Chapter 31

w|c|k|d - newt

goodbye friends

Mary távozása után nyomasztó csend telepedett a társaságra. Nem lehetett mást hallani, mint a gép propellereinek és motorjának zúgását, mert hirtelen senki, még a szarkasztikus Minho vagy a nagyszájú Brenda sem tudta, hogy mit mondhatna. Ami engem illetett, a mozgó járműben való álldogálás veszélyeire fittyet hányva, földbe gyökerezett lábakkal álltam ott, ahol a lány hagyott, és a maga után berántott függönyt bámultam olyan áhítattal, mintha vártam volna tőle valamit.

Igazság szerint Mary-nek igaza volt: az ő szemszögéből nézve tényleg gyerekes sérelem volt az egész. Hogyan haragudhattam emiatt olyasvalakire, aki az életét kockáztatta a barátaiért, hogy megmentse őket a VESZETT karmai közül? Hogy neheztelhettem olyasmiért, amit tudatlan gyerekként tett? Pont én, aki a Tisztáson azt hangoztattam, amikor a védelmembe vettem Thomast, hogy nem az számít, mit tettünk a múltban, hanem hogy mit teszünk a jelenben? A kezeimet ököllé formázva szidtam magamat, amiért képes voltam elfelejteni a legfontosabb tényezőt: a szervezett mindannyiunk agyával játszott, teszteltek minket. Talán még mindig. Csakhogy itt voltak ezek a hangok a fejemben, melyek azt mondták, hogy senkiben sem bízhatok meg magamon kívül, és nem tudtam elhallgattatni őket. Csak jöttek és mentek, és voltak pillanatok, amikor habozás nélkül hallgattam rájuk.

Megbillentem egy erősebb széllökésnél, és elvesztve az egyensúlyomat lehuppantam a Berg fémtalapzatára Chris mellé. Nem tudtam nem észrevenni, hogy egy leheletnyit arrébb húzódott, és valamiért kételkedtem benne, hogy azért, hogy nagyobb helyet szorítson nekem.

- Szóval… Denver. Milyen ott az élet? – törte meg a kínossá váló csöndet Tommy előhuzakodva a nem is olyan meglepő kíváncsiságával. Mindnyájan Brenda felé fordítottuk a fejünket, hiszen ő volt az egyetlen közöttünk, akinek vajmi fogalma volt arról, hogy milyenek odakint a mindennapok. Az Útvesztő és a sivatag után azt gondoltam, hogy a VESZETT bázisait leszámítva már nem létezik olyan, hogy normális élet.

- Ahhoz képest, ami itt folyik, van olyan jó, mint bármelyik nagyvárosban, ami megengedheti magának, hogy fenntartson egy külön tábort a fertőzötteknek – felelte megfontoltan a kócos hajú lány az ujjait használva fésűként, hogy kibogozzon néhány csomót. Talán benne is csak most tudatosult, hogy egy civilizált város felé tartunk.

Az információk, melyeket megosztott velünk, újak voltak, de fogalmam sem volt, hogyan kellett volna éreznem velük kapcsolatban. Megkönnyebbülni, hogy az emberiségnek van még esélye túlélni a fertőzést? Vagy haragudni, amiért mást sem tettek a betegekért, minthogy elzárták őket? A legszomorúbb az volt, hogy minden eddiginél tisztábban láttam magam előtt a sorsomat. Annyi küzdelem és hullámvölgy után tényleg itt volt a vége: a biztos halál. Jobb esetben még néhány napig velük maradhatok, mielőtt elborul az agyam. Talán éppen a denveri tábor lesz az én esélyem. Abban ugyanis már rég nem hiszek, hogy a VESZETT csodabogyója egyszer majd megment mindannyiunkat.

- Az immunisukat alaposan megfizetik, hogy őrizzék őket, a lakosokat pedig gyakran, véletlenszerűen ellenőrzik. Hiába a szigorú karantén és a levegő hegyek miatti gyors regenerálódása, az nem garantál semmit. A vírus terjed – fűzte tovább a szót Brenda olyan nyugodt hangon, mint ahogyan a tragikus eseteket közlik a bemondók a híradókban. Emlékeztem a tévéadásokra, melyek a Kitörés megállíthatatlan térhódításáról szóltak, arról, hogy egyik város esett el a másik után. Azt is fel tudtam idézni, hogy melyik felhívás ösztökélte arra a szüleimet, hogy a közeledő invázió elől nyugat felé meneküljünk. Ám csak rosszabb várt ránk.

- De nincsen káosz? – szólt közbe értetlenkedve Chris, és legbelül engem is ugyanez a kérdés marcangolt. Mindenki, aki logikusan gondolkozott, eltűnődött már a tényen, hogy egy ilyen világban milyen kaotikus lehet a helyzet. Immunikusok, Elborultak, Buggyantak és azok, akik védettség hiányában tehetetlenül várják, hogy mikor fertőzi meg őket is a kór. Hogyan is élhetnének nyugodtan egymás mellett? A régi rasszizmus szó érvényét vesztette, már nincsenek fehérek és színesbőrűek, csak betegek és egészségesek. Az embereket már rég nem érdekli a légszennyezés, a vízhiány vagy a pénzügyi válságok, csak a túlélés. Ebben az új, kopár világban minden ennek az egy célnak van alárendelve.

- A kormányok próbálnak mindent kézben tartani. Rengeteg szabály és korlátozás védi ezeket az apró közösségeket a pusztulástól, de a hangulat… hát képzelhetitek – sóhajtott fel a lány, és a hangszínéből mindenki sejthette, hogy mire gondol. Nem volt nehéz kitalálni. - De ha erre vagy kíváncsi, az emberek igenis dolgoznak, bevásárolnak meg minden, mintha mi sem történt volna.

- Mint egy igazi tündérmese – böktem közbe igen erős szarkazmussal, amit a szúrós tekintetekből ítélve senki sem értékelt. Viszont a velem szemben gubbasztó ferdeszeműt elgondolkoztatta a felvetés, és nem habozott számonkérni a másikat:

- És mondd csak, Brenda, miért hagytad ott a jó kis életedet? Immunisként biztos jó esélyeid lehettek.

- Persze, az őrjöngő Buggyantak között – forgatta meg a szemét a lány, aztán amikor leesett neki, hogy mit is mondott, és hogy bizony egy úgynevezett „őrjöngő Buggyant” is van velük a fedélzeten, sajnálkozóan rám emelte a tekintetét. - Már bocs…

- Nem vettem magamra – rántottam meg a vállamat. Elvégre is mit szépítettünk volna a dolgon? Tényleg az voltam, de még nem vesztettem el a fejemet… vagy csak nem tűnt fel. Fogalmam sem volt, hogy mire képes ez a betegség. Vajon el tudja hitetni velem, hogy ép és normális vagyok, miközben a lehető legőrültebb dolgokat cselekszem? Vajon meg tud győzni, hogy jó ötlet lenne megölni a barátaimat? A gondolatra összeszorul a torkom, és a fémpadló mintázatát kezdem el bámulni, mintha abból kiolvashatnám a választ.

- Alaszkában találkoztam Jorgéval, miután kiderült, hogy mindketten immunisak vagyunk. Ott táborokba gyűjtöttek minket, és lehetőségünk nyílt csatlakozni a VESZETT-hez – folytatta a mesélést Brenda tárgyilagosan, jóllehet tudtam volna megmondani, hogy miért érzett rá hirtelen kényszert, hogy ilyen beszédes legyen. Talán feltűnt neki, hogy nem sikerült elnyernie mindenki feltétlen bizalmát a kis akciójával, amit eljátszott a pilótával. Még mindig nehéz volt elhinni, hogy valóban a mi pártunkat fogják, és nem a szervezet besúgó kémei. - Mielőtt félreértenétek, sosem álltam az ő oldalukon. Ők ölték meg az apámat, de a túlélés erősebb ösztön volt a személyeskedésnél.

Az utolsó mondatára nagyot nyeltem. Bár jól hallottam, az agyam átkódolta a mondatot egy egészen más, mégis hasonló jelentésűre: még ha ők is löktek a halál karmai köré, a túlélési ösztön erősebb kell, hogy legyen személyeskedésnél. Akaratlanul is Mary arca izzott fel előttem.

- Szerinted a VESZETT tényleg képes lenne belepiszkálni az agyunkba? – váltott témát Tommy, aki még mindig ezen volt fennakadva. Nem csodáltam, hiszen közölünk mindössze ő és Minho nem kapták meg a chipet eltávolító kezelést. Kivert a hideg a gondolatra, hogy valaha egy ilyen kütyü volt bennem.

- Bármire képesek lennének, szóval ki tudja? – rántotta meg a vállát Brenda, és ahogyan az alsó ajkát rágcsálta, láttam rajta, hogy ő is hezitál. Semmiben sem volt biztos az Alkotókkal kapcsolatban. Márpedig ha valaki, akkor ő tényleg ismerte őket. Ha még ő sem tudta megmondani, mi állítaná meg őket, akkor ki? Pár másodpercnyi tétova szünet után a lány hozzátette: - Bár lehet, nem merik megkockáztatni, nehogy megöljenek titeket. Fontosak vagytok neki, máskülönben nem tartottak volna életben titeket.

Felhorkantam. Még hogy ők tartottak volna életben minket? Azzal, hogy ránk küldtek egy tucat Siratót, bezártak egy csomó Buggyant közé a legutóbbi bázison, és kitettek minket Perzseltföld viszontagságainak? Ez lett volna az ő védelmük? Mert ha igen, akkor nem hittem, hogy különösebben érdekelte volna őket a testi épségünk.

- Miért is ne? Ha képesek rá, rávehetnének minket, hogy döfjük át a lábainkat egy késsel, hogy egyhelyen maradjunk, míg meg nem találnak – morogtam a legelső logikus megoldást, ami az eszembe jutott. A székhez kötözés az esetükben túl egyszerűnek és finomnak tűnt. Ez a morbidabb módszer sokkal közelebb állt a VESZETT eszközeihez. Mielőtt azonban a többiek reagálhattak volna a felvetésemre, Brenda leintette őket:

- Lehetne, de egyelőre biztonságban vagytok, mert ezeknek a hatósugara sem lehet több mint néhány kilométer – világosított fel egyenesen rám nézve. A tekintete valami olyasmit sugallt, hogy álljak le, mert fölösleges még nagyobb riadalmat keltenem a negativitásommal. A véleményét leráztam magamról, és megint a padlónak szenteltem a figyelmemet.

Hol vagyok? Hogy kerülök ide?

Másodpercnyi pánik futott át rajtam. A szívverésem gyorsabb sebességre kapcsolt, és kivert a verejték. A felhúzott térdeimbe vájtam a körmömet, és idegesen kapkodtam a tekintetemet, aztán az egész elmúlt. Nyomtalanul végigsuhant rajtam, mint egy múló vihar. Igyekeztem rendezni a szaporábbá vált légzésemet, és a többiek arcán annak a jelét kerestem, hogy észrevettek-e valamit, de semmit sem láttam. Mindenkit jobban lekötött a hangszóró sistergése.

- Mindenki kapaszkodjon! Leszállunk! – kiáltotta hátra Jorge fiatalos lendülettel, mintha egy vidámparki kalandon vettünk volna részt, majd meredek ívben megindította lefelé a repülőt, aminek következtében a legközelebbi kezünkbe akadó dologba kapaszkodtunk. Hirtelen irigyeltem Maryt, aki a másodpilóta kényelmes székében élvezhette az utazást, de visszanyeltem a keserűségemet.

- Jelöletlen Berg, azonosítsa magát! – adta ki az utasítást a bejelentkezés után az irányítótorony képviseletében egy erőteljes férfihang. Szerencsénkre a szárnyason nem szerepelt a VSZTT lógó, hiszen ebben a közhangulatban a szervezet nem szerette hirdetni magát a külsős akciók során. Jorge és Brenda elmondásából már korábban kiderült, hogy sokan - köztük ez a Hans is, akihez tartunk - nem támogatják a VESZETT eszközeit. Ezt maga Ava Paige is elismerte a nekünk hagyott videóban.

- Itt a jelöletlen Berg pilótája beszél – vette magához a szót spanyolajkú pilótánk a lehető legegyüttműködőbben. -  Immunisukat szállítok. Leszállási engedélyt kérünk.

Kijelentését hosszú csend követte, amíg Minho vagy Thomas tekintetét kerestem. Egyikük sem tűnt meglepettnek, úgyhogy leengedtem a feszült vállaimat. Bizonyára megbeszélték a tervet, míg én aludtam.

- Leszállási engedély megadva.

Miután a rádió sistergése elhallgatott, a többiekkel együtt hosszan kifújtam a benntartott levegőt. Eddig minden simán ment, és szerencsére a landolásnál sem volt semmi probléma. A sivatagi pályára érkeztünk, ahonnan kényelmesen begurultunk egy sötét hangárba. Még mielőtt a falak eltakarták volna a tájat, egy igazi, élő várost láttam hatalmas kerítésekkel körbezárva. Annak ellenére, hogy tudtam, sosem leszek azok közt, akik átléphetik a városhatárt, nagyot dobbant a szívem.

A Berg leállítása után mindenki pakolászni kezdett. A motorzúgás elhallgatása után izgatott mormogás és félő pusmogás váltogatta egymást, de egyébként csend volt. Nem lepték el a hangárt fegyveres őrök, és nem volt itt senki, hogy üdvözöljön minket. Úgy látszott, hogy senkit sem érdekelt, hogy kik jönnek ide, amíg nem akarnak átjutni a kerítésen. A repülőgép lenyitott rámpáján rendezetlen falanxban poroszkált le a kis csapat. A sok megerőltetés után jobban fájt a térdem, mint általában, így megpróbáltam pihentetni a sérült lábamat. Lassan haladtam, de ez még nem volt ok arra, hogy Chris a maga nyurga, ügyetlen tagjaival nekem ütközzön. Majdnem fellökött, de ő egy odavetett bocsánatkéréssel elintézettnek tekintette az egészet. Ekkor értettem meg, hogy arra sincs szükségük, hogy az ajtóig kísérjem őket, csak teher voltam számukra. Megtorpantam.

Tommy volt az első, akinek feltűnt.

- Newt? – kérdő tekintetével szinte lyukat égetett a homlokomba, miközben merev oszlopként álldogált pár méterrel előrébb. Lassan a többiek is visszafordultak.

- Buggyant vagyok. Én nem megyek – csóváltam meg a fejemet, és nem tudtam megállni, hogy a hangnemem ne legyen kioktató, hiszen mindannyian tisztában voltak ezzel, csak a homokba dugták a fejüket. Csak azért mert ismertek, másképp kezeltek, mint azokat a nyammogó őrülteket csupán néhány héttel ezelőtt.

- Be tudunk csempészni az ellenőrzőponton, ha ez a probléma – mondta Brenda figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy azt mondtam, „nem megyek” és nem azt, hogy „nem mehetek”. – Lehet, hogy belőled sem szedték ki a chipet, csak visszakaptad az emlékeidet.

Szárazon felnevettem az érvelésén. Nekem már ez semmit sem számított.

- Figyu, bökött mindegy, velem mit csinálnak. Elég hamar feldobom a talpam ahhoz, hogy ne érdekeljen, de nem akarok úgy meghalni, hogy tudom, egy csomó egészséges embert megfertőztem.

Mereven, érzelemmentes arccal néztem végig a társaságon. Brendán, aki lesütötte a szemét a figyelmetlensége miatt. Minhón, aki ugyanazzal az eltökélt, csatába induló arccal nézett rám, mint minden nap, amikor elindult az Útvesztőbe. Chrisen, aki látszólag nem akart hinni a fülének, hiszen annak ellenére, hogy neheztelt rám azért, mert megbántottam a kebelbarátnőjét, még nem kívánta a halálomat. Jorgén, aki úgy méregetett, mintha megpróbálta volna megsaccolni, mennyire kattantam már meg. Meg Tommyn, aki olyan aggódó arcot vágott, mint egy szülő, aki először hagyja otthon egyedül a gyerekét. Maryre már nem is mertem pillantani, mert nem lettem volna képes még egyszer szembenézni a fájdalommal, amit neki okoztam.

- Ne próbáljatok meg rábeszélni, hogy veletek menjek. Nem fog működni – erősítettem meg a kijelentésemet, mert ez már az első pillanattól fogva világos volt számomra. Nem fertőzhettem meg ártatlan embereket a saját önző céljaim érdekében. Persze azzal nem lett volna semmi problémám, hogy végigcsókoljam az összes kutatót az Alkotók francos laborjaiban, hátha így ők is megtapasztalhatják, milyen amikor egy agresszív vírus megtámadja az agyadat.

- Akkor én is itt maradok – vágta rá erre habozás nélkül egy lágy női hang. Anélkül, hogy ránéztem volna, biztosan tudtam, ki az. Az ő hangját ezer közül is felismertem volna, hiszen minden édes és rémálmomban ez kísértett.

- Biztos vagy benne, Mary? – tudakolta jó bátyhoz méltó módon Tommy, de én ingerülten a szavába vágtam:

- Ezt nem mondhatod komolyan! Miért akarnál itt maradni velem? – förmedtem a lányra, aki elém lépve, egyenesen a szemembe bámulva, egyszerre tűnt végtelenül törékenynek és megrendíthetetlennek. Nem az tette sebezhetővé, ami a kiborulásakor érzelmileg labilisnak mutatta. Nem. Ezúttal egy dolog ferdítette el a józan ítélőképességét: az, hogy törődött velem. És a bökőjét; de még mennyire, hogy tisztában voltam ezzel!

Nagyjából tíz másodpercig kitartó farkasszemet néztünk Maryvel, és végül én voltam az, aki föladta, mert más sem járt a fejemben, minthogy ott helyben megcsókoljam. Azonban ezt nem tehettem meg, mert nem láncolhattam magamhoz még jobban. Meg kellett tanítanom arra, hogy elengedjen.

- Mert lehet, hogy te most éppen a főellenségednek tekintesz, de nekem még mindig fontos vagy, és szó sem lehet róla, hogy egyedül hagyjalak! – jelentette ki az impulzív lány hozzám hasonlóan felemelve a hangját. A tüzes arckifejezése és az feldúltan ropogtatott ujjpercei miatt úgy festett, mint aki háborúba készül. Ellenem.

- A kiscsajszi nagyon bírja a szöszit, nem? – motyogta Jorge szórakozott vigyorral az arcán, amit egy lusta oldalpillantással kaptam el, mire megforgattam a szememet. A Futárok Elöljárója csatlakozott a kommentáláshoz, mintha mi itt sem lettünk volna. Vagy mintha valamilyen izgalmas valóságshow-val szórakoztattuk volna őket.

- Láttad volna, a bökött mit meg nem tett a kis kivételezettjéért a Tisztáson – jegyezte meg Minho félhangosan, de nem foglalkoztam vele. Csak az előttem álló lányra figyeltem, és kieresztettem egy fáradt sóhajt. Ma már nem volt erőm több vitához.

- Figyelj, Hercegnő, ez most nem kívánságműsor. Velük kell menned – unszoltam szánt szándékkal a Tisztáson ráaggatott becenevet használva.

Akkor még ez nem jelentett semmit, de idővel Mary tényleg olyanná vált a szememben, mint egy hercegnő. Nem, nem volt elkényeztetett vagy hisztis, és nem is hordta fent az orrát – csak néha –, viszont egy igazi túlélő volt, akire fel lehetett nézni, mert az élet minden pofonját méltóságteljesen viselte.

- Nem kényszeríthetsz! – kötötte az ebet a karóhoz már csak azért is, mint egy durcás kislány, mire emlékképek rohamoztak meg, de visszakényszerítettem a nosztalgikus érzést az elmém mélyére. Tettem egy lépést Mary felé, aki erre elkerekedett szemekkel, de makacs arckifejezéssel nézett rám.

- A végén még ez a kettő – intettem lazán a temperamentumos spanyol és a szarkasztikus távol-keleti barátunk felé jelentőségteljesen. – kinyírja egymást, a bátyád meg mártírhalált hal, miközben mindenkit megpróbál megmenteni. Szükségük van rád, én meg megvárlak itt titeket a Bergen – magyaráztam a legésszerűbb érvelésemet bevetve. Tudtam, hogyha valami, akkor a rá számító emberek meggyőzhetik a Maryt.

Eleresztettem a fülem mellett a felháborodott püfögéseket, sokkal inkább a lány meglepetésben tátva maradt szájára és csillogó szemeire koncentráltam. Mióta a bázison rárivalltam, hogy időre van szükségem, ez volt az első alkalom, hogy én tettem meg felé a közelítő lépést. Mind fizikailag, mind szóban. Egy pillanatra minden olyan volt, mint régen, amikor a Tisztáson próbáltam jóindulatúan meggyőzni arról, hogy értelmetlen plotty, amivel próbálkozik.

- Kérlek, Mary! – tettem hozzá sokkal lágyabb, kérlelőbb hangnemben, és egy pillanatig túl erősnek tűnt a késztetés, hogy hozzáérjek, de még időben visszahúztam a kezemet.

- Jól van – nyögte ki a lány legyőzötten, és pislogott néhányat, mielőtt elbúcsúzott volna: - Vigyázz magadra!

Olyan nevetségesen mindennapi köszönést választott, hogy röhögni támadt kedvem. Mégis mi nagyobb problémám akadhatna a Kitörésnél? akartam kérdezni, de nem vitt rá a lélek. Csak bólintottam, majd végigtekintettem a többi bajtársamon is.

- Ne haljatok meg! – fordítottam hátat a társaságnak Minho egyik jellegzetes mondatát felhasználva, miközben visszabotorkáltam a Bergre, aztán csak hallgattam, ahogyan a lépteik távolodnak. Egyszercsak minden elhalkult, és nem maradt más, csak én, a csend és a magány. A régi játszótársaim.

Már legalább fél év eltelt, mióta behoztak a nagy fekete ruhás emberek ebbe a hatalmas, fehér épületbe, ami tele volt szobával. Nem volt naptáram, így nem tudtam számolni a napokat, de csak havonta egyszer találkoztam a mosolygós szőke nénivel. Eddig összesen hatszor. Kedves néni volt, de kicsit feledékeny. Mindig ugyanazt kérdezte: tudod miért vagy itt, Newt? A legviccesebb az, hogy nem is így hívtak, de nem javítottam ki. Már nem, mert mindenki más is így hívott: a doktorbácsik, az ápolók, az őrök és a tanárnéni is, aki mindennap eljött, hogy kikérdezze, mit tanultam a könyvből, amit adott.

Sokszor érdekes dolgokról beszéltünk, máskor ugyanazt ismételgette, hogy a Kitörés milyen rossz dolgokat tesz az emberekkel, és hogy hamar meg kell találnunk az ellenszert. Azt is sokszor ismételte, hogy a VESZETT jó. Nem értettem, miért mondja. Hogyan is lehetett volna rossz? Kaptam tőlük szobát, ételt, könyveket meg játékokat. Ráadásuk ők fogadtak be, amikor anyuék meghaltak. Bár a mosolyogós néni azt mondta, a szüleim csupán egy jobb helyre utaztak nem hittem neki. Már tíz éves voltam, úgyhogy pontosan tudtam, milyen az, ha  meghal valaki.

Amikor megkérdeztem, hogy miért nincs itt másik gyerek, a tanárnéni megígérte, hogy hamarosan találkozni fogok másokkal, de még el kell végezni néhány tesztet mielőtt ez megtörténne. Sok vizsgálatot csináltak. Minden héten egy pici vért vettek, és pisilnem kellett nekik egy pohárba. Ellenőrizték, hogy nem fertőztek-e meg a Buggyantak, akik megölték anyuékat.

Végül fél év elteltével átvittek az épület másik szárnyába: a gyerekek közé. Azelőtt sosem láttam ekkora tömeg egészséges gyereket. A legidősebbek csak pár évvel lehettek öregebbek nálam, de egészen kicsik is voltak köztük. Tétován tettem egy lépést feléjük, miközben megbabonázva figyeltem a játékukat.

- Szia, új fiú! Akarsz játszani? – lépett elém egy barnább bőrű, vékony szemű, tüsihajú srác fülig érő vigyorral, majd nagyfiúsan kezet nyújtott. – Minho vagyok.

Nem haboztam, én is elmosolyodtam.

- Newt – a név természetesen gördült le a nyelvemről, amikor megfogtam a kezét, de nem bántam. Végre nem voltam egyedül.

Léptek zöreje és a hangár falának rezgése zökkentett ki a visszaemlékezésből, mire megfeszültem. A hangokból ítélve tucatnyian lehettek, úgyhogy mélyebbre húzódtam a búvóhelyemen abban a reményben, hogy csak fogják az egyik gépet, és elmennek. Kívánságom azon nyomban szertefoszlott, amikor egyikük megszólalt:

- Newt, tudjuk, hogy itt vagy – ismeretlen, megnyugtató női hang töltötte meg a teret. – A barátaid épségben átjutottak az ellenőrzésen. Bent vannak a városban, de neked nem itt a helyed. Gyere velünk, és nem esik bántódásod.

Keserűen elhúztam a számat. Ilyet is csak immunisok mondhatnak: mintha a világon a legnagyobb probléma az lenne, hogy megsérülök. Sóhajtottam az ignoráns megjegyzésre, de nem játszottam a hőst. Az Tommy szerepe volt. Védekezően felemelt kezekkel kiléptem a Berg falának takarásából, mire a fegyveresek megindultak felém.

Elvittek, de nem hurcoltak, mint egy állatot. Értelmesen megkértek, hogy szálljak be a kocsiba. Még azt is megengedték, hogy írjak pár sort, úgyhogy megköszöntem a papírt és a tollat, amit adtak, majd miután végeztem, velük együtt elmentem. Nem maradt utánam más, csak keréknyomok és egy levél.

 

Valakik megtaláltak. Azt mondják, elvisznek a többi Buggyanthoz. Így lesz a legjobb. Köszönöm, hogy a barátaim voltatok. Viszlát.

Szia(sztok)!
Már lassan nem tudom, mit írjak ide, mert kicsit úgy érzem, mintha egyoldalú párbeszédet folytatnék magammal, ami vicces. Remélem, azok akik itt vannak, azért tartanak még velünk, mert élvezik a történetet. Remélem, hogy nekik tetszik, meg hogy valami izgi, újat is tudtunk mutatni.
Szép őszi időnk van, nem? Az ilyen kellemes időjárást szeretem. Bízom benne, hogy felétek is hasonló van.

FantasyGirl