni őket, én pedig kétségbeesetten lökdöstem őket a mellkasuknál fogva a kijárat felé: - Nyomás, menjetek!

- Nem hallottátok, hogy mit mondott a barátunk? Azt akarja, hogy hagyjátok békén – bukkant fel az oldalamon váratlanul egy ismerős, zsíros, göndör hajú figura és rosszmájú, fenyegető vicsorra húzta a száját, ami kivillantotta csupa fekete fogsorát.

Olyan természetességgel lendítette át a karját a vállamon, mintha évek óta spanok lettünk volna, pedig összesen kétszer beszéltem vele, akkor sem kifejezetten hosszan. Mégsem ellenkeztem, mert kivételesen egy oldalon álltunk. Kérdés sem volt, hogy mi a felállás: Buggyantak Immunisak ellen. Ez volt a legnépszerűbb párbaj-fajta idebent. A fertőzöttek imádták próbálgatni a szerencséjüket, és az idetévedő Munisokat kóstolgatni… akár szó szerint is. Úgy látszott, hogy a kinti tömeg elapadt, de helyette egy csapat elég éber Buggyant idebent talált menedéket, ugyanis legyezőformában körbevettek minket, és baljóslatúan méregették a két, velünk szemben álló fiút. Minho persze még ilyenkor sem tudta, hogy mikor kell abbahagyni egy vitát.

- Ő a mi barátunk – jelentette ki úgy markolva a kését, mintha kész lett volna átgázolni bárkin, hogy eljusson hozzám.

- De most már közénk tartozik, és nem közétek – replikázott a fickó, aki bár idősebbnek nézett ki, nem lehet több harmincnál. Amennyire láttam, az ötvenet csak immunisak élték meg, mert a Kitörés elég hamar végzett azokkal, akik nem voltak ilyen szerencsések.

- Mi lenne, ha nem szólnál bele olyanba, ami nem a te ügyed, kisember? – vonta fel a szemöldökét a javíthatatlanul impulzív srác, és dölyfösen előrelépett, hogy kikezdjen a nála valóban egy fejjel alacsonyabb Buggyanttal, aki persze nem hagyta magát. Nem volt vesztenivalója, és az élet itt, a „palotában” elég unalmas volt általában. Az ilyen izgalmakért sokan ölni is képesek lettek volna.

- Mi lenne, ha leharapnám a füled? – lépett el mellőlem a fickó, és szinte nekiugrott Minhónak. A vágott szemű fiú sem volt rest, és az erős testalkatát kihasználva hamar fordított a verekedés helyzetén, csakhogy a Buggyantak túlerőben voltak, és mind egyszerre rohanták el őket. Csordában, mint az állatok.

- Hagyjátok abba! Most! – kiabáltam, de mintha a falnak beszéltem volna, senki sem reagált, senki sem törődött velem. Ennyi erővel akár láthatatlan is lehettem volna. A félelem mégis a csontomig hatolt, viszont ezúttal nem magamat féltettem. Azt a luxust már nem engedhettem meg magamnak, de a többiekért még mindig aggódtam. Még azért a rohadék Tommyért is azok után, hogy elárult. Az égbe lőttem egy Kábítólövedéket, aminek a hangja hosszan visszhangzott a kis helyiségben. - Lőni fogok, és szarosul nem érdekel, kit találok el.

Néhányan a csoportból összerezdültek az éles hangra, de a többséget nem hatotta meg különösen a fenyegetőzésem, úgyhogy megbánás nélkül beváltottam az ígéretem: célzás után egy szép kis lövedéket eresztettem az egyik Minhóra támadó alakra, aki elektronikus kisülések közepette eszméletlenül borult a földre. Erre már sokan megértették, hogy nem vicceltem, és elhátráltak vagy egészen messze vonultak a központi összecsapástól.

- Mondtam, hogy hagyjátok abba! – mondtam rekedtes hangon, miközben felrángattam a földről a véres szájú barátomat, és erélyesen ismét a kijárat felé lódítottam, nyomában Thomasszal. – Most pedig menjetek, bököttek, mielőtt belétek is eresztek egyet!

- Hah, komolyan lelőnél? A régi cimbidet? – kérdezett vissza gúnyolódva az Elöljáró, miközben a kézfejével letörölte a karmazsin foltokat az arcáról. Keserűen folytatta, mialatt mélyen a szemembe nézett: - Mi lett a régi Newttal?

Meghalt. Eltemettem. Sosem létezett. Megtagadtam. Megöltem.

Valahogy egyik válasz sem tűnt igazinak, mert valahol még itt volt bent. Bármennyire is akartam, hogy túlessünk ezen az egészen, még mindig törődtem velük, azzal, hogy hogyan dolgozzák fel, hogy megint megfogyatkozik a csapat. Nem tartottam magamat különlegesnek, nem éreztem a súlyát a halálomnak, de Tommy mindig is túlságosan a lelkére vette az ilyesmit, Minho túl régóta ismert, Mary pedig túlságosan ragaszkodott hozzám. Ha egy valami igaz volt abból, amit a VESZETT kitalált, a jeligéknek kell annak lenniük. A francos tetoválásoknak, melyek ott virítottak a nyakunkon. Lehet, hogy ezek manipuláltak minket, hogy azt tegyük, amit, de igazuk lett. Teresa elárult minket, Minho vezette el a csapatot a menedékhez, Mary folyamatosan tesztelt minket – engem legalábbis biztosan – és Thomas a sivatagi város tábláihoz hasonlóan valódi vezetővé vált az elmúlt hetekben. Ha mindezek igazzá váltak, akkor nekem kellett lennem a Ragasztónak. De mi történik a csapattal, ha már nincs, aki összetartsa őket?

- Menjetek! Eddig szépen kértem, de most már elég. Mennetek kell – suttogtam meggyötörten, de biztos voltam benne, hogy azok, akiknek a megjegyzést címeztem, tisztán hallották.

- Mi lesz Maryvel? Tudod, hogy min megy keresztül miattad? – vetette közbe Thomas, és a lehető legcsúnyább féltő testvér arccal vette elő az adujukat: a Mary-kártyát. Nyeltem egyet, miközben megpróbáltam eltüntetni a gondolataim közül a kamilla-illatot, a csokoládébarna szemeket és azt a mosolyt, ami csak nekem szólt. Még sosem utáltam annyira Tommyt, mint akkor amikor a leggyengébb pillanatomban is képes volt előhuzakodni velem, amikor már a puszta képe is a húgára emlékeztetett. Mintha egy ázott, kóbor kutyába rúgott volna bele.

- Tudom, és pontosan ezért kell mennetek, mielőtt késő lesz – köszörültem meg a torkomat, és úgy kellett kikényszerítenem a szavakat: - Így is elég nehéz ez az egész.

Nehéz volt levegőt venni, nehéz volt a szemükbe nézni, nehéz volt mozdulatlanul figyelni, ahogyan elhátrálnak, egyszerűen csak rohadtul nehéz volt hirtelen élni. Mindig is utáltam búcsúzni. A tényt, hogy valaminek vége szakad.

- Newt… haver… - próbálkozott még egyszer, utoljára legrégebbi, még életben maradt tisztársam, amikor már az üres ajtókeretnél jártunk.

- Húzzatok már el innen a fenébe! – csattantam fel, és egész testemben remegtem, miközben a Kábítót nekiszegeztem Tommy mellkasának. Képes lettem volna lepuffantani csak azért, hogy békén hagyjanak. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, miközben gyűlölettől csillogó tekintettel egyenesen azokba a Maryéhez olyan hasonló szemekbe néztem.

- Gyerünk! – ragadta meg végre barátja karját a fiú, és elindultak kifelé. Sóhajtottam, amiért végre megértették. - Ha nem kell neki a segítségünk, nem kényszeríthetjük.

Minho megrázta a fejét, és az orra alatt annyit dörmögött:

- Mikor lett ilyen szar és igazságtalan a világ?

Ezzel csak egyetérteni tudtam.

- Sajnálom, de… Lőni fogok, ha nem mentek. Most azonnal – adtam meg az utolsó löketet, miközben könnyek csordogáltak az arcomon. A fiúk nem fordultak hátra, és az volt az utolsó, amit láttam, mielőtt eltűntek volna a látószögemből, hogy az egyik őr heves gesztikulációk közepette másfelé vezényelte őket.

Annyi érzelem rohant meg abban a pillanatban, hogy nem tudtam mit kezdeni magammal: megkönnyebbülés és üresség egyszerre suhant át rajtam, mire összeszorult a torkom, és a hátamat a falnak döntöttem. Hátravetett fejjel, lehunyt szemmel próbáltam rendezni a gondolataimat, de egyre csak egy barna szempárt láttam magam előtt, és már nem tudtam eldönteni, hogy szívembe hasító fájdalom fizikai vagy mentális.

- Nem semmi jelenetet rendeztél, kölyök! – jelentette ki szárazon a Bongyori, akitől az Áldást szereztem. Fáradt pillantást vetettem felé.

Az arcán nyoma maradt Minho öklének, és biztos voltam benne, hogy ha megéli a holnapot, akkor durván be fog dagadni. Látszólag őt ez a legkevésbé sem foglalkoztatta a jelen pillanatban, amikor is túlságosan el volt foglalva azzal, hogy felsőbbségrendűen megforgassa a fogpiszkálót a szájában. Úgy nézett ki, mint aki egészen eddig élvezettel nézte ezt a kis műsort az egyik, egykori bowlinggolyó tároló vájatban üldögélve. Kényelmesen tett-vett a helyiségben, mintha tényleg otthon lett volna.

- Nem lehetne, hogy mindenki békén hagyjon? – horkantam fel kedvtelenül és végtelenül fáradtan, majd a fal mentén lecsúsztam a földre, hogy megpihentessem fáradt, remegő tagjaimat. A Kábítót is kiejtettem a kezemből, miközben a homlokomat a térdeimnek támasztottam. Elég volt. Miért nem lehet már vége?

- Ó, szóval mégsem akarsz velünk tartani a felkelésben? – váltott érdekesebb témára a férfi, majd könnyed léptekkel távozni készült, míg utána nem szóltam.

- De – vágtam rá egyből, mert még ha Tommyéknak csak hirtelen ötlettől vezérelve mondtam ezt, mostanra komolyan gondoltam. Semmi más esélyem nem volt. Felnéztem a megtorpanó alakra, és hunyorognom kellett, hogy a besötétedett helyiségben is kivehessem az éleit. - Azt hittem, ezek után nem veszel be.

Most a másikon volt a sor, hogy felhorkanjon.

- Ide figyelj, újfiú, te aztán tényleg semmit nem tudsz arról, hogyan működik a világ. Itt mindenki a saját érdekeit nézi, nem foglalkozik azzal, hogy valaki hátbadöfte két hete, mert az már két hete volt, azóta megváltozott a felállás. Szükségünk van a kemény emberekre, benned pedig van spiritusz; bebizonyítottad azzal, hogy szereztél egy Kábítót és használni is tudod. – magyarázta a fickó, miközben a bőrcipője orrával szanaszét rugdosta a széttört üvegdarabokat a földön.

Ugyan nem tetszett, hogy gyerekként kezelt, valamelyest igaza volt. Aligha tudtam valamit a külvilágról: a VESZETT egész életemben elzárva tartott, előbb a saját erődítményében, majd a Tisztáson. A falak között pedig csak egyet tanultam meg: hogy a bizalom és az összefogás a két legfontosabb dolog az életben. Úgy látszott, hogy errefelé az első már nem igazán számított. Senki sem tervezett hosszútávra, csak az aktuális napot akarta túlélni.

- Ráadásul értékes vagy - tette hozzá a Buggyant.

- Mi? – hökkentem meg a kijelentésén, és összeráncolt homlokkal néztem fel rá, bár ebben a feketeségben kizártnak tartottam, hogy bármit is leolvashatott volna az arcomról. A hangnemem értetlensége viszont így is eleget mondhatott.

- Bizony. Láttam a nyakadra varrt bilétát, kutyus. Kidobott a gazdád. Nem akarsz bosszút állni?

Direkt provokált, most már biztos voltam benne. Összeszorítottam a fogaimat, és a tenyereimbe vájtam a körmeimet, hogy visszafogjam az indulataimat. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy ki az igazi ellenség.

- Ezt meg hogy érted? Nem úgy volt, hogy kitörünk erről a porfészekről?

Látnom sem kellett ahhoz Bongyorit, hogy tudjam, milyen önelégült vigyor virított az arcán, miközben felelt. A felkelés egyik fejeseként azon kevesek közé tartozott, aki tudta a pontos tervet, hogy mit, mikor és hogyan. A fontos részleteket, melyeket nem osztottak meg a bolondulás szélén álló, zavarodott népséggel.

- Persze, az is benne van a tervben. De mondd csak, nem lenne jó befűteni egy kicsit azoknak, akik miatt ilyenek lettünk, mielőtt végleg feldobjuk a talpunkat? Úgy belemélyeszteném a fogamat valamelyikbe! – csattogtatta a fogait ijesztően nevetve a fickó, majd lehuppant mellém a földre. Megcsapott a mosdatlan bűze, de már annyira sem zavart, hogy egy millimétert elhúzódjak.

Hirtelen képek villantak be: a régi szobám a főhadiszálláson, a térképek, melyeket láttam a VESZETT erődítményeiről, Ava Paige mosolygó arca vagy Janson kegyetlen, hideg hangja, amikor kijelentette, hogy nem vagyok immunis. Megérdemelték volna, hogy egy csapat Buggyant lerohanja őket, és ezúttal ők is átélhessék a kínokat, melyeket a szervezet okozott olyan sok embernek. Persze, persze a VESZETT jó, mi? Mi az, hogy évtizedek teltek el, de még mindig nem voltak képesek előállítani az ellenszert? Ez nem a rák vagy az AIDS volt, hanem egy francos emberalkotta vírustörzs!

- Na, mit mondasz? Benne vagy a buliban? – nyújtotta nekem a kezét a sötétben a férfi, és úgy lökött oldalba, mintha régi pajtások lettünk volna. Régen éreztem már, hogy egy csapat befogadott volna, és a részem, amelyik mégsem akart egyedül meghalni, hálás volt a megértésért.

Lenéztem a remegő kezemre, és pár másodpercig a lehetőségeimet latolgattam. Ha nemet mondok, itt ragadok ezen az átkozott helyen, míg már azt sem tudom, ki vagyok, és akkor kidobnak a sivatagba. Ha igent, akkor van egy halványi esélyem arra, hogy elégedett szájízzel távozzak ebből a világból, mert tudom, hogy ha a jó nem is győzött, a rossz megbűnhődött.  Mint a mesékben.

- Fűtsünk be nekik – ráztam meg a felajánlott jobbot erőtlenül, és a hangom is elég élettelen volt, de a másik Buggyant ennyivel is megelégedett.

- Ez a beszéd! – veregette meg a vállam, és apáskodása csak újabb löketet adott, hogy újra higgyek a csapatszellem erejében és aszerint gondolkodjak.

- Ami azt illeti, éppenséggel tudom, merre vannak a VESZETT bázisai – szólaltam meg, miközben csúfondáros mosolyra húztam a számat.

Örültem, hogy a semmittevés helyett végre volt valami kitűzött célom, és hasznossá tehettem magam. Hogy volt valami, amivel végre elterelhettem a figyelmemet Maryről, mert az minden óvatlan pillanatban visszakanyarodott hozzá. Mint ahogyan az iránytű mutatója is mindig visszaáll az északi irányba, úgy a szívem, a gondolataim, mindenem hozzá vonzott. Nem volt olyan erő vagy szer, ami ezt elnyomhatta volna.

Sziasztok!

Komolyan, úgy érzem, hogy fokozatosan összetöröm a Ti és a saját szívemet, mert az majd' megszakad Maryért és Newtért. A szenvedésnek azonban még nincs vége, de már rohamosan közeledünk a történet végéhez. Hihetetlen!
Meglepődtetek, hogy Newt mégis emlékezett? Mit gondoltok a fiúkkal való beszélgetéséről? Na és a végéről? Szerintetek mit csinálnak ezek után a Buggyantak?
Utólagos boldog Mikulást kívánok, és sok-sok kitartást a téli szünet előtti hajrához!

FantasyGirl