Chapter 25
w|c|k|d - newt
THE FINAL TEST

Valami nem volt rendben.
Fényességre ébredtem, de nem a megszokott meleg aranybarna, napraforgó sárga fényre, melyet a kitörése óta ontott magából a Napunk. Ez a fény fehér volt, akár a frissen hullott szűzhó. Hunyorogva nyitottam fel a szemhéjamat, és egy kényelmesen tág patyolatfehér szoba egyetlen matracán találtam magamat. A plafonról egyenletesen töltötte meg világossággal a helyiséget a mesterséges izzók sora, melyek egy pillanatra sem halványultak el.  Nem csak a falak és a mennyezet, de még a padló is fehér volt, ami azt a hatást keltette, hogy az egész szoba rettenetesen üres. Pedig a közepén ott pihent egy asztal meg egy szék. Ez volt az összes bútor. A szegényes berendezésénél már csak egy dolog volt ijesztőbb: hogy nem volt se ablaka, se ajtaja a helyiségnek. Nem volt semmi: se kijárat, se bejárat.
A gondolat a sajgó tagjaim, a fájdalomtól megfeszülő izmaim ellenére teljesen éber állapotba kapcsolta a testemet, így egy pillanat alatt felültem a koszosszürke matracon. A szívem hevesen lüktetni kezdett, de az elmém csak tompán reagált a látottakra. Próbáltam feldolgozni, hogy egyedül voltam. Több mint két éve annak, hogy felébredtem az aknában felfelé tartó Dobozban. Azóta nem volt pillanat, amikor igazán egymagam lettem volna, még ha sokszor magányosnak is éreztem magamat. Mindig voltak, akikkel beszélhettem, még ha nem is értettek meg, mindig ott voltak nekem. Azonban itt nem volt senki rajtam kívül.
Se Minho az állandóan szarkasztikus humorával vagy Tommy az idegesítő kérdéseivel. De még az a bökött Jorge sem, akinek az ütésétől még mindig lüktetett a vér az arcomban. Se Stan, se Serpenyő, egyetlen túlélő vagy elveszett bajtársunk sem. Azonban kétségtelen egyetlen arc hiányzott a legjobban. Minden hiányzott vele kapcsolatban: a kamillás illata, a törékeny, mégis erős teste a karjaim között, a nevetése, a mosolya, a hangja, az érintései, a csókjai… Ő maga, az egész lénye.
Talán ez valamiféle büntetés lett volna? Vagy ez volt a vége? Ez lett volna a Purgatórium, ahol vezekelnem kellett a bűneimért? Vajon meghaltam? kérdeztem magamtól sok mással egyetemben, mert teljes mértékben össze voltam zavarodva. Az utolsó, amire emlékeztem, az volt, hogy a Bergről leszállva egy hatalmas erődítménybe vezettek minket. Egyetlen fémhelyiségbe tereltek mindannyiunkat, ami aztán váratlanul a szellőzőkön keresztül megtelt egy fojtogató lila füsttel. Amikor menekülni próbáltunk, gázálarcos alakok lefogtak minket, és mielőtt tudatosulhatott volna bennem, mi történt velünk, elájultam.
- Hé! – a hangomat próbálgatva kiáltottam fel, de csak egy rekedtes nyögés szabadult ki belőlem, úgyhogy újra megköszörültem a torkomat, és felnyomtam magamat a nekem kreált ágyról.
A fájdalom beette magát a testembe, így biztos lehettem benne, hogy még élek. Még ha ez rosszabb is volt, mint meghalni. az Útvesztő legalább a kijutás lehetőségével kecsegtetett, de itt nem volt semmi. Vagy csak egy újabb illúzió lett volna? Annak kellett lennie, hiszen valahol be kellett hozniuk. Tehát valahol ki kellett jutnom.
- Hahó! Mit akarnak még tőlem? Mi a franc van az ígérettel, hogy megkapjuk az ellenszert? Mi a redves bökője folyik itt? Ez is csak egy újabb francos teszt? – kiabáltam úgy általánosságban senkinek és mindenkinek, de leginkább az Alkotóknak, akik azt reméltem, a falakon keresztül is meghallanak. Valamiért biztos voltam benne, hogy most is megfigyelés alatt vagyok, úgyhogy erősnek kellett maradnom. Akartak valamit, és nem adhattam meg nekik azt az elégedettséget, hogy lássanak megtörni.
Elzártam a rideg és rémisztő gondolatok útját a fejemben, és igyekeztem a légzésemre koncentrálni, miközben arra vártam, hogy történjen valami. Bármi.
De nem történt semmi.
Amikor legközelebb felébredtem, az asztalon egy palack hűs víz fogadott, aminek a felét első hajtásra megittam. A gyomrom utána furcsa hangokat adott ki, mert bár folyadékkal megtelítődött, már több mint egy napja nem ettem semmit. Az oldalam is szúrt egy sebtől, amiről eddig nem is tudtam, de hát nem is volt sok időm a sérüléseimmel foglalkozni az elmúlt hetekben. Amikor azonban beláttam, hogy egy újabb magányos nap elé nézek, rájöttem, hogy a legjobb az lesz, ha leltárt tartok. Addig is legalább eltereltem a figyelmemet a gyötrő gondolatokról.
Olyan volt ez a szoba, mintha összezárt volna a legfélelmetesebb gondolataimmal, és én mégis mindent megtettem, hogy elmeneküljek előlük. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a felmerült „mi van, ha…?” kezdetű mondatokat, melyek el akarták hagyni az ajkamat, de végül nem tették.
A két hete kapott karóra nyoma alatt vörös volt a bőröm, de a készüléknek már nyoma sem volt. A rohadt VESZETT-esek nem akarták, hogy tudjam, mennyi idő telik el. Ráadásul a fegyvereimet is elvették, még a bakancsomba rejtettet is. Ennek ellenére meghagytak csupa mocskosan, koszosan, véresen a szakadt ruháimba tátongó sebekkel. Dőlt belőlem a homok és mit nem adtam volna az előző menedéken található zuhanyzókért vagy csak egy kicsivel több vízért.
- Kicsit szűkmarkúak, nem gondolják? És miért nem mutatják meg magukat? Csak nem félnek tőlünk? – a tigrisektől, akik kiszabadultak a Colosseumból – Ezért választottak el minket?
Nem mintha választ vártam volna, de jólesett kiabálni. Az, hogy hallottam a saját hangomat, elhitette velem, hogy eléggé élek még ahhoz, hogy tegyek is valamit, és ne haljak meg tehetetlenül, egyedül egy ilyen helyen azok után, hogy olyan messze eljutottunk.
- Nem kapunk újabb feladatot? Mégis mit várnak, mit tegyek?
Egy gyenge pillanat erejéig meggyőztem magamat arról, hogy bármit megtettem volna nekik, ha csak egy újabb percre láthattam volna Mary-t. Egy ésszerűtlen pillanatig elhittem, hogy nagyobb szükségem van a kávészínszemű lányra, mint italra, ételre vagy alvásra. S ez valamelyest igaz is volt: a Tisztáson megvolt mindenem egy kényelmes - bár nem éppen kívánt – élethez: a Doboz mindig időben szállította az élelmiszerkészleteket, megvolt a nagy, szabad tér látszata és társak, hogy ne legyek egyedül. Mégsem éreztem, hogy élek. Nem véletlen akartam meghalni. Most azonban elvettek tőlem szinte mindent, így rá kellett ébrednem, hogy mégis mennyi mindenem volt akkoriban. Miért nem hagytak az Alkotók minket békében élni a Tisztáson?
Másnapra a tartaléknak tartott fél üveg víz eltűnt, és a helyére egy új került. Emellett kaptam egy adag sült húst zöldséggel meg kenyérrel, aminek egy éhező áhítatával estem neki. Az egyik sarokba rakott bidéként funkcionáló vödör helyére is tiszta került. Legalább ennyit megtettek azért, hogy komfortosabban érezzem magamat. Az izzadtság és alvadt vér szaga émelyítően undorító volt, de már hozzászoktam az Útvesztő vaskos falai közé zárva. Viszont ott sosem kellett ilyen kis helyen éreznem, és sosem gondoltam volna, hogy a zárt tér ennyire felerősítheti a szagokat.
Amikor éppen nem a szag idegesített, akkor a világítás. A francos fényeket egy másodpercre se kapcsolták le. Soha. És nem volt semmi, amivel elterelhettem volna a figyelmemet, úgyhogy a harmadik napon előtörtek az elkerülhetetlen, szellemként kísértő gondolatok.
Mi történt a többiekkel? Túlélték egyáltalán azt a fullasztó füstöt? Miért vagyunk elválasztva? Vajon ők is be vannak zárva vagy csak én vagyok kivételes?
Arra gondoltam, hogyha a VESZETT-nek a kezdetektől fogva az volt a célja, hogy kiszitálja közülünk azokat, akik szerintük nem érdemesek megmentésre, akkor jó munkát végeztek. Ugyanis a Bergre a két Buggyanttal együtt tizenhárman szálltunk fel. Vagyis az Útvesztő-kísérletet és a Tűzpróbát a kezdeti 100 főnek épp hogy tizede élte túl.
A fickó, aki a repülőgépen utazott velünk semmit sem volt hajlandó elárulni nekünk, miután alulmaradt az összefogásunkkal szemben. Valószínűleg nem akarta megkockáztatni, hogy még valamiben csalódást okozzon a feletteseinek. Egyetlen kérdésünkre sem felelt, még a kezében tartott aktája is többet elárult, mint ő: II. fázis: tűzpróba.
Kegyetlenül jó elnevezésnek tartottam, hogy így bélyegezték meg a Perzseltföldön keresztülvezető utunkat. A hőség olyan elviselhetetlen volt olykor, mintha egyenesen tűzön gázoltuk volna át. A villámok megint csak megtizedeltek minket húst is leégető erejükkel. Még mindig hányingerem volt a látványtól, ami bevillant ahányszor csak a vihar estéjére gondoltam. Ilyenkor örültem, hogy nem volt lehetőségem sokat enni.
Az étel gondolatára újra felmordult a gyomrom. Rájöttem, hogy fölösleges tartogatnom. Amit kaptam, meg kellett ennem, mert adtak újabb adagokat. Bár az óvatosság azt diktálta, hogy rejtsem el, hogy ne vihessék el a megmaradt vizet vagy éhínségesebb időkre tartogatott húst, nem volt helyem sem, ahová eldughattam volna. Teljesen az ő kényükre-kedvükre voltam bízva.
Ezúttal egy szót sem szóltam. Csak némán a gondolataimba merültem, a matracon ülve, a hátamat a hideg falnak döntve. Vártam.
Az egyedüllét egyik legnagyobb veszélye volt, hogy az ember túl sokat töprengett. A következő nap újabb kérdések gomolyogtak a fejemben.
Miért lennék más, mint a többiek? Talán karanténba zártak? Betegebb lennék, mint ők? A tüneteket figyelik rajtam? De hiszen nem érzem, hogy megőrülnék. Legalábbis az, hogy ezen gondolkozom, már önmagában azt bizonyítja, hogy nem bolondultam meg. A kattantak nem tudnak arról, hogy Elborultak. Vagy legalábbis nincsenek olyan állapotban, hogy megosszák velünk mit gondolnak. Jorge szerint azok lehettek csak igazán betegek, akikkel első nap találkoztunk az ablakrácsainkon keresztül. Számukra már nincs ráció az életben, inkább állatok, mint emberek. Nem számít nekik, hogy fajtársuk-e a másik vagy sem. Semmi sem számít a túlélés, de ilyenkor már túl késő. A kór idővel úgyis le fogja gyűrni őket.
Vagy ez lenne az út a gyógyuláshoz? Ez lenne a sokat emlegetett „ellenszer”?
Úgy éreztem, rothadok. Bár a helyiség steril volt, én magam és a ruháim koszosak és büdösek. Már majdnem három hete ugyanazt viseltem, és meg sem tudtam volna számolni, hogy rajtam kívül hány ember vére színezte a barna szövetet. Ahányszor csak magamra pillantottam, újra eszembe jutott, hogy mennyi tisztársat nem sikerült megmentenem, hányakat hagytam meghalni. Bűntudat nyomasztotta a lelkemet, pedig mindig is úgy gondoltam, hogy a megbánás egy felesleges érzelem. Csupa időpocsékolás, hiszen ami a múltban történt, azon úgysem tudsz változtatni.
Mégis valami sötét telepedett a lelkemre, és sem a fény, sem a szoba fehérsége nem tudta kiirtani azt onnan. Ha valamiféle gyógyszert tettek a kajámba, italomba vagy a levegőbe, meg sem éreztem. Egyre csak rosszabbul és rosszabbul voltam.

A hetedik napon kezdtek előtérbe kerülni a legborúsabb gondolataim.
Ki fognak engedni valaha? Miért tartanak még életben: adnak vizet és ételt? Miért nem hagynak meghalni? Mi értelme egyáltalán élni, ha minden szenvedést csak egy újabb követ?
Ekkor kezdett el halványodni előttem Mary képe. Az ő Tisztáson való megjelenése adott értelmet a létemnek, a küzdelemnek, amiben addigra már nem hittem és egy jobb világnak. Azonban amikor már nem tudtam pontosan felidézni az illatát vagy, hogy milyen volt a mosolya, ami csak az enyém volt, kezdtem elveszíteni a hitemet.
Ólomsúllyal nehezedett rám a gondolat, hogy lehet, hogy mindenki, akivel törődtem, akit a barátomnak tudtam, akiért a tűzbe mentem volna, meghalt. Üresnek éreztem a világomat nélkülük, és a magányom mérget fecskendezett az ereimbe. Elképzeltem őket eszméletlenül elterülve a földön egy laborban, meg kiterítve egy boncasztalra, mint Albyt és a többieket láttuk az Útvesztőből szabadulva.
A szemem előtt pergő képektől már a falat kapartam a körmömmel, és nem bírtam tovább. Ötnapnyi hallgatás után újra üvölteni kezdtem a képzeletbeli ajtón túlra.
- Elég volt a hallgatásból! Elég! – először megtört volt a hangom, és a rekedtségtől alig voltak kivehetőek a kétségbeesett szavak. - Miért nem mondják el, mi történik? Mi van velem? Ha továbbra is csak kísérleti patkánynak akarnak használni, miért nem hagynak inkább meghalni?
Azt hittem, hogy türelmesebb vagyok. Nyugodtabb embernek ismertem magamat. Egy hét után mégis feladtam. Csak azért tudtam követni az idő múlását a soha ki nem hunyó fényességben, mert a Tisztáson két év alatt tökéletesre fejlesztettem a pontos ébredésemet: épp egy pillanattal a kakas kukorékolása előtt keltem. A békés, álomtalan alvás és a napok számolgatása tartotta bennem a lelket, de már nem bírtam tovább.
Idejére se emlékeztem már, mikor ejtettem könnyeket utoljára, de ekkor eltört bennem valami. Sirattam a kilátástalan jövőt, a magányomat, a halottjainkat, a többieket és magamat. Sírtam, míg el nem fogytak a könnyeim és már nem hallottam a koppanásaikat a padlón.
Amikor felkeltem, ezúttal nem fogadott sem étel, sem ital. Csupán egy fehér lap, egy boríték és egy toll pihent az asztalon. A plafonról pedig egy hurokban végződő kötél lógott le.
Az üzenet kísértetiesen egyértelmű volt, nem kellett hozzá sok ész, hogy összeadjam az egy meg egyet. Azt akarták, hogy írjak egy búcsúlevelet, majd végezzem be azt, amit az Útvesztőben nem sikerült. Szinte hallottam őket suttogni: úgyis meg fogsz halni, itt az utolsó esélyed, hogy te magad tedd meg. Szinte éreztem a hűvös ujjaikat végigszánkázni a testemen, ahogyan libabőrös lettem. Szinte biztosan tudtam, hogy ez is csak egy újabb teszt, és nem akartam a játékszerük lenni. Nem akartam úgy meghalni, ahogyan ők mondják. Nem akartam a kedvükre tenni.
Visszatértem a legjobb fegyveremhez: a hallgatáshoz.
Kitörés ide vagy oda, majdnem kéthétnyi bezártság és a szomjúság egy épeszű ember agyát is kikezdte volna már. Ekkor kezdődtek hát a hallucinációim.
Olyan valódinak tűnt! Amikor kinyitottam a szememet egy ismerős barna szempárral találtam szembe magamat. Minden benne volt, amit valaha akartam és az is, amit nem: bátorság, elszántság, szeretet és csalódás, sajnálat, hűvösség. Sosem gondoltam volna, hogy egy szemben ennyi érzelem tükröződhet. Tudtam, hogy ismerem a szempár gazdáját, de egy pillanat erejéig nem akartam hinni a szememnek.
Mary patyolat tisztán, egyetlen koszfolt nélkül hajolt fölém. Az arcán egyedül szeplők törték meg hamvas bőrének gyönyörű egysíkúságát. A haja dúsan, frissen mosottan borult reánk, és a tincsei már majdnem az arcomat csiklandozták. Egyszerű nyári ruhát viselt, sárga százszorszép mintákat varrtak a fehér anyagra. Valamiért úgy rémlett, mintha láttam volna már ezt a ruhát. Mintha őt láttam volna már ebben a ruhában. Persze az lehetetlen volt.
- Mary? Te meg… Ez hogy lehet? Álmodom? – a szavak inkoherensen csúsztak ki a számból, és a könyökeimre tornáztam magamat, mire a lány hátrébb húzódott. Olyan arckifejezést öltött, amit még sohasem láttam rajta.
- Css… Maradj csak! – nyomott vissza finoman az ágyra, majd pehelykönnyű érintésekkel végighintette az arcomat. Letörölt néhány verejtékcseppet a homlokomról, miközben én lehunyt szemmel élveztem hűvös ujjait forró arcomon. Lázasnak éreztem magamat: az egész testem nehéz és fáradt volt, mialatt forróság töltötte meg az ereimben a véremet.
- Igyál! – tartotta a számhoz a vizes palackot a lány, mire én engedelmesen befogadtam néhány kortyot a hűsítő italból.
Megkönnyebbült sóhaj tört fel a torkomból, amikor végigfolyt benne a folyadék, majd hunyorogva újra a tevékenykedő lányra néztem. Szomorúnak látszott, ahogyan végigtekintett szerény lakrészemen.
- Nem írtál semmit. Miért? – kérdezte halkan, rám tekintve, mialatt a tenyere a mellkasomon pihent. Tekintetem az asztalra és az érintetlen levélpapírra csúszott.
- Nem akarok búcsúzkodni – vallottam be. Ő volt az egyetlen, akinek őszintén elmondhattam, miért. Előtte nem volt titkolnivalóm. A legnagyobb titkomat is tudta, annál jobban pedig semmit sem szégyelltem. – Ha megtettem volna, azzal valóságosnak tűnt volna, hogy vége. Nem akartam, hogy vége legyen, mielőtt újra látnálak.
Mary bánatosan rám mosolyodott, és végigsimított az arcélemen. Vizslató szemei tele voltak csodálattal és félelemmel. Azokra a sivatagi estékre emlékeztettek, amikor egymás fülébe súgtuk a titkainkat, amikor soha nem akartam kiengedni a karjaim közül, amikor meg akartam mondani neki, hogy mit érzek iránta.
- Beteg vagy – a lány finoman a homlokomra tette a tenyerét, mintha a lázamat akarta volna megmérni. Szavai figyelmeztetőek és aggódóak voltak, nem offenzívak.
- Voltam már rosszabbul is – erőltettem meg magamat, hogy a torkomban lévő kaparás ellenére meg tudjak szólalni. – Máris jobban vagyok, hogy itt vagy.
Fizikailag egy cseppet sem éreztem magamat jobban, de a lelkemen könnyített, hogy mellettem volt. Épen, egészségesen, életben. Ez volt számomra a legfontosabb. Megint lehunytam a szememet, és csak akkor nyitottam ki, amikor Mary újra megszólalt. Dallamos hangja mintha visszarángatott volna az életbe.
- És ha nem tudsz meggyógyulni? – kérdezte puhatolózva a szívverésem lassú ütemére dobolva a mellkasomon.
Megemésztettem a szavait, és alaposan végiggondoltam a választ. Végig a szemeibe néztem, miközben lassan feleltem:
- Már rég halott voltam, mielőtt találkoztam volna veled – ismertem be a szívem legmélyén didergő, legrejtettebb gondolatomat. – Nem jelentene nagy különbséget, ha tényleg meghalnék.
Nem kellett látnom ahhoz Mary arckifejezését, hogy tudjam, hogyan fest. Hogy mennyire csalódott és dühös, amiért ezt mondtam, amiért ilyen önző vagyok. Sosem vágta még a fejemhez, mert még sosem mutattam meg neki ezt az énemet, pedig az voltam. Jobban, mint ember lehetett.
- De nem fogom feladni a küzdelmet. Nem végzek magammal – ráztam meg a fejemet, és már alig láttam, mert a tekintetemet sós könnyek homályosították el.
Eszembe jutott, milyen volt a kemény betonfalon függeni, az indákban keresni az utolsó menedéket, majd szembenézni egy táblával, ami csak biztosított róla, hogy az életem nem a sajátom. Vakmerő tettnek tűnt eldobni ezt az életet, és hinni abban, hogy a következő majd jobb lesz. Már nem hittem az újraszületésben, de ha másképp lett volna, sem akartam volna visszatérni. Erre a Földre nem. Így nem.
- Miért? – szólalt meg Mary olyan halkan, hogy azt hittem, csak suttogja, de akkor is válaszoltam, mert még eszemben volt, hogy miről beszélgettünk.
- Ha megtenném, sosem bocsájtanál meg.
A lány felállt mellőlem, de már nem a szép ruháját viselte. Ez is fehér volt, de olyan, mint a nővéreké… vagy a tudósoké a VESZETT bázisán. Meg akartam kérdezni, hogy miért viseli ezt, de túl gyenge voltam. Nem tudtam eldönteni, hogy a betegség küzdött-e le vagy volt valami a vízben, amivel megitatott, de a fejem tehetetlenül oldalra billent, és résnyire nyitott szemekkel néztem, ahogyan egy ismeretlen nő előtt kinyílik egy ajtó, majd távozik az egyszemélyes börtönömből.
Egy másodperccel később magába szippantott a sötétség.
Még három napig lázálmok közt vergődtem. Képzelődtem, kiáltoztam, és megpróbáltam lekaparni magamról a bélyeget, amit a lapockám fölé nyomtak. Nem akartam a Ragasztó lenni, nem akartam Buggyant lenni, nem akartam tisztárs lenni, nem akartam egy halott fizikus nevét viselni, nem akartam Newt lenni. Nem akartam élni.
Kísérleti alanyként nem.
Már nem tudtam követni a napokat, de egy ideig még lábadoztam. Aztán új rendszert találtam az életemnek ebben a zárkában: ettem, ittam és fitten tartottam magam. A mozgás segített. Ha nem is tudtam sok mindent csinálni, legalább volt mire koncentrálnom. Már nem zavart a rám száradt izzadtság, akkor sem ha csak jobban fáztam tőle a hideg éjszakákon. Ilyenkor átöleltem magamat, és azt képzeltem, hogy Mary velem van.
Szerettem volna hinni benne, hogy küzd és nem adja fel, bármiféle tesztek elé is állítják. Miatta akartam erős lenni, úgyhogy megembereltem magamat, és nem hagytam, hogy őrületbe kergessen a magány.
Ettől függetlenül a kamilla illatú lány rendszeresen megjelent az álmaimban.
- Hogy bírod? – suttogta a fülembe úgy, hogy a lehelete bizsergette a bőrömet. Minden porcikája leképződött az enyémen, ahogyan hozzám simult egy vékony pokrócba burkolva.
- Jól – vágtam rá belefeledkezve a pillanatba, kiölve magamból minden negatív gondolatot. A Tanácsterem mögötti erdő egy rejtett zugában üldögéltünk a felsejlő csillagok alatt távol mindentől és mindenkitől. Csend vett körül minket, a falakon túl a Siratók is csendesek voltak.
- Hazug – kuncogott Mary a nyakhajlatomba, mire mosolyra húzódott a szám a válaszom keserű tartalma ellenére.
- Nem tudom azt mondani, amit hallani akarsz, úgyhogy miért kérded? – cukkoltam, mert könnyednek éreztem a lelkemet. Mindaz a szörnyűség, ami körülöttünk történt, eltörpült most, hogy egymást karjaiban voltunk, és a szívünk egy ritmusra vert.
- Mert azt várom, hogy egyszer őszinte legyél – mondta komoran a lány, miközben felemelte a fejét, hogy egyenesen a szemembe nézzen. - Hozzám. Magadhoz.
Nyeltem egyet, mert úgy éreztem, elolvadok a tekintetétől. Sosem gondoltam volna, hogy lehetek ilyen gyenge. Mary közelsége azonban azzá tett.
- Akarsz valami őszintét hallani? – vetettem fel, és körültekintően megvártam az apró bólintását, mielőtt újabb megszólalásra nyitottam volna a számat.
Szeretlek.
Mondtam volna, de a szó elmorzsolódott az álom határán.
A testem előbb lett éber, mint az elmém: hogy hamarabb nyílt fel a szemem, mint feldolgoztam volna, hogy valaki rázogatott, hogy ismerős hangokat hallottam, a monoton fényt árnyékok törték meg, és hogy az a szempár bámult le rám, ami álmomban is mindig velem volt.
- Hercegnő?


Sziasztok!

Láttátok már a Tűzpróbát? Nekem 2 hete nyílt rá lehetőségem, és igencsak vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Az nem zavart, hogy már az elején egészen más irányt vett fel a történet, mint a könyv, hiszen ha ők ezt reálisabbnak, izgalmasabbnak találták, ám legyen. (Bár ebben mi volt a Tűzpróba?) Viszont főhőseink így inkább menekültek egyik helyről a másikra, mintsem lett volna igazi céljük. Sajnos a jellemük nem ütközött ki eléggé, mert elnyomta őket a sok akció, de legalább a látványvilágot fantasztikusan megalkották. Sok minden, amit mi is kivettük Dióval kimaradt a filmből - hála Istennek Wes Ballnak! -, viszont olyan dolgokat is raktak bele, amit kár volt. Pl. a haldokló, beteg embereink mióta ugrálnak úgy, mint valami mutáns szörnyek, hogy végigkergethessék és majdnem megöljék a szinte teljesen egészséges főhőseinket? Illetve hogy a bánatba terjedt el ennyire a vírus, ha a levegőn keresztül nem terjed csak sebbel (karmolással vagy harapással)? Ebből a szempontból a könyv sokkal logikusabb volt. És a vége! Miért? Miért kellett Thomast Tris Prior meg Katniss Everdeen nyomába állítani, hogy kinyírja Ava Paige-t? Az a nő nem egyenlő az elnyomással és a VESZETT-tel, a felfogása nem helyes. Viszont cserébe olyan izgalmakat csempésztek a filmbe, hogy én aki már rég olvastam a 3. kötetet és az előzménykönyvet is, se tudjam, hogy mi lesz a Halálkúrában. A színész játékba viszont nem lehet belekötni, a régi szereplők hozták a formájukat, az újak jól teljesítettek. Szóval igazából egyedül a forgatókönyvvel tudnék kötekedni, de kivárom, mit hoznak ki a harmadik filmből... Nektek mi a véleményetek?
Addig is itt a mi verziónk. Ez hogy tetszik nektek? Tudom, kicsit depresszív rész volt, de sok minden kiderült benne Newt gondolkodásmódjáról. Mit gondoltok, hogyan tovább?

FantasyGirl

4 megjegyzés:

  1. Drága FantasyGirl!

    Egyszerűen nem találok szavakat! Valóban, a rész eléggé depresszív lett, és voltak is benne olyan részek, amiket többször is végig kellett olvasnom, mert az agyam képtelen volt felfogni az szavak értelmét. Leginkább az döbbentett meg, hogy annyira jól át tudtad adni a dolgokat, mintha egy könyvet olvastam volna, vagy esetleg filmet néztem volna; tökéletesen el tudtam képzelni mindent.
    Szerintem eddig ez a rész hatott rám a legjobban, teljesen bele tudtam magam élni Newt helyzetébe, ami miatt kicsit el is érzékenyültem, ha egyáltalán ez lehetséges az ilyen helyzetekben. :')

    Kicsit zavarosak voltak a dolgok, a gondolatai és amiket átélt, nekem egy ponton túl agresszívnek is hatott valahol - oly' annyira, hogy már az is megfordult a fejemben, hogy ez nem a Kitörés miatt van-e így? Bár nagyon reménykedem az első pillanattól fogva, hogy elolvastam a Halálkúrát abban, hogy ti nem fogjátok a történet bizonyos cselekményeit követni, amiket most le sem írok inkább, szerintem minden Newt kedvelő tudja, hogy miről beszélek. :( Így nem akartam abba sem belegondolni, hogy ez lehetséges, de egyszerűen nekem az egész rész arról tanúskodott, hogy de bizony, Newt is elkapta a Kitörést. Ami miatt az egyik szemem sír, a másik pedig nevet. Mert hát minden jogotok meglenne arra, hogy ilyesmit írjatok, hiszen úgy gondolom, hogy magának a könyvnek is egy igen fontos mozzanata volt ez a dolog. :')

    Mikor Mary is felbukkant még a fejezet közepe felé valahogy, kicsit megtévesztett a dolog, egy pillanatra tényleg el is hittem, hogy ő volt az, és el is szomorodtam, amiért az akkor még nem lehetett igaz. Egyszerűen fájt olvasni Newt szenvedéseit, és még sohasem éreztem ekkora dühöt az Alkotók iránt, mint most. Még a könyvben sem. :/
    (Kicsináljátok itt az épen megmaradt idegszálaimat is nekem. xDD)

    Jajj és az a bizonyos szeretlek szó! Bár eddig még csak Newt gondolatain keresztül jelent meg, most erősen elkezdtem azon gondolkodni, hogy ki mondaná ki először. Logikusan Maryre következtettem, aki az első csókjukat is kezdeményezte, de aztán belegondoltam, hogy mi van, ha ezúttal Newt lesz a "tökösebb"? Mondjuk én még mindig a lányra tenném le a voksomat, hogy hirtelen kirobban belőle ez a szó esetleg egy veszekedés, vagy hirtelen esemény kapcsán, mintsem meghitten, ölelkezve, magukban beszélgetve. Nem tudom, valahogy ez nekem nem tűnik annyira az ő stílusuknak. Ennek ellenére egyik verziót sem vetném meg. :D Még azt sem, hogy Newt kezdeményezze, az olyan édes lenne szerintem.
    Ez a pillanat nekem már nagyon kezd érni, és remélem, hogy minél hamarabb be is fog következni, mert szerintem enélkül nem is lenne igazi a történet; és nem hinném, hogy ti is ki akarnátok hagyni. :3

    És mindennel tökéletesen egyetértek, amit a Tűzpróba filmes változatával kapcsolatban mondtál el. :) Nekem is leginkább az fordult meg a fejemben, hogy mi volt ebben a Tűzpróba? Inkább csak az életükért és a szabadságukért menekültek. De mondjuk én mindig azt hangoztatom az érdeklődő ismerőseimnek, hogy elkülönítem egymástól a könyvet és a filmet, szerintem mindkettő nagyon jó alkotás, a film látványilag üt nagyot, a könyv meg inkább tartalmilag. :) Ennek ellenére ha választanom kellene a három kötet közül, még mindig a Tűzpróbára tenném le a voksomat, hiába örültem a ti esetetekben, hogy ez a második rész kicsivel rövidebb lett, mint az első, és mint a harmadik lesz majd.
    Egyébként az előzmény részt olvastad már, ha szabad érdeklődnöm? :) Én azzal kezdtem, mikor megkaptam őket ajándékba.

    A folytatással kapcsolatban semmit sem tudnék megtippelni, egyszerűen tényleg csak reménykedek, hogy néhány karakter nem végzi majd úgy, ahogy a könyvben tették. :') Próbálok ezen a szinten egy teljesen különálló történetként tekinteni a tiétekre, és elvonatkoztatni a könyvről. És azt kell mondjam, hogy eddig abszolút könnyű dolgom van, mert hasonlóan "csodálatos" világot festetek le elém. :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága B.!

      Hát jó sok szomorú dalba és hajnali kelésbe került, hogy ilyen legyen a fejezet eredménye, mert nem volt könnyű teljesen átszellemülni Newttá, ahogyan az öngyilkos gondolatok közt csapong, folyamatosan képzeleg és már azt sem tudja, mi álom és mi valóság. Viszont nagyon örülök, hogy szerinted sikerült átadnom azokat az érzéseket, melyeket szerettem volna!
      És de, igen, a Kitörés már alaposan ott bujkál Newtban, ezért is ennyire zavarosak a gondolatai, (plusz rátört egy lázas betegség) de egy kicsit a betegség lefolyásának menetét is megváltoztattuk, illetve a vége határozottan NEM az lesz, mint ami a regényben volt. Viszont az érzelmi feszültségek miatt mindenképpen bele szerettük volna építeni a betegséget. Így pedig a fejlécen szereplő idézet benne lesz a történetben...
      Ami a Szeretlek szócskát illeti, az már biztos, hogy most már Newt beismerte magának, hogy mit érez, most már csak meg kellene beszélniük a lánnyal, hogy hányadán állnak. De vajon lesz-e erre egyáltalán alkalmuk? Mindenesetre nagy örömmel olvastam a teóriáidat azzal kapcsolatban, hogy ki és milyen körítéssel mondhatja ki azt a bizonyos szót, és el kell ismernem, hogy nem is állsz olyan távol az igazságtól
      Huh, akkor nem csak én éreztem így. Megnyugtató ezt tudni, és tényleg külön kell tekinteni a filmet és a könyvet. Én nem is tudom, melyiket választanám, mindegyikben van, amit szeretek és olyan is amit nem, de azokat erősen elnyomja az, amit szeretek.
      Igen-igen, volt szerencsém már olvasni az előzmény-történetet. Külön könyvként jó volt, de sajnos nem válaszolta meg azokat a kérdéseket, melyekre kíváncsi lettem volna. Engem ugyanis inkább a VESZETT oldaláról érdekelnének dolog. De majd a Fever Code-ban talán... Majd legközelebb, meséld el, neked, hogy tetszett ;)
      Jaj, nagyon szépen köszönjük és köszönöm, hogy vagy nekünk! Igyekszünk végig élvezhető történetet írni! <3

      Ölel, FantasyGirl

      Törlés
  2. Kedves FantasyGirl!
    Ez volt az a rész, amitől nagyon féltem. Miután elolvastam Thomas "kínzását" a fehér szobában, nagyon ellentétes érzések kavarogtak bennem. Egyszerre voltam kíváncsi arra, hogy vajon Newt számára mit szántak itt, és hogy viselte azt, de ugyanakkor nagyon nem akartam tudni róla. Most pedig itt van ez a fejezet, amiben az előbbi kívánságom valósult meg, és nem csalódtam benne.
    Az egész száz százalékosan hiteles volt számomra, minden mozzanatában éreztem, hogy ez valóban tartozhat Newthoz, sohasem zökkentem ki ebből az érzésből olvasás közben, ami a te tehetségedről árulkodik kimondatlanul is! :)
    A Colosseumból kiszabadult oroszlánok... Azt hiszem, ez vált a kedvenc motívumommá a történet során. Ezt olvasva azonnal az első részek jutottak eszembe, azzal a szép képpel, amin a "We are the lions" felirat díszeleg, ha nem csal a memóriám (az ilyenek általában megmaradnak a fejemben). :)
    Azt hiszem a legnagyobb kihívás egy ember életében az, ha nem tud senkivel sem beszélgetni, hiszen társas lények vagyunk, szükségünk van másokra, akikkel megoszthatjuk a gondolatainkat, különben előbb-utóbb megőrülünk. Te az ilyesfajta elzártságot tökéletesen lefestette előttünk, élveztem olvasni, ahogy Newt végigjárja ennek az egyedüllétnek a fázisait. Talán íróként is nagy kihívás ilyet írni, hiszen nem tudsz a párbeszédekre támaszkodni, csak az illető gondolatai vannak a középpontban.
    A Veszettet most nagyon megutáltam, amiért kihasználták Newt legnagyobb gyengepontjait: Maryt és az öngyilkosság gondolatát. Úgy vélem, ez a bezártság is egy próba volt a részükről, de ez már a kegyetlenség határait súrolja. Senki sem érdemli, hogy ezt tegyék vele.
    Mary első megjelenésénél nem tudtam eldönteni, hogy a fiú csak képzelődik-e vagy ez valóban megtörténik, de valahogy nem éreztem Mary faggatózását hitelesnek, a lány szerintem nem kérdezősködni ezzel a témával kapcsolatban, inkább csak csendben végighallgatná a fiút a jelenlétével támogatva őt, ezért úgy döntöttem, hogy csak álomkép lehetett ez a találkozás.
    Jaj, fangirl szívem majdnem kiugrott az izgalomtól, amikor Newt majdnem kimondta azt bűvös sz-betűs szót! Gondolom ezek után már nem egyhamar lesz alkalma megvallani az érzéseit, így már most fúrja az oldalam, hogy mikor fog valóban elhangzani közöttük a vallomás.
    Hercegnő... Ez az új kedvenc becenevem :)
    Köszönöm, hogy ilyen remekül megírtad ezt a fejezetet, nem lehetett könnyű ilyen lelkiállapotot ábrázolni.
    Puszi, Kat

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Kat!

      Nem hazudok, ha azt mondom, ez volt a történetben a számomra megírandó fejezetek közül a legnehezebb. Féltem tőle, nem tudtam, meg tudom-e írni jól, ráadásul ráhangolódni se volt semmi. Féltem, hogy megunjátok, félbehagyjátok, átugorjátok, hiszen cselekményileg szinte semmit sem halad a történet, hanem Newt lelki tragédiáját, egyfajta összeomlását követhetitek végig benne. Ezért nagyon köszönöm a kommentedet, a megértésedet, nem is tudod, mennyit jelent, hogy éppen erről a fejezetről ilyen pozitívan vélekedsz!
      Rátapintottál az én kedvenc motívumomra is: a Colosseum oroszlánjai. (S valóban volt egy ilyen feliratú kép) Annyira tökéletes rájuk, hogy egyszerűen nem hagyhattam ki. A fejezet pedig most amiatt, amit te is írtál: a társas jelleg hiánya miatt vált a legnehezebbé.
      Valóban, ez is egy próba volt, a végső teszt, ahogyan a cím is mutatja, a VESZETT pedig kegyetlen, de így teszteli a tűrőképességük határát.
      Mary pedig... muszáj volt belecsempésznem a fejezetbe így vagy úgy, és a végén már valóban benne volt. A Hercegnő pedig nem maradhatott ki, ahogyan egyszer csak a következő fejezetek valamelyikében az a bizonyos szeretlek is el fog hangzani valamelyikük szájából... vagy nem is igazán így.
      Én köszönöm, hogy írtál! <3
      Ölel, FantasyGirl

      Törlés