Chapter 32

w|c|k|d - mary

DEVIL WITHIN

 Denver sokkal szebb volt, mint ahogyan az emlékeimben élt, jóllehet erre talán az is rásegített, hogy mindössze egyszer, és akkor is csupán egy videó felvételén keresztül láttam, még amikor Rachel és én belopództunk Ava Paige irodájába az érkezésünk első évében. Kicsik voltunk, kíváncsiak, és elkeseredetten kapaszkodtunk a külvilág utolsó darabkáiba. Emlékszem, alig egy percig gyönyörködhettünk a fennmaradt nagyvárosok látványában, amikor véletlenül meglöktük az egyik szekrényt, amiről bár semmi sem hullott a földre, elég hangosan nyikorgott ahhoz, hogy leleplezzen minket. Két hét elzárást kaptunk, és a fehér szoba már akkor is az őrület szakadékának peremére taszított. Halott szüleim üvöltése hónapokkal később is a füleimben csengett.

 A jobb tenyerem szélét szorosan a szemöldökeim vonalához érintettem ezzel tompítva a kora délutáni napsütés éles fényét. Ennek ellenére még mindig hunyorogtam, amikor az égig érő épületekről a többiekre vezettem a tekintetem. Minho régen látott mosolyt villantott a körülöttünk sétáló, egészséges embertömegre, míg Thomas elnyílt ajkakkal és elkerekedett szemekkel figyelte a rohangáló alakokat. A természetellenesen nagy sürgés-forgásban könnyedén összemosódtak az egyéni vonások. Egy idő után már mindenkit ugyanolyannak láttam.

- Ha nem csukod be a szád, a végén még belerepül valami – mondtam mosolyogva, miközben a könyökömmel óvatosan oldalba löktem a mozdulatlanul álló fiút. A feltámadó szél újabb viharral fenyegetőzött, ám ezúttal nem féltem a kiszámíthatatlan időjárástól. Az ehhez hasonló városokat ritkán érték el a villámok, és ha akár egy is túl közel merészkedett volna a masszív falakhoz, akkor az épületek szélére szerelt szirénák hangos ricsajjal figyelmeztették volna a polgárokat a közelgő veszélyre.

- Ó! – Thomas szája, ha lehet, még inkább elkerekedett, mielőtt szorosan egymáshoz préselte volna az ajkait, lenyelve a torkában éktelenkedő, üszkös csomót. - Bocsi, én csak... – szabadkozott, a tekintetét visszavezetve az ódivatú teherautóra, ami alig egy méterre tőlünk hangos dudaszóval terelgette az embereket. A járókelők többsége ugyanis egészen egyedien értelmezte a közlekedési szabályokat; minden útszakasz járdának számított, hiába borította fű vagy fehér festékkel rajzolt, útburkolati jel.

- Gyönyörű, igaz? – kérdeztem, és már épp mosolyra húztam volna az ajkaimat, amikor eszembe jutott Newt, és az, hogy ő talán sohasem láthatja majd, amit mi. Még mindig nagyon rossz ötletnek tartottam, hogy magára hagytuk, de belefáradtam abba, hogy én legyek a közellenség. Ha a magány tényleg segít – gondoltam magamban -, akkor megadom neki. Mindössze attól féltem, hogy ha túl sokáig leszünk távol, nem lesz elég időnk megtalálni az ellenszert. Ellenszer nélkül pedig mind tudtuk, mi várt a kint tétlenkedő, nyurga szöszire. Egyszerűen csak féltük hangosan is kimondani; halál. Vagy talán még valami annál is rosszabb.

- Sosem láttam még ilyen szépet – motyogta a mellettem ácsorgó fiú kiszakítva a baljós gondolataim közül. Lustán fordítottam felé a fejem, és a nyakamban lévő csigolyák megroppantak az elnyújtott mozdulat közben. A Berg ülése hiába volt kényelmes, a landolás még így is megviselte a Kábító elektromos lövedékétől sajgó tagjaimat. A hangárbéli szökés pedig újfent Rá emlékeztetett, így kénytelen voltam továbbszőni a beszélgetést, még mielőtt egy hirtelen ötlettől vezérelve sarkon fordultam volna, és kisétáltam volna a fertőtlenítő-ellenőrzőkapun. A sűrített levegővel töltött fúvókák érintése még így, percekkel később is bizsergette a bőrömet.

- Pedig egyszer egy hasonló helyen éltünk – mondtam ártatlanul, szavaimmal elhúzva a testvérem előtt a mézes madzagot. Rá sem kellett néznem, tudtam, hogy csokoládébarna szemei kíváncsiságtól csillogva meredtek rám, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy legszívesebben ezer és egy kérdést szegezett volna nekem. Így hát készségesen folytattam: - Bár Salt Lake City innen több száz kilométerre van, és talán már földig rombolták a Buggyantak – egészítettem ki a beszámolót, ezzel elárulva a szülővárosunk nevét, ami persze Thomasnak többé semmit sem jelentett.

 Salt Lake City a Kitörés elterjedését követően évtizedekig oltalmazta az ott élő polgárokat, így az emberek ébersége évről évre lankadt, míg végül az agyuk egy rejtett zugába száműzték a Buggyantak létezésének tényét, hiszen úgy hitték, a város falai áthatolhatatlanok. Az édesapánk élő bizonyítékként szolgált arra, mekkorát tévedtek.

 Mintha olvasott volna a gondolataimban, Thomas a vállamra tette az egyik kezét, és óvatosan önmaga felé fordított, hogy a szemembe nézhessen, miközben feltette a legfájdalmasabb kérdést, amit egy árvától kérdezni lehet.

- Emlékszel anyára? – Thomas hangja koránt sem volt olyan magabiztos, mint akkor, amikor szembeszállva a VESZETT csicskájával, csoportos öngyilkossággal fenyegetőzött a Berg fedélzetén közvetlenül a perzseltföldi tortúra után. Mintha egy része kételkedett volna benne, hogy visszatértek az emlékeim, pedig anélkül is fel tudtam idézni édesanyánk jellegzetes vonásait, hogy lehunytam volna a szemeimet. Bár az idő jó pár emlékképet kifakított, biztosan tudtam, hogy mindketten az ő haját és szemét örököltük, ahogy a nevetése is ott csengett a fülemben, valahányszor sikerült elvonatkoztatnom a denveri tömeg zajától.

- Mindenkire emlékszem – suttogtam egy erélyes biccentés kíséretében.

 A szemem sarkából láttam, hogy a többiek mind minket néztek. Brenda az alsó ajkát harapdálta, miközben Thomas döbbent arcát tanulmányozta. Azt kívántam, bár képes lettem volna megbízni benne annyira, hogy ne zavarjon a kettejük között kialakult kötelék! Azt kívántam, bár képes lettem volna elvonatkoztatni Newt hiányától, és irigység helyett őszintén örülni a barátságuknak!

- Milyen... – volt?A kérdés azonban a torkára fagyott, amikor Jorge megköszörülte a torkát, és egy gyors mozdulattal kettőnk közé lépett.

- Sajnálom muchachos, amiért félbeszakítom a családi megemlékezést, de nagy ez a város, és még meg kell találnunk az elveszett báránykánkat – mondta kissé hetykén, a tenyerével kétszer is megpaskolva Thomas baloldali lapockáját. A kócos fiú összeszűkített szemekkel nézett végig a spanyol srácon, majd egy beletörődő sóhaj után elharapta a feltörni kész kérdéseit, pedig mind tudtuk, hogy legszívesebben jó alaposan kifaggatott volna. Egyszerűen ilyen volt a természete.

- Nem tudjátok, hogy hol lakik? – bosszankodott a háttérben meghúzódó Minho a jobb karját ösztönösen az övéhez kapva, ám a belépés alkalmával mindannyiunktól elkobozták a fegyvereket, így a kése ezúttal egy szabályos, négyzet alakú, műanyag dobozban pihent a nevével ellátott címke alatt. - Azt hittem...

 Mind azt hittük, hogy Brenda és Jorge tisztában vannak Hans pontos címével, de igazából egyszer sem mondtak többet a város nevénél, így nem róhattuk fel nekik, hogy többet láttunk a tervükbe, mint amennyi valójában benne volt. Jobban belegondolva mindez logikátlan és szörnyen naiv következtetés volt a részünkről, ugyanis ha a legújabb társaink tisztában lettek volna a doktor tartózkodási helyével, akkor a VESZETT is. Ebben az esetben pedig, mint minden szökevény, ő is réges-rég továbbállt volna.

- Az egész világot leszűkítettük egyetlen városra. Szerintem egész jó teljesítmény – replikázta Jorge, és miközben beszélt, kiütközött a déli akcentusa, amit roppant viccesnek találtam a maga torz és kifacsart módján. Brendára nézve segítségért könyörögtem, de a lány egy másodpercre sem méltatott, így kénytelen voltam egymagam szembenézni a feszült társainkkal. Már egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy Newt érvei biztos lábakon álltak, ennek ellenére egy részem még mindig úgy gondolta, hogy a fiú mindössze kifogásokat keresett, és valójában igenis vele maradhattam volna.

 Az egyik tenyeremet Jorge mellkasára, a másikat a Futárok Elöljárójának edzett mellizmaira fektettem, majd óvatosan, de határozottan beékelődtem közéjük.

- Akkor induljunk! – parancsoltam rájuk hol az egyik, hol a másik srác íriszeibe fúrva a sajátjaimat. Eszem ágában sem volt megvárni, hogy egy ilyen apróság miatt egymásnak essenek. - Szeretnék a lehető leghamarabb visszaérni a Berghez.

- Akarod mondani a drága, buggyant kis szöszikédhez? – incselkedett a hozzám közelebb álló fiú, míg Minho megkerülve minket elsétált a városban gyönyörködő Thomasig, aki erre a megjegyzésre már felénk fordította a fejét. Bár Jorge szavainak nem volt éle, és az arcát elnézve egyáltalán nem akart megsérteni, a levegő jól érezhetően megfagyott a kijelentését követően. Mindenki minket nézett, és mindenki az én reakciómra várt, ugyanis még élénken élt bennük az ébredés utáni kirohanásom.

 Newt minden tekintetben tabunak számított.

- Teszek róla, hogy megfizess ezért a bökött kommentért – sziszegtem. Az arcom, akár egy porcelán maszk, semmit sem lehetett leolvasni róla, ellenben a spanyol fiúéval, aki a VESZETT-től lopott kártyáival átjuttatott minket a Denvert védő, több méter magas betonfalon. Jorge felhúzott szemöldökkel, kérdőn nézett velem farkasszemet. S bár a levegőben még úgy tett, mint akit egyáltalán nem zavart, hogy eltitkoltam a veszekedést, a szemeivel most egyenesen válaszokat követelt. Válaszokat, amiket eszem ágában sem volt megosztani vele. Most még nem. Így semmiképpen.

- Na, gyerünk! – Brenda összecsapta a tenyereit, és finoman elhúzta mellőlem a spanyol fiút. Én Minho és Thomas mellett sétáltam, közvetlenül a szövetségeseink mögött, de ahogy egyre beljebb sodródtunk a tömegbe, úgy ékelődtek közénk az emberek, így végül a második utcánál kénytelenek voltak lelassítani és bevárni minket.

 Az emberek senkire sem figyeltek, mindössze saját magukra, ezért többször is nekem ütközött egy-egy csontos könyök és váll, de legalább láthatatlanná váltunk. Már értettem, Hans miért pont ide menekült az Alkotók elől. Ha annak idején lehetőségünk adódott volna ilyesmire, vagy egyáltalán megfordult volna a fejünkben hasonló, bizonyára mi is egy ehhez hasonló, zsúfolt nagyvárosba költöztünk volna. Ehhez kétség sem férhetett.

Már legalább egy órája sétálhattunk, amikor megálltunk az egyik sikátorban és megpihentünk a kellemes árnyékban, amit az egymáshoz közel épített falak kreáltak a tűző Nap fénye ellen. A bőröm kipirosodott ott, ahol nem érte textília, és már bántam, amiért nem terveztük meg jobban a szökést, és nem hoztuk magunkkal azokat a rongyokat, amiket a sivatagban magunkra aggattunk.

  A hátam a hűvös falnak döntöttem, a fejem pedig ráhajtottam Chris vállára, miközben elfogadtam egy palack szénsavmentes vizet Brendától, aki alig tíz perce elindult felfedezni a közeli boltokat. Csak remélni tudtam, hogy Jorge csodakártyái erre is érvényesek voltak, és nem lopott vizet kortyolgattunk, ugyanis semmi kedvem sem volt már egy óra után körözött személlyé válni. Jól esett a pillanatnyi nyugalom.

- Gally? – Thomas kérdésére a fiúra kaptam a tekintetem, aki a másik falnak dőlve épp az utcán járkáló tömeget pásztázta, ezért én is így tettem. Sokáig fogalmam sem volt, merre keressem az alakot, aki az egykori, idegesítő tisztársunkra emlékeztette a bátyámat, de aztán egy hiperaktív kislány mögött megpillantottam őt. Nem egy közönséges hasonmást, hanem őt magát.

- Kizárt! – sziszegtem elhűlve, kissé hangosan, de ahhoz túl halkan, hogy felfigyeljenek ránk az emberek. A tenyereimet a betonra simítva állásba tornáztam magam, majd közelebb lépve a minket bámuló, malacorrú fiúhoz, összeszűkített szemekkel kerestem azokat az apróságokat, amik bebizonyíthatták volna, hogy tévedtünk. Hogy amit láttunk, nem volt több, csupán egy aljas délibáb. - Ő... Nem! Te? – makogtam tanácstalanul, amikor Gally kilépett a tömegből, és lefékezett a csapatunk mellett.

 Minho és Thomas, akik maguk is ott voltak a szabadulásunk napján, elkerekedett szemekkel néztek végig a látszólag teljesen egészséges fiún. Sehol sem találták a halálos sebet, amit az Elöljáró pengéje ejtett a mellkasán.

- Ismeritek? – lépett mellénk Jorge, míg Brenda és Chris Thomas jobbján sorakozva kiegészítették a csapatot. A lelki szemeim előtt ott lebegett Chuck élettelen testének rémképe, és azt kívántam, bárcsak megtarthattuk volna a fegyvereinket!

 Elég volt a kis tökfejre gondolnom, az érzelmek túlcsordultak bennem, és a kezem a magasba lendült. A tenyerem vörös foltot hagyott Gally arcán, az ujjaim tisztán kirajzolódtak napbarnított bőrén, miközben lomhán rám emelte dühödt tekintetét. A szemei izzottak, de látszólag esze ágában sem volt viszonozni az üdvözlésem. Annál sokkal több esze volt. Nem hiába, a Tisztáson is elérte, hogy a barátaim engem hibáztassanak minden egyes összezördülésünk alkalmával.

- Megöllek, te redves bökött! – sziszegtem, akár egy sivatagi kígyó, és tettem felé még egy határozott lépést. A szemem sarkából láttam, ahogy Minho és Chris összenéztek, és bár tisztában voltam vele, hogy a halott őrre gondoltak, egyikük sem állt az utamba. Még Chris is tudta, hogy Gally ritka egy arrogáns barom volt, pedig mindössze tízszer, ha találkoztak, és akkor is csupán futólagosan, egy-egy teszt alkalmával. - Esküszöm, hogy megöllek!

 A könyökömet a magasba emelve kihasználtam, hogy Gally ismételten alábecsült, és bevertem az orrát, ami azonnal vérezni kezdett. A bőröm vörösre színeződött ott, ahol rám csöppent pár skarlátszínű csepp, és legszívesebben leköptem volna saját magam, hogy eltüntessem az alkaromról a fiú DNS-ét.

 A srácok közénk léptek, még mielőtt tovább fajulhattak volna a dolgok, de én már egyáltalán nem rettegtem az Építő fiú erejétől. Lehet, hogy a Tisztáson megfélemlített, ám akkor ő volt a legveszedelmesebb lény, akivel valaha szembekerültem. Azóta átverekedtük magunkat egy csapat Siratón, találkoztunk egy tucat Buggyanttal és legyőztük Perzseltföld narancssárga lámpával díszített szörnyetegeit...

- Nyugalom, hermoso! – csitítgatott Jorge a kezeimet a hátam mögé fogva. Tehetetlenül vergődtem a karjai között, amíg be nem láttam, hogy mennyire gyerekesen viselkedtem. És az bizony elég sokáig tartott, ugyanis még hosszú percekkel később is tengett bennem a bosszúvágy. Hisz megölte az egyik legjobb barátomat! Egy ütésnél sokkal rosszabbat érdemelt.

- Meg ne próbáld! – zsörtölődött az orra alatt a vágott szemű fiú, amikor Brenda tett felé egy fenyegető lépést azzal a szándékkal, hogy megakadályozza őt a bosszúhadjáratom folytatásában. A kócos lány azonban, mintha meg sem hallotta volna a Futár figyelmeztetését, egy kecses mozdulattal Minho és Gally közé állt, amit az ázsiai srác egy bosszús horkantással kommentált. A tekintete szikrákat szórt, miközben letépte rólam Jorge kezeit és a pokolra küldte az új szövetségeseinket.

 A csapat tehát két külön részre bomlott. Ránk, akik nem bírtak a dühükkel, de csöndben maradtak, és a többiekre, akik őszinte kíváncsisággal méregették a jövevényt. Hirtelen azon kaptam magam, hogy azon tanakodtam, vajon Newt melyik klikkhez csatlakozott volna. S ezzel párhuzamosan felháborodottan követtem figyelemmel, ahogy a bátyám feltette a lelkére nehezedő, értelmetlen kérdéseit, ezzel bemocskolva Chuck emlékét, aki képes volt feláldozni az éltét azért, hogy Thomas életben maradhasson.

- Hogy kerülsz ide? Hisz láttuk, amikor meghaltál. Minho a szívedbe állította a kését – értetlenkedett a mindig kíváncsi fiú, és nem tehettem róla, ez az apróság engem is érdekelt. A körmeimet a tenyerembe mélyesztve próbáltam elterelni a figyelmem, de az minduntalan visszatért a tőlünk alig öt méterre zajló beszélgetéshez. Hogyan élhette túl? Az Alkotók mentették meg? Egész végig nekik dolgozott? Most is nekik dolgozik? Ránk találtak?

- Minho majdnem a szívembe állította a kését. Pár milliméterrel mellé ment, így a VESZETT emberei az utolsó pillanatban még össze tudtak foltozni – magyarázta, miközben lejjebb húzta a felsőjének lekerekített nyakát és megmutatta a csúnya, ámde apró heget, ami a mellkasán díszelgett. A mellettem álldogáló fiú horkantva követte figyelemmel a történéseket, látszólag csalódott volt, így játékosan belebokszoltam a vállába, ezzel elismerve a művét. Végtére is, örökre nyomott hagyott azon a nyamvadt bököttön, míg a vérző orra idővel rendbe fog jönni.

- A VESZETT? Ők küldtek utánunk? – kérdezte ezúttal Chris, aki a válla fölött egy pillanatra hátralesett, csak ezt követően nyomta neki a mutatóujját Gally felsőtestének. Brenda és Jorge az embereket kémlelve keresték a potenciális ellenségeket, míg Minho és én fegyverek után kutattunk; mindhiába. A fémkukák tetejét lezárták, a műanyag szemetesek tetejei pedig közel sem voltak olyan erősek, mint amilyennek első ránézésre tűntek. Sehol egy kés, sehol egy vaskosabb fadarab, de még csak egy kilazult téglát sem találtunk.

- Nem. Jelenleg a Jobb Karnak kémkedek – válaszolta, mintha ettől hirtelen meg kellett volna nyugodnunk, pedig ezzel csak még több fekete foltra bukkantunk. Mi az a Jobb Kar? Hogyan találkozott velük, ha egyszer a VESZETT mentette meg? Kik kémkednek még? - Ők küldtek hozzátok. Remélték, hogy rá tudlak venni titeket az együttműködésre.

 Az utolsó szavakat hallva majdnem elnevettem magam. A malacképű fiú elég csekély belső információt árulhatott el az Útvesztőről, ha komolyan azt hitték, hogy a jelenléte csábítóvá teszi majd a szervezetet. Ha tisztában lettek volna az igazsággal, eszükbe sem jutott volna elküldeni őt értünk.

- Mi az a Jobb Kar? – kérdezősködött Thomas visszavéve a szót a jobbján álló Christől, akit látszólag ez egy csöppet sem zavart.

 A hátam neki döntöttem a téglafalnak alig egy karnyújtásnyira a többiektől, és ismételten beleittam a palackozott vízbe, ezzel útját állva egy-két epés megjegyzésnek, és miközben ittam, a tekintetem a szövetségeseinkre vándorolt, akik még mindig a VESZETT embereit keresték. Brenda vállai görcsbe rándultak a Jobb Kar említésére, a tekintete pedig összetalálkozott Jorge megkeményedett vonásaival, amit roppant gyanúsnak találtam, de mindezt elraktároztam későbbre.

- Egyelőre elég, ha annyit tudtok, hogy a VESZETT ellenségei. Ha másra is kíváncsiak vagytok, és téged ismerve, Thomas, tudom, hogy kíváncsiak vagytok, akkor keressetek meg. Ezen a címen megtaláltok – azzal a testvérem kezébe nyomott egy recés szélű papírfecnit, amin sötétkék betűkkel egy már felderített utca neve állt, mellette a 23-as számmal.

- Majd ha fagy! – dünnyögtem az orrom alatt, visszacsavarva a zöld kupakot az üveg tetejére. A pihenőnek hála ismételten túltengett bennem az energia, bár a bőröm még mindig langyos volt az erőteljes napsugaraktól. Jobb ötlet híján a halványrózsaszín foltokhoz érintettem a palack hűvös anyagát. Egész idő alatt a kezeimet néztem.

- Tudom, hogy gyűlölsz, és nekem sem vagy a szívem csücske, de jelenleg a VESZETT áll a listám élén – replikázta, ezzel tudatosan szemkontaktusra kényszerítve. Gally egy tapodtat sem mozdult a többiek mellől. Talán attól félt, hogy ismételten elpattan az agyam, vagy Minho átveszi az irányítást. Nem számított, a lényeg, hogy a közöttünk húzódó távolság megmaradt. - Remélem, nektek is.

- Átgondoljuk.

- Thomas! – A félig felhúzott lábammal ellöktem magam a faltól és a testvérem mellé léptem, aki ezt figyelmen kívül hagyva egy pillanatra sem vette le a szemét az egykori tisztársunkról, és mindössze egy vállrándítással reagálta le az ellenkezésem. Szemforgatva fűztem össze a karjaimat, és a Perzseltföldön talált táblákra gondoltam. Ironikusnak találtam, hogy bár az Alkotók a bátyámat tették „igazi vezetővé”, Thomas a legnagyobb ellenségükkel beszélgetett, miközben egy másik szökevény után kutatott. De legalább ez bebizonyította, hogy a VESZETT sem tévedhetetlen. Legyőzhettük őket.

- Bárcsak mondhatnám, hogy örültem... de tudjátok. – Gally kuncogva törölte meg az orrát, amihez egész beszélgetés alatt egy vászonzsebkendőt nyomott, majd hátat fordított mindannyiuknak, és feltartott kézzel elsasszézott Brenda mellett. - Viszlát, bököttek!

 Percekig némán néztük, ahogy Gally beleveszett az emberek alkotta tömegbe, végül Thomas felé fordulva, összeráncolt homlokkal szegeztem neki az egyetlen épkézláb kérdést, amit képes voltam szitkozódás nélkül megfogalmazni:

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy megkeressük? – Minho és a többiek körénk gyűlve hallgatták a kibontakozó veszekedést. Egyszerűen senkinek sem volt kedve közénk állni, és talán az is sokat nyomott a latban, hogy ők maguk is tanácstalanok voltak a Jobb Kart illetően. Még ha Gally igazat is mondott, és valóban a VESZETT ellenségei voltak, az nem tette őket automatikusan a szövetségeseinkké. Ugyanúgy lehettek hátsószándékaik, mint az Alkotóknak, hisz a legtöbb újonnan alakult szervezet az ellenszert kereste.

- Nem tudom... – válaszolta Thomas, miközben a zsebébe tuszkolta a papírdarabot. Bár végig a szemeimbe nézett, bosszantott, hogy ködösített. A francokat nem tudta! Az arcát látva egy ismeretlen is könnyen megállapíthatta, hogy már réges-rég eldöntötte, hogyan tovább. Hans után a Jobb Kar vezetői lesznek a következők, akiket felkeresünk, pedig én már az első, Denverben töltött pillanatban kijelentettem, hogy szeretnék minél hamarabb visszamenni a Berghez.

 Csalódottan fordítottam hátat az ikertestvéremnek, és még csalódottabban láttam neki ismételten az időigényes keresésnek. Három órán keresztül, a legkisebb fejlemény nélkül jártuk az utcákat, míg végül Chris elrikkantotta magát az egyik kapualjban állva. A szemével a postaládákra ragasztott címkéket olvasgatta, és nem is a név, hanem annak hiánya keltett gyanút a szemfüles fiúban.

- Azt hiszem, itt vagyunk – nézett ránk a válla felett, majd a jobb kezével belökte a rozsdás ajtót, ezzel feltárva előttünk egy egyszerű, minden egyediséget nélkülöző panelház előterét.

- Épp ideje volt – nyöszörögtem kimerülten, és hezitálás nélkül követtem a barátomat, aki illedelmesen megtartotta a vasajtót.

 Mivel Jorge ragaszkodott hozzá, hogy elkerüljük a zárt, kijárat nélküli helyeket, ahol könnyen csapdába eshet az ember, a kényelmes lift helyett a lépcsőket választottuk. Összesen száztíz lépcsőfok vezetett fel az ötödik emeletig, ahol a középső ajtóhoz lépve megnyomtuk a falra szerelt, apró gombot.

 Belülről csoszogó léptek hangja szűrődött ki a folyosóra, és én lélegzetvisszafojtva vártam, hogy a 14-es lakás bérlője kinyissa nekünk a jellegtelen, fából készült nyílászárót, amin kukucskáló hiányában mindössze a kulcslyukon lehetett kilesni.

- Ki az? – kérdezte egy mély, rekedtes hang anélkül, hogy akárcsak résnyire nyitotta volna az ajtót. Tanácstalanul néztünk össze a többiekkel. Fogalmunk sem volt arról, hogy mit kellett volna mondanunk, vagy egyáltalán a megfelelő emberhez beszéltünk-e, épp ezért egymást biztatva vártuk, hogy valaki megtegye a kezdő lépést.

- Te beszélsz – jelentette ki az előttem ácsorgó, kócos hajú lány, majd megragadta a leégett alkarom és önmaga felé rántott, közvetlenül a bejárat elé. Összeráncolt homlokkal néztem farkasszemet a határozott Brendával, aki erre megrázta a fejét, mint aki alig hiszi el, hogy komolyan magyarázkodnia kell. Ettől kissé ostobának éreztem magam, de a világért sem ismertem volna be. - Engem felismer, ahogy Jorgét is.

 Brenda érvei túlságosan logikusak voltak ahhoz, hogy szembeszállhassak velük, így egy halk sóhajt követően megköszörültem a torkomat.

- Jó napot! A nevem Mary, és Dr. Hansot keressük – feleltem kissé késve az ajtó mögött ácsorgó alaknak, aki még erre sem volt hajlandó kinyitni a zárat. Másodpercről másodpercre egyre inkább csillapodott a mellkasomat szétfeszítő izgatottság, és az alsó ajkamat rágcsálva hallgattam, ahogy Chris ujjpercei egymást követve kiugrottak a megszokott helyükről. Egy újabb rossz szokás, ami egykoron rám is jellemző volt.

- Hagyjanak békén! Többé már nem foglalkozom ilyesmivel! – válaszolta az öregember, ezzel alátámasztva Chris sejtését: valóban jó helyen jártunk. De mindez fikarcnyit sem számított, amíg rá nem vettük Hanst, hogy segítsen nekünk. Beleborzongtam már magába a gondolatba is, hogy a VESZETT bármelyik pillanatban ránk találhat, hisz elegendő volt a közelünkbe kerülniük, aktiválni a chipeket és lediktáltatni Thomasékkal a pontos tartózkodási helyünket. Minden másodperc elteltével egyre nagyobb veszélyben voltunk.

- Hiszen még el sem mondtam, miért jöttünk! – bosszankodtam fennhangon, hogy az ajtó mögött kuporgó, ellenséges alak is meghallja. Az még csak eszembe sem jutott, hogy ezzel felhívhattam magunkra a szomszédok figyelmét. Mindössze egyetlen dolog érdekelt: ki akartam vetetni a barátaim nyakából azokat a pokoli szerkezeteket és elhúzni innen a lehető legmesszebb. Meg akartam találni az ellenszert anélkül, hogy akárcsak egyetlen immunis gyereket is feláldoztunk volna, és meg akartam gyógyítani Newtot.

  Az ajtó kinyílt, de mindössze csak résnyire, ráadásul Hans arcát kettészelte a vaslánc, ami megvédte őt az illetéktelen behatolóktól.

- Azt hiszed azért, mert megöregedtem, már nem ismerlek meg, kislány? – kérdezte hetykén, egy szemernyi kedvesség nélkül. Vele ellentétben én már egyáltalán nem ismertem rá arra a csupaszív férfira, aki megmutatta, merre rejtőztek a többiek, amikor bújócska közben én voltam a hunyó. - Ráadásul ugyanazt a nevet használod, amit Tőlük kaptál.

 Az utolsó szavaiban hiába kerestem, nem találtam rációt. Engem a szüleim neveztek el Marynek, ehhez semmi köze sem volt az Alkotóknak, ahogy Thomas is már a kezdetektől fogva Thomas volt. Az édesanyánk döntése volt, nem az Övék!

- Kérem! – könyörögtem mégis, ugyanis az önmaga árnyékává váló, megtört férfi volt az egyetlen esélyünk. Nélküle akár fel is adhattuk volna, egyedül képtelenek lettünk volna eltávolítani a trükkös szerkezeteket. Hacsak... Nem! Sosem bíztam volna a Jobb Karra Minhóék életét. - Félreért. Segítenie kell a barátaimon!

 A lánc megzördült, ahogy a férfi ujjai rászorítottak az ajtó szélére. A keze ráncos volt, a körmei több helyen is betörtek, és ahol mégis épek maradtak, ott vastagon belepte őket a kosz, ezzel halovány kételyeket keltve bennem. Szomorúan vettem tudomásul, hogy minden negatív tényező ellenére még mindig ő volt a legjobb esélyünk.

- Már miért kéne? – kérdezte, bozontos szemöldökét a homloka közepéig emelve. Hans pápaszeme az orra hegyére csúszott, ahogy kissé közelebb hajolva hozzánk, az arcába hulló hajszálai megérintették a kifeszített vasláncot.

- A VESZETT... – kezdtem, de alighogy kimondtam a szervezet nevét, Hans az arcunkba csapta az ajtót. Jorge a falnak döntötte a fejét, míg Chris a tenyerébe temette az arcát. A többiek pedig elkerekedett szemekkel néztek hol rám, hol a bejáratra, ami egy röpke pillanatig úgy tűnt, örökre zárva maradt előttünk.

 Ám akkor ismételten megcsörrent a lánc, és újfent kinyílt az ajtó. Ezúttal teljesen.

- Megőrültél? Halkabban! – Hans elkapta a csuklómat, és egy könnyed mozdulattal berántott a lakásába. Kis híján pofára estem az alig egy centiméteres küszöbben, de az utolsó pillanatban rátaláltam az egyensúlyomra, így akkor sem botlottam el, amikor Hans szabadon engedett, és visszafordult a társaim felé. Thomas elnyílt szájjal, földbe gyökerezett lábakkal nézett farkasszemet az öregemberrel, míg Minho gondolatban látszólag ismételten a kései miatt rimánkodott. Ők nem tudták, hogy Hans mennyire emberséges tudott lenni, amikor a többi tudós a lelket is kihajtotta belőlünk. - Az ég szerelmére, gyertek gyorsan!

- Köszönjük – hálálkodtam, a bal tenyeremmel a jobb csuklómat simogatva. Bár Hans nem tudhatta, a bőröm csúnyán kipirosodott az egész napos sétálás közben, így a legkisebb érintés is viszkető fájdalommal járt.

- Ők küldtek? – fordult felém, mintha én lettem volna az egyetlen, akihez hajlandó volt hozzászólni, és ez talán tényleg így is volt. Mindössze az okát nem értettem, hisz emlékeim szerint sosem tett különbséget a gyerekek között.

- Épp ellenkezőleg – feleltem készségesen, miközben követve őt a konyhába, mind elfogadtunk egy-egy csésze forró, fahéjas teát. Bár sosem rajongtam ezért a cukorral ízesített, filteres italért, ezúttal hatalmas kortyokban öntöttem le a torkomon az utolsó cseppig. - Mi is menekülünk, de addig sehogy sem tudunk elrejtőzni az Alkotók elől, amíg Thomas és Minho... – itt kissé megakadtam. Halványlila gőzöm sem volt róla, hogyan kellett volna felvezetnem a tényeket, így egyszerűen csak kinyögtem őket, rábízva magunkat Hans jóindulatára. - Még mindig bennük vannak a chipek.

 Ahogy azt vártam, Hans szemei szikrákat szórtak, mialatt az asztalra tettem az immáron üres bögrét. A tenyerével durván az asztalra csapott, amitől többen is összerezzentünk, miközben mély, egyenletes lélegzetvételeivel megpróbálta rendszerezni a gondolatait.

- Ha nem láttam volna a saját szememmel, mennyi tehetség rejlik benned, azt hinném, hogy egy csipetnyi ész sem szorult abba a buksi fejedbe! – sziszegte hol jobbra, hol balra sétálgatva. A kezeit összefonta a háta mögött, mintha ezzel próbálta volna távol tartani őket tőlünk, pedig egy pillanatig sem hittem benne, hogy képes lett volna kezet emelni ránk. Előbb dobott volna ki a lakásából, és költözött volna egy másik városba, minthogy megtette volna. Legalábbis az a Hans, akit én ismertem, határozottan így cselekedett volna. - Idehozod őket, amikor én is bujkálok?

 Bűnbánóan húztam végig a mutatóujjam a bögrém szélén. A körkörös, kényszeres mozdulat segített, hogy a jelenre koncentráljak ahelyett, hogy folyton a jövő miatt aggodalmaskodtam volna.

- Maga az egyetlen reményünk – suttogtam, mire Hans közelebb lépett hozzám, és akárcsak régen, összeborzolta a hajam. Az arcán láttam, hogy ő is pontosan ugyanarra a napra gondolt, amire én, és már épp szólásra nyitotta volna a száját, hogy ismételten a lelkemre beszéljen, amikor valaki kiejtette a kezéből a bögréjét. A porcelán feltehetőleg milliónyi darabra tört, és minden egyes kisebb szilánk más-más irányba repült, mielőtt végleg földet ért volna.

- Thomas! – üvöltötte Minho a másik szobából, így mind a nappali felé fordultunk, ahonnan elfojtott nyöszörgés hangja szökött a konyha felé. A szemöldökeim egymáshoz simultak, ahogy értetlenül összeráncoltam a homlokom, és miközben végignéztem a többieken, rajtuk is felfedeztem a döbbenet jellegzetes ismertetőjegyeit. Elnyílt ajkak, elkerekedett szemek, zavaros tekintet. Mind egy emberként indultunk meg a szomszédos helyiség felé. - Tedd le azt a kést!

- Adjátok fel magatokat, és akkor senkinek sem esik bántódása. – Thomas hangja egy teljesen új síkon mozgott, és csak pillanatokkal később döbbentem rá, hogy azért, mert minden egyes szót úgy kellett kierőszakolnia önmagából. Az ajkai sikertelenül, mégis eltökélten próbálták elzárni a szavak útját.

 Thomas megpróbálta Minho felé lendíteni a kezében szorongatott, ezüstösen csillogó konyhakést, de a mozdulatai a beszédéhez hasonlóak meg-megakadtak, mintha egyszerre két személy harcolt volna az irányításért.

 A VESZETT közelebb volt, mint azt hittük, és ettől kirázott a hideg. A hátam mögé lesve a tekintetem többször is megállapodott a bejárati ajtón, és őszintén kételkedtem benne, hogy az a vékony vaslánc képes lesz akár egy teljes percig megvédeni minket. Úgy nem, hogy Thomas is az ellenségükké vált.

- Fogjátok le! – üvöltötte Hans, ezzel visszarángatva a valóságba, a jelen problémáihoz. Először is a testvéremet kellett megállítanunk, a közelben lézengő Alkotók még ráértek. - És a biztonság kedvéért kötözzétek az ágyhoz a másikat is.

 Minho egy másodpercig sem ellenkezett, így Jorge letépte a legközelebbi sötétítőfüggönyt és összekötötte a fiú végtagtagjait, míg a kezeit a biztonság kedvéért hozzáerősítette a magasított ágy egyik lábához.

- Thomas! – Az ujjaimat egymáshoz dörzsölve csettintettem, ezzel felhívva magamra a kócos fiú figyelmét. Thomas tekintete elködösödött, mintha már semmi sem maradt volna belőle, ennek ellenére nem adtam fel. Ha vissza nem is hozhattam, átverni átverhettem. - Összpontosíts a hangomra! Le tudod győzni őket. Tudom, hogy képes vagy rá – biztattam, miközben Brenda kioldalazott a konyhába, ahonnan egy közepes méretű, lapos serpenyővel tért vissza. Az ujjbegyei elfehéredtek, olyan szorosan tartotta a rögtönzött fegyvert, míg én folyamatosan ugyanazokat a mondatokat ismételgettem. Le tudod győzni őket. Képes vagy rá, csak összpontosíts!

 A VESZETT megunta az értelmetlen szentbeszédet.

 Thomas karja a magasba emelkedett, az ujjai pedig a megfelelő pillanatban elengedték a konyhakést.

 Brenda fejbe vágta a testvéremet, Thomas pedig elterült a földön, míg én a térdeimre estem, amikor a kés beleállt a vállamba.

- Szép figyelemelterelés – mondta Brenda, miközben leguggolva mellém, megveregette az ép vállamat, és elküldte a fiúkat egy tiszta konyharongyért, egy tál langyos vízért, tűért és cérnáért. Mint később kiderült a rongy elsősorban arra kellett, hogy ráharapjak, miközben kihúzta belőlem a pengét, és nem a seb tisztogatására, de emelt fővel viseltem a fájdalmat. A halottakra gondoltam, mindazokra, akiket elvesztettünk, és így a kín inkább jelentette az életet, mint bármi mást.

- Szép lendítés – feleltem, miközben Brenda befűzte a cérnaszálat. Mosolyogva bólintott, majd egy mély lélegzetvétel után nekilátott összevarrni a sebet, amit minden öltésnél le kellett tisztítani, ezzel lassítva a folyamatot.

 A szemem sarkából a földön fekvő Thomast néztem, akit Chris és Jorge átvittek egy harmadik szobába, amit Hans egy kis segítséggel pillanatok alatt kórteremmé alakított, ugyanis a beavatkozáshoz steril környezetre volt szüksége.

- Nos! Akkor ideje kivenni azokat a manipuláló kis szépségeket – csapta össze a kezeit, miközben hümmögve végigvezette a tekintetét Brenda remekművén. Meg kell hagyni, tényleg remek munkát végzett.

- Kérhetnék még egy egészen apró szívességet? – kérdeztem gyorsan, még mielőtt Hans átlépte volna a steril szoba ajtaját. Akadozott, suta mozdulattal vettem vissza a szakadt, vértől nedves fölsőmet, miközben nyöszörögve állásba tornáztam magam, és farkasszemet néztem az idős férfival.

- Még megfontolom – felelte egy sunyi mosoly kíséretében, és a fejével egy fehérre mázolt ajtó felé intett, ami feltehetőleg a fürdőszobát rejtette el előlünk. Tiszteletteljesen bólintottam, ezzel jelezve, hogy megértettem, amit mondani akart, majd ismételten szólásra nyitva a szám, elhadartam azt az aprócska szívességet:

- Ne adja vissza az emlékeiket!

Sziasztok!

Azt hiszem a legfontosabb dologgal kezdeném: Drága B.! Minden utólagos kommented eljutott hozzánk, és ígérem az összesre válaszolni fogunk (ami azt illeti FantasyGirl már meg is tette a saját részei alatt, így ezzel már csupán én tartozom neked). Úgy éreztem ezt muszáj tudatnom veled, nehogy akárcsak egy pillanatig is úgy gondold, hogy nem vagyunk hálásak. <3

Hogy vagytok mostanság? Bírjátok ezt a félig tavaszi,félig őszi időjárást? Személy szerint én imádom, hogy egy-egy nap akár szoknyát is húzhatok.

Visszakanyarodva a részhez: Gondoltátok volna, hogy Gally túlélte? Hogy képes lenne összefogni Maryékkel annak ellenére, hogy mennyi ellenszenvet érez velük kapcsolatban? Szerintetek Thomasék végül csatlakoznak a Jobb Karhoz? Na és mit gondoltok Hansról? Szimpatikus volt a számotokra?

Mindkettőnk nevében köszönöm, hogy itt vagytok velünk! Nagyon szeretünk titeket <3

Millio puszi Xx

szerecsendio