Chapter 37

w|c|k|d - newt

OUR LAST HOURS

Bongyori nem sokat habozott, mielőtt előállt volna a kész tervvel. Szerinte ugyanis a sok fölösleges blabla csak idővesztegetés lett volna, amit nem engedhettünk meg magunknak.

- Hamarosan mind megbuggyanunk, szóval magasról teszek a biztonsági óvintézkedésekre -  morogta oda nekem lekezelően, amikor felhívtam a figyelmét a tervének rengeteg buktatójára.

Rajtam kívül senkit sem érdekelt, hogy ha ilyen meggondolatlanul vágunk neki a lázadásnak, akkor már a kerítéshez érve lelőhetnek minket, és akkor Kitörés ide vagy oda, halottak vagyunk. A gyűrűben álló tucatnyi Buggyantban azonban nem volt halálfélelem, és ha mélyen magamba néztem, be kellett látnom, hogy bennem sem volt. Cseppet sem féltem attól, hogy feldobom a talpamat - ebben nem hazudtam a barátaimnak, amikor nyugtatgatni igyekeztem őket közvetlenül azután, hogy kiderült, fertőzött vagyok -, sokkal inkább attól rettegtem, hogy megőrülök. Aki ismerte a vírust, az ostobának nevezhetett, hiszen a kettő egy és ugyanazt jelenteti, de közben mégis számított a különbség. Inkább haltam volna meg tiszta fejjel, mint egy Elborult állatként, akiből már minden emberi kiveszett. S még ennél is jobban féltem attól, hogy Maryéknek végig kell nézniük a szenvedésemet. Kétszínű voltam, mert fordított esetben én is ott akartam volna lenni mellettük. Éppen ezért megértettem, hogy miért jöttek utánam, és meghatott a gesztus, hogy tényleg ennyire törődtek velem, viszont ha komolyan érdekelte volna őket a véleményem, akkor békén hagytak volna. Főleg Tommy, aki a zsebében őrizte az utolsó kívánságomat, a halálos ítéletemet.

Ölj meg! Ha valaha a barátom voltál, ölj meg!

Önző kérés volt a részemről, de senki máshoz sem fordulhattam, mert tudtam, hogy senki más nem lett volna képes rá. Mindük közül Thomas hasonlított a legjobban rám: mártír volt, aki inkább feláldozta a lelkének tisztaságát, mint hogy szenvedni hagyjon egy barátot. Már ha valaha annak tekintett. Megbékéltem vele, hogy a szemeibe nézve, egy utolsó halvány mosollyal fogok búcsúzni az élettől. Szinte meg is könnyebbültem, amikor megláttam őt Mary válla fölött, mert azt hittem, eljött a megváltásom. De amikor arra kért, hogy menjek velük, hihetetlen haragra gerjedtem. Hogyan volt képe ezzel a kéréssel fordulni hozzám, amikor ő még annyit sem foglalkozott az enyémmel, hogy megfontolja? Ha nem lett volna olyan jó az önkontrollom, abban a pillanatban nekiestem volna, hogy a végső kétségbeesésbe taszítsam, és ne legyen más választása, mint felém fordítani a fegyvert. Csakhogy ott volt Mary, és nem akartam, hogy a szemtanújává váljon, amint a bátyja véget vet az életemnek. Az megmérgezte volna a kapcsolatukat, mert a lány sosem lett volna képes elfogadni, hogy én kényszerítettem a testvérét.

Így más esély nem lévén, úgy áhítóztam egy szívembe fúródó golyóra, mint szomjazó egy pohár víz után. Az ujjaimat tördelve avattam be a Buggyant-bagázst mindabba, amit a VESZETT bázisairól tudtam. Sosem hittem volna, hogy még valaha ilyen hasznos lesz az, hogy ott nevelkedtem a fehérköpenyesek közt, és közvetlen hozzáférésem volt a számítógépeiken tárolt adatokhoz. A szervezet ezen a ponton naiv volt: azt hitte, annyira a markában tart mindannyiunkat, hogy sosem használnánk fel ezeket az információkat ellenük. Átmosták az agyunkat, épp mint Teresáét, aki még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a VESZETT jó, és hiába tanulmányozták az agyunkat olyan alaposan, fogalmuk sem volt róla, hogy erősebb az akaratunk annál, minthogy a cirkuszi állatkáik legyünk. Az évek megkeményítettek minket, mint ahogyan a tűzben edzett acél is hajlíthatatlanná válik. Erősebbek voltunk, mint hitték. Ráadásul nem csak mi - Mary, Minho, Tommy és a többiek, akik túlélték az Útvesztő próbát -, de azok az emberek is, akiket karanténba zártak csak mert önhibájukon kívül megbetegedtek. Elszántabbak voltunk, mint valaha gondolták volna, mert elvették mindenünket, és nem féltünk semmitől. Már pedig nincs annál ijesztőbb, mint amikor valaki nem ismer félelmet, mert akkor bármire képes. Mi pedig készek voltunk a lehetetlent is meglépni. Ez volt a mi bosszúnk, a bukottak revansa.

- Amikor a keleti parton terjeszkedni kezdett a vírus, a VESZETT a kontinens belső részeiben húzta fel a bázisait, majd végül csak az északiabbak látták el a feladataikat rendesek. A tengerparti klíma és a fülledt déli levegő csak súlyosbította a Kitörés elszaporodásának ütemét, ezért kerülték ezeket  a helyeket. Ha figyelembe vesszük a fertőzés további terjedését, és a tényt, hogy a szervezet mindig evakuálta magát a veszélyben lévő helyekről három bázis jöhet szóba, ahol ma is aktívan tevékenykednek - magyaráztam a homokba skiccel térképen mutogatva, de az észszerű kifejtésemre kevesen voltak vevőek. Egyre többen hallattak türelmetlen sóhajt vagy mordultak rám nyíltan:

- Nem kell történelmi lecke, kölyök! Térj a lényegre! - köpte az egyik kopasz fickó, akinek véreres szeme ijesztően rángatózott az üregében. Elfordítottam a tekintetemet, és megböktem három pontot az összetákolt térképen.

- Amikor kijöttünk az Útvesztőből, a nevadai bázisukra vittek minket, de abból már alig maradt valami, és mivel felhasználták a kísérlet folytatásához, kétlem, hogy itt találnánk a vezetőséget. Így csak a minnesotai és a montanai bázis maradt…

- Úgyhogy ezeket fogjuk célba venni! - vette át a szót tőlem Bongyori, és a bakancsos lábával rátaposott az említett pontokra, mintha csak ezzel akarta volna szimbolizálni, hogy eltöröljük a Föld színéről a VESZETT központjait. Kijelentését mindenki üdvrivalgással fogadta, de a vezető gyorsan elcsendesítette a tömeget, nehogy a kelleténél hamarabb felhívjuk magunkra az őrök figyelmét.

Már javában az éjszakát taposta az idő, amikor a gyertyafénynél Bongyori összehívta a szerinte megbízható bököttekből álló csoportot. A terv kezdetét nem sokkal éjfél utánra időzítettük, melynek oka éppen annyira logikus volt, mint amennyire pofonegyszerű: akkor történik az első őrségváltás. Az éjszakai ügyelet már fáradt, az újak pedig még álmosak, ráadásul a Hold által megvilágított félhomályban amúgy is elmosódnak a határok. Tökéletes alkalom kínálkozott számunkra, hogy lecsaphassunk rájuk. Ráadásul elég volt egyetlen kapunál állomásozó őrcsapatot kiütnünk, és azzal máris utat nyithattunk magunknak a szabadságba.

Még a sötétség leple alatt elhelyezkedtünk a peremterület egyik még elfogadható állapotban lévő épületében, és felfegyverkeztünk. Összeeszkábált bunkósbotok, konyháról lopott kések és Kábítók álltak a rendelkezésünkre. Bongyori figyelmeztetett minket, hogy az őröknél azonban éles töltény is volt, ezért ha kiütöttük őket, első dolgunk legyen megszerezni azokat.

Furcsamód azt tapasztaltam, hogy az éjfél közeledtével egyáltalán nem izgultam. Míg mások lelkesen tervezgették, hogy hogyan állnak bosszút a tönkretett életükért, belőlem már minden érzelmet kiszívott az elárultság-érzés, amit Mary arcán láttam, amikor távozott. Magával vitte a szívemet, és csak kínt hagyott hátra. A hiányának fájdalmát.

- Indulás! - dörmögte Bongyori, amikor az első halvány fénysugár utat tört magának az ablaküvegen keresztül, és odakint megérkezett katonai terepjáró a következő adag őrrel. Mint parancsszóra, a kis helyiségben összeverődött tömeg minden tagja mozgásba lendült, és igyekeztem elrejteni, hogy mennyire meglepődtem a Buggyantak kontrollált, emberséges együttműködésén. Jómagam is csak egy enyhe fejfájást tapasztaltam az éjszaka folyamán, de talán ez csak a vihar előtti csend volt: a javulás látszata a teljes visszaesés előtt. Ezért is kellett mihamarabb kijutnom innen.

Megragadtam a kezembe nyomott Kábítót, és a vezetőnket követve kitörtem az épületből. Halkan osontunk a félhomályban, majd elektromos kisülésektől és ütések súlyától vált hangossá az éjszaka. Aztán azokat kiáltozások követték, és bekapcsoltak az ösztöneim. Lőttem, amerre mozgás láttam, csaptam, ahol belémmartak, és úgy törtem utat magamnak előre a kapu felé, mint egy megállíthatatlan tank.

A magasra emelt téglafalba épített acélajtó tárva-nyitva várt, mert elegen voltunk ahhoz, hogy az összes őrt lefoglaljuk. Határozottan sikerült meglepnünk őket, és már-már azt hittem, hogy fölösleges volt a vészmadarat játszanom, ugyanis megdöbbentő gyorsasággal leszedtük a Munisokat. Aztán hirtelen vörösen izzott fel az ég.

El kellett takarnom a szememet, mert néhány másodpercig nem láttam semmit, és az izmaim is megmerevedtek, amikor éles, sípoló hang társult a villogó szirénák játékához. A kapu egy gombnyomásra, automatikusan elkezdett bezárulni, és a hirtelen jött szabadság-érzet épp oly gyorsan el is szállt, ahogy érkezett.

- Hé, te bökött! - kiáltottam oda a hozzám legközelebb álló Buggyantnak, és a fejemmel az egyre szűkülő kijárat felé biccentettem. Onnantól kezdve a hír pánikot keltve terjedt szét a társaságon. Rohanni kezdtünk kifelé, miközben az őrök utójára lövöldöztünk. Az én Kábítóm már kifogyott a lövedékekből, úgyhogy a használhatatlan fegyvert elhajítottam az útból, hogy gyorsabb tempóra kapcsolhassak.

Minden mozdulattal sutábbá váltam, a sérült térdem egyre inkább feladta a harcot, és a lökdösődő Buggyantak megtaposott rongybabájának éreztem magamat, mire akárcsak a kapu közelébe érhettem, de már késő volt. Kifulladva torpantam meg az utolsó métereken. A fém monstrum már túl közel járt a falhoz, és az az ostoba, aki megpróbált átrohanni a szűk résen a kettő közé felkenődve végezte. Úgy becsültem, hogy nagyjából a csapat fele idebent ragadt, de a mindössze két méter magas akadály senki kedvét sem szegte le. Egyesek bakot tartottak másoknak, míg volt aki egymaga próbált meg felmászni. A lehetőségeimet latolgattam, amikor valami odakiáltott nekem:

- Hé, kölyök! - integetett a kapu tetejéről vigyorogva Bongyori, és az éjszakai fényben fekete fogai egészen sárgásnak látszottak. - Mit állsz ott? Nem érünk rá! - röhögött jókedvűen, ami abszurd volt ebben a helyzetben, de csak egy fintort ejtettem meg felé, miközben nekifutottam egyenesen a fölém magasodó fémszerkezet irányába, majd az ép lábamról elrúgtam magamat. Ahogyan megkaparintottam a peremet, egy kéz a hónom alá nyúlt, és áthúzott a túloldalra, ahol egy fájdalmas puffanással zuhantam a földre.

- Ez baromira nem volt elegáns - röhögött a fickó, miközben felsegített, én pedig szitkokat motyogtam az orrom alatt, mert abszolúte nem volt a tervemben, hogy a kinyújtott karjával ilyen nemes egyszerűséggel le is ránt a földre.

- Miért? Mégis mit vártál? - forgattam meg a szememet, és leporoltam magamat. Bongyori csak egy diadalittas vigyort villantott felém, és a mellkasomnak vágott egyet a fegyverei közül, aztán hátra sem nézve elindult az egyik közelben parkoló terepjáró felé. Gondolkodás nélkül követtem, mert a terv szerint nekem mellette volt a helyem, ugyanis mi vezettük a minnesotai csoportot.

Három másik Buggyanttal együtt beültünk a kocsiba, amiben az ostoba őrök elővigyázatlanul bent hagyták a kulcsot, így minden további gond nélkül nekivágtunk az útnak. A homok porzott utánunk kora reggeli megvilágításban, és a visszapillantótükörben fokozatosan parányivá zsugorodott a falakkal körülölelt Buggyantpalota. Egy ketrecre emlékeztetett és rémségeket idézett fel. Újra lepergett előttem, amikor a helikopterrel elvittek minket az Útvesztőből, és már csak a labirintus körvonalait láttam magam mögött. Akkor megkönnyebbültem, de minden csak rosszabbra fordult. Már nem mertem jobban reménykedni.

Elfordítottam a tekintetemet a visszatükröződő felületről, majd behunytam a szemeimet, hogy kizárjam a keserű emlékeket. A sötétséggel együtt viszont jött a szenvedés, és az álom vaskarmai csapdába ejtettek a saját elmémben.

Koromfekete éjszaka volt. A csillagokat eltakarták a borús felhők. Vihar készülődött. Megint. Már a gondolatra is kirázott a hideg, miközben keresztülszeltem a kitaposott sivatagi utat az apró tűznél melegedő alak felé. Tommy görnyedt háta azonnal kiegyenesedett, amikor meghallotta a közeledő lépteket, és feszült figyelemmel hátrafordult, aminek következtében megroppantak a nyakcsigolyái.

- Csak én vagyok - suttogtam halkan, amikor odaértem, és lerogytam a fiú mellé a hideg földre, hogy felváltsam az őrségében. A többiek bent aludtak a talált, elhagyatott házban, amit horkolások zöreje zengett be, így a kinti szélcsend ijesztően halkká varázsolta a környezetemet. A saját hangomat is idegennek éreztem, mintha egy másik testből szólt volna.

Egy ideig csak ültünk egymás mellett Tommyval, aki látszólag nem akart megmozdulni és aludni menni. Csak bámultuk a táncoló lángocskákat, és az egész helyzet hirtelen a másik első Tisztáson töltött éjszakájára emlékeztetett. Azonban azzal ellentétben most már nem egy ijedt gyerek volt, hanem igazi férfi.

- Minho ma azt mondta nekem, hogy nem akarja úgy végezni, mint a Buggyantak - szólalt meg rekedtes hangon a nálam talán egy évvel fiatalabb srác, és hirtelen megéreztem ezt a korkülönbséget. Olyan érzésem támadt, mintha a másik támogatásra, jó tanácsra számított volna tőlem, pedig az ő nevével volt teletüzdelve a város, nem az enyémmel.

- Egyikünk sem akarja úgy végezni - értetlenkedtem, ahogyan megjelentek előttem a vérben forgó szemű, tépett hajú, állatias vicsorú szörnyetegek. Manapság ezekkel rémítgethették a gyerekeket elalvás előtt.

- Tudom, csak úgy nézett rám… - Tommy hirtelen elhallgatott, nem találta a szavakat, aztán sóhajtva a kezei közé temette az arcát. Kellett neki néhány másodperc, hogy kiejtse az általa annyira borzalmasnak talált szavakat, és egyenesen a szemembe mondja őket: - Mintha arra kért volna, hogy öljem meg, ha mégis olyan lesz. De hogyan ölhetnék meg egy barátot? Én… én nem lennék képes erre.

Lecsüggesztettem a fejemet, és mély levegőt vettem, mert pontosan tudtam, hogy mit érez a fiatalabb tisztársam, de vele ellentétben én Minho oldalát is megértettek. A még mindig újoncnak számító fiúval ellentétben ugyanis mi évekig éltünk a betondzsungel falai között, hozzászoktunk, hogy elveszítsünk társakat és barátokat, tudtuk, hogy olykor a kegyes halál a legjobb megoldás és beletörődtünk. Neki, aki  mindössze két hónapot töltött az Útvesztőben, nem volt erre lehetősége. Mégis ha hasonló helyzetre került volna a sor, én is őt kértem volna meg: mert talán ő nem ragaszkodott hozzám annyira, mint Minho és mert az ő szemébe nézve nem szégyelltem volna bevallani, hogy gyenge vagyok szenvedni… gyenge vagyok élni.

- Nem jöttél még rá, Tommy? A halál nem a legrosszabb dolog, ami történhet velünk. Van, hogy az út vége megváltás.

- Newt? Ez Newt! - üvöltötte valaki a fejem fölött, ami úgy éreztem, mindjárt szétrobban. Kipattantak a szemeim és ismerős mogyoróbarna szempár bámult le rám a délutáni fényben, a galléromat rángatva. Arca örömről és döbbenetről árulkodott, majd aggódó érzelem változtatta meg a vonásait. - Ugye emlékszel rám? Jól vagy?

Összeráncoltam a homlokomat, és azon gondolkoztam, hogy milyen hosszan álmodhattam. Vajon ez az egész egy rossz rémálom lett volna? A felüléskor rám törő migrén és a kézfejemet beborító bíborlila erek látványa azonban azonnal kiábrándított, mire megráztam a fejemet.

- Hol vagyok? - motyogtam magam elé a térdeimen támasztva a kezemet, és mély lélegzetvételek közepette próbáltam visszacsalogatni az emlékeimet. Nem ez volt az első emlékezetkiesésem, de a tény, hogy fogalmam sem volt, kinek ártottam, és egyáltalán mennyi idő telt el, megrémített.

- Colorado északi határánál. Pontosabban egy út kellős közepén. Öngyilkos akarsz lenni? Ha nem szólok Lawrence-nek időben, hogy fékezzen, keresztülhajtottunk volna rajtad - magyarázta óvatos hanglejtéssel Thomas, mintha kezdett volna ráébredni arra, hogy a helyzet cseppet sem olyan rózsás, mint hitte. Talán, miközben a halántékomat masszíroztam, épp azt próbálta meg megfejteni, hogy mennyire lehetek ép eszemnél.

Talán jobb is lett volna, válaszoltam magamban keserűen a kijelentésére, majd állásba tornáztam magamat, és hunyorogva végignéztem a lepukkant országúton. Egyértelműen látszott, hogy a kormánynak már rég nem az infrastuktúra javítása volt a fő profilja.

- Egyedül vagy? - morogtam gyanakodva megnézve magamnak az autót, ami úgy két méterre parkolt tőlem. Egy jelöletlen kistehergépjármű volt, ami láttán bevillantak képek katonai jelzésekről, szemembe világító fényszórókról, és vért éreztem lecsordogálni a fülem mögül. Ahogyan a hajamhoz nyúltam, megéreztem benne a ragacsos váladékot, és undorodva a nadrágomba töröltem az anyagot.

- Egy Jobb Karos van velem. Ne ismered őket, de…

Tommy hangját mintha elvágták volna, hirtelenjében fülsüketítő kiáltások töltötték meg az elmémet. A szemeim előtt filmkockák villantak fel: hangos dulakodás a hátsó üléseken, egy fegyver éles elsülése, Bongyori rángatózva előreborul a kormányon, az autó kisodródik az útról, csak egy fa állítja meg, ravasz az ujjamnál, vér a kezemen és golyózápor visszhangja. Aztán már csak támolygásra emlékeztem, majd ahogyan durva aszfaltra zuhantam és a szemcsék felsértették az arcomat.

- ÁHHH! - üvöltöttem, ahogyan képek egyre morbidabbá és vörösebbé váltak. Fojtogató érzés kerített a hatalmába, és rántott mélyen egy csatába, amit nem nyerhettem meg anélkül, hogy vesztettem volna, ugyanis mindkét oldalon én harcoltam.

Gyilkos vagy.

Önvédelem volt. Elborultak. Nem voltak emberek. Nem tehetettem mást.

Megölted őket. Nem is egyet. Ki lesz a következő? Kit ölsz meg úgy, hogy nem emlékszel rá? Kinek a vére tapad majd még a már amúgy is mocskos lelkedre?

Térdre estem az önvádra, és Tommy már ott is termett mellettem, hogy kapaszkodót adjon az élethez.

- Newt? - markolta meg a vállamat, és kényszerített, hogy ránézzek, mire kitágultak a pupilláim. Barna szemeiben a saját szánalmas önmagamat láttam, árnyékát annak, aki valaha voltam, egy szörnyet…

- Ölj meg! - leheltem könyörögve, megtörve és belefáradva. Elég volt. Nem akartam tovább küzdeni, felesleges volt. Mégis kit áltattam azzal, hogy én más vagyok? Hogy jól leszek és megőrzöm a józan eszemet annak ellenére, hogy a vírus felemészti az agyamat? Talán akkor voltam a legőrültebb, amikor ezt elhittem.

Thomas elkerekedett szemekkel bámult rám, és az ajkai megremegtek, miközben válaszolt. Könnyeket láttam a szemében. A sajátomban vérnek éreztem a gyöngyházfényű cseppeket is. Utáltam magamat.

- Segítünk, Newt. Ne add fel!

Felhorkantam a szavaira, majd egy erőteljes mozdulattal rávetettem magamat a fiúra, és letepertem a földre. Talán a Kitörés nem volt több egy agyba épített kapcsolónál, amit bizonyos érzések kények-kedvükre ki-bekapcsoltak, mert néha teljesen jól éreztem magamat, máskor meg csomókat téptem ki a hajamból vagy a barátaimnak ugrottam, mert már nem láttam többnek őket, mint ellenség.

- Segíteni? - visszhangoztam szinte köpve a szavakat, és nyál fröcsögött a számból, ahogyan a nem is harcoló fiú fölé hajoltam. - Nem gondolod, hogy eleget tettél? Gyűlöllek! Mindig is utáltalak. Mióta csak tudom, hogy ki vagy… Te és Mary is… Nem tudtad volna ezt az utolsó dolgot megtenni nekem, azt, amit kértem?

Úgy üvöltöttem, hogy megesküdtem volna, hogy hallottam a hangokat visszhangozni a fákról, de valójában csak a kocsi ajtó csapódott be, és egy robosztus alak lépett közelebb hozzánk.

- Lökd arrébb, Thomas, és lelövöm - hörögte kibiztosítva a fegyverét, mire felhúztam a szám szélét, és rávicsorogtam.

- Ne! - kiáltotta alólam Tommy, de egy pillanatig azt hittem, engedelmeskedik, mert nekem feszült. Ahelyett azonban, hogy nyílt áldozattá tett volna, fordított a helyzetünkön, hogy a teste takarásába kerüljek. - Newt, kérlek!
- Miattad lettem ilyen, ugye tudod? A ti hibátok. Amikor az első tudósok meghaltak, le akarták állítani a programot, de ti azt mondtátok, tudtok egy megoldást, megépítettétek az Útvesztőt. Ti voltatok azok, Tommy. Miért nem tudod most azt egyszer feladni? Miért kell mindig, hogy te legyél a hős, akit mindenki imád és akire emlékeznek?

Már képtelen voltam megállítani magam. Fogalmam sem volt, hogyan tarthatnám tovább magamba ezeket az érzéseket. Amikor visszakaptam az emlékeimet, melyekből kiderült, hogy a mindössze 13 éves ikerpár milyen leleményességgel vázolta fel a két teszt-labirintus építésének modelljét a VESZETT új vezetősége előtt, azt hittem, beleőrülök a tehetetlenségbe, mert nem mondhattam el senkinek, nem adhattam ki magamból, hogy hibáztatom őket, mert nem is emlékeztek… kivéve Maryt.

- Newt, tudom, hogy ott vagy még bent. Hallgass meg! Együtt megoldjuk.

- Utállak! Utállak! Utállak! - szakítottam félbe, és erőszakosan küzdöttem az engem lefogó fiú alatt. - A ti hibátok, hogy odakerültem, és utáltam minden egyes francos napot ott. Tudod, miért bicegek a mai napig? Mert felmásztam azokra a bökött falakra, és leugrottam. Meg akartam halni, de nem sikerült. Utáltam élni, Tommy! És ez mind a te… hibád… volt!

Végre sikerült fogást találnom a fiú derekára kötött fegyver markolatán, és a mellkasomhoz szorítottam a pisztoly csövét. Thomas megrettent tekintettel ragadta meg a fegyvert, és próbálta meg elhúzni, de csak annyit sikerült elérnie vele, hogy az ujjaim lecsússzanak a ravaszról, és helyette az ő csuklója köré fonódjanak.

- Itt az ideje, hogy jóvá tedd! Hogy végre a helyes dolgot cselekedd! Ölj meg!

- Hagyd ezt abba, Newt, kérlek - Tommy kétségbeesetten könyörgött, de nálam nem lehetett elszántabb. Olyan erősen húztam magamhoz a fiú lőszert szorító kezét, hogy a cső, ami a mellkasomba vágott már fájdalmas nyomot hagyott a szívem fölött.

- Fogd be, és ölj meg! Megbíztam benned, úgyhogy tedd meg! Ölj már meg! - üvöltöttem könnyektől égő tekintettel.

- Newt - szipogta Tommy a saját lélekcseppjeit csöpögtetve az arcomra, majd frusztráltan, mint aki már nem tudja mit mondjon, kinyögött valami olyasmit, amit egyáltalán nem vártam: - Mary eltűnt.

Egyetlen név elég volt, hogy kitisztuljon a fejem. Lazult a fogásom, a szemeim elkerekedtek, és megfeledkeztem mindenről, amit mondani vagy tenni akartam. Csak bámultam a fölém magasodó fiúra, aki ugyanúgy visszanézett rám. Leejtettem magam mellé a kezeimet a földre, miközben a magát térdre küzdő fiútól vártam a folytatást. Mielőtt az megérkezett volna, elektromos sokk járta át a testemet, és minden elsötétedett.

Végtelen spirálba kerültem, melyből nem láttam kiutat.

“Hogy kerültünk ide? Mi volt az élet célja velünk? Mikor lesz vége?” Hiába kiáltottam torkomszakadtából a falnak a kérdéseket, válasz sosem érkezett. Könnyek csorogtak le az arcomon, ahogyan a betonba vésett karomnyomokon végig húztam az ujjaimat. A földön gyülekező tócsából egy fiatal, megviselt arc nézett vissza rám, de a bakancsommal szétrúgtam a vizet, hogy ne kelljen szembenéznem a reményvesztett tekintettel. Ami nekünk jutott, az nem élet volt, és már kezdtem azt gondolni, hogy ennél többre nem is számíthatunk. Volt, aki meg volt elégedve az itteni életünkkel, volt, aki kifejezetten élvezte a munkával töltött napokat, más küzdött, de én… én nem bírtam nézni a szenvedést. Nem akartam több halált látni, nem akartam ugyanazokat az utakat járni minden nap azt remélve, hogy egyszer, csodával határos módon majd valami más lesz. Olyan érzésem volt, mintha ugyanazt a bakelit-lemezt tettük volna fel, és  azt vártuk volna, hogy más zene szóljon róla.

Amikor először megragadtam a lefelé futó indákat, azt hittem, hogy Siratók közeledését hallottam, aztán felnéztem a felhőkarcolóként ég felé törő falra, és gondolkozás nélkül mászni kezdtem. Akkor még csak ösztönös mozdulat volt mindenféle szándék nélkül, de ahogyan egyre feljebb értem, megvilágosodtam. Ugyan a tenyerem lehorzsolódott, a szívverésem a fülemben dobolt, az ég tisztább lett és a cél elérhetőbb. Nem kellett mást tennem, mint elengedni magam, és akkor vége lett volna.

A gondolatra elmosolyodtam, és hagytam, hogy a gravitáció magával rántson.

Az első, amit megéreztem a csuklómba hasító fájdalom volt. Kényelmetlen, zsibbasztó pózban ébredtem egy zötyögő tehergépkocsi egyik hátsó ülésén. A kezeimet egy vastag, durva kötéllel egy kiálló fém rúdhoz kötözték, így esélyem sem volt mozdulni. Ösztönösen megpróbáltam elrántani magamat, de azzal csak annyit értem el, hogy a már amúgy is kisebesedett bőröm még jobban felszakadjon és bepirosodjon. Vicsorra húztam a számat, és hörögve kaptam levegő után, ami sikeresen felhívta rám a figyelmet.

- Hogy vagy, bökött? – fordult hátra az anyósülésről Tommy, akinek az arcán karmolásnyom és monokli éktelenkedett. Vajon én okoztam? tűnődtem el egy pillanatra, de látva aggódó tekintetét gyorsan eltereltem erről a gondolataimat. Szúrós pillantással jutalmaztam a sofőrülésről a visszapillantóban engem figyelő férfi undorodó tekintetét. Épp úgy nézett rám, mintha nem lettem volna több egy veszett kutyánál. Mondjuk megérdemeltem az alapján, ahogyan viselkedtem, de azért állatként kikötözni mégiscsak sok volt.

Valld be; kikaparnád a szemüket, ha szabadok lennének a kezeid! noszogatott egy hang a fejemben, mire oldalt fordítottam a fejemet. Nem tudtam tagadni a bennem forrongó indulatokat, és a tényt, hogy már legalább kétszer átsiklott e rövid idő alatt a fejemben, hogyan esnék neki a társaságom tagjainak, ha lehetőségem adódna rá.

- Mire emlékszel, Newt? - tudakolózott tovább a Futár olyan hangon, amitől kirázott a hideg. A VESZETT kedvesen mosolygó, de ördögi doktornőire emlékeztetett. Ez akár még vicces is lehetett volna, ha nem ezek a lotyók vették volna el az emlékeim, hogy aztán vállvonogatva sajnálkozzanak, amiért megfertőződtem a külvilágban.

Mégis mit felelhettem volna? Hogy emlékszem mindenre? Minden egyes francos apróságra a múltunkból? Arra, hogy ő mindig mindenkit lekörözött a logikai versenyeken vagy hogy Maryvel legyőzhetetlen párost alkottak a csapatjátékokban? El kellett volna mesélnem neki, hogy a szervezet emberei annyira odáig voltak az Eames-ikrekért, hogy szinte nem is hagyták őket velünk, átlagos kölykökkel barátkozni? Minhóval már azt tippelgettük, hogy vajon a szüleik a VESZETT-nek dolgoznak-e, amiért ennyire különleges a helyzetük. Be kellett volna avatnom, hogy mind irigyek voltunk rájuk a külön figyelemért, amit kaptak? Ki hibáztatna minket? Egyedül voltunk árvák és gyávák, akik csak egy kis szeretetre vágytak. Erre könyveket és teszteket kaptunk, hogy aztán bedobjanak minket egy Siratókkal teli útvesztőbe csak, hogy jobban megvizsgálják a reakcióinkat. Annyi mindent mondhattam volna, mégis a torkomon ragadtak a kivágyódó, kaparó szavak, mert tudtam, hogy nem ezt várja. Bármennyire is szerettem volna elfelejteni, hogy miket vágtam a fejéhez, és miket tettem azt megelőzően, most kivételesen az agyam teljes üzemmódban működött. Mégsem kértem bocsánatot, mert csak egy valamire koncentráltam: Mary, Mary, Mary…

- Segítsek, Hercegnő? – léptem a könyvespolc legfölső része felé lábujjhegyen nyújtózkodó lány mögé. Már legalább öt perce figyeltem a loboncos szépség szerencsétlen próbálkozását, mire összeszedtem a bátorságomat, hogy odamenjek hozzá.

- Megoldom magam is – jelentette ki a lány határozottan, és újabb kísérletet tett, hogy felugorva lekapja a megfelelő könyvet, de az ujjai lecsúsztak a vörös borítóról. – És amúgy is, van nevem!

A visszavágásra apró mosoly jelent meg a szám sarkában, és lazán a könyvespolcnak vetettem a hátamat, miközben lenéztem a lányra. Talán 1-2 évvel lehetett fiatalabb nálam, úgyhogy a nálam már beütött tinédzserhormonoknak hála jelentős magasságelőnnyel rendelkeztem. Tanácstalan képet vágtam, mintha fogalmam sem lenne a nevéről, pedig valójában elég sokat törtem magamat, hogy kiderítsem. Neki viszont erről nem kellett tudnia.

- Talán, ha megmondanám, akkor nem kellene így hívnom, de mivel te és a bátyád nem sokat vagytok köztünk, inkább tűntök olyannak, mint akik elélnek a maguk fenséges birodalmában – jegyeztem meg elgondolkozva, és reméltem, hogy a szavaim nem tűnnek sértőnek. Nem az volt a célom. Erre viszont már a lány is rám nézett és elnyitotta a száját. Ezt az alkalmat használtam ki, hogy lazán felnyúljak, és leemeljem a könyvet, aminek a megszerzésére törekedett már mióta. Szótlanul felé nyújtottam, mire nagy szemekkel pislogott felém. Gyönyörű szemei voltak, és megesküdtem volna, hogy el lehet veszni bennük akárcsak a fekete lyukakban.

- Mary-nek hívnak – vette el a könyvet a lány óvatosan, miután alaposan megvizsgálta a borító minden négyzetcentiméterét, majd felvont szemöldökkel, és halvány mosollyal újra rám emelte a tekintetét, miközben megkérdezte az én nevem. Abban a pillanatban tudtam, hogy belészerettem: a hangjába, a mosolyába, a szemeibe.

- Mary.

A szó ügyetlenül bucskázott fel a kiszáradt torkomból, mire Tommy szemöldöke felszaladt, de nem kérdezett semmit. Benyúlt a kesztyűtartóba, és elővett egy palack vizet, majd újra hátrafordult. Lecsavart kupakkal a számhoz tartotta az üveget, de a folyadék lecsorgott az államon.

- Sajnálom, de nem kötözhetlek ki. Azok után nem, ami történt – nézett rám kérlelően, majd újra megdöntötte a palackot. Ezúttal erőt vettem magamon, és engedelmeskedtem. Hagytam, hogy a hűsítő, éltető víz megnedvesítse a számat, és megtöltse üres szerveimet. Elégedett nyögéssel konstatáltam, amikor megszűnt az égető szomjúság, ami addig a belsőmet marta. Thomas megkönnyebbülten dőlt hátra, majd lassan beszélni kezdett, miközben le sem vette rólam a szemét. – Szóval arra emlékszel, hogy Mary eltűnt.

Tommy idegesen összekócolta már amúgy is zsíros tincsekbe összeragadt haját, és nagyot sóhajtva beavatott a részletekbe:

- Tegnap este, amikor visszaértünk tőle… a Buggyantpalotából, bementünk Denverbe kajálni. Mary nem jött velünk, mert nem volt jól. Chris azt mondta, hogy végig ébren volt a beszélgetésünk alatt, és csak tettette, hogy alszik, ezért hallhatta, hogy a Jobb Kar felkeresését tervezzük. Mire visszaértünk, hűlt helye volt a gépnek és neki is. Gally és Serpenyő… ó, igen, ők most már a Jobb Karnál vannak… szóval ők azt mondták, hogy Mary Teresát kereste a főhadiszállásukon, és együtt mentek el. Azt gyanítjuk, hogy valamiért vissza akarnak menni a VESZETT bázisára.

Ugyan egy szót sem szóltam, és a tekintetemet végig a szemközti fémfalra szegeztem, így már minden világosabb volt. Azért futhattunk össze, mert mindketten Montanába tartottunk, de autóval sokkal lassabbak voltunk Marynél, ha a lány elvitte a Berget. Ő már valószínűleg rég az őrült tudósok csapdájába esett. Miért volt olyan ostoba, hogy visszamenjen?

Miattad, te idióta, mert nem képes lemondani rólad… Mert szeret.

- Ez nem mentőakció! Ezt ne felejtsd el! – morogta a sofőr – Lawrence, ha jól emlékszem a nevére -, mire erőteljesen belerúgtam az ülésébe. A fickó figyelmen kívül hagyta a tettemet, és inkább arra figyelt, hogy egyre inkább mályvaszínt öltő égbolt alatt elnavigálja a járművet. A napviszonyokból ítélve órákra ki lehettem ütve. – Te vagy a csalink, aki eltereli a VESZETT figyelmét, míg alábombázzuk az egész átkozott helyet, ugye tudod?

- Ja, jó buli lesz – ironizált a srác, ami egy pillanatra Minhót idézte fel előttem. – A többiek jönnek utánunk, csak más útvonalakon. Autóval könnyebb észrevétlennek maradni a hegyi erdőkben, mint repülőgéppel, ezért mindenki a földön jön. Így is néhány óra hátrányban vagyunk Maryékhez képest, de még lehet esélyünk. Kell, hogy legyen. Mary ügyes lány, nem hagyja magát megöletni.

Nem voltam benne biztos, hogy Tommy ezzel magát vagy engem próbált meg nyugtatni, viszont igazat adtam a szavainak. A lány nem ment volna a bázisra, ha nem lett volna egy legalább nagyjából kivitelezhető terve. Annyira azért nem volt hirtelen ötlettől vezérelt, mint a bátyja.

- Innen gyalog kell mennetek, már csak pár kilométer – állította le a kocsit Lawrence az út szélére húzódva, amikor a lejtős hegyvidék egy árnyékolt részére értünk.

Tommy kötelességtudóan bólintott, majd úgy pattant fel, mint aki nem is tudott volna tovább ülve maradni. Végre eloldották a köteleket a kezemnél, nekem pedig sikerült visszafognom magam, hogy egyikük arcát se akarjam elcsúfítani. Aztán kezdődött a túra.

Az út során a fiú folyamatosan megpróbált beszélgetésbe elegyedni velem felidézve a régi szép időket, de nem voltam vevő a nosztalgiázására. Beletelt néhány próbálkozásba és jó pár száz méterbe, hogy a srác feladja, aztán onnantól kezdve csak a deres talajon megcsúszó talpaink hangját lehetett hallani.

A bázis épp olyan volt, mint az, amelyik az emlékeimben élt. Magas kerítések helyett inkább fegyveres őrök álltak sorfalat a bejárat körül, de könnyű volt szétugrasztani őket egy egyszerű füstbombával, aztán pedig még könnyebb leszedni őket egy Kábítóval. Tommy nem mondta ki, hogy miért, de nem adott fegyvert a kezembe, és azt akarta, hogy húzódjak a háttérbe, míg ő elintézi ezt. Nem értettem, hogy mit akar ezzel a lehetetlenül egyenlőtlen harccal, míg ki nem nyílt a vastag ajtó, és ki nem sétált a vigyorgó Patkányképű.

- Thomas! Már vártunk – jelentette ki elégedetten a férfi teljesen keresztülnézve rajtam, majd intett a mögüle kirohanó embereinek, hogy fogjanak le minket. Csak ekkor esett le, hogy a csali tervben végig benne volt, hogy elkapjanak minket, mert így jutunk be a legkönnyebben az épületbe.

- Akkor jó, mert elfelejtettem időpontot foglalni Ava Paige-hez. Remélem, ráér – vetette be legelbűvölőbb műmosolyát a srác válaszul, és meg sem nyikkant, amikor mindkettőnket megragadott két-két nagydarab őr.

- Nyugi, rád mindig szakítunk időt – viszonozta a negédes gesztust Janson, majd félrelépett az ajtóból, hogy átléphessük az oroszlánbarlang küszöbét.

Hirtelen a Colosseum ugrott be, és elgondolkoztam: vajon ma az Istenek a gladiátoroknak vagy az oroszlánoknak kedveznek? Halál vár ránk vagy megváltás?

Sziasztok kedves tisztársaink!
Szép kis menet volt, nem igaz? Volt valami elképzelésetek a fejezettel kapcsolatban? Pozitívan vagy negatívan csalódtatok? Mit szóltok a végéhez? És persze az elmaradhatatlan kérdés: szerintetek mi lesz még ezután?
Mindemellett szeretném megragadni az alkalmat, hogy nagyon boldog karácsonyi ünnepeket kívánjak így utólag is! Élvezzétek ki a szünetet, és óvakodjatok a VESZETT-től!

FantasyGirl