Chapter 33

w|c|k|d - newt

CRANK PALACE

A katonai terepjáróra emlékeztető fémmonstrum oldalára a polgárőrség szót mázolták, mintha ez bizalomkeltőbbé tehette volna a lakosok körében, pedig ugyanúgy végigjárt a hideg, mint amikor a VESZETT Bergjén közlekedtünk. Három autóval jöttek értem a Denver határán álló leszállópálya hangárjába, és mindegyikben gondosan kiválogatott immunisok kísértek a helyre, ahová szerintük tartoztam. A huppanókkal teli út során, ami nagyrészt a várost takaró kerítés árnyékában zajlott, túlságosan zúgott a fejem ahhoz, hogy bármi értelmeset csináljak, ezért alvást színleltem. A kényelmetlen testtartásban azonban megfájdult a nyakam, szóval még mielőtt odaértünk volna, ahová igyekeztünk – bárhol is legyen az –, kiböktem a francos kérdést, ami már az első pillanattól fogva fúrta az oldalam:

- Hogy találtak meg?

Rekedtes volt a hangom. A kérdés egyszerre szólt mindenkinek és senkinek, de szerencsére a velem szemben ülő fiatal, kopaszra nyírt fejű katona elég beszédesnek bizonyult ahhoz, hogy felvilágosítson. Miután megkapta az engedély megadását jelző biccentést a felettesétől, hozzám fordult, és válaszolt:

- A VESZETT figyelmeztetett minket, hogy egy fertőzött tart a városhatár felé – magyarázta tárgyilagosan, mire összeráncoltam a homlokomat. Szóval a VESZETT-nek már nem kellettem, úgyhogy lepasszoltak ezeknek. Nagyszerű.

A kifejtett érvelés azonban elültette bennem a félelem apró csíráit.. Tisztán emlékeztem, hogy Jorge mennyire bizonygatta, hogy képes felülírni a Berg szoftverének nyomkövetőjét, és tévútra vinni azokat, akik meg akarják tudni, hol vagyunk. Ezek szerint a terve nem sikerült olyan jól, mint szerettük volna. Ám most már úgyis mindegy volt, a szervezet tudta, hogy itt vagyunk, és valószínűleg azt is, hogy mit akarunk. Tommyéknak csak annyi dolga volt, hogy továbbra is egy lépéssel előttük maradjanak.

Már éppen fel akartam tenni a másik, idegesítően foglalkoztató kérdést, amikor a srác magától folytatta a tájékoztatást. Valószínűleg úgy gondolta, hogy nekem már amúgy is teljesen mindegy, így utolsó emberi kegyeletként megérdemlek annyit, hogy tudjam, mi van a barátaimmal.

- Nem te vagy az első. Eline-t már bevittük a táborba. Elég rossz bőrben volt – húzta el a száját, és látva az undort a szemében, el sem akartam képzelni, hogy szegény lánynak miken kell keresztülmennie. Már akkor sem festett túl jól, amikor a Patkányképű közölte vele, hogy elkapta a Kitörést. Mivel már egyébként is legyengült az immunrendszere a villámcsapással való küzdelemben, a vírus valószínűleg gyorsabban eluralkodott rajta. Már ha igaz az, amit Brenda mesélt útközben a többieknek a betegség kognitív, adrenalinnal összefüggő voltáról.

- Miféle táborba? – tudakoltam elnyomva a kényszert, hogy rákérdezzek „mennyire rosszul?”. Már úgysem tehettem érte semmit. Fölösleges lett volna ezzel még több fejfájást okoznom magamnak.

- Egyesek Buggyant Palotának nevezik – felelt a srác, és összevigyorgott a mellette ülő társával. Legszívesebben letöröltem volna a képéről ezt a kárörvendő arckifejezést, de inkább ökölbe szorított kezekkel vártam a folytatást. Elvégre is én kérdezősködtem. - Arra építették ki, hogy a frissen fertőzöttek ellátását szolgálja, míg… nos, míg teljesen el nem borulnak.

Nem mondta ki, hogy mi lesz azokkal, akiket elér a kórnak ez a súlyos szakasza, de azt már a segítsége nélkül is tudtam. Volt szerencsém találkozni a hajukat tépő, saját nyálukban fetrengő igazi őrültekkel. Ha valakin eluralkodik a téboly, kikerül a sivatagba, ahol a biztos halál vár rá.

Nem voltam többre kíváncsi, inkább nekidöntöttem a homlokom a déli napfényben felmelegedett ablaküvegnek. A távolba vesző homokdűnéket és az égimeszelőként emelkedő kerítés aranysárga tengerre vetett árnyékát bámultam mozdulatlanul. Aztán váratlanul megállt a konvoj.

- Ellenőrzés – motyogta az egyik katona, és innentől kezdve csak lépésben haladt a kocsisor. Úgy saccoltam, hogy a kör alakú kerítés egészen ellentétes oldalán jártunk már. Megakadt a tekintetem a városias jellemzőkön: a falakra festett hirdetéseken és a lámpaoszlopokra rögzített, élénk színekben pompázó plakátokon. Összeráncolt homlokkal olvastam el az egyik tartalmát.

Közérdekű bejelentés
Vessen gátat a Kitörés terjedésének!

Segítsen megállítani a Kitörés terjedését! Vegye észre a figyelmeztető jeleket, tüneteket, mielőtt megfertőzné szomszédait és szeretteit!

 A Kitörést a Flare (VC321xb47) nevezetű vírus okozza, ami egy rendkívül ragályos, mesterséges, fertőző betegség, amely véletlenül szabadult el a napkitörési katasztrófák nyomán kialakult kaotikus helyzetben. A Kitörés az agyat romboló progresszív, degeneratív betegség, amely ellenőrizhetetlen mozgásokat, érzelmi zavarokat okoz, valamint a mentális állapot romlását. Az eredmény: a Kitörés országos járvánnyá alakult.

 Bár a tudósok a klinikai kísérletek igen előrehaladott szakaszában tartanak, jelenleg nincsen szabványos gyógymód a Kitörésre. A vírus általában halálos kimenetelű és levegőben is terjed. Ha felismeri magán vagy másokon az alábbi Vírusos Fertőzés Fenyegetéseket (VFF) azonnal jelentse a hatóságoknak, és segítsen nekünk a Kitörés elleni csatában!

 A lappangási időszak az alany egészségügyi állapotától függően* 2-3 naptól 2-3 hétig húzódhat, utána jelentkeznek a tünetek.

*Függ nemtől, kortól, súlytól, származástól és attól, hogy mennyi stressznek van kitéve az alany.

Ismerje fel a tüneteket!

Korai jelek: Személyi változások (ingerlékenység, provokálatlan harag, semlegesség, depresszió) Visszaesett kognitív képességek (döntésképtelenség, tanulási nehézség, lyukak a rövidtávú memóriában) Egyensúlyzavarok Akaratlan arcrángások

Előrehaladott állapot: Izomgörcsök Rendezetlen és/vagy agresszív beszéd  Időnkénti hallucinációk Demencia Komoly paranoia Hirtelen agresszió Öncsonkítás

Az biztos, hogy ennek a „közérdekű” kiírásnak hála többet megtudtam a Kitörésről, mint amit bárki a szemembe mert volna mondani. Ugyan az Útvesztő előttről voltak emlékeim arról, hogy a vírust tanulmányoztuk és hasonlók, de egy kiskamasz sosem foglalkozott a kelleténél többet az efféle dolgokkal, melyeken az élete függhetett. Az Alkotók azzal nyugtattak minket, hogy ott biztonságban vagyunk. Talán igazuk is volt, csakhogy ők kegyetlenül kidobtak minket a valóvilágba, hogy megtapasztaljuk milyen szembenézni egy járvánnyal, amit senki sem tud megfékezni. És még hogy a kísérletek előrehaladott állapotban lennének? Na, ne vicceljenek! Állandóan csak tesztelgetnek, de sehová sem jutnak. Az egész egy naivakat becsapó reklámfogás. Fogadni mertem volna, hogy a VESZETT-nek esze ágában sem volt mindenkit megmenteni. Lehet, hogy a Föld népessége a felére csökkent a napkitörések után, de így is bőven elegen voltunk. Ők csak a Munisoknak akartak szebb jövőt teremteni az előző világ hamvain. Ez az egész színjáték csak azért kellett, hogy a kormányok megőrizhessék a hatalmukat, mely megdőlne a káosz közepette kialakuló anarchiában.

- Rogers kapitány! – vágta magát haptákba az ellenőrzőkapunál álló katona, amikor sorra kerültünk. Az anyósülésen ülő borostás, negyvenes fickó csak biccentett felé. – Szállítmány is van, uram?

Összeráncoltam a homlokomat a kérdésre, de azonnal megértettem, mire utalt, amikor a Rogersnek nevezett férfi válaszolt:

- Igen, egy Buggyant még a korai fázisból. A VESZETT már regisztráltatta.

Bár lávaként forrt bennem az indulat, amiért tárgyiasítva lettem, egyetlen dolog fogott vissza attól, hogy nekiessek valamelyik katonának: az, hogy ez még inkább igazat adott volna nekik. Tényleg Buggyant voltam, nem lehetett tagadni, a felsorolt tünetek egy részét máris tapasztaltam: az egyensúlyproblémákat, a memóriazavart, az agressziót. Kezdtem kifordulni magamból, és fokozatosan elvesztettem az irányítást a testem fölött. Ez rémített meg a legjobban: úgy éreztem, hogy elvesztem önmagamat.

Ekkor a kocsi továbblendült, mert megkaptuk az engedélyt a belépésre. Meglepődtem, mert az úgynevezett Buggyant Palota köré sokkal alacsonyabb falakat építettek, mint a város köré. Úgy látszott, jobban féltek attól, hogy a fertőzöttek visszaszöknek a városba, mint attól, hogy kiszöknének innen. De hát mit is hittem?

- Végállomás. Kiszállás! – morogta a sofőr, amikor lefékezett a masszív kapukon belül.

Nem panaszkodtam, amikor szinte kidobtak a kocsiból. Rogers váltott néhány szót egy szürke egyenruhás, Kábítóval felszerelkezett őrrel, aki a búcsúzó tisztelgést követően felém fordult. Már őszült, de nem tudtam volna megmondani, hogy inkább a kora vagy a stressz miatt.

- Nyomás. Megmutatom, hova tudsz bekucorodni – lökte meg a vállamat, és minden erőm ráment, hogy ne csavarjam hátra a kezét, amiért hozzám mert érni. Lehet, hogy én voltam a beteg, de undorodtam azoktól, akik emiatt állatként kezeltek. Azonban okosabb voltam annál, hogy kikezdjek egy fegyveres emberrel.

Velem ellenben egy másik kocsiban hozott Buggyant menekülni próbált, nem vacakoltak vele sokat: beleeresztettek egy kábító lövedéket. Példát statuáltak vele, és a hatás azonnal érezhető volt. Egy pillanatig senki sem mozdult, aztán engedelmesen behódoltak a katonáknak.

- Feltalálom magamat – jelentettem ki magabiztosan és egy kissé sértődötten, mert úgy pesztráltak, mint egy gyereket. A fickó jót röhögött a viselkedésemen.

- Felőlem, de fogadni mernék, hogy ha nem hallgatsz rám, nem éled meg a hétvégét. Durvák tudnak itt lenni az esték – morogta a Deméchant névtáblájú őr sokat sejtetően, nekem pedig nem volt más választásom, mint meghallgatni. Bár a mondanivalója felét eleresztettem a fülem mellett, hasznos dolgokat is megtudtam arról, hogy kikkel érdemes barátkozni, hol húzhatom meg magam az összecsapások alatt, és kitől szerezhetek kaját.

Közben egyre mélyebbre haladtunk a „palota” udvarában. Olyan volt, mint kör a körben. Az egész hely centrikusan épült fel, kívülről az egészen emberségesek töltötték meg az egyre betegebbek felé. Az alacsony, szegényesen összetákolt vályogházak közepette időnként feltűnt egy-egy kávézó, gyengélkedő vagy valamilyen szórakoztató központ. A humánus élet utolsó emlékeinek felidézése azonban rossz ötletnek bizonyult: a betegséggel küzdők tisztában voltak vele, hogy rájuk nem vonatkozik semmilyen szabály, nincs már semmilyen vesztenivalójuk, ezért az egész helyen anarchia uralkodott. Mindenütt szemét, törött üvegek, verekedő-veszekedő, már-már nem is emberek.

- Mi értelme van ennek a helynek? Nincs vele túl sok gond? – ráncoltam a homlokomat, miközben az oldalamon veszteglő őrrel egy szélesebb utcán haladtunk

- Gond az van vele, kölyök, de a kormány nem tehet mást. Nem hagyhatjuk a fertőzötteket az egészségesek közt, de nem is dobhatjuk ki őket a sivatagba, hogy az Elborultak élve felfalják őket. Azt te sem akarhatod.

Felnyögtem. Még egyszer Perzseltföldön? Akkor már inkább ez a trágyadomb. Még a szag is passzolt hozzá.

- Itt is vagyunk. Ez a legfrissebb szekció. Tegnap szállították be őket. Jó szórakozást! – veregetett meg a vállamon Deméchant, majd hátat fordított, és magamra hagyott a valaha parknak kiépített, kopár tér közepén egy tucat férfival és nővel, akik a gyász különböző szakaszaiban jártak. Egyesek őrjöngtek a dühtől, mások keservesen sírtak, zokogtak amiatt, amit elvesztettek, de egy valamiben hasonlítottak: az arcukra volt írva a fájdalom, ami engem is kettéhasított. Nem bírtam sokáig nézni őket, inkább egy csendes zug keresésére indultam.

- Minden rendben lesz – mosolygott rám a szőrmekabátos, feltűzött hajú nő, majd elvonszolt a tömegtől, a fájdalomtól és az összemosódó hangoktól. Még mindig láttam magam előtt a kocsink összeroncsolódott orrát és úgy éreztem, hogy a Buggyantakból áradó bűz beleivódott a több napos autózás során le sem vett ruháimba.

A kisbuszba, amibe beültettek, nem voltam egyedül. Ugyanolyan tekintélyparancsoló ruhába öltözött férfiak között más gyerekek is üldögéltek. Egyesek szipogtak, mások az ablakon bámultak kifelé, de senki sem mert megszólalni. Vagy hozzám hasonlóan nem volt mit mondaniuk. Még mindig sokk alatt voltam.

A jármű megállíthatatlanul száguldott keresztül a homokfedte utakon, mígnem végül valahol a kietlen táj közepén meg nem álltunk. Egy hatalmas fehér falú épület előtt szállítottak ki minket. A kovácsoltvas kerítés mögött megsárgult füvű park állhatott valaha, de a Nap kiszívta minden növényből az életet. Nem maradt más, csak a bejárat elé épített, kiszáradt vizű szökőkút és a felette lebegő fémkapszula, amibe a V|SZ|T|T feliratot vésték.

- Ennek le kellene esnie – mondtam nyugodt hangon, mialatt a többiek továbbmentek, mire a magas, szőke nő rám mosolyodott, és leguggolt elém. Ijesztő kék szemei csillogtak, ahogyan az épület előtt virító szimbólumról lenézett rám.

- Igazad van. A gravitáció lehúzná, ha nem használnánk mágnes teret. Ez is bizonyítja, hogy a tudomány képes legyőzni a természetet. Az ember bármire képes – magyarázta türelmesen, mint egy jó tanítónéni, de nem egészen hittem neki. Az egy dolog, hogy a gravírozott gömb a levegőben lebegett, de hogy bármit meg tudtunk volna tenni az hazugság volt. Máskülönben anyuék még mindig éltek volna.

- Miss Paige, az egészségügyi miniszter várja az irodájában – szólt valaki a távolból, mire a nő felkapta a fejét.

- Egy pillanat, és megyek – szólt vissza a ápolónőnek, aki bólintással vette tudomásul az ígéretét, majd a néni megint hozzám fordult: – Tudod, ki fedezte fel a gravitációt?

- Isaac Newton – feleltem, mint jó diák, amikor felmondja a leckét. Sosem jártam normális iskolába, a szomszéd gyerekeivel együtt tanultunk. Hamar megtanultam olvasni, és onnantól kezdve egyedül dolgoztam fel a könyveket. Ha valamit nem értettem, apa elmagyarázta. Okos ember volt, azt mondta, valamikor iskolában tanított. Még mikor a kormány megpróbálta visszaállítani a közigazgatást és a régi rendet, de a káosz mindent eltörölt.

- Úgy van – bólintott a néni, majd csücsörítve olyan arcot vágott, mint aki nagy felfedezést tett. – Mit szólnál, ha ezentúl így hívnának? Newtnak?

Nem reagáltam semmit, mert abban a pillanatban az épület üvegajtaja mögött megpillantottam a leggyönyörűbb kislányt, akit valaha láttam. Elegáns léptekkel követett egy korabeli fiút és olyan mosolya volt, ami minden betegséget képes lett volna meggyógyítani a Földön.

Hetekbe került, míg kiderítettem, hogy Marynek hívják.

Egy újabb nap a Pokolban. Csodás!

Alig aludtam az éjszaka, mert a Buggyantak iszonyú hangosak voltak. Ezzel csak még egy lapáttal rátettek a hasogató fejfájásaimra. Ám nem csak a fejem fájt, hanem a hasam is egyre érthetőbben jelét adta annak, hogy táplálékra van szükségem. Szerencsére nem kellett sokáig keresnem, az egyik őr eligazított az adománybázisig, ahol elláttak kajával. Ugyan csak száraz kenyér, szárított hús meg uborka volt, hálásan nyeltem le minden falatot. Ettem már rosszabbat is. Szerencsétlenségemre azonban a bázis egyfajta közösségi lobbiként szolgált, így nem távozhattam anélkül, hogy valaki belém nem kötött volna.

- Hé, új fiúcska! Hogy érzed magad? – jött nekem a vállával és széles mosollyal egy rongyos öltözetű, göndör hajú fickó, akinek cserzett bőre tele volt kipattogott sebekkel. Alaposan körbenézett, hogy figyelnek-e minket, majd egy kicsit közelebb hajolt, hogy megmutathassa a szakadt dzsekije alá rejtett tűket, miközben lehalkított hangon a fülembe súgta: - Érzed már, hogy az agyadat eszik a férgek? Kérsz egy kis Áldást? Most jó áron kínálom.

- Nincs semmim, amivel fizethetnék… - próbáltam finoman lerázni a fickót, pedig legbelül arról fantáziálgattam, hogy milyen jó érzés lenne kitépni a nyelvét. Csakhogy az őrök figyeltek minket, ezért belementem a színjátékba.

- Ó, dehogynincs – vigyorodott el a kereskedő, miközben visszarejtette a tiltott bódítószert a kabátjába. Legalábbis elég biztos voltam benne, hogy az effajta kínálgatása nem volt szabályos. Csakhogy ez senkit sem érdekelt. A férfi összedörzsölte a kezét, majd jelentőségteljesen hozzátette: - Elég, ha megölsz egy-két őrt, és elhozod a fegyverüket vagy hűséget fogadsz, hogy mellénk állsz a felkelésben.

- Miféle felkelésben? – ráncoltam össze a homlokomat, mert nem gondoltam volna, hogy van olyan, aki innen el akar menni. Bármennyire is szörnyű ez a hely, jobb volt, mint a sivatag: volt hol aludnod anélkül, hogy viharoktól kellett volna félned és még ételt is biztosítottak, amiért senkivel sem kellett megküzdened.

- Hamarosan meglátod, friss husi. Tudod, hol találsz! – kacsintott a Buggyant, majd fütyörészve továbbandalgott a raktár köré kirakott asztalok közé, valószínűleg újabb kuncsaftot keresve. Elhúzott szájjal bicegtem arrébb az ajánlatán gondolkozva.

Lennynek hívták az első tisztársat, aki egy Sirató-szúrással visszajött a Tisztásra. Azelőtt fogalmunk sem volt, mik adják ki azokat a hangokat éjszaka, vagy hogy mi történik azokkal, akik egyáltalán nem jönnek vissza az Útvesztőből. A sápadt, véraláfutásos szemű szőke fiú összefüggéstelen mondataiból raktuk össze a helyzetet:

- Jönnek! Olyanok, mint a gépek… Büdös, ronda állatok… Megöl. Veszett. Áááá!

Értetlenkedve hallgattam, hogy mit hadovál össze-vissza. Már néhány hónapja Futár voltam, de még soha semmivel sem találkoztam odabent a falak közt, jóllehet talán csak azért, mert óvatos voltam: sosem mentem túl messze, nehogy ne érjek vissza a Kapuk zárása előtt. Gyáva voltam.

- Hol vannak már azok a bökött Kóroncok? – morogtam az orrom alatt, és nagy nehezen elszakítottam a tekintetemet a habzó szájú, szenvedő fiútól. Hamarosan a kiáltásai többek figyelmét is ránk vonta, és körbevettek minket. Segítettek becipelni Lennyt a gyengélkedő legelzártabb lyukába, ahol kiüvöltözhette a fájdalmát. Semmi sem segített. A borogatások nem enyhítették a kínjait, de a testén végigfutó erek felduzzadása egyre feltűnőbb lett, és már vért is köhögött. Le kellett kötöznünk, mert agresszívvá vált. Arról üvöltözött, hogy emlékszik, milyen volt előtte. Azt hittük, megőrült. Alby tanácstalan volt, és magamra hagyott a Kóroncokkal meg a beteg fiúval. Egy tapodtat se mozdultam mellőle, mert én voltam az, aki megtalálta. Úgy éreztem, az én felelősségem megmenteni, de esély sem volt rá. Kínok közt haldoklott.

- Newt? – riadt fel verejtékes álmából az éjszaka közepén Lenny, és egyenesen rám nézett. Mindenki aludt, még a Kóroncokat is elküldtem pihenni, mert már alig álltak a lábukon. Napok óta virrasztottunk a fiú mellett, aki a szúrása óta most először tűnt emberinek. A szemeiben nem az az őrült fény csillogott, mint eddig, hanem megvilágosodás és könyörgés. – Ölj meg, Newt! Kérlek!

És akkor sírva fakadt, én pedig néztem, ahogyan egy társam, egy barátom szenved. Képtelen voltam elmetszeni a torkát vagy leszúrni, de már a szenvedését sem tudtam nézni. Beszöktem a raktárba, ahol szigorúan elzárva tartottuk az erdőben található mérgező bogyókat, majd óvatosan Lenny szájába csúsztattam őket.

- Mindig is jó barát voltál – suttogta ő hálásan az utolsó erejével, én meg csak néztem, ahogyan elszáll belőle az élet. Addig rohantam az erdőben, amíg a falba nem ütköztem. Kapartam, ütöttem, átkoztam a téglát, mindenfélét üvöltöttem az éjszakába, és addig hánytam, amíg nem maradt bennem semmi, ami háborogtathatott volna. Megöltem egy embert, egy barátot. Akkor este mindennél jobban meg akartam halni, csakhogy én nem kérhettem meg senkit, hogy megtegye helyettem. És még mindig gyáva voltam.

Alby észrevette a változásom, de nem kérdezett semmit. Onnantól kezdve viszont, aki szúrással jött vissza a Tisztásra, azt kitoloncoltuk. Így volt a legtisztább.

A tény az tény: a Buggyantak büdösek és hangosak voltak. Csak azok és akkor maradnak nyugiban, amikor éppen a szeren voltak. Időbe telt, míg találtam egy helyet, ahol egy csapat kiütötte magát. Nem volt ajtaja, viszont az összes ablaküvege betört, ami könnyűvé tette a közlekedést a kint és a bent közt. A sarkán egy félig lelógó fatábla hirdette, hogy itt valaha bowlingpálya állt, de ahogyan beljebb araszoltam, alig lehetett ráismerni a helyre. Az anno fémpályák helyéről felfejtették az alumíniumot, és az emberek annak a helyén hálózsákokban élvezték az Áldás bódító hatását vagy hordókban gyújtott tűz köré gyűltek melegedni. Elég veszélyes volt a sok fa közt, de senkit sem izgatott.

Kiszúrtam az egyik sarokban egy használaton kívüli pokróchalmot az egyik hordó mellett, és bevackoltam magamat oda. Még aludni is tudtam pár órát, mielőtt valaki fel nem keltett azzal, hogy az oldalamat rugdosta.

- Hé-é, az az én helyem! – hajolt fölém fölényes vigyorral az arcán a szakállas, köpcös alak, és megpróbált felrángatni. Ingerülten leráztam magamról a kezét, de mivel nem engedett el olyan könnyen, erőszakosabban taszítottam rajta.

- Késő bánat, bökött. Most már az enyém – toldottam meg a lökésemet, aminek köszönhetően a húszas éveiben járó srác a fenekére esett, én pedig feltápászkodtam.

- Mi-mit mondtál? Megtanítsam, ho-hol a helyed? – szorította ökölbe a kezeit a Buggyant, akinek már a tiszta beszéd sem ment. Megforgattam a szemeimet, és intettem neki.

- Próbáld csak meg!

Nem tudom, mi lepett meg jobban: hogy mekkora erő volt ebben az alacsony bököttben, vagy hogy habozás nélkül viszonoztam a támadását. Mintha nem is én irányítottam volna a testemet, gondolkozás nélkül előkaptam a bakancsomba rejtett kést, amit még Minhótól kaptam a bázison. Szinte meg is feledkeztem róla, hogy nálam van, de most különösen jól jött. Valami elborult az agyamban, ahogyan a vér hevesen száguldott az ereimben, szinte felperzselve azokat. Összefolytak a másodpercek, és a szemeim előtt vörös pontok táncoltak, de nem foglalkoztam velük, sem a fickó nyöszörgésével, amikor már vér színezte a padlót és az ujjbütykeimet. Senki sem állított le minket, mindennaposak voltak a Buggyantak közötti összecsapások, mégis nagy közönségünk lett, aztán hirtelen sok apróság bevillant: egy kedves mosoly, egy baráti vállveregetés, és megtorpantam. Hátraléptem a sebesült fickót a földön hagyva.

- Valakinek van még valami problémája? – kérdeztem reszelős hangon, hevesen lüktető mellkassal, mire mindenki elfordította rólam a tekintetét, a kötekedő pedig minden erejét összeszedve, a sebesült oldalát szorítva elvonszolta magát. Csak amikor már biztos voltam benne, hogy senki sem néz, ejtettem ki a remegő kezemből a kést, és temettem a tenyerembe az arcomat. Mi a franc történik velem?

Mint azt sejteni lehetett, ha valaki olyan akciót nyom le, mint én, akkor utána a többiek elkerülik. Legalábbis azok, akik nem akarnak zűrt. Aztán persze valamelyik őr fülébe jutott a pletyka, és elvette tőlem a késemet. Nem különösebben érdekelt, hogy van-e nálam vagy nem, bár kétségkívül jobban éreztem volna magamat, hogy ha meg tudom védeni magam egy megkattant Buggyanttal szemben.

Nem nagyon beszélgettem senkivel, csak a kajáldába jártam, meg a közösségi fürdőbe, ahol volt alkalmuk tisztálkodni azoknak, akik még igényelték az alapvető higiéniát. A Tisztásbeli meg Perzseltföldi körülmények után értékeltem a változatosságot. Meg is borotválkoztam, de attól nem lett kevésbé nyúzott a képem, úgyhogy a hajammal már nem is foglalkoztam, pedig a bázison egyedül töltött hetek alatt alaposan megnőtt, már rég a szemembe lógott. Ami leglényegesebb volt, azt úgysem tudtam eltüntetni: a vöröses lila ereket, melyek látványosan beszőtték a mellkasomat, és már a nyakamon terjeszkedtek, mint az indák. Fojtogatónak éreztem jelenlétüket, ahányszor csak valamilyen tükröződő felületről rám villant a véreres szemem képe. Egyre gyakrabban vettem észre magamon a tüneteket, mintha ez a hely csak felgyorsította volna a betegség erejét. Alig pár napja lehettem itt, mégis ennyi idő elég volt, hogy tényleg Buggyantnak érezzem magamat.

És úgy is viselkedjek.

- Hé, arra nem mehetsz! – állta az utamat az egyik szürke egyenruhás, amikor valamelyik délután felfedezőtúrára indultam. Nyomasztó volt állandóan a kiütöttek közt tölteni az időmet, ezért időnként vágytam a friss levegőre.

- Miért nem? A Buggyant Palotában nem szabad a közlekedés? – horkantottam fel, és csak azért is tovább akartam menni a szűkülő úton, ami látszólag raktárházak közé vezetett. Az őr azonban a mellkasomra illesztette a tenyerét.

- Arra akkor sem mehetsz – jelentette ki, és hogy hangsúlyt adjon a szavainak erőteljesen meglökött, amitől elvesztettem az egyensúlyomat, és fordult egyet velem a világ.

Kezdett nagyon elegem lenni abból, hogy mindenki csak megmondta, mit csináljak, hogy lökdöstek meg rugdostak, mint egy kutyát. Vicsorogva felhúztam a számat.

- Ezt nem kellett volna – morogtam magam elé, mielőtt a férfira vetettem volna magamat. Addig ütöttem, míg végül nem mozdult már. Sajogtak az ujjperceim, de a bennem áramló adrenalin elnyomta a fájdalmat. Felkaptam a földről az ájult fickó Kábítóját, majd átléptem rajta. Egészen addig magabiztosan haladtam előre, míg a fejembe nem hasított a fájdalom és vele együtt egy gondolat.

Az éjszakák hidegek voltak a sivatagban, de mégsem fáztam. Nem amíg egy meleg test volt mellettem. A lepedő körülölelt kettőnket, és a csillagok odafentről beragyogták a máskor ijesztően festő tájat. Sosem tűnt olyan békésnek a világ, míg le nem szállt az éjszaka. Volt valami megnyugtató a sötétben, abban, hogy nem láthattad a szörnyűségeket körülötted.

- Mit gondolsz, milyen volt az élet előttünk? A Napkitörések előtt?- kérdezte a lány, akinek hosszú barna haja csiklandozta az orromat, de kamilla-illata mindig nosztalgikus hangulatba hozott. A zsenge fűre emlékeztetett és olyan éjszakákra, melyeket nyugodtan át lehetett aludni. Olyan időre, amikor még többen voltunk. De hogy jobb volt-e akkor? Jobb lett volna-e a homokba dugni a fejünket, és ott maradni?Létezik-e még egyáltalán az ott és akkor?

- Jobb. Remélem – vallottam be, mert szerettem volna hinni benne, hogy az emberiség csak részben felelős a pusztulásunkért. – De fölösleges ezen törnöd a buksidat. Nem utazhatunk vissza az időben.

Azt azonban nem mondtam, hogy ostoba, gyerekes dolog lenne, mert megértettem, hogy miért foglalkoztatta ez a gondolat. Ugyanazért, amiért én nem tudtam aludni éjszakánként a Tisztáson. Mindenki vágyik a másra, valami jobbra, csakhogy nincs értelme a múltba vágyódni. Azon már úgysem változtathatunk.

- Tudom, csak kíváncsi vagyok. Vajon ha más korba születtünk volna, hogyan találkozunk? Együtt lehettünk volna normálisan? Vagy nem is ismertük volna egymást?

A lány kérdései szívből és szívhez szólóak voltak. Gombócot éreztem a torkomban, miközben megszorítottam a kezét. Sosem akartam elengedni.

- Nem akarnék egy olyan világban élni, amelyben nem létezel számomra – csúszott ki a számon a vallomás megállíthatatlanul, és mintha a huncut hold nevetett volna rajtam, mielőtt eltakarták a felhők.

Mary. Csak ennyi: négy betű, egy név, de ami a legkülönösebb volt az egészben, hogy bár valami ürességet éreztem a bensőmben, az egész semmit sem jelentett.

Ki a bökött az a Mary?

Helló, tisztársak!

Fun fact: a vírus leírásának fordítása (eredeti Dashner bácsi honlapján van valahol) és a visszaemlékezések voltak ebben a kedvenceim. Nagyon kíváncsi lennék, hogy nektek mi! És mit gondoltatok a végén lévő fordulatról? Mit gondoltok, hogyan fognak ezek után találkozni Mary-vel és milyen lesz a találkozás?

FantasyGirl