Chapter 34

w|c|k|d - mary

LIKE A NIGHTMARE

  Négy szörnyen hosszú nap és három rémálmokkal teli éjszaka után végül ismételten a vastag betonfal másik oldalán álltunk, és pont olyan vehemensen markolásztuk a fegyvereinket, mint akkor, amikor megtudtuk, hogy az összeset el fogják venni tőlünk. Az ujjbegyeim elfehéredtek, miközben sorra az övemre aggattam a késeimet. Az utolsót már alig bírtam kiszakítani a jobb kezemből, pedig nem volt félnivalóm. Kijutottunk, a VESZETT már nem találhatott ránk. Legalábbis nem olyan könnyedén, mint azt a mini szerkezeteikkel tehették volna.

 Gondolatban még Denverben jártam, a tudatalattim többször is visszatért egy-egy Jobb Karos megbeszélés emlékéhez, de mindannyiszor elkergettem az ostoba képeket, mert már pusztán a gondolattól, hogy összefogjunk velük, felállt a hátamon a szőr. Utáltam Gallyt, és bár teljes szívemből megvetettem az Alkotók módszereit, nem éreztem kötelességemnek, hogy részt vegyek a bosszúhadjáratukban. Elegem volt a harcból, már csak nyugalomra vágytam. A lelkem egyik fele, a naivabbik fele bízott benne, hogy még létezett olyan hely a Földön, amit nem ért el a pusztítás.

 A csizmám sarka nagyot koppant a Berg fémes rámpáján, a szemeimet bántotta a sötét, pedig a Hansnál eltöltött esték alatt mind hozzászoktunk a fény teljes hiányához. Az öreg orvos bár steril eszközöket használt, koránt sem rendelkezett akkora és olyan fejlett felszereléssel, mint a VESZETT, ráadásul éjszakánként hiába győzködtük, egyszer sem gyújtott lámpát. Thomasék kezelése így két teljes napjába telt, jóllehet nem hagyott heget, ahogy azt mindenki várta.

- Newt? – kérdeztem, miközben beljebb sétáltunk a repülő belterében. Mivel a pilótafülke kivételével az egész vasmadár egyetlen óriási helységből állt, különösnek találtam a csöndet, még annak ellenére is, hogy a fiú, kihasználva a magányt, talán épp az egyik vastagabb pokrócon aludt. A homlokomon milliónyi ránc keletkezett, miközben újra és újra elismételtem a bökött nevét.

 Minho és Thomas felforgatták az alvóhelyeket, míg Brenda Jorge nyomában elsétált a pilótafülkéig, ám ahogy arra számítani lehetett, egyikük sem talált rá a szőke társunkra. Remegő kezekkel ültem le az egyik sarokba, miközben megpróbáltam rendszerezni a légzésem; hiába. A pánik szépen, lassan eluralkodott a testem felett.

- Kint sincs – mondta Chris valahonnan a távolból, aki percekkel korábban magára vállalta, hogy átkutatja a hangár többi részét, hátha Newtnak mindössze sétálni támadt kedve.

 Az alsó ajkamat harapdálva néztem fel a tenyereimből. Mindenki engem bámult, egyedül Thomas mozdulatainak seprésszerű hangja járta át a Berget. Kissé oldalra döntöttem a fejem, így Minho csípőcsontja és Brenda oldala között találtam egy kis rést, ahonnan ráláttam a cuccaink között matató alakra.

- Srácok, találtam valamit! – kiáltotta a kócos fiú, a jobb kezében egy közepes méretű papírdarabot tartva. A nyitva hagyott rámpának köszönhetően kellemes félhomály uralkodott a repülőgépben, ennek ellenére hálás pillantást küldtem Jorge felé, aki működésbe hozva a Berget, felkapcsolta a világítást és elzárt minket a külvilágtól.

 Thomas szemei ide-oda jártak, miközben közelebb sétált hozzánk. Magában az eltűnt társunk sorait olvasta, és csak ezt követően adta tovább a levelet. Én voltam a harmadik, akihez elért az üzenet: „Valakik megtaláltak. Azt mondják, elvisznek a többi Buggyanthoz. Így lesz a legjobb. Köszönöm, hogy a barátaim voltatok. Viszlát.”

 Elhűlve adtam tovább Brenda vékony kezébe a kissé elmaszatolt levelet.

- Ez pedig... – A testvérem megköszörülte a torkát, ezzel magára vonva mindenki figyelmét. Thomas orrlyukai kitágultak, ahogy a szájához szorította a második lapot, aminek a széle így egészen meggyűrődött. Hiába mustráltam olyan kitartóan, nem ismertem rá a tekintetében megbújó érzelmekre, így hát türelmesen megvártam, hogy felém nyújtva a remegő karját, átadja azt, ami már a kezdetektől fogva engem illetett. - Szerintem ezt neked szánta.

 Tisztelettudóan biccentettem, majd felhúzva a térdeimet, szétnyitottam a három részbe hajtott papírlapot, amin ugyanolyan elnyűtt, jellegzetes, tintafoltos betűk váltogatták egymást, mint az előzőn, mindössze a sorok száma változott.

- Mit... – ír? Bár elharapta a mondat végét, Minhóra nézve pontosan tudtam, hogy mire volt kíváncsi. Mégsem mondtam semmit, helyette lehajtottam a fejem, elhúztam a szám, és nekiláttam az olvasásnak. Egy önző másodpercre ki akartam sajátítani Newtot, habár tudtam, ehhez az égvilágon semmi jogom sem volt.

Mary,

Úgy gondoltam, tudnod kell, hogy sajnálom. Végtére is, egy részem élvezte, hogy bánthatlak, és egy keveset visszaadhatok abból a fájdalomból, amit éreztem, valahányszor rád kellett néznem. Összetörted a szívem, de ha jóvátehetném, hidd el, hogy megtenném.

De már nem tehetem, így ez is egy lesz azon dolgok közül, amit az utolsó pillanatig bánni fogok.

Szeretlek és örökké foglak, Newt

 A végére teljesen elhomályosodott a tekintetem, de egyetlen könnycseppet sem hagytam lefolyni az arccsontom mentén, helyette gondosan összehajtogattam a levelet és átnyújtottam a hozzám legközelebb álló fiúnak. Nem kellett megtartanom ahhoz, hogy emlékezzek rá. Akárcsak Ava Paige szavai vagy Chuck haláltusájának másodpercei, Newt búcsúlevelének szövege is beleégett az elmémbe.

- Már nem fog visszajönni – suttogtam, miközben megtámasztottam a tenyereimet, és megadva a kezdőlökést, állásba tornáztam magam. Képtelen voltam tétlenül, egyhelyben ülni, amikor minden ennyire, redvesül elbökődött. - Én megmondtam. Tudtam, hogy nem kellett volna Gallyre pazarolni az egész délutánt, amikor már az előző estét is elcsesztük! – háborogtam, enyhülést remélve. Dühömben belerúgtam a Berg kemény falába, és bár a csizma anyaga nem enyhítette kellőképpen a lábujjaimba nyilalló fájdalmat, újra és újra megismételtem, egészen addig, amíg a bizsergéstől már semmit sem éreztem.

- Megtaláljuk, és visszahozzuk, bárhova is vitték – motyogta Chris, aki mellém lépve körém zárta a karjait, és finoman elhúzott a fal mellől. Összeráncolt szemöldökökkel néztem fel a nálam egy teljes fejjel magasabb fiúra, aki azonnal elhúzta a száját, ahogy a tekinteteink egymásnak ütköztek. Nem hibáztattam, bizonyára pocsékul festettem, hisz az első este kivételével egyszer sem volt időm beállni a zuhany alá. Hol a fiúk véres ruháit mostam tisztára, hol a vacsorával küszködtem, hol a távolba meredve, forró kakaót szürcsölgettem. Mindig volt valami, én pedig örömmel segítettem Hansnak, hiszen addig sem őrá gondoltam. Arra, hogy mennyire tartottam a viszontlátástól, vagy, hogy a félsz ellenére mennyire vágytam arra, hogy lássam.

- És pontosan tudjuk, hogy hova vitték. – Brenda kikapta Thomas kezéből az első üzenetet, és enyhén oldalra biccentett fejjel újra és újra elolvasta, mintha csak meg akart volna győződni róla, hogy jól látta, amit már az első olvasásánál is felfedezett. Személy szerint nekem halvány fogalmam sem volt róla, mire célozhatott, így kitéptem magam Chris karjaiból, és sietősen elléptem a nyurga fiú mellől, hogy még véletlenül se maradjak le a lényegről.

- Tudjuk? – kérdeztem, amire Brenda egy erőteljes biccentéssel felelt, így az arcom jól láthatóan kivirult; minden szín visszaköltözött a vonásaimba, ahogy a remény ismételten megtöltött belülről.

- Azt írja, hogy megtalálták és elviszik a többi Buggyanthoz – magyarázta a mindig kócos lány, majd teljes testével a testvérem felé fordulva széles mosolyra húzta keskeny ajkait. - Emlékszel? Meséltem, hogy minden nagyobb városhoz tartozik egy tábor, ahova a betegeket viszik, még mielőtt végleg elborulna az agyuk.

 A gyomrom ökölnyi méretűre zsugorodott, ahogy magam elé képzeltem a Buggyantak táborát. Azt az őrjöngést és halált, ami körüllenghette a falait.

- Milyen messze vannak ezek a táborok? – kérdeztem inkább, miközben megpróbáltam az elmém legsötétebb zugába száműzni a perzseltföldi emlékeimet. Bár többször is belebotlottunk egy-egy kisebb csapatba, az összes incidens közül a vihar utáni volt a legmeghatározóbb.

 A sérült vállam Minho felkarjának döntve, összeszűkült tekintettel vártam a lány megfontolt válaszára. Brenda arca egészen elsötétedett, ahogy minden egyes szerencsés és szerencsétlen körülményt figyelembe véve megpróbált egy viszonylag reális időintervallumban mozogni úgy, hogy közben a szeszélyeimnek is eleget tegyen.

- Egy, másfél óra. – Alighogy kimondta, Jorge elfoglalta a helyét a pilótafülke bal oldali ülésén és engedélyt kért az azonnali felszállásra. A rádió sercegő hangja kivehetetlen szavakat sodort felénk, különös egyveleget alkotva a feszült csönddel, amit Newt hiánya okozott. - Hamar megjárjuk, és akkor...

- Semmi! – vágtam durván a szavába, még mielőtt valami irritálóan valószerűtlen kedvességet mondhatott volna, ezzel ismételten elérve, hogy belekapaszkodjunk a remény utolsó cérnaszálába.

 Mindenki engem nézett, míg én elgyötörten elléptem a Futárok Elöljárója mellől, és magamban jót nevettem azon, milyen szürreális volt már az is, hogy gondolatban még mindig így neveztem a mellettem álló, ázsiai fiút. Hogy milyen szürreális volt, hogy még mindig hittünk a jövőben, amikor az egész kicseszettül kilátástalannak tűnt. Menekültünk, pedig nem volt otthonunk. Harcoltunk, pedig nem volt elérhető célunk.

- Ellenszer nélkül nem húzza sokáig, ezt mind tudjuk – suttogtam magam elé, a jobb tenyeremmel durván végigszántva a könnycseppektől nedves arcomon. Visszaültem a sarokba. Oda, ahol Newt levelét olvastam, és a térdeimre fektettem a karjaimat, ezzel minimálisra csökkentve a késztetést, hogy a tenyereimbe temessem az arcomat. Még nem akartam feladni, pedig a szőkeség soraira gondolva talán épp itt lett volna az ideje elfogadni, hogy mindaz a szeretet, amit iránta éreztem csupán „egy lesz azon dolgok közül, amit az utolsó pillanatig bánni fogok.”

- Akkor megszerezzük! – akaratoskodott Thomas fel-alá járkálva, és még a fokozatos emelkedés ellenére sem veszítette el az egyensúlyát, pedig alólam ülve is kicsúszott a biztonságot jelentő talaj.

- Úgy érted, elkészítjük? Thomas! – Brenda prüszkölve fonta össze a karjait. A haja többször is elemelkedett a mellkasától, olyan gyorsan szedte a levegőt. - Nincs ellenszer, ezt is mind jól tudjuk.

 A testvérem elhúzott szájjal huppant le velem szemben. Az ujjai a nadrágjára varrt zseb szélével játszadoztak, mintha minden erejére szüksége lett volna ahhoz, hogy ne nyúljon bele, bár ebben nem találtam rációt, így inkább az ellenkező irányba fordítottam a fejem. Bármennyire is hálás voltam neki, hogy még mindig megpróbált fényt csempészni a végeláthatatlan sötétségbe, ezúttal nem ragadt rám a pozitivitása, mi több! Kissé naivnak és idegesítőnek találtam.

- Valaminek lennie kell. A Kitörést emberek okozták, ezek szerint rendbe is hozhatjuk – folytatta, amit már nem csak én, de Brenda és Chris is egy erőltetett sóhajtással fogadtak. Képtelen voltam nem arra gondolni, amikor egymás mellett fekve a jövőről és a múltról beszélgettünk. Newt mellett annyival könnyebb volt pozitívan gondolkozni, pedig rengeteg keserűség lakozott a lelke mélyén. Vajon, hogyan alakultak volna a napjaim, ha sohasem találkozunk? Ha meghalt volna, amikor megpróbálta megölni magát az Útvesztőben? Akkor is átjutottunk volna a Siratókon, vagy ösztönzés híján még mindig a Konyhában tengődnék?

- Ez mind szép és jó, de a VESZETT már évtizedek óta próbálkozik. Mi miért lennénk mások? – akadékoskodott Minho, a késével játszadozva. A penge hol az egyik, hol a másik kezében forgott, és amikor végül a földre esett, a fiú rám emelte csokoládébarna tekintetét. Mintha szavak nélkül kért volna elnézést azért, amit mondott, pedig igaza volt.

 Mégsem tudtam magamban tartani, amikor eszembe jutott az egyetlen fontos, és meghatározó különbség, amit bár próbáltam, sehogy sem tudtam a megoldáshoz kötni. Egyszerűen csak ki kellett mondanom.

- Mert nem akarunk feláldozni ártatlanokat? – kérdeztem a lábaim közé ejtve a karjaimat. A bütykeim nagyot koppantak a fémes padlón, miközben kinyújtóztattam az alsó végtagjaimat. Habár nem számoltam a perceket, és ebben sosem voltam igazán jó, úgy tippeltem, hogy összeadva az egyre gyakrabban beálló, néma perceket már túl lehettünk az első, feszültségtől terhes órán.

- Ne mondd, hogy nem akarod, bármi legyen is az ára. - Összeráncolt homlokkal fordultam a kérdező felé, és visszafojtott lélegzettel ízlelgettem a szavait, miközben megpróbáltam kitalálni, mennyi igazság rejlett bennük. Tényleg képes lettem volna megadni bármit, pusztán azért, hogy megszerezzem a vakcinát? Ölni? Elárulni másokat? Feladni önmagam? Szomorúan vettem tudomásul, hogy kevesebbért is vettem már el más ember életét. Az Alkotók bázisán történt, szerencsétlen incidens újra és újra lejátszódott a lelki szemeim előtt, és az őr élettelen arcára gondolva megfogadtam, hogy csupán a legvégsőbb, legelkeseredettebb pillanatban süllyedek majd ilyen mélyre. De egy nem létező ellenszer...

- Inkább lennék fertőzött, és akkor Newt és én együtt halnánk meg – mondtam, és komolyan így is gondoltam.

  Hogy bebizonyítsam a társaimnak, mennyire biztos vagyok a döntésemben, egy másodpercre sem feledkeztem meg a szemkontaktusról, de ezzel csak olajat öntöttem a tűzre. Brenda értetlen képpel figyelte minden mozdulatomat, mintha bármelyik pillanatban a saját késembe dőlhettem volna, Thomas és Minho hangos kiabálásba kezdtek, és csak mondták a magukét, míg Chris megforgatta a szemeit és csalódottan átsétált a pilótafülkébe. Minden a feje tetejére állt.

- Na, hermoso! Ne szaladjunk ennyire előre! – dünnyögte Jorge, amikor a két fiú egy múlékony pillanatra abbahagyta a féktelen ordítozást.

 Kíváncsian fordultam a pilótánk felé, aki többször is hátra lesett a jobb válla felett, és a szemeibe nézve úgy tűnt, őszintén aggódott. Tartott tőle, hogy valami orbitális baromságot csinálok, pedig az akaratom édes kevés volt hozzá, hogy felülírjam a genetikai kódomat.

- De igaza van. Nekünk miért menne, ami nekik nem? – kérdeztem inkább, hogy elvonjam a figyelmem a fejemben keringő, megannyi ostoba gondolatról, mint például arról, mennyire logikátlanul viselkedtek a legújabb társaink. Hisz Jorge pár hete elárult mindenkit, akit Perzseltföldön ismert, és most elárulta a VESZETT embereit is. Én miben különböztem? Miért érdekelte volna, hogy életben maradok-e vagy sem? És Brenda... A lány, akinek a szüleit megölték az Alkotók, mégis melléjük szegődött, hogy aztán a Jobb Kar vezetőit látva kérdés nélkül felajánlja a segítségét az ellenük való, lehetetlen harcban.

 Őket egyáltalán nem érdekelte Newt sorsa. Egy másodpercig sem áltattam magam azzal, hogy mindent megtesznek majd azért, hogy kimenekítsék, amennyiben eldurvulnak a dolgok. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a kérdést: miért is voltak még velünk, és mégis miért hoztak el a Buggyantak városába, amikor semmi hasznuk sem származott belőle? Vagy származott, csak eddig nem vettük észre?

- Megoldjuk. Először találjuk meg – biztatott Thomas azzal a jellegzetes, félszeg mosollyal, amivel mindig, valahányszor elhagyott a remény. Pontosan így nézett rám akkor is, amikor magához tért, miután a lányok kikötözték mellém a sivatagban, vagy amikor rájöttünk, hogy az édesanyánk is elkapta a kórt.

- Arra már nem kell sokat várni. Itt vagyunk – kurjantotta Jorge, miközben megkezdte a landolást, mi pedig mind összenéztünk, mielőtt ténylegesen felálltunk volna.

  Ahogy a Berg rámpája megérintette a szemcsés talajt, ismerős kép tárult elénk. A sivatagi délután utolsó órája. Egy pillanatnyi félhomály a teljes sötétség előtt.

  A Buggyant város falai alacsonyabban voltak, mint amire Denver védelme után számítottam, de jobban belegondolva mindez teljesen logikusnak tűnt, és valódi okot adott a reménykedésre. Hisz mégis kit érdekelt, ha megszökött egy-egy rab? Perzseltföldön senkinek sem árthattak. Talán Newt visszaszerzése sokkal könnyebb lesz, mint hittük.

- Jó napot! Én és az Immunis társaim szeretnénk bemenni. Beszélnünk kell az egyik Buggyanttal. A legfrissebb szállítmánnyal érkezhetett. – Jorge hangja kimért volt, mint mindig, valahányszor egy magasabb rendű emberrel beszélt, és a szavaiban megbújó hamis tisztelet még sosem tűnt valóságosabbnak. Összepréselt ajkakkal figyeltem, ahogy a spanyol fiú kihúzta magát, vagy, ahogy ellazította a karjait, melyek séta közben egész görcsössé váltak. Mire elért a fegyveres őrökhöz, az idegesség egyetlen szembetűnő jelét sem lehetett felfedezni a tartásában.

- Sajnálom, nem engedhetek be senkit külön engedély nélkül – válaszolta a vörös hajú őr, miközben egyesével végigmért mindannyiunkat. Az íriszei felsőbbrendűségtől csillogtak, akárcsak a Patkányembernek, valahányszor az üvegfal védelméből beszélt, és ettől a meleg ellenére is kirázott a hideg.

- Megfizetnénk – akaratoskodott Jorge, engem pedig elfogott a pánik, így kénytelen voltam nekidőlni a Berg zárt oldalának. A propellerek már nem forogtak, ennek ellenére még mindig rengeteg porszem keringett a levegőben, melyből több is megült az Alkotóktól kapott, immáron foltos felsőm vállán.

- Nem hiszem, hogy van nálatok annyi. És nem kedvelem azokat, akik megpróbálnak átverni – krákogta a nyeszlett őr, és a hanghordozása újabb felesleges gondolatokat szült az agyamban az esetleges önbizalomhiányával, és egy, a háttérben megbújó, számunkra ismeretlen problémával kapcsolatban. A halántékán végigszánkázó verejtékcseppek azonban ugyanúgy lehettek az egész napos forróság jelei, mint a kimerültségé vagy a félelemé, így inkább csöndben maradtam.

- Csak mondjon egy összeget – ajánlkozott Jorge olyan nagylelkűen, akár egy tehetős család legifjabb sarja, amitől egy másodpercig én is elhittem, hogy kifogyhatatlan forrásokkal rendelkezünk, pedig mindössze a VESZETT-től lopott hitelkártyáinkra számíthattunk, amiket az Alkotók helyében én már az eltűnésük pillanatában befagyasztottam volna.

- Szerintetek sikerül meggyőznie? – kérdeztem a tőlem alig egy karnyújtásnyira álló fiúktól, de Chris látszólag még mindig neheztelt rám, ugyanis amint meghallotta a hangomat, Thomasék mellé lépett, és engem épp úgy figyelmen kívül hagyott, akár Newt az Alkotók bázisán, közvetlenül a műtéti beavatkozás után.

- Ha nem, akkor még mindig túlerőben vagyunk. Ha az a bökött tényleg itt van, akkor visszaszerezzük – válaszolta Minho, amikor észrevette, hogy rajta kívül senki sem maradt a közelemben. Hálás pillantással fordultam felé, jóllehet nehezemre esett elszakítani a tekintetem a kócos fiú hátáról.

- Szerinted... - tényleg jót teszünk azzal, ha magunkkal hozzuk úgy, hogy nincs meg az ellenszer?; kérdeztem volna, ám a szavak a torkomra forrtak, amikor Jorge elkurjantotta magát:

- Indulás!

 A város védelmét össze sem lehetett hasonlítani Denverével. Ezúttal nem kellett leadnunk a fegyvereinket, és a jól ismert higiéniai kapuk sem lassították le a közlekedést, hisz itt mindenki immunis volt, vagy eleve fertőzött.

 A sor végén sétáltam, és többször is megálltam egy-egy látványos útszakasznál. A külső területeken fekvő, látszólag teljesen ép házakat hamar felváltották a törött ablakú, zsírpapírral, vagy azzal sem fedett ablakokkal tarkított épületek, melyekből a buggyantság korai szakaszaiban tengődő emberek figyeltek minket. Idős házaspárok, fiatal felnőttek, tinédzserek és szinte még óvodás gyerekek; minden korosztály és minden társadalmi réteg. A Kitörés elől senki sem menekülhetett.

- Deméchant szerint legutóbb a bowlingpályánál látták, legalábbis arra ment, miután leütötte az egyik őrünket, amikor az az útjába állt – mesélte a vörös őr, amikor a mellkasára szerelt adóvevő halk recsegésbe kezdett. Összeszűkített szemekkel figyeltem az utcán kószáló betegeket, és azokat, akik épp egy büfére emlékeztető épületből léptek ki a szabadba a kezeikben egy-egy vékony szendviccsel. - Két tömb egyenesen előre, a belső gyűrű felé. Odataláltok? – kérdezte az őr, akinek látszólag halaszthatatlan dolga akadt. Bár régebben megdorgáltam volna magam, amiért hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak, és így lemaradtam a részletekről, ezúttal inkább csak örültem, hogy szemtanúja lehettem valaminek, ami a normális, Kitörés nélküli életre emlékeztetett.

 Hümmögve búcsúztam el az idegenvezetőnktől, aki még annyira sem törődött velünk, hogy nálunk hagyja az egyik Kábítóját, és Jorge mellé léptem, aki addigra már előszedte az övéből az egyik kisebb pisztolyát.

 Bár az utasítás egyértelmű volt, az egymásra omlott házak miatt nehéz volt megállapítani, mégis mikor értünk el egy-egy tömb végére, ám abban mind egyetértettünk, hogy a belső gyűrű felé haladva szembetűnően rosszabbá vált a helyzet. A legbelsőbb ösztöneinkkel harcolva vonszoltuk a lábainkat egyre beljebb, míg magamban azért imádkoztam, hogy ne kelljen még mélyebbre hatolnunk. A félig elborult, és teljesen kába Buggyantak látványától már amúgy is felfordult a gyomrom; voltak, akik a saját ujjaikat ették, holott alig három utcával feljebb ingyen szendvicseket osztogattak az éhező betegeknek. Felfoghatatlan!

- Szerintem rossz helyen keresgélünk – suttogtam, és a tekintetem egy pillanatra sem vettem le a tőlünk egy karnyújtásnyira fekvő, ájult Buggyantakról. - Amúgy is, kizárt, hogy Newt bárkit is leütött volna csak úgy, kedvtelésből.

 Minho helyeslő hümmögését egyedül az egyik romos ház falának dőlő fertőzött csámcsogása törte meg. A többiek egy szót sem szóltak, hisz mit is mondhattak volna? Hogy rossz helyen keresgéltünk? Hogy elvakítottak az érzelmeim? Hogy a Kitörés még a legszelídebb embereket is őrült dolgokra késztette?

- Szerintem pedig jó helyen járunk – válaszolta Jorge az egyik karjával az egyik törött ablakú épület felé mutatva. A lemenő Nap sugarai számunkra előnytelen szögben világították meg a helyet, így hiába hunyorogtam, képtelen voltam kivenni a hatalmas ház belsejében motoszkáló alak arcának jellegzetes vonásait. Az ablak mellett ácsorgó Buggyant nem volt több számomra, csupán egy sötét árny, egy rém, amivel kiskoromban ijesztgettek, valahányszor rossz fát tettem a tűzre. - Nézd!

 A sor elején menetelő Brendát követve Minho és én is átléptük a bowling terem bejáratát, ami ajtó híján nem volt több, csupán egy üres keret, amiből több kicsi, ám éles szög meredezett a figyelmetlen behatolók felé.

 Az ablak irányába lesve hiába kerestem, sehol sem találtam a kintről látott Buggyantat, így hol jobbra, hol balra fordítottam a fejem, ezt addig ismételgetve, amíg rá nem bukkantam. Az egyik fémből készült szemeteskuka mellett állt, a kezeit a benne pislákoló lángok felé tartva, és bár egy másodpercre sem méltatott minket, a görnyedt tartása ellenére is ismerősnek tűnt bozontos, szőke üstöke.

- Newt? – kérdeztem, és ezt követően tettem felé egy óvatos, megfontolt lépést. A világért sem akartam elijeszteni.

 A fiú vállai a hangom hallatán megremegtek, jóllehet minden erejével azon volt, hogy kizárja a külvilágot. Hol egy apró, műanyag zsinórral babrált, hol a zsebeiben kotorászott, és még véletlenül sem nézett ránk, egészen addig, amíg ügyetlenül fel nem rúgtam egy üvegpalackot.

- Mit akarsz? – sziszegte, miközben felszedegettem a földről a nagyobb darabkákat. A tenyeremet felsértették az élesebb szilánkok, ennek ellenére képtelen voltam abbahagyni a megrögzött mozdulatokat, mintha nem is én irányítottam volna. - Azt hittem már mindenki megtanulta a leckét.

 Értetlenül néztem fel az átlátszó darabkák közül. Az orrom körül megjelenő ráncok láttán bárki számára egyértelművé vált volna, mennyire összezavarodtam. Nem Newt különös viselkedése miatt, hanem a hangjában megbújó közöny okán.

- Newt, hát tényleg te vagy! – hüledezett Thomas, akik kikerülve engem már szinte a fertőzött fiú mellett állt. Mégsem merte megérinteni, mintha a lelke mélyén ő is megérezte volna a barátjában végbemenő változást. A levegő egészen hideg volt a közelében, és nem azért, mert az éjszaka már a küszöbön csücsült.

- Ha akár csak egy lépéssel is közelebb jössz, esküszöm, a késem nélkül is könnyedén eltüntetem az ujjaidat – fröcsögte a szemetesnél melegedő fiú, és a szemei villámokat szórtak, amikor felénk fordulva felizzott a kuka lángja. Newt tenyerei vértől és valamiféle különös folyadéktól csillogtak, de még mielőtt jobban szemügyre vehettem volna, mivel mocskolta be a tenyereit, gyorsan és kapkodva a nadrágjába törölte őket.

- Hé, haver! Mi vagyunk azok. Nincs szükség erre a macsó szövegre – replikázta Minho, aki Thomas és Newt közé állva megpróbálta fenntartani a békét, amíg Chris felrángatott a törött üvegdarabok mellől.

 Az utcán pislákoló lámpák közül több már a végét járta, és volt, amelyik már egyáltalán nem világított, mégis szembetűnő volt a változás, ami az est leszálltát jelezte.

- Fogalmam sincs, kik vagytok, haver – lökte oda nemtörődöm módon, szinte már sértésnek szánva a haver szót -, de ez a szer drága mulatság, és most miattatok szophatom. – Newt mérgében belerúgott a fémből készült szemetesbe, amitől több kábult Buggyant is összerezzent az egyik kiépített pálya végében, mintha a szervezetükben lévő drog párolgásnak indult volna. És akkor már mind tudtuk, az egykori alvezér miről beszélt, hogy miféle folyadék mocskolta be a tenyereit pár perccel korábban, hogy mi esett bele, és mitől izzott fel a tűz, amikor felrúgtam az üvegpalackot; Áldás. - A francba már, húzzatok innen!

 Newt agresszív üvöltözésére mindenki elhátrált egy lépést, így végre én is, aki eddig Jorge háta mögött várakozott, megpillanthattam őt. Szőke haja már szinte teljesen belelógott az arcába, viszont a portól mocskos bőrét egyetlen szőrszál sem csúfította el. Pontosan úgy nézett ki, mint a Tisztáson töltött, legfárasztóbb napok egyikén, amikor rajta kívül senki sem segített be az Ekéseknek, leszámítva a rongyos ruhákat és a testét beborító duzzadt, sötétlila ereket, melyek egyedül az arcát kímélték meg, bár a nyakánál már helyenként elő-előtűnt pár világosabb csík.

- Azért jöttünk, hogy magunkkal vigyünk – magyarázta Thomas a tőle megszokott, és tőlem távol álló, így nagyra értékelt nyugalommal. Mint aki észre sem vette a halál tagadhatatlan jelenlétét, a jeleket a fiú bőrén, melyekről képtelen voltam levenni a tekintetem. Egyre csak azon kattogtam, vajon mennyi fájdalmat kellett már leküzdenie, mióta magára hagytuk. Vajon már egy puszta érintést is késszúrásnak érzett?

  Leküzdöttem a torkomban megjelenő, üszkös csomót és közelebb léptem hozzá.

- Nézz rám! – kértem, és ismételten csökkentettem a köztünk tátongó métereken. - Én vagyok az. Mary.

 Newt arca eltorzult, ahogy az utcáról beszűrődő fény hol kihunyt, hol életre kelt, és már majdnem megérintettem, amikor egy erős tenyér a csuklóm köré fonódott, ezzel visszarántva a többiek közé.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, hermoso – sziszegte Jorge, jóllehet minden aggodalma ellenére elengedte a kezem. Tudta, hogy amúgy sem tarthatott volna vissza, mert ha én egyszer már a fejembe vettem valamit, akkor senki és semmi sem tántoríthatott el a célomtól. Ez alól ő sem volt kivétel, hiába fúrta az enyémbe átható tekintetét.

 Miután a spanyol fiú ellépett tőlem, csak azt követően hagyta, hogy Brenda óvó karjai a kijárat irányába taszigálják, ahol a kőporos falnak dőlve Chris egy ideje már a kint sétáló Buggyantakat bámulta, hogy végigmérte Newtot. Chris összefűzte a kezeit a mellkasa előtt, de a szemei többször is rásiklottak az övére csatolt pengére, mintha fejben már egy menekülési terven dolgozott volna.

 Amikor végül visszafordultam Newt felé, ő elindult az ablak irányába. A léptei nyomán ropogott a széttört üveg, de hála az Alkotóktól kapott cipőinek, az apró szilánkok megkímélték a talpait.

- Figyelj rám! – kérleltem, de mintha a falnak beszéltem volna. Továbbra is kirekesztett, mintha a búcsúlevélben leírt szavak egyszeriben semmissé váltak volna; de már késő volt. Olvastam őket, memorizáltam őket, és kész voltam számon kérni az összeset. - Én vagyok az, Newt! – suttogtam, miközben szinte nullára csökkentettem a minket elválasztó távolságot. Az alsó ajkamba harapva, óvatosan felnéztem a nálam egy teljes fejjel magasabb fiúra, majd kinyújtva a jobb kezemet, gyengéden megérintettem a fiú arcát.

 Az ujjaim végigsimítottak a szőkeség nyakán kidagadó, sötét ereken, melyek egészen a tarkójáig vezettek. Newt félhosszú haja puhább volt, mint amilyenre számítottam, így amikor a legelső szálak megcsiklandozták a bőrömet, szabályosan kirázott a hideg, ami a fertőzött fiú figyelmét sem kerülte el. A teste azonnal reagált az enyémre, az izmai görcsbe rándultak, míg a vállai kissé előre estek, így valahányszor lélegzetet vett, az ajkait elhagyó levegő megcirógatta a homlokom. Olyan közel volt, és annyira vágytam rá, hogy nem tudtam megállni. Kihasználva a fiú döbbenetét, amit a gyengédségem váltott ki belőle, lábujjhegyre álltam, majd a kicserepesedett szájára helyeztem a sajátomat.

 Olyan volt, akár a legelső csókunk; időbe telt, mire felfogta, mi is történik körülötte, ám ezúttal türelmes voltam, és megvártam, amíg a tenyerei a csípőmre csúsztak, és mohón közelebb rántottak a testéhez. A gyomrom felkavarodott a vér és a por jellegzetes ízétől, mégsem húzódtam el tőle. Gyerekes mód még a levegőhiány sem érdekel. Ki akartam használni minden egyes másodpercet, és bepótolni azokat, amiket elvesztegettünk az ostoba veszekedéseink miatt.

- Velünk kell jönnöd! – kérleltem, amikor végül elváltunk egymástól. Newt karjai szorosan tartottak, és a szemei, melyek már az első alkalom óta a krémes csokoládéra emlékeztettek, ismételten ragyogtak, akár az égen pislákoló csillagok. De ahogy minden csoda véget ér egyszer, úgy ez az idilli pillanat sem tartott örökké. Még szinte magamhoz sem tértem, amikor a szöszi szabadon eresztett; ezúttal végleg és visszavonhatatlanul.

- Már miért kéne? – kérdezte durván, a homlokán milliónyi ránccal.

- Mert... szeretlek – dadogtam, és újra kinyújtottam felé a jobb kezem, amit ezúttal durván félrelökött.

 A szemem sarkából láttam, hogy a többiek már a sarokban éledező és a kint gyülekező Buggyantakra koncentráltak. A testemből felszakadó feszültség mégis csupán egyetlen embernek szólt, aki olyan könnyedén átnézett rajtam, és olyan könnyen hátat fordított nekem, mintha semmit sem érzett volna abból a tűzijátékból, ami alig tíz másodperce meggyújtott petárdaként cikázott a véremben.

 A vállára helyezve a kezem önmagam felé fordítottam, ő pedig válaszul elkapta a karom és olyan közel rántott az arcához, hogy a nyála minden harmadik szótagnál a bőrömre csöppent.

- Akkor most te figyelj rám, kislány. Nem tudom ki vagy, és nem is akarom megtudni – sziszegte, és a szemeibe nézve kétség sem fért hozzá, hogy minden szavát komolyan gondolta. Nyöszörögve próbáltam kiszabadulni a szorításából, ami mintha minden mondat után egyre erősebbé vált volna. - Egy senki vagy, ahogy a szavaiddal is kitörölhetem most, hogy összetört a fiola – kiáltotta a szemetesben égő, félig elszenesedett fadarabok felé bökve. - Most pedig takarodj, mielőtt szétszabdalom a csinos kis pofidat.

- Nem!

- Tűnés! – üvöltötte, miközben a szabad kezével az egyik ép üveg felé nyúlt, amit dühében teljes erejéből a falhoz ütött. A torkom elszorult, ahogy a sérült palack közelebb került a nyakamhoz, de egy részem még mindig hitt abban, hogy Newt sosem ártott volna nekem, így bár összeszorítottam az ajkaimat, tartottam a szemkontaktust. Csak azért csinálja, hogy elüldözzön. Csak azért csinálja, mert azt hiszi, ezzel megvéd. Csak azért csinálja, mert nem szeretné, ha végignéznénk, ahogy a Kitörés felemészti az elméjét. Csak azért csinálja, mert azt hiszi, egyedül könnyebb; mondogattam magamban, de ahogy az első könnycseppek végigszánkáztak az arcomon, úgy lettem egyre bizonytalanabb.

 Azért csinálja, mert gyűlöl téged. Azért csinálja, mert fogalma sincs róla, ki vagy. Azért csinálja, mert semmit sem jelentesz neki.

 Newt taszított rajtam egyet, én pedig a földre estem, a szilánkok közé.

 - Gyere, Mary! Túl sokan vannak... – motyogta Thomas, miközben a hónom alá nyúlva felrántott a földről. – El kell tűnnünk, mielőtt még többen lesznek.

  A tekintetemmel Őt kerestem. Az átellenben emelt falnál állt, és minket nézett, mégsem tett semmit, amikor az egyik Buggyant betörte a még ép ablakok egyikét, és megpróbálta elkapni Brenda karját, hogy aztán szájába téve megehesse azt.

  És abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy minden reménytelenné vált. Én magam váltam reménytelenné. Kétségbeesetté. Dühössé. Ám mindezeken felül, leginkább féltem. Féltem, hogy egyikünk sem éli majd túl a Buggyantak városába tett kitérőnket. És halálra rémültem, ha arra gondoltam, hogy esetleg mégis túlélhetem.

Sziasztok, bököttek!
Először is nagyon sajnálom, hogy csak ilyen későn hoztam a részt, de tegnap este volt a szalagavatóm, amit egy méltó bulival zártunk, vagyis nemrég ébredtem és kicsit még kába vagyok (remélem ez nem ment a rész rovására, mert igyekeztem minden apróbb hibát megtalálni).
Nektek egyébként hogyan telt a hét? Már elkezdődött a félév végi hajtás? Várjátok a téli szünetet és a karácsonyt?
És visszakanyarodva a részre: mit szóltok a fejleményekhez? Szerintetek mennyire reális Brenda és Jorge aggodalma? Vajon már teljesen és önzetlenül a csapat tagjai? És mit gondoltok a végéről? Hogyan tovább most, hogy Newtot magára kell hagyniuk?
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
ui.: igyekszem válaszolgatni az előző fejezetekhez kapott kommentekre <3 Nagyon hálás vagyok/hálásak vagyunk értük!

szerecsendio