21

chapter

MIDNIGHT AFFAIRS

– NEWT –

Rengeteg érvbe és kompromisszumba került, hogy lebeszéljük Jorgét az őrült tervéről, de végül megkímélte Minhót. Belátta, hogy kár lenne elvesztenünk a legjobb harcosunkat, ha át akarunk kelni a Buggyantakkal teli városon, hogy megtaláljuk az úgynevezett menedéket. Lehet, hogy ők már ismerték a közeget, tudták, hogyan kezeljék a betegeket, ha már egyszer ők maguk is azok voltak, de a túlerővel szemben nem tudtunk volna mit kezdeni a sok nyafogós gyerekkel. Szükségünk volt a Futárok Elöljárójára, és a spanyol srác nem volt olyan lökött, hogy ezt ne lássa be. Leginkább Brenda orrolt az ázsiai barátunkra, miközben látványosan rátelepedett Thomasra, aki a maga visszafogottságával nem tudta lerázni.

Miután megegyeztünk Minhóval a feltételekről, a Buggyantak önjelölt vezére megparancsolta az embereinek, hogy osszák meg velünk az ételüket. Sokan morogtak emiatt, de Jorge meglepően tekintélyparancsoló vezető volt, és egyetlen hangos szavára minden panaszkodó meghunyászkodott. Főleg akkor nyugodtak meg, mikor a főnökük elhintette, hogy ha nem leszünk a hasznukra, még mindig jók leszünk tápláléknak.

Brenda elárulta, hogy a városok, mint például a legközelebbi, Denver – nem mintha a neve mondott volna bármit is, hiszen még mindig nem voltak emlékeink –, karanténban voltak. Vagyis inkább az egész külvilág volt karanténban, ugyanis amint valakinél pozitívnak állapították meg a Kitörést, annak kívül tágasabb volt. De persze akadtak, akik már egészen a napkitörések óta idekint kóvályogtak, mert esélyük sem volt bejutni egy ilyen helyre. Szóval akik a sivatagban vánszorogtak, azok mind erre a sorsra jutottak. Igaz, hogy sok konzervgyár maradt nagy raktárakkal a falakon kívül, de az élelmiszer ebben az ingadozó hőmérsékletben kiszámíthatatlan minőségű volt, és amúgy is hamar fogyott. De legalább addig sem egymást ették.

- Sosem hittem, hogy ilyet mondok, de ennél még Mary főztje is jobb volt – motyogta az orra alatt teli szájjal Minho, aki úgy tömte magába az ételt, mintha napok óta nem ettünk volna. Valójában csak egy napig voltunk étlen, de sosem tudhattuk mit várjunk a jövőtől. Ilyen állapotban pedig még a savanyú babkonzerv is mennyei tápláléknak tűnt.

- Egyetértek – bólintott Serpenyő, de ő sem vetette meg a hideg ételt. Mindannyiunk gyomra elégedett morgással fogadta a laktató kaját, akkor is, ha egy kicsit túl porhanyós volt, a kenyér pedig szikkadt.

Mary gondolatára összeszorult a torkom, és alig bírtam lenyelni a falatot. Vajon ő hogy van? Találtak egy hasonló gyárat, és ők is jól laknak? Találkoztak Buggyantakkal, és ők is megúszták? Még félig a gondolataimban sodródtam, amikor meghallottam a mellettem ülő Tommy beszélgetését újdonsült elsőszámú rajongójával. Nem tudtam rájönni, hogy mi az az aurájában, ami vonzza a csajokat. Pedig nem is olyan jóképű, mégis csak úgy letámadják a nőnemű egyedek, amint felbukkan. Előbb Mary barátkozott össze vele, majd Teresa. Most meg ez a kattant Brenda csajszi, aki még a csiripelőjét is kinyitotta a srác kíváncsiságára.

- Mindenhol olyan a világ, mint itt? Forró és élhetetlen? Van még egyáltalán civilizáció? – faggatózott a srác, mint mindig, ha válaszokat remélt. A kusza hajú lány a kezében forgatta a kését, és azzal nyitotta ki a fémkonzervet, miközben lebiggyesztett ajakkal válaszolt neki:

- Fogalmam sincs. Olyan gyorsan történt minden, hogy mire az emberek reagáltak, már a lakosság fele meghalt. Az Egyenlítő környéke például teljesen elpusztult, és a klíma szélsőségesen megváltozott a Föld többi táján. A kormányok egyedül erőtlenek voltak, így sokan összefogtak, és végül ők alakították meg a VESZETT-et. Az egyik járvány-ellenőrzőponton fedezték fel, hogy elszabadult egy vírus, és ez lett a Kitörés.

Többen is odaadó figyelemmel követtük a lány mondanivalóját. Sokkal többet osztott meg velünk, mint bárki, mióta kitörölték a memóriánkat. Amit eddig a külvilágból láttunk, rosszabb volt, mit a rémálmaimban, de még mindig élt bennem a remény, hogy valahol, a Föld egy apró szegletében normálisan is lehet élni.

- Mi ez? Mesedélután? – förmedt ránk Jorge, amikor odabattyogott az asztalunkhoz. Jelentőségteljes pillantást váltott Brendával, aki erre bólintott, majd egyszerűen távozott. Még azzal sem törődött, hogy magával vigye a félig még teli konzervjét. A vezetőjük gond nélkül átvette a helyét, és a könyökével megtámaszkodott az asztalon, úgy hajolt közelebb hozzánk. Az arca nem árult el semmilyen érzelmet, sem aggódást, sem idegességet, semmit. Teljesen nyugodtan és lazán kezelte a helyzetet, mintha bármelyik pillanatban kinyírhatna minket, és a szeme sem rebbenne. Ez elég ijesztő volt.

Egy szót sem szólt, csak hosszan tanulmányozta Tommy arcát, ami már kezdett kissé furcsa lenni. Amikor ez a Futárnak is feltűnt, óvatosan szólásra nyitotta a száját, de alkalmat sem kapott, hogy beszéljen, mert a Buggyant beléfojtotta a mondanivalóját:

- Nos, muchacho, a helyzet a következő – jelentette be határozottan, majd lejjebb vette a hangerőt, és sunyiban ellenőrizte, hogy senki sem hallgatózik-e: - Te és a kis haverjaid ma hamar elmentek lefeküdni, és vártok a jelemre. Akkor kérdés nélkül távoztok a hátsó ajtón át. Értve vagyok?

Meglepődtem a kijelentésén, de ezzel nem én voltam az egyetlen. Ez úgy hangzott, mintha át akarta volna verni a saját embereit. Eddig szó sem volt effajta akcióról, de együtt kellett működnünk vele, ha a segítségét akartuk.

- De a többiek meg fognak minket állítani – motyogta Thomas az egyértelműt, mire Jorge fejcsóválva felszisszent, mintha nagy ostobaságot hallott volna.

- Nem mondod? – horkantott fel színpadiasan, aztán ha lehet, még halkabban folytatta. Így a hangja egészen hátborzongatóvá vált. – Mégis mit gondoltál? Hogy az egész bagázst magammal cipelem majd? Dehogyis. Akkor van a legjobb esélyünk a városban, ha a lehető legkevesebben megyünk, mert így nem szúrnak ki minket, és így kevesebb az esélye annak is, hogy valaki megkattan közülünk.

Be kellett ismernem, hogy teljes mértékben logikus volt az, amit levezetett, és azt is megértettem, hogy nem akart sokakkal osztozni az ellenszeren. Viszont meglepett, hogy hátrahagyta volna a hozzá hűségeseket. Lehet, hogy csak én becsültem túl a csapatmunkát, de úgy tűnt, hogy számára nem jelentenek sokat ezek az életek. Csak addig volt rájuk szüksége, míg az ő malmára hajtották a vizet. Simán lepasszolta őket most, hogy mi az ideiglenes túlélésnél jobb megoldást ajánlottunk fel számára: a gyógyulást. Az agyam mélyére véstem az emlékeztetőt, hogy nem bízhatunk meg ebben a fickóban, ugyanis abban a pillanatban, hogy a VESZETT vagy bárki más jobb ajánlatot tesz neki, nekünk annyi.

- Rendben. Mi lesz a jel? – kérdeztem nem foglalkozva Minho gonosz tekintetével. Ő már eleve nem kedvelte a pasast, és nem is bízott benne. Viszont nem volt más esélyünk. Vagy együttműködünk vele, és kihozzuk belőle a legtöbbet vagy helyben megöl minket. Legalább még egy kis ideig úgy kell tennünk, mintha vele lennénk.

- Nyugi, tudni fogjátok! – villantott ránk egy vigyort Jorge, majd Brenda konzervével a kezében felállt az asztaltól, és magunkra hagyott minket.

- Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban – motyogta maga elé vágott szemű barátom, mire egy mosolyt kényszerítettem magamra, és megpaskoltam a hátát.

- Nézd a jó oldalát: még megvan minden ujjad! – emlékeztettem, mire erőltetett nevetések hangoztak fel. Gyorsan befejeztük a vacsorát, aztán hagytuk, hogy bekísérjenek minket az egyik alagsori helyiségbe, és alváshoz készülődtünk. Egyik emberről a másikra terjedt a híre a készülőben lévő angolos távozásunknak, így mindenki készenlétben, talán egy kicsit idegesen is feküdt le a kemény földre, hogy aludjon.

Fogalmunk sem volt, hogy Jorge mikorra tervezi a jelet, és nem akartunk lemaradni róla, viszont kénytelenek voltunk pihenni, máskülönben másnap összeestünk volna a fáradtságtól a sivatagot róva. Könnyű prédái lettünk volna az éhes őrülteknek, ezt az elégtételt pedig semmiképpen sem akartuk megadni nekik, ezért úgy egyeztünk meg, hogy óránként váltjuk az őrséget.

Mint később a váltott emberek számából visszavezettem, legalább négy órát aludtam, mégis mikor felébredtem a hangos civakodásra, úgy éreztem, mintha csupán egyetlen perce hunytam volna le a szememet.

- Ébredj már fel, szerencsétlen! Később is ráérsz Mary-vel álmodni! – rángatta a vállamat Minho, és közben olyan közel hajolt, hogy a szempilláit is megtudtam volna számolni, mikor kinyitottam a szememet. Az arckifejezése tanácstalan és sürgető volt, amit először nem értettem, de aztán meghallottam az emeletről érkező robajokat. Olyan volt, mintha a maradék gerenda is lezuhant volna, és összeomlott volna felettünk az egész épület. A tisztársak közül sokan már talpra ugrottak, és kirohantak a folyosóra, ami megtelt porral a fentről alá zúduló törmelék miatt.

- Ez a jel? – motyogtam bambán még az álom lápos viszontagságai közepette.

- A bökött fenéket! A tervnek annyi. A Buggyantak rájöttek az átverésre, úgyhogy éppen ránk döntik az épületet. Én azt mondom, húzzunk el! – világosított fel a Futár paprikás hangulatban, majd megragadta a karomat, és talpra segített. Hasonlóan katartikus volt az állapot, mint a koromsötét alagútban, ahol embereket nyelt el a feketeség, pedig itt legalább nagyjából láttuk, mi folyt körülöttünk. Viszont eszem ágában sem volt a föld alatt ragadni, úgyhogy késlekedés nélkül követtem Minhót, és kiabáltam a többieknek, hogy ők is így tegyenek.

A szívem hevesen kalapált, amikor elértük a folyosó végét, de csak akkor vettem észre, hogy egy éles jobb kanyar után az folytatódott tovább, úgyhogy mindenki bevetette magát a sötétségbe. Egyszer csak egy ismerős hang odakiáltott nekünk az árnyékok közül:

- Erre! – invitált minket a maga irányába, és gondolkodás nélkül eleget tettem a kérésének, mert a lány hangja akaratlanul is Mary-t juttatta az eszembe. A trappolások alapján mindannyian hallgattunk Brendára, aki egy egyre hűvösebb, jobbra-balra kanyargó, lejtős alagútba vezetett minket.

- Ez mégis miféle hely? – Tommy volt az első, aki megkérdőjelezte, hogy jó helyen vagyunk-e. Őszintén nem tudtam volna megmondani, hogy a felszínt vagy ezt a föld alatti sötétséget utáltam-e jobban.

- Alantnak nevezik. Ezeket a városszéli épületeket összekötő járatok hálózatát hívjuk így. Reménykedjetek benne, hogy a szomszédos házban nem találkozunk több Elborulttal – szűrte ki a fogai közül a lány, aki a sort vezette, majd elmagyarázta, hogy azért nem nagyon használják ezeket, mert azok a Buggyantak, akik már nem bírták a napfényt, mind itt bujkálnak, és rosszabbak, mint az állatok, úgyhogy fent biztonságosabb, de most ez az egyetlen esélyük. Amikor valaki megkérdezte, hogy szerinte Jorge utánunk tud-e jönni, hallgatott.

Beletelt még egy kilométerbe, mire a légzésem újra szabályossá vált, és a gondolataimat nem ködösítette el az álom és a félelem. Furcsa módon, ahogyan telt az idő, az alagút kivilágosodott, mintha valahonnan beszűrődött volna ide a fény, és így már jobban megfigyelhettem, hogy mi volt körülöttünk. A szürke falak egyhangúságát időnként zárt ajtók képe törte meg, míg a fejünk fölött összetört, megfeketedett villanykörték himbálóztak.

- Bú! – kiáltott ránk valaki hátulról, mire mindenki összerándult. Először egy zseblámpa fényének villogására, majd Jorge röhögő képére lettem figyelmes, amint közénk furakodott. – Látnotok kellett volna az arcotokat, amigos!

A spanyol srác képén egy friss, még szivárgó seb éktelenkedett, de nem foglalkozott vele. Ehelyett a fényforrásával együtt előrement megvitatni valamit Brendával. Egy órával később már a felszínen baktattunk tovább.

Hamar kialakult az új rutinunk: a menetelés, az éjjeli letelepedés, az őrségváltások és az élelmiszer megosztása. Jorge nem is volt annyira rossz fej, mint amilyennek tűnt, Brenda pedig mindent elmesélt a világról, amit csak tudott. Szinte állandóan Tommy-n csimpaszkodott, aki nem mutatta jelét annak, hogy bánná. Ennek köszönhetően azon ritka alkalmak kivételével, amikor a két Buggyant valamit maga közt akart megbeszélni, Jorge hozzánk csatlakozott, és az Útvesztő-kísérletről kérdezősködött. Őszintén megvetette a VESZETT minden módszerét, de nagyon kíváncsi volt rá, hogy mégis hogyan érték el mindezt. Jó ötletei és éles észjárása jó szövetségessé tették volna, ha nem lett volna annyira önző és számító.

Két nap telt el, mire újabb Buggyantakkal találkoztunk. Éppen a nap legrosszabb időszaka volt: vakítóan a szemünkbe tűztek a napsugarak, és azt hittem, hogy délibábot láttam, de a két rongyos alak egyre csak közeledett. Minho elővette az övéhez erősített kését, és figyelmeztetése mindenkit feszültté tett. Az idegenek határozottan kiszúrtak minket, és felénk tartottak, úgyhogy fölösleges lett volna irányt váltanunk. Amúgy is többségben voltunk: tizenhárman kettő ellen. Ha valakiknek más felé kellett volna fordulniuk, azok ők lettek volna, mégis félelem nélkül közelítettek felénk.

- Ha kiadom a parancsot, lenyomjuk ezeket a vacadékokat – jelentette ki a vezérünk magabiztosan, mialatt egy rendezetlen falanxba gyűltünk köré.

- Ez az én szövegem – méltatlankodott Jorge, de nem volt túl meggyőző az ellenkezése. Nem úgy tűnt, mint akit komolyan érdekelt, hogy ő adja-e ki az utasítást vagy valaki más, amíg az nem Minho. A kettős még mindig erős ellenérzéseket táplált egymás iránt.

Az alakok olyan közel értek, hogy ki lehetett venni, hogy egy nőről és egy férfiről volt szó. Mindketten vékony anyagból készült, szellős, de koszos anyagot tekertek a testük köré. A testfelépítésük vézna volt, de igazából senki, akivel idekint találkoztak, nem bővelkedett túlsúlyban. Az idegenek nem is álltak meg, míg oda nem értünk hozzájuk. Pár lépésre lehettek tőlünk, és csak ziháltak, reszelősen szívták be a levegőt, mintha a mellkasuk fájt volna.

- Kik vagytok? Hé, azt kérdeztem, kik vagytok! – lépett előre Jorge a maga tekintélyparancsoló kiállásával, de az idegen férfitól a fejfedőjén vágott hasadékon keresztül csak egy lesújtó pillantást kapott.

- Mit akartok? – folytatta a kérdezősködést kissé finomabban Tommy, amire már jobban felfigyeltek az érkezettek.

- Buggyantak vagyunk, és azért jöttünk, hogy megnézzük, ti is elkaptátok-e a Kitörést – hozott össze végre egy épkézláb mondatot a nő, de olyan rekedtes volt a hangja, mintha homokot evett volna reggelire. Ha nem láttam volna a száját mozogni, elhittem volna, hogy a férfi beszélt.

- Ja, egy fickó azt mondta, de nincsen semmi bajunk – rántotta meg a vállát Minho, de gyanakodva, összehúzott szemöldökkel vizslatta a két Buggyantat. A hangjában lévő lázadás nem annak szólt, hogy ne lennénk betegek. Lehet, hogy még nem jelentek meg rajtunk a tünetek, de pontosan tudtuk, milyen kegyetlen a VESZETT, ebben az egyben tuti nem blöfföltek: betegek voltunk. A srácnak – mint ahogyan többünknek is – azt esett nehezére elfogadni, hogy ugyanazzal a jelzővel illessenek mindet, mint azokat az állatszerű teremtményeket, akik még pár napja a nyálukat folyatva a szobánk rácsait rángatták.

- Ha elkaptátok, akkor már csak idő kérdése. Megvannak a különböző lépcsői. Lassan ti is megbuggyantok – jegyezte meg melankolikus hangon a másik, majd elgondolkozva, az érkezésük irányába tekintve, halkan hozzátette: - Mint a másik csapat.

- Milyen másik csapat? Csupa lány? – lelkesedett fel azonnal Tommy, majd nem törődve a potenciális veszélyforrással, megragadta a férfi öltözékét, és maga felé fordította.

- Igen – válaszolt unottan a Buggyant, és nem tűnt úgy, mint akit megrázott volna az ellene lévő erőszakos fellépés. Hangja fáradt, szinte álmos volt. - Azt mondják, az A csoportot keresik.

- És még? – rázta meg egy kicsit jobban az idegent a Futárfiú, mint azt az állapotában kellett volna, úgyhogy odaléptem, és finoman lefejtettem róla a kezeit. Eltelt néhány másodperc, mire a férfi összeszedte a gondolatait, és egyenesen Tommy szemeibe nézve ki nem jelentette:

- Azt, hogy meg kell ölniük őket.

- Sok szerencsét, hogy túléljétek Perszeltföldet! – tette hozzá a nő, majd mint akik jól végezték a dolgukat, megkerültek minket és tovább indulnak.

- Hé, hová mentek? Várjatok! A lányok már előrébb vannak? He?! – kiabált utánuk Minho idegesen, de semmit sem ért vele: a kettős folyamatosan távolodott. Amikor beláttuk, hogy fölösleges tovább egyhelyben álldogálnunk a száraz levegőn, folytattuk az utunkat. Időközben valahogyan Tommy mellé sodródtam, de észre sem vettem a jelenlétét, míg meg nsem szólalt:

- Ezek szerint nem csak engem akarnak megölni. De miért? – tette fel hangosan a kérdést, amin egy ideje már én is törtem a fejemet.

- Talán ez az ő feladatuk, hogy megkapják a gyógyírt. Gondolj bele: logikus, hogy meg kell küzdenünk az ellenszerért. A VESZETT semmit sem ad ingyen – vezettem le a gondolatot, ami bennem csírázott, mióta csak megláttam az A2-es alany alatti tetoválás szövegét. Biztos voltam benne, hogy ez is csak a szervezet egyik újabb próbája volt. Még mindig ugyanúgy teszteltek minket, mint a laborpatkányokat. Talán az előbbi két Buggyantat is csak azért küldték, hogy megállapítsák, hányadán álltunk a kórral.

- De Mary csak nem segítene nekik… és Teresa sem! – tiltakozott vehemensen Tommy, mintha én egyenesen azt állítottam volna, hogy a két egykori tisztársunk képes lett volna golyót lőni a fejünkbe. Nem vettem magamra felháborodott hangnemét, nyugodtan folytattam.

- Ha ellenkeznek, a lányok megölik őket. Vagy csak hagyják őket meghalni. Ha okosak, együttműködnek, amíg ki nem találunk valamit – magyaráztam, és igyekeztem a lábamba hasító fájdalommal nem foglalkozva lépést tartani a mellettem haladó Futárral.

- De nem hiszed, hogy átállnának, igaz? – kérdezte aggódva. Nem úgy tűnt, hogy a lányokba vetett hite ingott volna meg, inkább arra volt kíváncsi, hogy egyetértek-e vele.

- Mary biztosan nem. Túl sok időt töltött velünk…

- Úgy érted, veled – szakította félbe a válaszomat a srác türelmetlenül, mire egy szúrós pillantással jutalmaztam.

- Mintha veled nem töltött volna többet! – replikáztam kissé erősebb éllel a hangomban, mint azt szerettem volna. Valószínűleg a megannyi érzelem az arcomról is leolvasható volt, mert erre Tommy odahajolt a képemhez, és a legtenyérbemászóbb vigyorral megkérdezte:

- Féltékeny vagy?

- Pff! Te meg a francos hülyeségeid! – löktem el magamtól a fiút, akinek néhány másodpercbe telt, hogy újra megtalálja az egyensúlyát, de azért nevetve, kocogva beért, mielőtt túlságosan eltávolodhattam volna tőle. Morogva odalöktem neki még egy mondatot: - Azért mert te annyit lelkiztél Teresával, azt hiszed, mindenki szentimentális lett?

- Hülyeség, mi? Ha te mondod! – emelte fel védekezően maga elé a két kezét, de mielőtt többet szólhatott volna, egy kiáltás hasított felénk.

- Thomas! – integetett a fiúnak Brenda, aki egy bocsánatkérő mosollyal arrébb ügetett, és megint magamra hagyott a gondolataimmal.

Aznap este én voltam a soros, hogy éjféli őrséget vállaljak. A többiek bent voltak egy kisebb, elhagyatott házban, amit egyik oldalról teljesen befedett a sűrű homok, így majdnem elmentünk mellette. Eközben én kint ültem az ajtó mellett, a betört ablak alatt, és egy szilánkkal játszottam az ujjaim közt, miközben szorosabbra húztam magamon a ruháimat és a fejfedőt, amit most magamra borítottam. Megint kezdett feltámadni a szél, de szerencsére az első alkalom óta nem találkoztunk viharral. A kiszáradás és a múltkori Buggyant-támadás így is többekkel végzett. Már csak Tommy, Minho, Serpenyő, Eric, Lee, én meg a két B csoportos srác maradtunk életben a kísérőinken kívül. Minden este imát mondtam azokért, akik elestek az út során. Lehet, hogy a VESZETT azért csinálta mindezt, hogy kiszitálja a gyengébbeket, pedig ők nem voltak kevesebbek nálunk. Csak szerencsénk volt, hogy tovább éltünk, mint ők. Így is, úgy is igazságtalan volt ez: mindegy, hogy éltünk vagy haltunk, mindenképp szenvedtünk.

Zörejre kaptam fel a fejemet. Olyan volt, mintha puha lépteket hallottam volna. Automatikusan a hátamon pihenő kardom felé nyúltam, de a hiánya eszembe juttatta, hogy a bázison, ahová helikopterrel vittek minket, elvették tőlem. Csak a nadrágszáramba rejtett kis kés maradt nálam, úgyhogy azt vettem elő, és felállva a hang felé indultam. Sötét volt, és bár nálam volt Jorge zseblámpája, nem használtam. A vakság a lopakodó dolgát is megnehezítette, én pedig eleget éltem egy olyan embertelen helyen, mint az Útvesztő, hogy hozzászokjak a sötéthez. Lassan megkerültem az épületet, és már azt hittem, hogy csak képzelődtem, amikor a következő sarkánál megláttam egy ruhaanyag libbenését. Késlekedés nélkül rávetettem magam a tulajdonosára.

Az alattam vergődő kisebb termetű alak rúgott, ütött, karmolt, de nem sikított. Talán attól félt, hogy akkor még több ellenség figyelmét felhívná magára. Ez a logika arra utalt, hogy az illető még a vírus terjedésének kezdeti stádiumában volt. Egy gyors mozdulattal a hátára fordítottam, a késsel a nyakánál tartottam lent, majd felkapcsoltam a zseblámpa fényét, ami így egyenesen a lány piszkos arcába világított.

- Mary? - suttogtam hitetlenkedve, és mozdulatlanná merevedtem.

- Newt! – sikkantott fel örömében a lány, és fáradt arcára széles mosoly húzódott. Nem volt túl jó állapotban, a sivatagban töltött napok ugyanúgy megviselték, mint engem, de még mindig gyönyörűnek láttam. Elgyengültem a látványára, mert már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha újra láthatom.

- A többiek? – kérdeztem óvatosan, már-már tárgyiasan, hogy nehogy túlságosan kimutassam a kötődésemet. Sosem árt az elővigyázatosság. Körbenéztem, és visszatettem a helyére a késem, de nem mozdultam. Ugyanott pihentünk a földön, ahová letepertem a lányt. Mary szemében nyoma sem volt haragnak.

- Egyedül jöttem. Fényt láttam errefelé, és bár azt hittem, csak káprázott a szemem, reménykedtem benne, hogy ti vagytok – mondta még mindig mosolyogva, és csodáltam azért, amiért még most is képes volt erre. Gyermekien boldognak tűnt, főleg amikor kihasználva a döbbenetemet – és azt, hogy a rossz lábamra amúgy sem tudok nehezedni – kilökte alólam a támasztó lábamat, és megfordította a helyzetünket.

Megadóan hagytam, hogy kifeküdjek, miközben ő a mellkasomra nehezedett. Érezni a formás testét az enyémen olyan helyeken is megmozgatott, amelyeken nem volt helyes egy ilyen pillanatban. Viszont a szívverésem is gyorsabbá, a légzésem szaporábbá vált. Mint alvajáró, aki nem hiszi el, hogy felébredt, az ujjam köré tekertem a lány egy hosszú tincsét, miközben a tekintetemet egy pillanatra sem vettem le az arcáról.

- Azt hittem, már sosem látlak többé – bukott ki belőlem halkan, és már nem is éreztem az éjszaka hidegét.

- Több kell ahhoz egy őrült szervezetnél, hogy elválasszanak minket – mondta erre a lány, majd talán zavarba jött ettől a vallomástól vagy csak észrevette, hogy milyen közel voltunk, mert erre azonnal felült, és egy kis teret varázsolt közénk. Én is ülő helyzetbe küzdöttem magamat, majd megkérdeztem, hogy bírja.

Mary erős lány volt, nem panaszkodott, de ami a szívén, az a száján, így sok mindent megtudtam a B csoportról, a zsarnok Harrietről, az undok Sonyáról, arról, hogy mi történt velük, mióta nem láttuk egymást, és hogy miféleképp próbálják meg végrehajtani a rájuk bízott feladatot. Én meséltem neki a Buggyantakról, akikkel találkoztunk, a Jorgéékkal kötött egyezségről meg a biztonságos hely ígéretéről. Nem volt sok időnk beszélgetni, mert az őrségem hamarosan lejárt, és úgy döntöttünk, akkor van a legkisebb esélyünk a lebukásra, ha titokban tartjuk ezt mások előtt.

- Még Thomas előtt is? – ráncoltam a homlokom, mire Mary gondolkodóba esett.

- Egyelőre igen – válaszolta kissé habozva, majd megegyeztünk abban, hogy kétnaponta – azért nem minden nap, hogy ne legyen túl feltűnő - mindenképp igyekszünk találkozni, és beszámolni egymásnak a fejleményekről. Viszont még így is, annak szinte biztos tudatában, hogy újra látni fogom őt, nehéz volt elválni tőle.

Nem mondtunk semmit, csak néztük egymást, aztán valami zaj hallatszott bentről, és Mary elengedte a kezem. Tehetetlenül néztem, ahogyan távolodva egybeolvadt a sötétséggel.

Drága, kedves, kitartó olvasóink! <3

Azt hiszem, mindkettőnk nevében mondhatom, hogy nagyon örülünk, hogy még mindig itt vagytok velünk és támogattok minket a jelenlétetekkel, pipáitokkal esetleg kommentjeitekkel. Ha valami mondanivalótok van, most se fojtsátok magatokba. ;) Bizony, most már nem kell félni, Mary és Newt szerepelni fognak megint egymás részeiben, de egyúttal az izgalmak is beindulnak. Mit gondoltok, mi fog ebből kisülni? Vajon le fognak bukni? És ha igen, ki előtt?
Vigyázzatok magatokra, és jó évkezdést!

FantasyGirl