Chapter 29

w|c|k|d - newt

UNTIL THE TIME IS RIGHT

Több időbe telt papírt és tollat találni, mint lefirkantani a francos üzenetemet, ami végül alaposan összehajtogatva a zsebemben kötött ki, amikor elindultam a hangár felé. Egy másodpercre megfordult a fejemben, hogy hagyom, hogy a VESZETT emberei elkapjanak. Elvégre is rosszabbat nem tehetnek velem, mint amit a Kitörés művel, és akkor legalább a többieknek nem kellene végignézniük, ahogyan szép lassan megőrülök. De bárhogy is gondolkodtam, nem tudtam rávenni magamat, hogy nem menjek vissza hozzájuk, ahogyan megígértem.

Úgyhogy az akaratomnak semmi köze sem volt ahhoz, amikor a folyosó elágazáshoz érve megtorpantam. Igaz, hogy visszakaptuk az emlékeinket, és az elmém megtelt különféle képekkel erről a helyről, elbizonytalanodtam, hogy merre tovább. Úgy éreztem, hogy bár a térkép ott van a fejemben, képtelen vagyok a megfelelő irányba navigálni magamat. Mintha megingott volna alattam a talaj. Meg kellett kapaszkodnom a falba, és mélyeket lélegeznem. Rövid időre lehunytam a szemeimet, hogy lecsitítsam az űzött vad sebességével verdeső szívemet. Azt mondják, hogy az elme irányítja a testet. Szóval, ha úgy döntök, nem hiszem el, hogy beteg vagyok, a vírus lassabban végez az agyammal? De ha egyszer tényleg az vagyok, mi értelme a tagadásnak? Megráztam a fejemet, és kapásból abba az irányba folytattam az utamat, amerre a lábaim vittek. Szerencsének, véletlennek vagy a tudatalatti emlékeimnek köszönhetően, nem tudtam, de megtaláltam a lépcsőházat, ami a hangárhoz vezetett.

- Mhh… - morgott rám valaki a hátam mögül, amikor elindultam lefelé. Ijedten hátrakaptam a fejemet, miközben előrántottam a derékövemből a kést, amit Minho adott, mielőtt szétváltunk volna. Ez a fegyver sokkal kidolgozottabb és mesterségesebb volt, mint azok a tákolmányok, melyeket a Tisztáson használtunk, mégis hiányzott a régi kardom markolatának érintése. A tudat, hogy ez az enyém, hogy az én ujjaim formázták, és hogy tökéletesen illett a kezembe, megbízhatóvá tették. Azonban semmiben sem bíztam, ami a VESZETT-től származott.

Ahogyan hátrafordultam, a sarokban egy féltucat megkötözött, betömött szájú őrt pillantottam meg, és eltűnődtem, hogy ez vajon Tommyék műve lehetett-e. Mondjuk a harsogó sziréna mellett nem hittem, hogy ilyesmivel bajlódtak volna. Akkor azonban kik tehették? A gondolat nem hagyott nyugodni, így behoztam a fegyvertelen férfiak és a köztem lévő távolságot. Lerántottam a hozzám legközelebbiről a szájmaszkját, miközben a késemet a torkának szorítottam.

- Ki tette ezt veletek? – támadtam le egyből a kérdésemmel, amire ne válaszolt mással, csak érzelemmentes felhorkantással, és dacból még a tekintetét is a mellettem húzódó hófehér falra szegezte. Megragadtam az állát, hogy magam felé fordítsam. – Beszélj, különben itt fogsz elvérezni! – fenyegettem, és azt hiszem, hogy a dühvel és gyűlölettel fűtött hangom meggyőzte a szavaim komolyságáról. Nem fájt volna nagyon a szívem, ha fájdalmat kellett volna okoznom neki, pedig lehet, hogy csak egy újabb agymosott katonája volt a szervezetnek.

- Az a kék szemű, fekete hajú csaj meg a csapata. A barátaitok – vágta oda foghegyről, és még gúnyos mosolyra is futotta tőle az utolsó mondat alatt, mintha jól szórakozott volna azon, hogy fogalmam sem volt, mit tesznek az úgynevezett barátaim. Bár már kezdtem azt hinni, hogy sosem lehettem biztos abban, kik állnak az oldalunkon. Előbb Gally, majd Teresa, most meg Mary…

- Dögölj meg! – köptem oda belém nyilalló indulatból a rosszmájúságára. Legszívesebben az egész helyet porig égettem volna, és úgy éreztem, hogy nem tudok mit kezdeni a bennem égő gyűlölet tüzével. Olyan érzésem volt, mintha egyre többet emésztett volna fel belőlem, pedig valószínűleg csak az adrenalin tette ezt velem.

– Hé! Hová mész? Mi lesz ezzel? – szólt utánam a fickó, és idegesen megrángatta a köteleit, mire a többiek is mocorogni kezdtek, amikor felálltam.

- Arról egy szót sem szóltam, hogy elengedlek. Csak hogy nem öllek meg – emlékeztettem a katonát, majd visszaraktam a szájába a ruhadarabot, hogy a kiáltozásával ne vonhasson magára több figyelmet. Gyorsabb léptekkel újfent nekilendültem a lépcsőnek, ami egy tágas, különféle méretű és fajtájú vadászgépekkel és más járművekkel teli hangárba vezetett. Nem volt nehéz, hogy az üres helyiségben kiszúrjam a kisszámú csapatot, amint egyvalaki köré csoportosultak, és bicegve odabotladozzak hozzájuk. Arra értem oda, hogy Minho és Thomas egymás szavába vágva mindenféle kérdésekkel támadták le az egyenruhás Jorgét.

Hát persze! Őt és Brendát már akkor elválasztották tőlünk, amint megérkeztünk erre az istenverte helyre. Vajon csalik és késlegyek hiányában mindössze titkos megfigyelők voltak Perzseltföldön?

- Fogjátok már be egy kicsit a szátokat! Nem hallom a saját gondolataimat tőletek, és valaki segítsen már fel! – kiáltotta túl a két srácot a spanyolajkú, mire megforgattam a szememet, és lenyúltam, hogy egy rántással talpra segítsem a fejét masszírozó Buggyantat. Már ha tényleg az volt. A többieknek csak ekkor tűnt fel, hogy egyáltalán megérkeztem, de figyelmen kívül hagytam a kérdő és aggódó pillantásokat.

- Jobb lesz, ha nagyon gyorsan elmagyarázod, mi a franc történt itt – jelentettem ki, mert semmihez sem volt kevésbé kedvem, mint még több homályos magyarázathoz vagy hazugsághoz. Ha igaz volt, amit az az őr mondott, akkor Teresáék leszerelték az itteni katonákat, de leléptek anélkül, hogy megvártak volna minket. Ettől a bajos csajtól meg a megbízhatatlan haverjától nem is vártam volna többet, de hogy az egész csapat, Serpenyő meg a többiek is velük mentek. Fájt, jobban, mint beismertem volna.

- Ide figyelj, hermano, nem tetszik a hangnemed. Azok után, hogy annyiszor megmentettem a hátsótokat a sivatagban legalább… - morogta Jorge elégedetlenül, és minden egyes mozdulatán látszott, hogy fájnak a tagjai, de nem tudtam annyira sajnálni, mint kellett volna. Mindannyiunknak megvolt a maga baja, az érdekelt éppenséggel a legkevésbé, hogy elég tiszteletteljesen beszélek-e vele. Minho egyetérthetett velem, mert egy hangos horkantás után, félvállról odavetette neki:

- Ja-ja, jól van, vágjuk. Mondd el, amit tudsz, és szerzünk neked egy redves fájdalomcsillapítót – jegyezte meg szarkasztikusan, ami a legkevésbé sem tetszett a nagy önbecsülésű csávónak, de mielőtt nekitámadhatott volna a másiknak, a két lány közéjük állt.

- Fiúk, nyugi! Erre most nincs időnk. Mind egy oldalon állunk – próbálta meg csitítani a kedélyeket Mary, mire legszívesebben csettintettem volna a nyelvemmel, amiért éppen ő mondta ezt, de visszafogtam magamat.

- Akkor is bököttül tudnunk kell, hogy mi folyik itt, hogy tudjuk hogyan tovább. Mi történt? – próbálkoztam még egyszer, ezúttal érveket bevetve, ami hatásosabbnak bizonyult, mint az erőszakos kérdezés.

- Mint azt már a többieknek is mondtam, az a Teresa tyúk tehet az egészről. Az időm nagy részét itt töltöm a hangárban, minden nyugiba volt, de egyszer csak mindenféle kiáltozás hallatszott a rádiómból meg bekapcsolt a riasztó. Mielőtt észbekaphattam volna, a kattant csajszi megjelent a huligánjaival, akik mind fegyvert fogtak rám. Próbáltam kideríteni, mi a fenét csinálnak, mire az egyik szőke boszorka leütött a fegyvere nyelével. A következő dolog, amit tudok, hogy nem éppen Csipkerózsika-mód ébresztetek fel, a Bergem meg sehol. Ez minden, amit tudok.

Egy ideig egyikünk sem tudott mit mondani, de Tommy tűnt a leglesokkoltabbnak a ténytől, hogy a kis kedvese, akinek szinte a házi ölebe lett a Tisztáson így itt hagyta.

- Csak úgy elmentek – motyogta maga elé, mintha nem akarna hinni a fülének.

- Ja, felőlük a VESZETT azt csinálhatna velünk, amit csak akar – adta hozzá a vágott szemű srác a meglátását komoran, amivel nem lehetett vitatkozni, hiszen a tények azok tények, majd prüszkölve hozzátette: - Idióták vagyunk, hogy mi egyáltalán kerestük őket.

- Nem tudhatjuk. Lehet, ők is kerestek minket – vette a védelmébe a csapat másik részét a naiv Futárfiú, mire teátrálisan felsóhajtottam.

- Akkor elég béna munkát végeztek – vitatkozott vele az Elöljárója ökölbe szorított kezekkel, közben bizonyára elképzelte, hogy mit csinálna ezekkel az árulókkal, ha egyszer a kezei közé kerülnének.

- Vagy rájuk támadtak, és menekülniük kellett – állt ki a testvére mellett Mary, és nem akartam hinni a fülemnek. Azok után, amit a B csoport művelt vele, komolyan képes volt az ő pártjukat fogni?

- Aha, biztos azért voltak őrök fegyver nélkül megkötözve a lépcsőnél. Ráadásul már a sziréna is elhallgatott egy ideje. Bőven lett volna idejük megkeresni minket, ha akartak volna. Nem kérdés, itt hagytak minket – jelentettem ki keserűen, de határozottan. Talán a csend tette vagy a környezetváltás, de tisztábbnak éreztem a fejemet, mióta csak megérkeztünk erre a bázisra, és ennek semmi köze sem volt a higiéniához.

- Valami akkor sem stimmel. Teresa teljesen bele volt szerelmesedbe a VESZETT őrült eszméibe. Miért akart volna lelépni? – kotyogott közbe az előbbi lány egyenesen nekem intézve a kérdést, mintha csak az igazát akarta volna bizonygatni, mint mindig. Be kellett látnom, hogy volt valami abban, amit mondott. Az utoljára érkezett tisztársunk tényleg állandóan azt hangoztatta, hogy ez a szervezet igenis jó. Ez a pálfordulása következetlennek tűnt, mégis volt rá egy tökéletesen értelmes magyarázatom.

- Talán valami olyanra emlékezett, amikor visszakapta az emlékeit, ami megváltoztatta a véleményét róluk – feleltem jelentőségteljesen, egyenesen a lány csokoládébarna szemeibe, melyek most fájdalomtól csillogtak. Szadista öröm szaladt végig rajtam látva, hogy ugyanolyan kínt tudok neki okozni a szavaimmal, mint ő tette a cselekedeteivel

- Jól van, gerlicék, ha befejeztétek a szerelmesek vitatkozását, akkor akár meg is beszélhetnénk, mihez kezdünk most – kontárkodott bele a szóváltásunkba Jorge, mire egy „pff!” kíséretében hátat fordítottam nekik.

- Nincs ezen mit átgondolni. Húzzunk el innen! – vette a kezébe az irányítást a Vezető tetoválású srác, és a hangár nyitott oldala felé mutatott, mialatt többen is hangos hümmögéssel fejezték ki az egyetértésüket.Csakhogy akadt egy kisebb probléma, amit végül Tommy hozott fel, miután gyanakodva végigmérte Jorgét.

- Legalább ha annyit lógsz a hangárban, el is tudsz vezetni egy ilyet? – intett az egyik ütött-kopott Berg felé. A fiúval együtt én is felvontam a szemöldökömet, mert hogy ha ő sem volt képes erre, akkor igazán megszívtuk, ugyanis a sivatagon keresztül gyalogolva tényleg semmi esélyünk sem volt arra, hogy lerázzuk a VESZETT embereit. Lehet, hogy nekem már mindegy volt, de eszem ágában sem volt úgy felülni a gépre, hogy ezt az utat vagy túléljük vagy nem.

- Még szép, muchacho! Hálás lehetsz, mert az egyik legjobb pilótához van szerencséd – húzta ki magát a srác, és minden fájdalmáról megfeledkezve megveregette a mellkasát. Büszke volt erre a kijelentésre, így nem is kételkedtem benne, hogy igazat mond, viszont ez egy újabb kérdést vetett fel.

- Ha ennyire jó vagy, miért küldtek el Perzseltföldre? Nem vagy ahhoz túl értékes? – szűrtem ki a fogaim közt a kérdést, amit akár sértőnek is szánhattam volna, de inkább volt kíváncsiság a hangomban, mintsem szúrósság. Talán ezért is kaptam olyan hamar normális választ:

- Sehová sem engedem Brendát egyedül. Ha neki mennie kellett, mentem én is. Amúgy is az odakint jobbnak tűnt, mint ez a rohadt bázis. Bár arra nem számítottam, hogy a Buggyantakon kívül maga a VESZETT is megpróbál majd megölni. Nem is egyszer…

A helyzet kezdett egyre világosabb lenni: a kettős kétségkívül a szervezetnek dolgozott, és végig a tervük részét képezték, de valahol odakint, a Perzseltföldön átéltek közepette, rájöttek, hogy a munkaadójuk nem olyan ártatlan, mint hitték. Az viszont még mindig nem volt egészen világos, hogy miért küldték egyáltalán ki Brendát? Talán így akartak megszabadulni tőlük? Merthogy mi értelme lett volna, hogy minket segítsenek? Már éppen rákérdeztem volna erre, amikor ismerős sikító hang hasított a levegőbe.

- Ne már! Megint? – nyögött fel Minho, és teljes mértékben egyetértettem vele, de ahelyett, hogy ennek hangot adtam volna, a tekintetem követte az elkerekedett szemű Brendáét. A látvány valóban figyelemreméltó volt: a lépcsőn, ahol az imént sétáltam le, egy tucat fekete egyenruhás, felfegyverkezett őr robogott le. Aztán tüzelni kezdtek.

Chris valahonnan Kábítónak nevezett fegyvereket kerített kézre, és azokat kezdte el szétosztogatni. Mivel az ellenfeleink is ilyet használtak – valószínűleg rájöttek, hogy ha mindannyiunkat megölnek, akkor nem marad senki, akin folytathatnák az ostoba kísérleteiket -, ezért elég hamar rájöttünk, hogy mit is jelent a neve. A fegyver fémgolyó helyett egy aprócska gránátformájú lövedéket lőtt ki, ami elektromosságot bocsátott ki, amint hozzáért valamihez. Volt egy olyan érzésem, hogy hosszú időre kiütötte azokat, akiket eltalált.

- Indulás! – kiáltotta Jorge irányt mutatva nekünk, és nem is haboztam, hogy kövessem. A meglepett Tommyt azonban a grabancánál fogva kellett magam után rántanom, hogy észhez térjen.

Mialatt találomra a hátunk mögé lövöldöztünk, időnként hallottuk az eleső katonák tompa puffanását, és időszakos rejtekhelyek mögötti szusszanások kivételével meg sem álltunk a spanyol srác által kiszúrt Berg felé. Nagyjából egy csordába verődve rohantunk, és Minhóval ketten rutinosan végeztük a hátvédek szerepét. Szótlanul, mégis egységben, felváltva ellenőriztük, hogy mindenki megvan-e, és fedeztük a hátukat. Éppen amikor rajtam volt a sor, láttam, hogy az egyik közel került katona, amelyik egy nagy repülőgép egyik lába mögött rejtőzött a gyanútlan Maryt célozta meg. A lábaim a fájdalom ellenére nagyobb sebességre kapcsoltak, és gondolkodás nélkül cselekedtem. Abban a pillanatban, amikor a felé száguldó gránát útjából félrelöktem a lányt, nem gondoltam semmire: se a múltunkra, se a sivatagban történtekre, de még csak a következményekre sem. Úgyhogy amikor a földön találtuk magunkat, és alaposan megnézhettem magamnak a Hercegnő ismerős vonásait, egy pillanatra megállt bennem az ütő. Bármennyire is irreálisan hangzik, amikor összekapcsolódott a tekintetünk minden megszűnt körülöttünk, és hirtelen semmi sem számított. De aztán Brenda hangja kirántott a kábulatból:

- Vigyázzatok! – förmedt ránk figyelmetlenségünk miatt, mire gyorsan feltápászkodtam, és felsegítettem Maryt is, de anélkül, hogy megvártam volna a köszönetét, rohantam tovább, amennyire csak tudtam. Jorge már elérte a gépet, és a leeresztett hátsó ajtón át a csapatunk tagjai fel-felszálltak a Bergre.

Átsuhant rajtam a megkönnyebbülés íze, de túl hamar örültem. Éppen amikor a kócos B csoportos srác felkapaszkodott, egyenesen a hátába kapott egy lövedéket, amitől görcsösen rángatózni kezdett a teste, majd lebucskázott a minden másodpercben néhány centit emelkedő gépről. Mialatt Jorge az egyetlen menekülésre alkalmas járművünket irányította, Brenda az utastérből szedte le a katonákat. Minho pedig nem sokkal mellőle fedezett minket. Tommy sietett az elesett fiú segítségére, és egymaga próbálta felcipelni a gépre, amiben végül a sivatagban megismert lány is segítette. Mi Maryvel az előbbi akció miatt kissé jobban le voltunk maradva, ezért még egy utolsó adag szállítmány mögül kiürítettem a táram, hogy a lány biztosan, épségben eljusson a Berg fedélzetére. Amikor már hasznavehetetlenné vált a Kábítóm, elhajítottam a fölösleges terhet, és én is az utolsó métereken küzdöttem.

- Gyerünk, Thomas!

- Ne, Mary!

Minden olyan gyorsan és mégis vérfagyasztó lassússággal történt. Én pedig az első sorból láttam, amint az amazonlány összeesik. Tommy éppen hátat fordítva próbált felmászni a már fél méter magasságban lebegő gépezetre, amikor a néhány lépéssel mögötte tartó testvére megérezhette a veszélyt. Egy másodpercet sem vesztegetve a fiút célzó gránát elé vetette magát, ami így egyenesen mellkason találta.

- Mary! – szakadt ki belőlem akaratlanul, és onnantól kezdve a dolgok összemosódtak. Rémlett, hogy felsegítettem az ájult lányt a rakodótérbe, és az is, hogy Minho felhúzott a hangár kijárata felé tartó Bergre, aztán már csak az maradt meg, hogy verejtékben úszik az arcom és a kimerültségtől nagyokat pislogok.

Amikor legközelebb kinyitottam a szememet ugyanabban a kényelmetlen pozícióban voltam, amelybe lerogytam. Nem messze tőlem, a pilótafülkében sutyorgásra lettem figyelmes. Mivel a saját nevemet hallottam, biztos voltam benne, hogy a beszélgetők azt hitték, még alszom.

- Newt nagyon sok mindenen ment keresztül. Az adrenalin felgyorsítja a vírus hatását. Kognitív pusztításnak hívják, lényegében a saját agya műveli ezt vele. Hamarosan rá se fogtok ismerni – ismertem fel Brenda hangját, amint tárgyilagosan ismertette a helyzetet. Nagyszerű, már csak egy önjelölt doki diagnózisára voltam kíváncsi!

- Ne beszélj így róla! – morogta Minho nagy hévvel, de a folytatásban már sokkal inkább kezes bárány módjára viselkedett: - Nincs mit tenni?

- Az Áldás mérsékli az adrenalin-termelést, de akkor harcolni sem tudna – sóhajtotta a lány, és a hangjában egy cseppnyi reménykeltés sem volt. Mivel a VESZETT-nek dolgozott, valószínűleg elég normális embert látott már megbuggyanni ahhoz, hogy feladja a fölösleges reményeket. Reméltem, hogy ezt a hozzáállását továbbadja a többieknek is, mert ha a szervezet nem hazudott, és tényleg egy mindenevő zombi lesz belőlem, akkor nem akarom, hogy a soha nem létező ellenszer után kutassanak anélkül, hogy a saját bőrüket mentenék.

- Meddig akarunk amúgy még itt körözni? Fogy az üzemanyagunk – váltott témát a tipikus okoskodó-panaszkodó hangnemében a Futárok egykori Elöljárója, miközben az én tekintetem felemelkedett, csakhogy találkozzon a velem szemben ülő Tommyéval. Láttam rajta, hogy ő is hallotta a beszélgetést, de nem mondott semmit.

- Elég az, amigo. Meg akarok bizonyosodni róla, hogy nem követnek – magyarázta Jorge, de megvolt az éle a válaszának. Nagyon nem csípte, hogy ha kritizálták a taktikáját, és ez az egyre türelmetlenebb válaszaiból is kihallatszott.

Miután megbizonyosodtam afelől, hogy Minho eléggé elmélyedt a Brendával és Jorgéval folytatott beszélgetésében – avagy a lány által macsós vitatkozásnak titulált tevékenységben -, csendben odaléptem a hátát a fémfalnak döntő, felületesen lélegző fiúhoz. Ahogyan mindannyiunkat, úgy őt is sokkolták a történtek: az egész VESZETT-es dolog, az immunitás, és árulás árulás hátán. Csakhogy neki nem kellett feldolgoznia a vissza-visszatérő emlékeit, azt a tényt, hogy akiért valaha meghalni is képes lett volna, az az oka az egész szenvedésének, sem azzal, hogy hamarosan meg fog halni, mert egy nyamvadt vírus elborítja az elméjét. Elfogultság nélkül mondhattam, hogy sokkal rosszabb helyzetben voltam, mint ő, mégis megpróbáltam fenntartani a következetes és határozott alvezér képét. Bár ahogy vesszük, lehet, hogy ő járt rosszabbul: neki kell tovább élnie ebben a nyomorúságos világban.

- Tommy, beszélnem kell veled – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő, komolyságot sugárzó hangon, amikor odaléptem a sráchoz. A mellette elhelyezett pokrócon Mary szunyókált békésen, az ellentétes oldalon pedig Chris aludta az igazak álmát. Úgy néztek ki, mint akik pihennek, nem pedig mint akiket most lőttek le egy elektromos kábító gránáttal.

Nem kellett volna figyelemmel lennem rájuk azok után, amiket tettek velem, a lány és a kis kebelbarátja, de azt sem akartam, hogy esetleg félálomban meghallják a mondanivalómat, úgyhogy a fejemet biccentve intettem az A2-es alanynak kikiáltott fiúnak, hogy menjünk a Berg leghátsó, legeldugottabb részébe.

- Mi az? – vont kérdőre máris Thomas összeráncolt homlokkal. A türelem sosem szerepelt az erényei között, mégis ő volt az egyetlen, akit megbízhattam ezzel a feladattal. Minho túl lobbanékony és mégis érzelmileg befolyásolt lett volna, rajtuk kívül pedig senki másban sem bíztam annyira, hogy rájuk bízzam az életem.

- Rakd ezt a zsebedbe – nyomtam a megilletődött srác kezébe a borítékká hajtogatott papírt, amiben a még bázison írt üzenetem lapult. Amikor elkezdte kibontogatni, megragadtam a csuklóját, és eltökélten, de sziszegve, hogy ne vonjuk magunkra a figyelmet, folytattam: – És nézz rám!

- Mi ez? – értetlenkedett továbbra is Tommy, mire legszívesebben felnyögtem volna. Már ez is nehezebben ment, mint gondoltam.

- Egyelőre ne érdekeljen. Viszont meg kell ígérned valamit, és most nem hülyéskedek, úgyhogy jó lesz, ha komolyan veszed, amit mondok – mondtam a lehető legmeggyőzőbb hangon, ami csak kitelt tőlem, miközben elengedtem a kezét.

Az izzadtságtól csúszós tenyeremet a nadrágomba töröltem, de egy pillanatra sem törtem meg a szemkontaktust a fiúval, akit annak ellenére a barátomnak tekintettem, hogy mennyi gondot okozott. Az Útvesztő szörnyűségei közben és után is képes volt kitartó és emberséges maradni, amiért őszintén csodáltam. Az is csak megerősített a bizalmamban, hogy nem voltak róla a Doboz előtti emlékeim. Nem is értettem, miért, hiszen Mary-t meg Christ rendszeresen láttam, de őt meg Teresát sosem. Különlegesek lehettek vagy másutt éltek? Nem tudtam volna megmondani, mert még mindig csupán homályos képek derengtek fel a tanórákról, a szürke falú szobákról, ahol az egyedül maradt gyerekek tengették a napjaikat, míg az újabb tesztek és kivizsgálások nem következtek.

- Meg kell esküdnöd, hogy nem olvasod el, amit írtam, amíg el nem érkezik az idő, és nem szólhatsz róla másnak – tettem hozzá a borítékra mutatva, mire Tommy a fehér, kissé gyűrött papírra tekintett. Az arca maga volt az összezavarodottság, és a szempárja sem sugallt mást, amikor felnézett. Szinte megsajnáltam, de akkor sem hagyhattam neki, hogy hamarabb elolvassa az üzenetemet. Az mindent megváltoztatott volna

- Milyen idő? És mégis honnan tu…

- Hidd el, francos kétséged sem lesz felőle – szakítottam félbe kissé ingerülten, majd tüzes tekintettel meredtem a nálam fél fejjel alacsonyabb srácra, akinek a vonásaiban egyre jobban ráismertem az ikertestvérére. Minden egyes újabb felismerés fájdalmas tüske volt a szívemben, és nem tudtam tagadni, hogy a lány árulása azért fáj annyira, mert túlságosan is szerettem.  Nem azért haragudtam rá, amiért nem mondta el. Hiszen az képtelenség lett volna! Nem is azért, mert a VESZETT átmosott agyú kis szolgája volt. Arról nem tehetett. Azért haragudtam, mert Ő volt. Annyi ember közül ő volt ott velem utoljára, és azt mondta, hogy rendben lesz. Minden rendben lesz…

- Most pedig esküdj! – ezúttal én voltam a soros, hogy türelmetlenkedjek, és legszívesebben megrántottam volna Tommyt a gallérjánál fogva, hogy felfogja a helyzet komolyságát. A szemeiben továbbra is értetlenség csillogott, de valami mély megértés mégis arra ösztönözte, hogy belemenjen a tervemben.

- Jól van – sóhajtott beletörődően, és lefejtette magáról a kezeimet. Egyenesen a szemeimbe nézett, amikor szépen, tagoltan és artikuláltan kimondta az ígéretét: - Esküszöm. Nem olvasom el, amíg el nem jön az idő, és csukva tartom a számat. De mié..

Nem hagytam időt a fiúnak további kérdezősködésre. Már így is túl sokat tudott, és féltem, hogy a kíváncsiságával elcsúfítja a hátralévő időmet. Tommy már így is úgy nézett rám, mint aki bármelyik pillanatban elveszítheti a fejét. Mondjuk, ha abból indulunk ki, amit Brenda mondott, lehet, hogy igaza is volt. Máris tudtam, hogy mi kattog a tisztársaim fejében. Jorge először még Perzseltföldön említette nekünk az Áldást, amit általában nagyobb, megmaradt városokban lehetett beszerezni. Csakhogy a szérum hiába lassította le a haláltusámat, az életem hasznavehetetlen lett volna egy fejéből kibámuló babaként. Akkor már inkább a halál.

- Rendben van. Ha megszeged az ígéreted, sosem bocsátom meg neked! – tettem hozzá komoran, és minden egyes szavamat végzetesen komolyan gondoltam. Élet-halál kérdésében sohasem vicceltem.

Összeszorult torokkal nézem, ahogyan Tommy zsebre vágja a papírt, amit a kezébe csúsztattam, majd bólint. Aztán miután visszatértünk az utastérbe, mindkettőnk figyelme a pilótára terelődött.

- Mindenki kösse be az öveket, mert hosszú út áll előttünk. Denverbe megyünk – jelentette be Jorge, mialatt 45°-ot fordított a gépen.

Mintha csak erre a bejelentésre vártak volna, Mary és Chris ébredezni kezdtek.

Sziasztok!

Ugyan kissé késve - fogjátok a Halloweenre meg a borzalmas ZH-hetemre -, de ugyanolyan szeretettel kisütve itt az új fejezet. Köszönjük mindazoknak, akik kitartóan még mindig itt vannak velünk, és személy szerint remélem, nem untatunk halálra titeket. Legyetek jók!

FantasyGirl