24

CHAPTER

THE REFUGE

- MARY -

  Család. Attól a pillanattól kezdve, hogy a Patkányképű kerek perec kijelentette, Thomas és én már a kezdetektől fogva többek voltunk puszta barátoknál, a kócos hajú, mindig kíváncsi fiú volt az egyetlen, akinek az arca az eszembe jutott, valahányszor eme tünékeny fogalom átsuhant az agyamon. Ám abban a pillanatban, hogy Thomas ölelő karjai visszaadták a szabadságom és megláttam mindazokat, akikért az életemet is képes lettem volna kockára tenni, rájöttem, hogy a család túlmutat a genetikán – a sejteken és az ereinkben dübörgő vérplazmákon. Számomra ezek az emberek jelentették a családot, és soha, egyetlen tisztársamat sem árultam volna el, kínálhatott a VESZETT bármilyen csodagyógyszert az életükért cserébe.

 Elkerekedett szemekkel figyeltem a körénk gyűlt fiúkat és lányokat, miközben az ujjbegyeimmel lassan kitapogattam a legfrissebb zúzódásaimat, melyeken helyenként megült az alvadt vér. A B csoport tagjai közül már többen a földön feküdtek, rajtuk egy-egy eltökélt tisztárssal, miközben Minho és Serpenyő sorra megkötözték mindazokat, akik nem hallgattak a szép szóra.

- Szóval te vagy az a híres Mary, akiről a nyurga hermano beszélt – a homlokomra mély árkokat vájt az értetlenkedés, és még a szemöldökeimet is összeérintettem, miközben a számomra idegen szót ízlelgettem. Nem kellett hátra fordulnom ahhoz, hogy rájöjjek, ki állt a vállam vonalánál, de tekintettel arra, hogy még sohasem nyílt alkalmam rá, hogy szemügyre vegyem a legújabb társunkat, engedtem a kíváncsiságomnak.

  Jorge egy teljes fejjel magasabb volt nálam, az íriszei pedig épp annyira hasonlítottak a krémes étcsokoládéra, mint Newnak, jóllehet ezeket az apróságokat figyelmen kívül hagyva mintha egymás totális ellentétei lettek volna. Szőke és barna, kiegyensúlyozott és lobbanékony, sápadt és napbarnított. Képtelen voltam levenni róla a szemem, így hát megköszörültem a torkom, még mielőtt igazán kínossá vált volna a némaság.

- Te pedig a bökött, aki bevert Newtnak – replikáztam kissé lenézően. Nem kellett válaszolnia, magamtól is sikeresen összeraktam a kirakós darabkáit. Newt arcának alsó része enyhén megduzzadt, míg ennek a nagyképű plottynak elszíneződtek a jobb tenyerén található bütykei. Ilyesfajta sérülést csupán egy erős ütés okozhatott, és ahogy a kezét bámultam, jól láthatóan tudatosult benne, hogy ezzel én is tisztában voltam.

- Meg kell hagyni, elszálltak az indulatok. – Jorge elnevette magát, miközben hozzám hasonlóan összefűzte a karjait. - Milyen szót is használtok erre? Bökött? – Bár a tekintetéből pillanatok alatt kiolvastam, hogy tisztában volt a szó jelentésével, megvárta, amíg enyhén oldalra döntve a fejem bólintottam egyet. - Annak tartottam, amiért megbízott egy szép kis pofiban, de meg kell hagyni, bátor dolog volt tőled, hogy a barátaidat választottad.

 A kijelentését hallva akaratlanul elnevettem magam, ezzel megzavarva az A csoport vezéregyéniségeit. Newt szemforgatva fordult felénk, mialatt Minho mély lélegzetvételekkel próbálta túltenni magát azon, hogy a Buggyant fiú és én belevágtunk a szavába.

 Csak percekkel később, amikor Thomas ismételten nekilátott egy mélyenszántó monológnak, lett elég bátorságom ahhoz, hogy folytassam a beszélgetést.

- Ezt fura pont a te szádból hallani, aki képes volt elárulni a társait, csak mert velük nehezebb lett volna átvágni a Buggyantak városán – szúrtam oda gúnyosan, de félvállról, hogy igazán lazának tűnjön. Egy részem még mindig kétkedett a két új társunk megbízhatóságában, habár kétségtelenül hálás voltam nekik, amiért megmentettek a biztos haláltól. Víz nélkül hamar kiszáradtam volna, ráadásul a kiszámíthatatlan villámcsapások minden egyes alkalommal emberéleteket követeltek.

- Brendán kívül egyiküket sem nevezném a társamnak. Ők csak egy csapat Buggyant. Őrültek, akik mellém szegődtek, mert képes voltam megvédeni őket az igazán elfajzottaktól – elég volt kiejtenie a nevét, a szemeim egyből a lányt keresték. Brenda Thomas mellett állt, a fiútól alig egy karnyújtásnyira, a tekintete azonban szüntelen Teresát mustrálta. A jobb kezében szorongatott kést látva kicsit féltettem az egykori barátomat, míg a sötét íriszeiben megcsillanó megvetés elgondolkodtatott, vajon Thomas miket mesélt neki a fekete hajú lányról.

 Ahogy szépen lassan végigvezettem az elméleteimet a hármas kapcsolatával kapcsolatban, és túltettem magam a tényen, hogy lecsúsztam a harmadik helyre a fontossági listán, áttértem Jorge válaszának második felére. Azt mondta, a Buggyantak mellé szegődtek. Mivel már legalább egy hete magára hagyta azokat a szerencsétleneket, akikkel nem mellesleg Newt szerint eléggé egy hullámhosszon voltak, a srácnak legalább két hete a sivatagban kellett élnie. Ha ehhez még hozzá adtam azokat a napokat is, amikor még nem volt tisztában azzal, hogy megfertőződött, akkor a napok száma könnyedén elérhette a tizennyolcat.

- Mégis mióta vagy kint a sivatagban? – kérdeztem az egyik szemöldökömet a magasba emelve. Ezúttal a teljes figyelmemet neki szenteltem, de hiába néztünk farkasszemet, a karjaimat továbbra is összekulcsoltam, ezzel egy vékony pajzsot emelve kettőnk közé. Nem bíztam benne, és ez a kétkedő érzés percről percre csak erősödött bennem.

- Azon töröd azt a csinos kis buksid, hogyan lehetséges, hogy még mindig összefüggő mondatokban beszélek? Akkor azt ajánlom, tedd fel ugyanezt a kérdést magadnak is, hermoso.

 Ha bárki megkérdezte volna, fogalmam sem lett volna, mennyi ideig bámultuk egymást, ezzel felmérve az erőviszonyokat. Ő engem nézett, én pedig őt. A bicepszeit, az övére erősített kést és a piszkos textíliát, ami megvédte a Nap tűzforró sugaraitól. Valami nem stimmelt vele, ennek ellenére igazat kellett adnom neki, hisz ahhoz képest, hogy valamennyien fertőzöttek voltunk, egyikünk sem hasonlított az út közben látott Buggyant férfiakhoz és nőkhöz. Talán a VESZETT hazudott nekünk, és csupán a türelmetlenségük miatt kaptunk két hetet. Talán nem is voltunk betegek. Talán ezért választottak ki pont minket az Útvesztő-próbához. De aztán rájöttem, hogy Jorge sosem látta a Tisztást és a Siratókat. Ha pedig tényleg mind ennyire különlegesek voltunk, őt miért nem zárták be?

- A Patkányképű szerint legalább két hét, mire eluralkodik rajtunk a Kitörés. Ezért kaptunk ennyi időt arra, hogy megtaláljuk a menedéket – suttogtam végül. Csalódott voltam és dühös, amiért mindig találtam egy fekete lyukat, amit képtelen voltam befoltozni. Először Thomas megölése, amivel elérték, hogy találkozzon a két csoport. Most a látszólag tünetmentes haldoklás. Vajon a Kitörés miatt kavargott ennyi zagyvaság az agyamban?

- Akkor már válaszoltál is a saját kérdésedre.

 A hátunk mögött valaki felnyögött fájdalmában, ami mindkettőnk figyelmét egy teljesen új irányba terelte. Thomas és Newt sorra elvágták a lányok csuklója köré tekert madzagokat, ám Sonya hiába kérlelte őket, a fegyvereiket egyelőre még nem kapták vissza. Ez igencsak megnyugtatott.

- Indulás! Már fél napunk sincs hátra, nem vesztegethetünk el egyetlen másodpercet sem – ordította a Futárok Elöljárója, aki még annak ellenére is a vezetőnk maradt, hogy a Buggyantak városában minden egyes tábla az ellenkezőjét állította.

- Megkerüljük a hegyet? – kérdeztem Thomas mellé lépve, aki egy féloldalas, megfáradt mosoly kíséretében megrázta a fejét. Az amúgy is kócos tincsei ennek következtében a szemei elé hullottak, ami az arcán található mocsokkal keveredve igazán vicces külsőt kölcsönzött a fiúnak. Ez azokra az éjszakákra emlékeztetett, amikor az Útvesztőből visszatérve egyből a fekhelyek felé kocogott, mert annyira izgatott volt, hogy még zuhanyzás előtt el akarta mesélni Chucknak és nekem a legújabb felfedezéseit. A kis plottyos még mindig borzalmasan hiányzott.

- Arra már nincs idő. Megmásszuk! – A nagyjából kétszázötven méter magas dombot csupán a sziklás felülete miatt neveztük hegynek, de ahogy felfelé néztem, beleszédültem a méretébe. Meredek és nehéz út várt ránk, de tény, hogy a megkerülésével túl sok időt pazaroltunk volna el. Ez pedig olyan luxusnak számított, amit a jelen körülmények között nem engedhettünk meg magunknak.

- De… - Newt biceg. Őszintén kételkedtem benne, hogy a feszített tempó és a göcsörtös talaj jót fog tenni az ízületeinek, ennek ellenére befogtam a szám. Ha felhívtam volna a figyelmet az alvezérünk gyengeségére, Minho és Thomas gondolkodás nélkül a hosszabb utat választották volna, azt pedig Newt büszkesége képtelen lett volna megemészteni. Főleg, ha azon a plusz órán múlott volna a menedék megtalálása. – Okéság. Szerintetek jó ötlet, hogy őket is magunkkal hozzuk? – kérdeztem inkább a két fogoly felé intve. Teresa és Aris két külön, a kényelmünk miatt megtoldott kötelet kaptak a csuklójuk köré.

- Ugyan már! Olyanok, mint két pórázra kötött kutya. Hadd élvezzem ki a pillanatot! – Minho rántott egyet Teresa kötelén, majd egy hangos kacajt követően megismételte ezt a mozdulatot, de ezúttal már tényleg útnak is indult. Én csak néztem bambán, majd gyorsan felkaptam az egyiket a kettő, étellel és vízzel megrakott táskából, ezt követően pedig megkerestem Newtot. Mellé érve felvettem a fiú tempóját, aki utolsóként zárta a sort pont úgy, mint azon a napon, amikor kiszabadultunk az Útvesztőből.

- Az az érzésem, hogy jobban tetszik neki a kialakult helyzet, mint kellene – mutattam az ázsiai fiúra, aki mellett Jorge Arist vezette, valamivel kevesebb élvezettel. Newt ezen csak mosolygott, hisz hozzám hasonlóan ő is tisztában volt vele, Minho és Teresa ki nem állhatták egymást. Bele sem akartam gondolni, hogy fordított esetben a lány miket vágott volna a kikötözött sráchoz.

- Mi történt veletek, amíg távol voltunk? – felhúzott szemöldökkel, értetlenül fordultam a szőke fiú felé, aki ettől mintha egy kicsit elszégyellte volna magát a kérdése miatt. Ezt nem tudtam mire vélni.

- Arra a fél órára gondolsz? – Newt egy szusszanásnyi időt sem adott, rögtön bólintott, így én is azonnal folytattam: - Semmi. Kikötözték mellém, aztán magunkra hagytak minket.

- Nem így értettem. Történt köztetek bármi, amiről tudnom kéne? – Többször is elnyitottam a szám, de egyik alkalommal sem jött ki hang a torkomon, így hát nemlegesen megráztam a fejem. Newt egy darabig csak figyelt, majd elfordítva a sajátját, felgyorsította a lépteit és magamra hagyott.

 Egyszerűen nem értettem, miért történt mindez. Hogy miért nem tudtam bevallani neki az igazat, amikor Thomasnak igen. Miután a lányok visszatértek a rajtaütésről és lecserélték az őröket, Harriet kikötözte Thomast a számunkra épített cölöpök egyikéhez. A fiú úgy tíz percig pihent eszméletlenül, és már épp azon voltam, hogy feladva a büszkeségem segítségért könyörgök, amikor végre valahára kinyitotta a szemeit. Az első szavait csak nehezen sikerült megértenem. Annyira kiszáradt, hogy kapart a torka, de miután Teresa hozott nekünk egy kis vizet, le sem lehetett állítani. Számon kért azért, amiért titkolóztunk, amiért képes voltam kockáztatni az életem. Ezen nagyon összekaptunk, és végül durván a képébe vágtam, hogy ő sem volt teljesen őszinte, hiszen miután megszúrta magát, feltűnően megváltozott a kapcsolatunk. Került, mégis ragaszkodott hozzám anélkül, hogy ésszerű magyarázatot adott volna a viselkedésére. A végén már csak örültünk annak, hogy mind a ketten életben voltunk, nem mellesleg visszakaptuk a testvérünket.

- Biztos, hogy jó helyen járunk? Innen már látnunk kellene az épületet, nem? – kérdezte valaki közvetlenül előttem félig meddig gúnyosan, félig meddig kétkedőn. Észre sem vettem, hogy időközben az alig tizenhét fős csoportunk fele már elérte a hegycsúcsot.

- Biztos. Vagy te láttál egy másik kibökött hegyet, ami mögött elrejthették volna? Bármit, ami nekem nem szúrta ki a plottyos szemem? – kérdezte Minho, amitől Chris azonnal összerezzent. A B csoportos fiú arcát több helyen is lilás zúzódások borították, a viselkedése pedig elgondolkodtatott. Vajon kitől és hogyan szerezhette azokat a sérüléseket? Nem kellett atomfizikusnak lennem ahhoz, hogy egymáshoz illesszem a kirakós darabkáit. A fiúk azt hitték, Arishoz hasonlóan ő is áruló, és ezt az árat fizette érte.

 Úgy döntöttem, a védelmembe veszem.

- Nyugodjatok meg! Lehet, hogy álca védi. Meg fogjuk találni – kiabáltam, miközben a fiú mellé lépve én is a szemöldökeim elé emeltem a tenyerem, ezzel javítva a látási viszonyokon. A Patkányképű kerek perec kijelentette, hogy melyik égtáj felé bukkanunk majd rá a hegyre, ami mögött megtalálhatjuk a menedéket, előttünk mégsem volt más, csupán a már megszokott aranyló buckák és még annál is több homok. Ennek ellenére muszáj volt hinnünk benne, hogy a VESZETT nem hazudott ekkorát.

- Akkor jobb lesz sietni, alig három óránk maradt – sziszegte Newt a karjára erősített órára pillantva. A ridegsége elszomorított, de ahogy azt ő is említette, lassan kifutottunk az időből, az érzelmeinkre ezúttal már nem jutott elegendő.

 Minho Jorgéval és a két árulóval a nyomában elindult a lefelé vezető úton, és ezúttal Newt is a sor elejére került, mintha direkt fájdalmat akart volna okozni saját magának azzal, hogy a végtelenségig terhelte a sérült lábát. Elmélázva figyeltem, ahogy eltűnt egy nagyobb szikladarab mögött, és addig igazából észre sem vettem, hogy a többiekkel ellentétben egész idő alatt helyben álltam, amíg valaki meg nem kocogtatta a vállamat.

- Lehet, hogy nem ártana egy kis kocogás. Menni fog? – kérdezte Thomas az arcomat fürkészve. Szinte éreztem, ahogy megpróbált belelesni a gondolataimba, ami talán sikerült is neki, mert aztán megértően elmosolyodott azzal a tipikus vigyorával, ami azon az éjszakán is szellemként kísértett, amikor Newt és én összevesztünk a Konyha bejárata előtt.

  Gyorsan megráztam a fejem, és visszatartva egy keserű sóhajtást én magam is vidámságot erőltettem a vonásaimba.

- Hé! Egy napig én is Futár voltam – replikáztam, miközben a tenyereimet ökölbe szorítva beleboxoltam a tökfej vállába. Vannak olyan események, melyek a bekövetkezésük pillanatában még borzalmasak és kellemetlenek, de aztán ahogy szép fokozatosan emlékké válnak mosolygásra késztetik az embert. Az a nap is egy volt ezen ritka alkalmak közül. Hisz majdnem meghaltam egy nyamvadt tábla miatt, hát nem röhejes?

- Ne is emlékeztess!

 Thomas megpaskolta a vállamat, majd a többiek után futott, egy másodpercre rá pedig már én is mellette kocogtam. A szemeimet egész idő alatt az egyenetlen talajon tartottam, mert eszemben sem volt kitörni a nyakam alig három órával a cél előtt, a folytonos koncentráció ráadásul kelőképp lefárasztott ahhoz, hogy a gondolataim még véletlenül se kaphassanak szárnyra.

 Lefelé sokkal gyorsabbak voltunk, csupán fél órába telt az amúgy másfél-két órás út. Mire elértük a hegy lábát már mindenkiről folyt a víz, de megérte. Remélhetőleg elegendő időnk maradt arra, hogy egy gyors habzsolás után rátaláljunk a keresett helyre.

 De az is lehet, hogy tévedtünk, és egész idő alatt rossz irányban keresgéltünk. Két óra bóklászás után a harci szellem még a legkitartóbbakban is jól észrevehetően alábbhagyott.

- Itt nincs semmi – nyögtem, hiába voltam képtelen megállni, pedig a talpaim már égtek a fájdalomtól. Valahányszor csak arra gondoltam, hogy lehet, pár lépés múlva belebotlunk egy láthatatlan pajzsba vagy egy csapóajtóba, amit a homok miatt eddig nem vettünk észre, újra mozgásra kényszerítettem a végtagjaimat. Még volt huszonnyolc percünk és tizenkét másodpercünk vissza. Ki kellett használnunk őket az utolsó pillanatig.

- Srácok! – Mindenki egy emberként fordult a magát hangosan elkurjantó Chris felé. A fiú tőlem alig egy karnyújtásnyira állt. Egy tapodtat sem mozdult, mintha földbe gyökereztek volna a lábai. - Azt hiszem, jó helyen járunk. Ezt nézzétek!

  Kíváncsisággal telve sétáltam mellé. A fiú ajkai elnyíltak, a szemei elkerekedtek, ahogy a lábainál heverő, egy méter magas botot mustrálta. A fából készült cölöp tetején egy fehér anyag lógott, amit szél hiányában semmi sem lebegtetett, pedig egyébként pontosan úgy nézett volna ki, mint egy zászló. Végül Newt volt az, aki megérintve a botot, jobban szemügyre vette az anyagot, amire valaki fekete tintával a következőt firkálta: MENEDÉK.

- Ez valami vicc, ugye? Ez a fogpiszka lenne a menedék, amit már két hete keresünk? – Minho magából kikelve rúgott bele a fába, ami így könnyedén kifordult a homokból és a földre hullott.

- Húsz perc múlva kiderül – válaszolta a velem szemben álló nyurga fiú, majd megvetve a lábait, egyszerűen leült a bot mellé. Mindenki össze volt zavarodva, senki sem tudta, hogyan tovább, hisz nem tehettünk semmit. Mind lefeküdtünk a homokba, és vártunk. Valamire, akármire, de legfőképp: a VESZETT embereire.

 Amikor a Patkányképű először említette a menedéket, ösztönösen egy fémből épített erődre gondoltam. S azóta, valahányszor felidéztem magam előtt a célt, magasra emelt, vasból készült és ódon falak rajzolódtak ki a lelki szemeim előtt. A csalódottság mintha lyukat ütött volna a mellkasomba, tompán számoltam a másodperceket.

- Amint megkapjuk az ellenszert, én esküszöm, kinyírom őket! – szitkozódott Minho, aki Thomas mellé ülve, az orra alatt folytatta, szíve szerint mégis hogyan végzett volna az Alkotókkal. Akik közel feküdtek hozzá, élvezettel hallgatták a mesét, többen helyeseltek ezzel egy időben újabb és kegyetlenebb ötleteket adva a vágott szemű fiúnak.

 Az utolsó öt perc maga volt a pokol. Senki sem tudott magával mit kezdeni, belefáradtunk az értelmetlen zsörtölődésbe, a kajánk és a vizünk is elfogyott. Személy szerint én annyira eltompultam, hogy már Newt órájának csipogásától sem rezzentem össze.

 A fiú hangos visszaszámlálásba kezdett:

- Öt, négy, három…

 Azt követően, hogy elértünk az egyhez, egy hatalmas robbanást vártam, vagy legalábbis valami igazán hangosat, amit az igazi menedékhely felemelkedése követett volna, helyette semmi sem történt.

 Egészen újabb tíz másodperc leteltéig.

 Aztán a föld tényleg kettényílt méghozzá tizenhét szabályos, két méter átmérőjű kört kreálva öt-hat méterre a földbe szúrt bottól, ami a nagyobb karika középpontját szimbolizálta. A lyukak eleinte üresen tátogtak a végtelen mélység lehetőségével riogatva, de aztán mindegyikből egy henger alakú tartály emelkedett ki.

- Azok meg micsodák? – kérdezték többen is, miközben mindannyian szorosan egymás mellé húzódtunk úgy, hogy jól rálássunk az összes lehetséges veszélyforrásra. Az égbolton ragyogó Nap sugarai visszaverődtek a fémes tartályokról, ezzel megnehezítve a látásunkat, de még ennek ellenére is észrevettük a hengerek oldalára festett fekete betűket. VSZTT.

- Én már láttam ehhez hasonlókat – motyogta egy ismerős hang valahonnan a hátam mögül. Páran Teresa felé fordultak, azonban én képtelen voltam levenni a szemeimet az ismerős szerkezetekről. A fekete hajú lánnyal ellentétben nekem sosem lett volna elég bátorságom kijelenteni, hogy már láttam ezeket a tárgyakat, de be kellett vallanom, fura déjá vu érzésem volt, valahányszor a fény megcsillant az ezüstös felszínen.

- Meglepődtem volna, ha nem – sziszegte Minho, amin többen is elnevették magukat. Az érzelmeink túlcsordultak és összekeveredtek, már én sem voltam biztos benne, a félelem vagy az őszinte vidámság késztetett-e mosolygásra. Egyre csak azon kattogtam, vajon az én billogom mikor nyer értelmet. Minho és Harriet már elvezetett minket a menedékig, Teresa elárulta a tisztársait, Aris pedig segített neki, ahogy az egy igazi társhoz illet. Newt összefogta a két csapatot, amikor nem hagyta a hegy lábánál a lányokat és az észérveivel meggyőzte őket, hogy együtt sokkal több esélyünk volt az Alkotókkal szemben.

- Ilyen szerkezetekben tartották a Siratókat is.

 Az A és a B csoport tagjain egyszerre lett úrrá a pánik, és egy másodpercig sem kételkedtem benne, hogy Jorgénak és Brendának is elszorult volna a torka, ha tisztában lettek volna vele, mivel álltunk szemben. A szabadulásunk napjának minden eseménye egyszerre elevenedett meg a szemeim előtt. A hasonlóságok kísértetiesen megrendezettnek tűntek. A kikötözés, a megmentés, a kimerítő út a megfelelő helyig, ahol aztán elkerülhetetlen az összecsapás és a harccal járó áldozat.

- Biztos vagy benne, Teresa? – kérdeztem, jóllehet már egyikünknek sem volt szüksége a lány válaszára. Az összes tartály egyazon időben pattant ketté. A rés, ami a közepén keletkezett alig egy centiméternyi vastag lehetett, de végigtekeredett az egész hengeren, mint amikor valaki feltört egy nyers tojást. Az ezt követő mozdulatlan, bénító némaság elviselhetetlen volt.

 Magamban huszonötig jutottam, amikor Serpenyő feltartott karral az egyik tartály felé mutatott.

- Ott! Azt hiszem, megmozdult valami! 
De nem csak ott mozdult meg. Minden fémes tároló teteje egyszerre emelkedett a magasba, sűrű ködfelhőt engedve a sivatagi levegőbe. Aztán a füst elpárolgott, a hengerek előtt pedig felderengett egy-egy két méter magas bestia. A bőrük színe olyan volt, akár a homok, az arcuk eltorzult, mintha az Alkotóknak nem lett volna elég idejük elkészíteni a szörnyeiket, a mimikáikra, mint olyanokra, már nem pazaroltak egy másodpercet sem, helyette narancssárga lámpákat mélyesztettek mindenhova; a fejükre, a szemük helyére, a karjaikra, a hátukra, a lábaikra és a mellkasukra.

- Mi a pokol?

- Mindenki kapja elő a fegyverét, amit útközben talált. Legyetek éberek, nehogy meghaljatok nekem a célegyenesben – üvöltötte a vezérünk, aki maga is előkapta az övére szerelt kését. Én egy, az övéhez hasonló pengét kaptam, ami egykoron még Sonyáé volt. Ha más körülmények között kaparintottam volna meg, valószínűleg kiverte volna a hisztit, így viszont csupán összeszorította az ajkait, majd más fegyver után nézett.

 Ahogy a narancssárga lámpák felizzottak, a szörnyek is támadásba lendültek. Mintha csak kiszámolták volna, mindenkire, még Jorgéra és Brendára is jutott egy belőlük, és a termetük miatt – az éles karmaikról nem is beszélve – hatalmas előnyük volt a képzetlen csapatunkkal szemben. Hiába döftük beléjük a késeket, mintha meg sem érezték volna, zsoldos módjára meneteltek tovább, és addig abba sem hagyták, amíg el nem pusztították az ellenfeleiket.

- Vigyázz! – kiáltotta egy hang, ám a fülemben zubogó vértől képtelen voltam beazonosítani, mégis kitől érkezhetett a figyelmeztetés. Az utolsó pillanatban hajoltam el a szörnyeteg jobb karja elől, ami így is leszelt egy darabot a kócos tincseim közül. Az életmentő mozdulatnak köszönhetően pont olyan szögbe kerültem, hogy sikeresen át tudtam bukfencezni a lény lábai között, miközben oldalra nyújtva a jobb kezemet, átvágtam a vastag, homokszínű bőrt. Egy ember ettől mozgásképtelenné vált volna, a bestia azonban csupán a gyorsaságából vesztett.

- Mögötted! – hangzott ezúttal közvetlen mellőlem, de mire hátra fordultam, valaki már közém és az Alkotók legújabb kreálmánya közé állt. Newt halántéka mentén patakokban folyt az izzadság, amibe beleragadt a sivatagi homok, ezzel bemocskolva a fiú bőrét. A ruháját átitatta a skarlátszín vér, de szerencsére annak nagy része nem a fiútól származott, így a kezdeti sokkot követően fellélegezve siettem a megmentőm segítségére.

 Felváltva csaptunk le a kétméteres izére, leginkább ugyanazt a pontot célozva, abban a reményben, hogy sikerül átlyukasztanunk a testét. Épp ezért javarészt a mellkasát céloztuk, azon belül is a homokszínű bőrét, de aztán egyszer csak megcsúszott a kezem és szilánkosra törtem az egyik sárga jelzőfényt. A bestia megtántorodott, mintha összezavarodott volna. Mintha meggyengült volna.

- A sárga villogókat célozzátok! A sárga lámpákat! – kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért, miközben Newt és én továbbra is a saját ellenfelünkkel foglalkoztunk. Minél több apró lámpa esett darabjaira, annál lassabbá és esetlenebbé vált a szörnyeteg, majd amikor az utolsó is kidurrant, a bestia összecsuklott és a földre esett, mint egy elhasznált rongybaba.

 Addig senki sem pihent meg, amíg az utolsó szörny a homokba nem zuhant. S amikor ez megtörtént, hangos üdvrivalgás formájában tört utat magának a megkönnyebbülés. Megcsináltuk.

- Mindenki jól van? – kérdezte Thomas, mire én magam is gyorsan körbenéztem. Keserű szájízzel néztem végig mindazokon, akik életben maradtak. A tisztáraim és az új bajtársaim arcán ugyanazok az érzelmek köszöntek vissza, amiket nagy valószínűséggel a sajátomon is megtaláltam volna. Fájdalom és bűntudat, amiért pár perce annyira boldogok voltunk.

 Ezúttal senki sem kiáltott egyet, hogy megszámoljuk, mennyien maradtunk. Azt a tizenöt embert könnyedén össze lehetett adni fejben is.

- Azt hiszem, akadt egy kis problémánk – üvöltötte Aris az ég felé mutatva. A felettünk keringő fellegek fokozatosan elszürkültek, a távolban pedig máris felderengett pár kósza villám. Nekünk azonban nem volt hova bújnunk, a hegy lábának ezen oldalán egyetlen bunkert sem találtunk, miközben a menedéket kerestük.

- A redves bökőjét! Mindenki azonnal bújjon be egy tartályba! – kurjantott Thomas és magamban hangosan káromkodtam, amiért ez eddig nem jutott az eszembe. A tekintetemmel a körülöttünk fekvő, mozdulatlan hullákat figyeltem, és bár legszívesebben őket is biztonságos helyre vittem volna, erre ismételten nem jutott elég időnk. Az életben maradás volt a legfontosabb, a végtisztesség és a bajtársiasság egyre lejjebb és lejjebb csúszott.

- Gyere! – Jorge megragadta a karom, gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se érjen a fájó részekhez, majd a hozzánk legközelebbi, üres tartály felé rántott. Newt pár lépéssel mögöttünk szaladt, míg Minho a henger zárjával szórakozott. Amikor mind a négyen beszálltunk, segítettem neki a helyére pattintani a reteszeket. Ezt követően elsötétült a világ.

 Az ujjaimat tördelve hallgattam a kintről beszűrődő zajokat, és csak reménykedni tudtam benne, hogy mindenki eljutott a kabinokig. A kezemmel a mellettem álló Newtot kerestem, aki, amint rátaláltam, az ölelésébe zárt. A szöszi álla a fejem búbján pihent, miközben a tenyerei a hajamat simogatták, ahogy mindig, valahányszor megpróbált megnyugtatni.

- Szerinted kibírják? – kérdeztem suttogva, miközben megpróbáltam rendszerezni a kapkodó légzésem. A szívem úgy ugrált a bordáim mögött, mintha szabadságra vágyott volna, pedig jelenleg a bezártság volt az, ami megmentett minket a biztos haláltól.

 Egy villám eltalálta a tartály oldalát, amitől az egész masina lehetetlen rezgésbe kezdett.

- Ki kell bírniuk! – válaszolta, egyre gyorsabban és gyorsabban simogatva. Ha akarta sem tudta volna eltitkolni, mennyire bizonytalan volt, ami megnyugvásra ösztökélt. Abba kellett hagynom a remegést és erősnek kellett lennem, nem csak önmagamért, de érte is.

 Még kétszer remegett meg a henger a lábaink alatt, mire elült a vihar. A talpaim sajogtak a fájdalomtól, a karom bizsergett, de ezzel nem voltam egyedül. Minél nagyobb lett a csönd, annál nagyobb lett a rettegés is. Mindenki elbizonytalanodott, és senki sem mert kilépni a rejtekhelyéből.

 Hangos dörgés szakította ketté az égboltot, amit jellegzetes zúgás követett.

- Mi ez a zaj?

- Egy újabb vihar?

 Lehunytam a szemeimet, és az egyre erősödő hangzavarra összpontosítottam, kizárva a fiúk kérdéseit. A sistergés tényleg olyan volt, mint amikor az elektronok megültek a levegőben, de valahogy mégis különbözött. A zúgás inkább olyan volt, mint egy… egyszerűen nem jutott eszembe a szó, amire szükségem lett volna.

- Hasonló, de szerintem nem. Ez valami más – hoztam a tudtukra a feltevésemet, de amikor egyikük sem reagált, úgy döntöttem a tettek mezejére lépek. Valakinek muszáj volt megmozdulnia, különben örök életünkre a tartályokban ragadtunk volna. - Megnézem.

 Már majdnem kinyitottam a reteszeket, amikor egy erős kar megragadta a kezeimet, ezzel önmaga felé fordítva. Jorge mellkasa minden egyes levegővételnél hozzányomódott az enyémhez. Hozzánk hasonlóan ő sem tudott uralkodni az érzelmein. A félelmen, a bizonytalanságon, a zavarodottságon.

- Megőrültél? Ha tévedsz, valamelyikünk életével fizetünk érte – kiabálta. A nyála ráfröccsent a bőrömre, az ujjai pedig egyre szorosabb láncot tekertek a kezeim köré.

 A szemeim nehezen szoktak hozzá a sötétséghez, mintha az folyamatosan elmélyült volna, ennek ellenére ki tudtam venni a fiú körvonalait, ezért úgy tettem, mintha a szemeibe néztem volna.

- Kérlek, bízz bennem! – kérleltem. A hangom talán még sosem volt olyan lágy, mint akkor. Tisztában voltam vele, hogy milyen nagy dolgot kértem tőle. Hisz én sem bíztam benne, akkor mégis hogyan várhattam volna el tőle, hogy megtegye?

 Ő mégis elengedett. A karjai csöndesen hullottak vissza az oldala mellé.

- Oké.

 Visszafordultam a henger zárja felé, majd kipattintva a reteszeket, résnyire nyitottam a tárolót. A felhők még mindig szürkén lebegtek a fejünk fölött, de már nem villámlott, ez mindössze a vihar utóhatása volt, épp ezért nagyobbra nyitottam az ajtót. Ami a szemeim elé tárult az egyszerűen lenyűgözött.

- Ez egy repülő – motyogtam magam elé. A felettünk szálló gépezet hatalmas volt. Olyan, akár azok a gépek, melyek tankokat vagy egyéb katonai járműveket szállítottak egyik kontinensről a másikra. Amikor a pilóta letette a járművet, a por felszállt a levegőbe, ennek ellenére a propellert egy másodpercre sem állították le.

- Egy Berg, ha már pontosak akarunk lenni. – Jorge összecsapta a karjait, az arcán elterebélyesedő mosoly pedig egészen a füléig ért, miközben a vasmadarat figyelte. Őt is ugyanúgy lenyűgözte a VESZETT tulajdona, ahogy engem.

- Mindenki! Gyertek elő, itt vannak értünk! – Minho és Newt két irányba futva végigkopogtatták az összes tartályt, miközben Jorge és én utánuk sietve segítettünk kiszállni a többieknek a fémes hengerekből. Serpenyő lába megsérült a lámpával borított lények elleni harcban, így csupán a vállamra támaszkodva sikerült kilépnie a tárolóból. Szívem szerint egészen a Bergig kísértem volna, de a néger fiú túl makacs volt.

 Pár perc múlva a propeller hangja hangosabbá vált, mintha valaki magasabb fokozatra kapcsolta volna a motort. Valami nem volt rendben.

- Ez elindul. Mary! – Newt a nevemet ordítozva szólongatott, de amikor a tekintete megtalált, a kezemmel Serpenyő felé intettem, aki még csak fél úton járt. A szőke fiú megrázta a fejét, de hiába kérlelt, én még egyszer megismételtem a mozdulatot, majd összepréselve az ajkaimat, a zárt tartályok felé siettem. - Mary!

 Már csak három fémes szerkezet volt érintetlen, abból kettő zsákutcának bizonyult, ennek ellenére a harmadikat is leellenőriztem. Teresa sikoltozva ütögette a henger falát. A hangja másodpercről másodpercre egyre elkeseredettebbé vált.

- Nyugalom, nem hagylak itt – kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért. A hajamat egy suta mozdulattal a fülem mögé tűrtem, ezt követően gyorsan leguggoltam az ezüstös doboz elé, majd kitapogattam azt a vékony rést, ahol a tartálynak fel kellett volna nyílnia. Amikor megtaláltam, elővettem a késemet és óvatosan, anélkül, hogy felsértettem volna a külső borítást, becsúsztattam a két lap közé. A tőr hegyével megkerestem a belső reteszeket, amiket aztán egyszerűen kipattintottam.

 A kezem remegett, minden alkalommal egyre több idő telt el két kattanás között, és akkor még közel sem végeztem.

- Segítek! – Thomas leguggolt mellém, és figyelmesen végignézte, ahogy kipattintottam az egyik reteszt. Nem szorult külön utasításokra, ezt követően már ő is tisztában volt vele, hogyan kellett kifeszíteni a zár apró részeit. Együtt kétszer olyan gyorsan és biztosan haladtunk.

 Egy kisebb évezrednek tűnt, de végül szétnyílt a tartály, így Teresa, Aris és Chris kiszabadultak a fogságából. A fekete hajú lány azonnal szólásra nyitotta az ajkait, de még mielőtt megköszönhette volna a segítségünket, Thomas elkapta a kezem és a Berg irányába rántott.

- Siessetek! – üvöltötte Minho, aki mellett Jorge Newt segítségével épp a repülőgép belsejébe rántotta Brendát. A Berg már egy méter magasban lebegett és fokozatosan emelkedett, Julie és Lee pedig még mindig a homokban ácsorogtak. Nagyon nem állt jól a szénánk. - Már majdnem itt vagy!

 Soha nem látott tempóban rohantunk, éreztem, ahogy a combomban található inak megfeszültek, amikor az utolsó fél méteren elrugaszkodtam a talajtól. Az ujjaim ráfonódtak a feljáró lekerekített szélére, de ahhoz már nem volt elég erőm, hogy felhúzzam magam. Tehetetlenül lógtam, miközben a mellettem kapaszkodó Lee egy hangos sikoltás közepette visszaesett egy homokbuckára. Összepréselt szemmel fordultam a másik irányba.

- Foglak! – Newt és Minho elkapták a karjaimat, és felhúztak a Berg belsejébe. A nagy erőkifejtéstől mind a ketten a földre estek, én pedig rájuk, de hiába nyomtam szét őket, egyikük sem nyöszörgött, sőt! Mind a ketten magukhoz öleltek, majd egy szusszanásnyi pihenő után függőlegesbe tornázták magukat, és sietve Chris kezei után kaptak. Őt is megmentették.

 Két ember kivételével mindannyian lihegve vártuk a folytatást. Szánakozva mustráltuk a nyakát tört fiú testét és a lassú lányt, aki egyre kisebbé és kisebbé vált, ahogy távolodott a gép. Tizenhárman maradtunk, pedig kezdetben két ötven fős csoport élt a Tisztásokon.

- Neked teljesen elment az eszed? – Nehezen, de elengedtem a fülem mellett Newt számonkérését, egyrészt, mert túlságosan fáradt voltam egy értelmetlen vitához, másrészt mert tisztában voltam vele, hogy csupán az aggodalom beszélt belőle. Árulás ide vagy oda, a helyemben ő is megmentette volna Teresáékat.

- Ők meg kicsodák? – mind egy emberként fordultunk az ismeretlen hang irányába. Már-már olyanok voltunk, mint egy összeszokott csapat, egy külső szemlélő legalábbis könnyedén ezt hihette volna. A gép belsejében álldogáló alaknak ugyanolyan mappa volt a kezében, mint két hete a Patkányembernek, azonban őt nem védte semmiféle áttetsző fal. Könnyedén lerohanhattuk volna. - Nincsenek benne a nyilvántartásban.

- Ők Jorge és Brenda. Nélkülük sosem jutottunk volna el idáig, így gondoltuk, ők is megérdemlik az ellenszert – válaszolta Thomas. Ő volt az első, aki felocsúdott a férfi okozta döbbenetből. Az Alkotók embere egy seszínű pulóvert viselt, aminek az anyaga kibolyhosodott, mintha már évek óta nap mint nap ugyanezt használta volna, míg a szemei alatt hatalmas karikák árulkodtak a kialvatlanságáról. Valahogy nem tudtam megsajnálni.

- Ez nem így működik. Nem szállítunk potyautasokat – úgy beszélt, mint egy robot, aki előre megírt utasításokat követett, amiből hamar rájöttünk, milyen alacsonyan csücsült azon a bizonyos ranglétrán. Abban is kételkedtem, hogy konkrét válaszai lettek volna a fejünkben keringő kérdésekre.

- De…

- Válassz! – krákogta a kezével Brenda és Jorge felé bökve. Úgy kezelte őket, akár az elhasznált játékokat egy bosszús apuka. Bármelyiket képes lett volna a szemetesbe dobni, amelyikre a fia már nem fordított száz százalékos figyelmet. - Ha ennyire akarjátok, az egyikük maradhat, viszont a másik megy.

 Thomas arcát fürkészve hozzá hasonlóan én is megpróbáltam beleolvasni a gondolataiba. A szemöldökei megremegtek, miközben a férfit nézte, azt találgatva, vajon milyen taktikát követhetett a másik. Vajon a kedvére akart tenni, és megmenteni, akinek kimondta a nevét, vagy épp ellenkezőleg? A mélybe hajítva azt, aki Thomas számára a legkedvesebb.

- Jorge – a két Buggyant szeme elkerekedett, amikor egy második és egy harmadik férfi előlépve a sötétségből megragadták Brenda karjait, ezzel a Berg feljárójának széléhez taszigálva. A kezeimet a szám elé kapva fogtam vissza egy néma sikolyt.

- Ne! – Thomas önmagából kikelve nyúlt a lány után. Félő volt, hogy mind a ketten kiesnek a gépből. - Vagy itt maradnak mindketten, vagy mind elmegyünk – ordította a fiú végső elkeseredettségében. Az egész helyzet olyan szürreális volt, hogy azt képtelen lettem volna szavakba önteni. Egyre csak azon járt az eszem: mi történhetett kettejük között, amiért ennyire védelmezte?

- Tom – oldalra fordulva könnyedén ráláttam Teresa elhűlt arcára. A lány szemeiben egy pillanatra mintha felfedeztem volna pár kósza könnycseppet, de azok után, amiket Perzseltföldön tett, őszintén kételkedtem benne, hogy nem csupán a képzeletem játszadozott velem.

- Én vagyok az igazi vezető, ez csak kell, hogy érjen valamit, a rendes bökőjét! Mit szólnának a felettesei, ha egyetlen alany sem érne el a menedékhelyre?

 A mappát szorongató férfi arca megmerevedett, ahogy eljutott a tudatáig a fiú fenyegetése, és az azzal járó veszteség. Ezt kihasználva mind Thomas mellé álltunk, biztosítva őt a támogatásunkról. Lassan, de határozottan sétáltunk a Berg széle felé, miközben a hajunkat kedvére ráncigálta a szél, ám mielőtt még kiugorhattunk volna, a férfi megköszörülte a torkát és fejet hajtott az akaratunk előtt.

- Rendben. Maradnak. Helyezzétek magatokat kényelembe, hosszú út vár ránk.

VÉGE A MÁSODIK RÉSZNEK

Sziasztok!
Nos, ismételten elértünk egy hatalmas szakasz végére, ami ezúttal is a blog ideiglenes zárását jelenti. De ne aggódjatok, mindössze egy vagy két napot vesz majd igénybe az egész, és máris megcsodálgatjátok majd az új kinézetet.
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki a második rész alatt is velünk tartott. Hálásak vagyunk minden egyes pipáért és kommentárért, remélem ezúttal is hasonlóan aktívak - vagy még aktívabbak - lesztek.
Mit gondoltok a zárásról? Ti mit szóltatok, amikor megláttátok a Menedéket? Másra számítottatok? Na és a szörnyek? A tény, hogy csupán 13-an maradtak? Szerintetek megkapják majd az ígért ellenszereket?
Kellemes hétvégét mindenkinek! Nagyon imádunk titeket.
Millio puszi Xx

szerecsendio

ui.: ti láttátok már a Tűzpróbát a mozikban? Mi a véleményetek róla? (én most pénteken láttam az egyik barátnőmmel)