Chapter 28
w|c|k|d - mary
BE A SURVIVOR

 A szűk, ám végeláthatatlan folyosón állva némán hagytam, hogy Newt hátat fordítva nekem eltűnjön a legelső elágazásnál, jóllehet szívem szerint addig üldöztem volna, amíg meg nem hallgat. Kétségbeesetten, remegő kezekkel dőltem neki a hozzám közelebb lévő, masszív falnak. A hófehér festék kegyetlenül befogta az újonnan kapott, tiszta felsőm, amikor végigcsúsztam a hideg felület mentén. Felhúzott lábakkal és tenyérbe temetett arccal tűrtem, hogy az addig visszatartott könnyeim végigfolyjanak az arccsontom mentén.
- Jól vagy? – Chris kérdés nélkül helyet foglalt mellettem. A vállaink össze-összekoccantak valahányszor megremegett a testem az önkénytelen hüppögéstől. A visszanyert emlékei és a múltban átélt kalandjaink együttérzésre késztették, úgy tett, mintha az elmúlt hónapokban elszenvedett szörnyűségek meg sem történtek volna; mintha még mindig legjobb barátok lettünk volna. - Te sem azt kaptad vissza, amire számítottál? – a fiú kérdésére felemeltem a fejem, és durván letöröltem a bőrömön megülő csillogó csíkokat, amiket a könnyeim hagytak maguk után. Csak egyetlen egy dolgot utáltam jobban a sírásnál: azt, amikor valaki a szemtanújává vált a gyengeségemnek.
- Azt hiszem, mélyen, legbelül pont erre számítottam – motyogtam, miközben elködösült tekintettel az átellenben emelt, egyszínű falat mustráltam. Némán küzdöttem a felszínre kívánkozó emlékképek ellen. Többé már nem vágytam egyikre sem, sőt! Legszívesebben azonnal kitöröltem volna az összeset, még ha így a szépektől is búcsút kellett mondanom. Az első ajándéktól, amit a fogtündér hagyott a párnám alatt, az utolsó Karácsonytól, amit a szüleinkkel tölthettünk, és az első alkalomtól, amikor sikerült legyőznöm a bátyámat a gyakorlópályán. Különös, mennyire szerettem élni, még a világunkat elpusztító Kitörés ellenére is.
- Fura kisgyerekek voltunk, azt meg kell hagyni. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer falhoz vágott egy lány – mondta, miközben belebokszolt a vállamba, és nem tehettem ellene, a szám megremegett, ahogy visszatartottam egy apró, gyermeki kacajt. Hisz rólam beszélt, én voltam az a lány, aki egyszer meggondolatlanul a falhoz csapta egy több mint három évvel ezelőtti gúnyos megjegyzés miatt.
- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer vakon hittem a VESZETT eszméiben – suttogtam szomorúan, ezt követően panaszosan kifújtam a szemeim elől egy kósza tincset. Hosszú idő óta először nem akartak megölni és nekünk sem kellett megölnünk senkit, mégsem éreztem elégedettséget. Keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy a tarkónkra vésett fekete szavak végül az én esetemben is értelmet nyertek. A Próba; a bizalom próbája, amin csúnyán elbuktam. Vicces, hogy Newt pár hete még gondolkodás nélkül rám bízta a legnagyobb titkát, most viszont rám sem tudott nézni.
- Figyelj! Meg fog békélni. Mind megváltoztunk, és ezúttal mind egy oldalon állunk. Ez sokat számít. – Chris a lapockám legfelső részére simította a tenyerét, majd megveregette a vállamat.
- Köszönöm.
 Többé már nem figyeltünk az idő múlására, és még csak nem is beszélgettünk. A jótékony némaság pedig szépen, lassan lenyugtatta az idegeimet. Ám még ennek ellenére is összerezzentem, amikor egy ismerős alak megjelent ott, ahol egy kisebb örökkévalósággal ezelőtt Newt beleveszett a sötétségbe.
- Siessetek! Nincs sok időnk, bármelyik pillanatban megszólalhat a… - kiáltotta, miközben a Tisztásról hozott kését a vállával egy vonalban tartva, szabad kezével sürgető mozdulatokat tett. Chris és én furcsán összenéztünk, jóllehet, amikor Minho felrántott minket a földről, egyikünk sem ellenkezett.
- Riasztó? – kérdeztem, amikor a falra szerelt szerkezetek egy tompa, vörös fény kíséretében működésbe léptek. A vijjogó hang ütemére hol sötétségbe borult, hol kivilágosodott az egész épület, ami még számunkra is, akik itt nőttünk fel, megnehezítette a tájékozódást. - Minho, mégis mi történt? – kérdeztem idegesen, egy csöppnyi éllel a hangomban.
- Eltűnünk innen a francba! Gyere! – azzal elkapta a jobb felkarom, és az ellenkező irányba rántott, mintha a B csoportos fiú ott sem lett volna. - Brenda szerint egy szinttel alattunk találunk fegyvereket.
 Talán a hallottaktól automatikusan adrenalin-többletet termelt a testem, vagy Minho ismert már annyira, hogy tisztában legyen vele, mennyire utáltam, ha lefogtak, végül sikerült kiszabadulnom.
- Brenda? – kérdeztem, miközben egy laza mozdulattal szembe fordítottam magammal a bosszús Elöljárót. - Hol találtál rájuk? Hol van Thomas? – Ésszerűbb lett volna hagyni egy lélegzetvételnyi szünetet, mielőtt rátértem a következő és az azt követő kérdésre, de egyszerűen képtelen voltam megálljt parancsolni a számnak. Mindent tudni akartam, amiről lemaradtam a VESZETT beavatkozása miatt. Vajon mennyi ideig voltunk eszméletlenek? Meddig tartott egyáltalán a műtét?
- Csak rá, és ez egy nagyon hosszú történet – más esetben ennyi több mint elegendő lett volna ahhoz, hogy lezártnak tekintse a témát, ám az arcomra nézve úgy döntött, bölcsebb, ha tart egy rövid összegzést az elmúlt órák eseményeiről. - Kiderült, hogy egész idő alatt az Alkotóknak dolgozott, de Thomas időközben elég fontos lett neki ahhoz, hogy segítsen nekünk.
- Bízol benne? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. A homlokomba mély ráncokat vésett a kétkedés, holott nálam jobban kevesen tudhatták milyen könnyen megváltozhat az ember, ha az élet indokot szolgáltat. Hogy milyen nagy volt a különbség aközött, hogy küzdöttél valamiért és küzdöttél valakiért. Így hát lenyeltem a felszínre kívánkozó aggályaimat, és inkább a feladatra koncentráltam: el kellett jutnunk a fegyverekig, amiket bár pár hónapja még nem az alattunk lévő helyiségben tároltak, azért megért egy próbát.
- Majd eldöntöm, ha kijutottunk. Addig is, mindig nézz a hátad mögé, sosem lehet tudni – mondta, amit egy apró, de magabiztos bólintással kommentáltam.
 Sajnos Minhónak mindössze egyetlen kése volt, amit jobbnak láttunk nála hagyni, így a sor végén kullogó Chris mindössze a testi erejére számíthatott egy esetleges közelharc bekövetkezténél.
 A fülsüketítő zaj és a villogó fények különös némasággal keveredtek. A karjaimon és a hátamon pedig megjelent pár pihés pont, melyek hűen tükrözték a bekövetkezett események irrealitását: hosszú perceken keresztül egyetlen őrrel sem találkoztunk.
- Állj! – Minho az utolsó pillanatban kapott a csuklóm után. Ha akár csak egyetlen egy lépéssel is tovább sétáltam volna, már egy lettem volna az elvesztett társaink közül. Épp ezért leküzdve az ösztöneimet egy másodpercig sem vergődtem, amikor a hófehér falnak nyomva, a tenyerét durván a számra tapasztotta. - Ott van valaki. Csöndesen!
 Az ázsiai fiú olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy a hajam táncra kélt a leheletével, valahányszor elnyíltak az ajkai, és ez kísérteties párhuzamot vont az első alkalommal, amikor Minho fegyvereket mutatott nekem. Szinte vártam, hogy Newt ezúttal is felbukkanjon egy gúnyos, de szeretetteljes megjegyzés kíséretében.
- Ha megszereztük a fegyvereket, hogyan tovább? – kérdezte Chris, miközben Minho szabadon eresztett és ellépett tőlem, hogy kileshessen a fal takarásából. A Futárok Elöljárója felemelt kézzel mutogatott; három ujj jelezte az őrök számát, öt az övcsatjukban megbújó tartalék fegyverekét.
- Elmegyünk az északi hangárba, és elkötünk egy Berget.
 Tökéletes terv volt. Se nem túl nehéz, se nem túl könnyű; igazi csapatmunka. Ám még mielőtt belevetettük volna magunkat az első konkrét szakaszba, át kellett jutnunk a katonákon, akik sorra betörtek minden egyes ajtót, nem törődve a komoly anyagi kárral, amit a durvaságukkal okoztak.
- Először vissza kell mennünk a többiekért. Tudom, hol vannak, Newt és Chris is ott tértek magukhoz. Csupán kétsaroknyira vagyunk, hamar megjárjuk – suttogtam az ellenkező irányba mutatva. Így nem csupán a fegyvereseket kerültük volna ki, de erősítést is szereztünk volna, amire hatalmas szükségünk volt.
 Minho mégis az utamba állt.
- Nyugi, kiscsillag! – mondta, miközben ténylegesen elém állva, a szabad tenyerét a kulcscsontom bal felére helyezte. - Direkt váltunk háromfelé. Ha minden jól megy, mire odaérünk már a többiek is a fegyvertárnál lesznek.
- De… - akaratoskodtam, jóllehet egyetlen konkrét ellenérvem sem volt, amivel rácáfolhattam volna a tervükre. Csoportokra bontva tényleg gyorsabban haladtunk, márpedig fegyverek nélkül az idő volt a legnagyobb szövetségesünk. Mindössze az zavart, hogy sem Thomas, sem Newt nem volt mellettem, hogy azt mondhassa: minden rendben lesz.
- Nincs de. Amúgy meg hogyhogy ezzel a bököttel vagy és nem Newttal, ha egy szobában kapták vissza az emlékeiket? – Minho kérdése hideg zuhanyként ért, holott számítanom kellett volna rá. Bár nem tudhatta, ő és a szőkeség már a kiképzés során közeli barátokká váltak, a kettejüket összekötő kötelék akár egy arany fonál, még az ókori Párkák sem tudták volna elmetszeni. Szinte törvényszerű volt, hogy szóba fogja hozni a nyurga fiút.
- Ez is egy hosszú történet – replikáztam, de vele ellentétben én nem szándékoztam összegzést tartani. Így ahelyett, hogy elmeséltem volna, a múltban hogyan váltam árulóvá, kilestem a hófehér fal mögül, és amikor egy kivételével az összes őr egy-egy ajtó mögé lesett, kikaptam Minho kezéből a kését és az egyenruhás alak felé hajítottam. Amint a tőr célt talált, őrjítő futásba kezdtünk, hisz pusztán másodperceink voltak.
 Nem tévedtem. Még tízig sem jutottam, amikor a másik két őr ráfordult a folyosóra és esztelen lövöldözésbe kezdett. Chris még épp idejében húzott be a következő fal takarásába, amit megkerülve eljuthattunk az egyik zárt lépcsőházig.
- Túl egyértelmű – suttogtam, amikor a két fiú felfeszítette a belépőkártyás zárat. Úgy tűnt, egyetértettek velem, mert a következő pillanatban már egy újabb bal kanyart kihasználva egy másik folyosón találtuk magunkat, ahonnan még egy balos után elértünk az őrök eredeti kiindulópontjára. A halott katona torkából kiálló pengén megült a bíborszínű vér, amit Minho kelletlenül a nadrágjába törölt, míg mi kifosztottuk a hullát és elvettük tőle az összes használható pisztolyt a hozzá tartozó töltényekkel együtt.
 A kis akcióm után a fiúk közre vettek, akár egy közveszélyes szökevényt, és kétszer is meggondolták, szóba hozzák-e a történteket vagy a visszakapott emlékeket, mielőtt ténylegesen kinyitották volna a szájukat. Épp ezért kínos némaságban meneteltünk.
 Három folyosóval és két jobb kanyarral később rátaláltunk a déli oldalra épített, zárt lépcsőházra, amit az előzővel ellentétben csupán egy alapos felderítés után feszítettünk fel, mert nem akartunk megkockáztatni egy újabb összecsapást. Nem mintha ez lett volna az első alkalom, hogy elvettem egy másik ember életét. Mindazok, akik meghaltak a próbák alatt, részben miattam nem lehettek köztünk. Mi küldtük be őket az Útvesztőbe.
 Miután lesétáltunk egy teljes emeletet, minden ajtót megvizsgáltunk, ami mögött fegyvereket sejtettünk, mivel nem kaptunk pontos szobaszámot. Így viszont szörnyen lassan haladtunk, és minden egyes másodperccel nőtt a lebukás veszélye, ezért kénytelenek voltunk váltott őrséget szervezni, ami még inkább lelassította a tempónk.
 A halántékom menték lecsorgó sós verejtékcseppek ráhullottak a fölsőmre, a tenyerem pedig megcsúszott, ahogy kinyitottam a soron következő zárat, ami ezúttal babrálás nélkül megadta magát. A szoba sötét volt, mintha még sohasem látott volna napfényt, holott hatalmas, ajtó méretű ablakok díszelegtek a folyosóval párhuzamos falon, akárcsak az előző tíz teremnél. A bal kezemmel villámgyorsan kitapogattam a villanykapcsolót, és amint a szoba fényárba borult, a döbbenet kővé dermesztette a lábaimat. Hatalmas, kék tartályokban felismerhetetlen testek pihentek, akár elfeledett kísérleti nyulak, míg az áram nélküli paneleken megtört a lámpa fénye. A számítástechnikai eszközök szélén egy-egy miniatűr gomb foglalt helyet, de a tudat, hogy ujjlenyomat érzékelőket építettek beléjük, meggátolt abban, hogy felelőtlenül működésbe hozzam bármelyiket is.
 Egyszerűen kisétáltam a laborból.
- Szerintem itt vagyunk – suttogta Chris a kezével sürgető mozdulatokat téve, hogy még véletlenül se hagyjuk figyelmen kívül. Minho először rám, majd a jelöletlen ajtóra nézett, csak ezt követően lépett a kócos fiú mellé.
- Zárva. Álljatok hátrébb! – Minho az ajtónak dőlve, teljes testsúlyával a zsanérokra nehezedett, amitől a kicsiny csavarok hangos recsegés közepette kihullottak a vájataikból. Mindhárman lélegzetvisszafojtva fordultunk a folyosó elágazásai felé, és csupán akkor léptük át a szoba küszöbét, amikor megbizonyosodtunk arról, hogy egyetlen őr sem ólálkodott a közelben.
- Hol maradnak a többiek? – kérdeztem, amikor felpattintva a falra szerelt kapcsolót megláttuk az egymás mellett heverő, VSZTT feliratú dobozokat. Nem kellett parancsszó, ösztönösen tudtuk a dolgunkat; míg Chris egymás mellé pakolta a zárt ládákat, addig én sorra kinyitottam őket. Nagy döbbenetünkre pár porszemen kívül semmi halálosat sem találtunk, mindössze két kisebb késsel és egy ócska pisztollyal gazdagodott az amúgy is gyér arzenálunk.
- Épp végszóra – rikkantotta Minho, aki magához ölelve Thomast, önmagához hűen megcsapkodta barátja lapockáit. A szemeim felragyogtak, amikor a tökfej rám kacsintott a vágott szemű fiú válla fölött, bár mindössze egy visszafogott mosollyal köszöntöttem, a szívem ugyanis a mögötte lépkedő bökött felé húzott.
- Newt… - suttogtam, miközben tettem felé egy óvatlan lépést. Ő azonban, mintha ott sem lettem volna, egyszerűen elfordította a fejét, és meghúzta magát a sarokban. Egészen elveszettnek tűnt. - Hol vannak a többiek?
 Brendán és a két fiún kívül egyetlen társunk hangját sem verte vissza a kihalt folyosó, és csupán abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy már a riasztó idegesítő vijjogása sem verte fel az épületet.
- Már elmentek. Senki sem maradt rajtunk kívül – válaszolta a lány, aki összeráncolt homlokkal bámulta az üres ládákat. Látszólag őszintén megdöbbent a hiányzó fegyverek láttán, de ha a sivatag megtanított valamire, akkor az az életmentő bizalmatlanság volt. Teresa képes volt leleplezni, csak hogy elrabolhassa Thomast. Senki sem tudhatta, ezt a lányt mi vezérelte valójában.
- Tessék? Képtelenség! Kizárt, hogy csak úgy magunkra hagytak minket – akaratoskodtam, és tanácstalanságomban még az ökölbe szorított tenyereimet is a combjaimnak csaptam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Serpenyő képes volt elmenni nélkülünk a megmaradt B csoportos lányokkal, Teresával és Arisszal.
- Pedig minden jel erre utal. – Kétkedő sóhajjal kerültem ki a lányt, majd kilesve a folyosóra hol jobbra, hol balra fordítottam a fejem, mintha így rátalálhattam volna a társainkra. De úgy látszott az épület ezen része olyan volt, akár egy siralomház, és hosszú percek után először az is megfordult a fejemben, hogy talán nem is mi indítottuk be a riasztót.
 Magunkra maradtunk.
- Srácok, el kell húznunk innen. Biztos, hogy senki sincs már itt? – kérdezte Minho, fenyegető éllel a hangjában, amiből tudtam, hogy ő is kételkedett az előbb hallott mesében. Az ujjaimmal rászorítottam az ajtófélfára, a körmeim alatt felrepedezett a festék, és kapkodva szedtem a hintőporszagú levegőt, amíg Thomas válaszára vártam.
- Biztos.
- Akkor ideje megkeresni azt a hangárt, amiről egy fél órája meséltél – mondta a vágott szemű fiú, miközben kiosztotta a fegyvereket. Én az itt talált két kisméretű kést kaptam, és a fiú Tisztásról hozott pengéjét, amivel alig negyed órája megöltem az egyik katonai egyenruhát viselő férfit. A bíborszínű vérre gondolva összeszorult a gyomrom.
- Kövessetek! – parancsolta erélyesen a sor elejére vergődő lány, aki egy nagyobb gépfegyvert szorongatott a hónalja alatt. Apró termete ellenére veszélyesnek tűnt, ahogy gyors tempót diktálva sorra belesett az elágazásokba. Gyorsabban haladtunk, mint valaha.
- Nekem még el kell intéznem valamit. Ott találkozunk, oké? – kérdezte Newt öt perccel később, amikor mind bevettünk egy balkanyart. Igaz, ketten is közöttünk álltak, azonnal megálltam, ahogy az ajkait elhagyták az utolsó szavak.
 Elkerekedett szemekkel fordultam felé.
- Senkit sem hagyunk hátra – mondtam hűvösen, azonban ő ismételten figyelmen kívül hagyott, ezzel egy újabb tőrt döfve belém. - Kérlek, én nem megyek el nélküled! – könyörögtem, és utolsó leheletemmel a karja után kaptam, hogy önmagam felé fordíthassam, ahogy régen annyiszor.
  A fiú szemeiben megülő sötétség jobban megijesztett, mint bármely Sirató. Mintha lélek nélkül járkált volna, úgy nézett rám, akár egy idegenre. A torkomat elszorító gombóctól és a szemgödreimben felgyülemlett sós könnyektől fuldokolva figyeltem minden mozdulatát.
- Most az egyszer igazán tekintettel lehetnél rám. Majd megyek, de előtte még el kell intéznem valamit, ha tetszik, ha nem. Megértetted? – üvöltötte. A száját fröcsögve hagyták el az átlátszó nyálcseppek, melyekből több az újonnan kapott pólómon landolt. Bár mindössze egy karnyújtásnyira állt tőlem, a kettőnket elválasztó szakadék még sosem volt mélyebb vagy félelmetesebb. A bizalom hídjai nélkül egészen átívelhetetlen.
- Sajnálom, ami történt, de… - nem tudtam befejezni. Nem tudtam, mit mondhattam volna. Nem tudtam… így elengedtem. A karom sután hullott vissza az oldalam mellé, míg Thomas mellém nem lépett és meg nem szorította a kézfejem. Az ujjaim esetlenül csúsztak a fiú tenyerébe, aki ezt követően gyengéden a mellkasára húzott. Remegve, ám meglepő módon könnyek nélkül pityeregtem.
- Haver… biztos vagy benne? – kérdezte Minho, és éreztem, ahogy Thomas váltott vele egy gyors pillantást, mielőtt folytatta volna. Egyikük sem tudta, mi történt velünk, mert egyikük sem volt tisztában a múlttal. - Biztos, hogy odatalálsz egyedül is?
- Már visszakaptam az emlékeimet, rémlik? – Newt gúnyos kérdésére elváltam Thomastól és még egyszer utoljára végigmértem őt, hogy elraktározhassam a vonásait arra az esetre, ha többé nem láthatnám. Ezt követően kihúztam magam, és a helyére igazítottam a késeimet, mintha mi sem történt volna, holott a mellkasomba nyilalló fájdalom tudatta velem, hogy mi volt az igazság. Mindössze a szemem sarkából figyeltem az egykori alvezér távolodó alakját.
- Siess! – kiáltotta utána Thomas, mire Newt a magasba lendítette a jobb karját, és végleg eltűnt az egyik fehér ajtó mögött. - Mary, gyere!
 Miután beértük Brendáékat, Chris mellé szegődtem, és még véletlenül sem néztem az engem mustráló, időnként aggodalmas grimaszt vágó, értetlen fiúkra.
- Utál engem – motyogtam szomorúan, szigorúan az előttem kocogó Brenda hátát figyelve.
- Csak időre van szüksége.
 Üveges tekintettel bámultam az ablaktalan ajtót. Az orrom hegye hozzáért a fához, valahányszor a kelleténél mélyebb lélegzetet vettem. Képtelen voltam kiverni a fejemből az utolsó szavaimat, pedig minden egyes alkalommal ugyanezzel búcsúztam a kiválasztottaktól. „Minden rendben lesz.”
- Minden rendben lesz – kiabálta valaki eltorzított hangon. Az ujjaimat tördelve fordultam szembe a mögém settenkedő kócos fiúval, aki mosolyogva és csillogó szemekkel ismételgette az elhangzott szavakat újra és újra, mintha beakadt volna egy ócska lemezjátszó.
- Nem is ilyen a hangom! – replikáztam, mialatt összefűztem a karjaimat, akár egy hatalmas perecet. Ezen Chris újfent elnevette magát, de ahelyett, hogy bármit is tettem volna, magasba emeltem az állam, és kikerülve őt magam mögött hagytam.
 A lépteim visszhangot vertek a csöndes folyosón, miközben elsétáltam az egyik kiképzőterem mellett. A hangszigetelt üvegfal mögött több velünk egyidős gyerek agyi tevékenységeit vizsgálták pár elektronikus panel segítségével, melyeken neonkék számok és betűk jelezték a különböző értékeket. A sarokban összpontosító vágott szemű fiút látva eszembe jutott a szőke srác, akit alig egy perce hagytam magára.
- Most meg mi bajod van? – kérdezte Chris, amikor az ujjbegyeimmel megérintettem az üveg hideg felületét. A fiú, megtartva a tisztes távolságot, kitartóan figyelt, mint mindig, valahányszor belevesztem a gondolataimba. Egy ideje egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy vonzott az egyedülléttel járó jóleső némaság.
- Szerinted tényleg minden rendben lesz vele? – kérdeztem hirtelen, amikor már nem bírtam tovább magamban tartani. Tudnom kellett! A VESZETT emberei sosem meséltek nekünk az Útvesztő belsejéről vagy arról, mi történt a kiválasztott alanyokkal az ajtó túloldalán. Valamiért mindig is úgy képzeltem el ezt az egészet, mint egy végső tesztet, csakhogy itt a helyes válaszok emberek millióit menthették meg. Már több éve, hogy itt voltunk, de még senki sem oldotta meg a feladványokat.
- Csak nem tetszik? – kérdezte. A teste kétrét görnyedt, olyan jóízűen kacagott. - Thomas ezt hallgasd! A húgod belezúgott abba a nyeszlett szöszibe, akit…
- Chris! – kiáltottam, miközben megvetve a lábaimat, teljes erőmből a szemközti falnak nyomtam a testét. A bal alkarom az ádámcsutkájánál pihent, míg a jobb tenyerem közvetlenül a feje mellett, a fehérre mázolt falat támasztotta. - Azonnal szívd vissza, nem hallod?! Egyáltalán nem tetszik!
- Szállj le rólam! Szállj már le! – kiáltozott, jóllehet mindketten tudtuk jól, hogy sosem lettem volna képes komoly fájdalmat okozni neki. Még csak nem is fulladozott.
- Hagyjátok abba! – Thomas óvatosan elhúzott Chris mellől, és a saját háta mögé állított, mint mindig, amikor megpróbált megvédeni. - Ha kiválasztották, akkor már teljesen mindegy, kinek tetszik és kinek nem. Gyertek, Teresa megtalálta a legjobb búvóhelyet a bázison. Ezt nektek is látnotok kell! – mondta mosolyogva, és ha akartam volna, sem tudtam volna visszautasítani, ugyanis a következő másodpercben a testvérem ujjai már a csuklómon pihenve vonszoltak a legközelebbi zárt lépcsőház irányába.
 Mindössze egyetlen egyszer lestem hátra a vállam felett a jelöletlen ajtóra, de minden egyes alkalommal eszembe jutott a szőke fiú, valahányszor elbúcsúztam egy újabb kiválasztottól.
 A valóság karmai kegyetlen durvasággal rángattak vissza a jelenbe, ahogy a Hangár ajtaja hatalmas robaj közepette becsukódott mögöttünk. A hatalmas, félig nyitott, félig zárt terem kongott az ürességtől, még egy tollat se lehetett volna leejteni anélkül, hogy fel ne hívtuk volna magunkra az Alkotók figyelmét.
- Ott van valaki! – suttogtam, a jobb karomat vízszintesbe emelve. A mutatóujjam pár VSZTT feliratos doboz felé bökött, melyek mögött egy kivehetetlen alak pihent, látszólag eszméletlenül. Óvatosan, két különböző irányból közelítettük meg az egyenruhás férfit. - Jorge?
 Lassú, monoton mozdulatokkal guggoltam le mellé, majd beharaptam az alsó ajkam és átkutattam a ruhájára szerelt, belső rejtekhelyeket. Csak azután, hogy megbizonyosodtunk róla, hogy ártalmatlan, ébresztettük fel.
- Hát persze – dünnyögte Minho. - Mibe, hogy ez a bökött is az Alkotóknak dolgozik?! – kérdezte, mielőtt felénk hajolva arcon csapta volna a kába fiút. Jorge szemhéjai szétpattantak, akár a levegőbe lőtt petárdák, miközben a kezei önkényes kapálózásba kezdtek.
- Mi történt? – kérdeztük többen is, amikor végre egyenletesen vette a levegőt.
- Teresa… - kezdte, ám az ajkai hol elnyíltak, hol összepréselődtek, mielőtt konkrét választ adott volna, mintha az elméje még mindig az irányításért küzdött volna. - Leütött egy csavarkulccsal. Elvitték a kicsikém.
 Az orrom körül megjelenő, apró ráncok egy ocsmány grimaszban teljesedtek ki, amikor Jorge két lábra állva a Hangár egyik üres oldala felé fordult. Brendának igaza volt: a többiek valóban magunkra hagytak minket, míg mi a keresésükre pazaroltuk az értékes perceket.

Üdv, (még életben lévő, aktív) tisztársak!
Szeretnék mindenkinek kellemes, pihenéssel teli szünetet kívánni. Ne felejtsetek időt szakítani - a tökfaragás mellett - a szeretteitekre is. Ha nem is tudtok ellátogatni a sírjaikhoz, ahogy idén mi sem, azért gyújtsatok értük egy gyertyát. :)
Nos, mit gondoltok a részről most, hogy már nagyjából körvonalazódtak a dolgok? Gondoltátok volna, hogy Mary ennyire harcias? Hogy képes ölni? Szerintetek elhamarkodottan cselekedet, felelőtlenül? És Newt? Gondoltátok volna, hogy Brenda és Jorge az Alkotóknak dolgoztak? Szerintetek mi történt a többiekkel, amiért képesek voltak magukra hagyni Thomasékat?
Köszönjük, hogy itt vagytok velünk! <3
Millio puszi Xx
szerecsendio

5 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    (Hát hát hát, megint túlléptem azt a fránya karakterszámot. Egyáltalán minek van ilyen? x.x)

    Hirtelen csak egy kérdéssel fordulnék hozzád, amit már részek óta meg akarok kérdezni mindkettőtöktől, de valahogy mindig kimegy a fejemből. >< Nem ismertek még ilyen hasonlóan csodálatos Útvesztő fanfictionöket, amiket megéri olvasni? Én hiába kerestem már sokszor, az is nagy számnak hatott, hogy a tiétekre rábukkantam még valamikor nyáron... Gondoltam megkérdezem, hátha. :)

    Válaszolva a kérdésedre, én mindig is gondoltam, hogy Mary harcias, csak nem igazán bontakozott még ez az énje, de még így is meglepetésként ért, ahogy megölte azt az őrt, viszont szerintem abszolút nem volt elhamarkodott cselekedet, mert imádtam! :D Ahogy mindent, ami akció; és ebben a részben pedig volt belőle dögivel. Elég mozgalmas fejezetre sikerült ez is, amit egyáltalán nem bánok!
    És itt ezen a ponton meg is jegyezném, hogy számomra mennyire kiegészítitek egymást a drága FantasyGirl-el! Noha tőle is olvashattunk hasonlóan izgalmas és eseménydús fejezetek, ahogy tőled is érzelmesebbeket, mégis úgy vélem, hogy ő inkább érzelmes részeket ír javarészt, míg te elviszed az akció részét; ketten együtt pedig így egy egységes egészet alkottok, amit nem mellesleg fantasztikusan is tálaltok. :3

    Mary emlékei a végén félig-meddig kárpótoltak az előző rész szomorú vége miatt, bíztam benne, hogy majd betekintést kaphatunk ebbe az egészbe a lány gondolatain keresztül is, ami segíthet megérteni, hogy miért tette, amit tett. Noha ez annyira talán mégsem derült ki, az biztosan, hogy nem hidegvérrel tette azt, hanem utána azért rosszul érezte magát, ami szerintem enyhít az ő bűnein. Már csak az kell, hogy ezt Newt is lássa. :)
    Newt most mintha nem találná a helyét a világban, egy kicsit elveszettnek tűnik nekem, ami mondjuk a történtek után nem is csoda, azt hiszem más ember sem viselné könnyebben a dolgokat, a visszatért emlékeit és hogy ő nem immúnis a Kitörés ellen. Sajnálom és egyben meg is értem őt, de ennek ellenére Maryért is vérzik a szívem, hiszen tényleg fontos neki a fiú, még ha azért picikét meg is érdemel minden dühöt, amit tőle kap jelen pillanatban. x)

    VálaszTörlés
    Válaszok

    1. Brenda és Jorge jelenlétéről szinte meg is feledkeztem az elmúlt részekben, noha azt hiszem még volt is említve, hogy vajon ők hol lehetnek. Azt hiszem nem sikerült időben kapcsolnom, szerintem valahogy nem eset le, hogy hoppá, nekik is itt kellene lenniük, most már persze igen, mikor előkerültek. :D Mivel én tudtam már a könyvnek köszönhetően, hogy az Alkotóknak dolgoznak, ezért nem ért váratlanul, de ugyanúgy megmaradtak nekem az eredeti formájukban, én egyszerűen nem tudok rájuk neheztelni ezért, hiszen helyén van a szívük. :3 (Azért remélem akkora változtatásokat nem terveztek bele, hogy ez másképp legyen, bár mondjuk azokat is szívesen olvasnám. :D)
      A többiek tettét, miszerint ott hagyták őket, csak arra tudnám fogni, hogy vagy nem érdekelte őket, hogy ők ott maradnak - amiben azért kételkedem; esetleg nem volt idejük visszamenni értük, vagy azt hitték, hogy ők már nincsenek ott. Én más lehetséges megoldásra nem tudok gondolni jelenleg, aztán kíváncsian várom, hogy végül mi sül ki ebből az egészből. :)

      Chris egyébként egy teljesen új karakter, ugye? Mert nekem most így hirtelen nem rémlik, hogy a filmekben, vagy a könyvekben benne lett volna, mindenesetre nekem eddig nagyon szimpatikus személyiség. :) Jobban, mint az az Aris gyerek, aki nekem Teresával egy szinten van.

      Én pedig valamiért az egész fejezet alatt azt vártam, hogy Maryből mikor robban ki az a bizonyos szeretlek szó, nem tudom, valamiért én tökéletesen el tudtam volna képzelni, hogy indulatosan Newt fejéhez vágja, aki nem is akar tudomást venni a lányról, mert haragszik. :D
      Ha már Newtnál tartunk, ő vajon miért ment el? Mi dolga lehetett? Ha a könyvet venném alapul, akkor kapásból tudnám erre a választ, ennek ellenére megfogadtam, hogyha csak tehetem, nem fogom keresni a hasonlóságokat, így most sem teszem. Inkább kivárom, hogy olvashassam. :)

      És nem bírom ki, hogy végezetül Minhót ne említsem meg! Annyira a szívembe lopta magát már, és nem viccelek, hogyha azt állítom, ez részben a ti történeteteknek köszönhető! Az utóbbi részekben akkora rajongást éreztem iránta, amit a könyvben teljesen nem tudtam. Nekem itt jobban megvilágításra került az ő karaktere és már ott tartok, hogy olvasnom kell vele valamit, mert egyszerűen csodálatos!
      Ezzel csak azt akartam mondani, hogy a karaktereitek személyiségei lenyűgözőek, és abszolút élethűek! :3

      Legyen szép napod!
      B.

      Törlés
    2. Kedves B.!
      Bárcsak segíthetnék, de sajnos még én sem találtam jól megírt Útvesztő fanfictiont, pedig én is nagyon szívesen olvasnék egyet, bárki is legyen a főszereplője.

      Örülök, hogy nem tartottad irreálisnak Mary cselekedetét, mert bár nekem annyira természetesen jött, amikor megírtam, kicsit tartottam tőle, hogy nektek, olvasóknak túl sok lesz így hirtelen (hiába a visszakapott emlékek következtében bekövetkező jellembeli változás). Egyébként, mint író/olvasó én is oda meg vissza vagyok az akció dús jelenetektől, ha tehetném, csak ilyeneket írnék.
      Ahw, nagyon aranyos vagy. Én is kezdtem észrevenni, mennyire kiegészítjük egymást, amire egyébként egy éve még nem is gondoltam volna (körülbelül Karácsonykor kezdtük el írni az első fejezetet). FantasyGirl mindig is egy példakép volt a számomra írás terén, az,hogy vele írhatok és ilyen jó csapatot alkotunk.... hihetetlen!
      Mary és Thomas már régebb óta a VESZETT-nél voltak, mint Newt, ráadásul eleve Newt az idősebb, még ha ez nem is annyira észrevehető, vagy nem is hangsúlyozzuk annyira. Egy kisgyerek könnyedén befolyásolható, ráadásul az Alkotók mindig jól bántak velük, és mindig azt mondogatták nekik - amellett, hogy a VESZETT jó -, hogy a segítségükkel megtalálhatják az ellenszert a Kitörésre, ami nem mellesleg végzett a szüleikkel és a barátaikkal... Mary nem tudta, hogy az Útvesztőben Newt lelkileg összetörik és megpróbálja majd megölni magát... ezt viszont Newt a sértettség miatt, és a szervezetében terjedő vírus miatt nagyon lassan fogja belátni. Az a Mary nem az a Mary, akivel az Útvesztőben találkozott.

      Hahah, nem, egyáltalán nem tervezünk ekkora változtatást tekintve, hogy imádom Jorge-t.. nem mellesleg én mindig úgy képzeltem el, mint Tyler Poseyt, akitől szintén elolvadok... (a TeenWolf hibája).
      Az, hogy miért mentek el, ki fog derülni, bár ez is sokban hasonlít a könyvre, így itt sem fog túl nagy meglepetés érni, ha egyszer már elolvastad a Halálkúrát. :)

      Igen, Chris egy teljesen új karakter, FantasyGirl-lel ugyanis úgy gondoltuk, ha az első Útvesztőben két lány van, a másodikban két fiúnak kellene lennie, nem? Ez így logikus,ráadásul így Marynek is lehet egy támasza, hisz valljuk be, Minho hiába aranyos, nem emlékszik a múltra, Newt bár emlékszik jelenleg megveti, Thomas pedig mégiscsak a testvére.

      Be kell vallanom, nem jársz messze az igazságtól ezzel a szeretlek szóval. Ha elolvasod a friss részt, láthatod, hogy hasonlóan történik, dühösen és kétségbeesetten, kicsit számon kérően... szóval akár itt is megtörténhetett volna, én mégis kicsit korainak éreztem ezt a fejezetet.

      Hogy Newt miért ment el? Írt egy levelet... ezt a részt nem vehettük ki, hiszen kulcsfontosságú fordulat. :/
      Jaj! nagyon örülök, hogy részben mi szerettettük meg veled Minhót, mert én annyira imádom, hogy el sem tudom képzelni, hogy van olyan ember, aki nincs odáig érte. Hisz minden megvan benne: szarkasztikus humor, vonzó külső, erő.. ráadásul mindent megtesz a szeretteiért.
      Ismételten köszönök minden egyes szót!
      Kellemes hetet!
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Kedves szerecsendio!
    Sajnálom Maryt, amiért most kicsit a lejtőn alján van a kapcsolata Newttal, de örültem, hogy végre ilyen jól elbeszélgetett Chrisszel, és van egy remek közös emlékük, amin ennyi idő távlatából jót nevetnek.
    Szintén tetszik Mary megjelölésének, a Próbának a magyarázata, miszerint ő a bizalom próbája volt. Az egész bizalom kérdése végigível a történeten. Az első részben, amikor a lány a fiúk közt nem mer senkiben sem megbízni, és mégis olyan személyeket talál maga körül, akikre az életét is rábízhatná. A második részben, amikor a Perzseltföldön nem tudhatják, hogy egyáltalán kiben bízhatnak meg, mint Jorgéban és Brendában, vagy Arisban, esetleg a B-csoportos lányok bármelyikében. Itt pedig mint az emlékek visszatérte után elvesző dologként jelent meg, és ez nagyon melengeti olvasói szívem. :)
    A menekülésük nagyon izgalmasra sikeredett, bár azt nehezményeztem, hogy a fiúk nem vonták be Maryt is előbb a tervükbe, csak mikor már elkezdték megvalósítani azt. A lányt én már egy kalap alá vettem Newttal, Tommyval és Minhoval, akik mindig is a tervek értelmis szerzői voltak, ezért vártam volna, hogy ő is részt vesz egy ötletelésen, nem csak belecsöppen a kivitelezésbe.
    Newt kezdeti "átnézek rajtad" stílusát még elfogadtam nagy nehezen, de ez a gorombasága, ahogy leteremtette Maryt, már sok volt egy kicsit. Pont oda ütött úgy mond, ahol a legjobban fájt a lánynak, és már nem tudom, hogy azért teszi, mert a lány régen elárulta őt, vagy így próbálja megvédeni a megtöbb fájdalomtól, ami a fertőzöttsége következményeivel járhat a későbbiekben.
    Az emlék nagyon aranyos volt, jó belelátni kicsit a múltjukba. Christ kezdem megkedvelni, eddig nekem ő valahogy semleges figura volt, de már inkább pozitív irányba hajlok nála, főleg az emlékkép után. Vicces volt, ahogy Maryt cukkolta, hogy tetszik neki Newt, szinte láttam magam előtt a jelenetet. :)
    Örülök, hogy Jorge viszonylag jól van, bár sajnáltam, amiért Teresa leütötte és elvitte az ő "kicsikéjét". Remélem ő is velük tart a továbbiakban, igazán feldobná a hangulatot az egyedi stílusával. Először nem akartam elhinni, hogy a többiek tényleg ott hagyták őket, de így, hogy Jorge is megerősítette ezt, már el tudom képzelni sajnos.
    Köszönöm a fejezetet! Megyek is tovább olvasni, hogy meg tudjam, mik a fejlemények kedvenceinkkel! :)
    Sok puszi, Kat

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Katherine!
      Nagyon örülök, hogy ezt írtad. Csak mosolyogni tudok, amiért ennyire tetszett a Próba magyarázata, már nem is tudom, melyikünk találta ki annak idején, hogy ez legyen Mary tetoválása, bár egy részem úgy hiszi valójában ez FantasyGirl érdeme, én csak ezt a sort tettem hozzá.
      Egy ehhez hasonló világban, és talán bizonyos szinten a miénkben is, át kell gondolni, kiben bízunk, hogy ki érdemli meg egyáltalán a bizalmunkat. Most, hogy Newt elvesztette a hitét a lányban, kellett valaki, aki nem ítéli el. Valaki, aki kiegyensúlyozza a veszteséget, amit az emlékek okoztak. És ennél mi lehetne jobb, mint egy elfeledett legjobb barát, akivel hetekkel korábban együtt jártátok a sivatagot anélkül, hogy tudtad volna, mennyit is jelentett a számodra egykoron?!
      Hidd el, Mary nem kevésbé a csapat tagja, mint korábban, egyszerűen csak nem volt ott, amikor a terv kialakult, és a megvalósítás hevében, a riasztók idegesítő hangjától kísérve egyszerűen nem volt idő egy velős magyarázatra. Cselekedni kellett, hogy időben kijuthassanak, és még így is majdnem túl lassúak voltak. Képzeld csak el, mi lett volna, ha leállnak beszélgetni már rögtön az elején.
      Newt esetében mind a kettő igaz lesz a jövőben, de itt még csupán a sértettség beszélt belőle. Az emlékei még csak most térnek vissza, fokozatosan, ahogy azt az orvos is mondta. Talán mindig, valahányszor már elfogadná, hogy az a múlt, felbukkan egy újabb keserű emlék, mintha Mary folyamatosan belemarna. Ha egyszer megrendül a feltétel nélküli bizalom, nehéz visszaszerezni :(
      Szerintem te vagy az első, aki azt írta, kezdi pozitívan szemlélni Chris karakterét, mert ha hiszed, ha nem volt, aki kifejezetten utálatosnak találta. Örülök, hogy te nem így vagy ezzel,mert személy szerint én nagyon bírom Mary és Chris barátságát. Az az igazi, ellent mondok neked, ha nincs igazad, de ha bajban vagy nem tudom megállni, hogy segítsek rajtad. És még csak egy idegesítően felesleges szerelmi szál sem ront bele.
      Nyugodj meg, egyet megígérhetek: Jorge marad! Túl vicces, szenvedélyes és egyedi karakter ahhoz, hogy hátrahagyjuk. <3
      Köszönöm szépen, hogy írtál!!
      Millio puszi Xx

      Törlés