STAND BY EACH OTHER - MARY -   Totális idiótának éreztem magam, így hát leplezve a zavartsággal vegyített sértettséget, enyhe fintorral az arcomon elhúzódtam a Tisztás alvezérétől, aki még hosszú percekkel később is megrökönyödve bámulta az arcomat. Én pedig csak néztem, ahogy nézett, mint egy megkövült szobor, jóllehet az arcom koránt sem volt olyan sápadt, mint a legfinomabb márvány, sokkalta inkább a pipacs szirmaira hasonlított. - Én... – nyöszörögte, az ajkai mégis túl lassan mozogtak ahhoz, hogy elhiggyem: ki fogja mondani azokat a szavakat, melyek megfogalmazódtak az elméjében. Őszintén? Nem is vártam el, hogy beszéljen, az túl sértő lett volna, így én sem próbálkoztam egyetlen ütött-kopott magyarázattal sem. Pedig volt kifogás bőven.  Elragadott a hév. A szél nekifújta a fejem az arcodnak. Volt rajtad egy bogár, amit az újdonság kedvéért a számmal próbáltam elkapni, mert a kezeim már túl snassznak számítottak. Végül egy alig hallható, de határozottan valós zümmögés, no meg egy vörös csík mentett meg attól, hogy a nyelvem önálló életre kelve még jobban megalázzon.  Amilyen gyorsan csak tudtam, a fény irányába fordítottam a fejem, amivel Newtot is mozgásra késztettem, bár ő koránt sem volt olyan lelkes, mint én. Még úgy is, hogy csak lopva néztem felé láttam, hogy az arca inkább volt borús, mintsem izgatott. Ahogy azt már megszokhattam, most sem tudtam, mi járt a fejében. Talán megbánta, hogy elárulta nekem az egyik legféltettebb titkát, bár az is lehet, hogy csupán Alby miatt aggódott, aki megsérült az előző éjszakán, amikor megpróbálta megmenteni egy tisztársát. Danny halálának emlékétől szabályosan kirázott a hideg. - Az meg micsoda? – kérdeztem végül, amikor az egyik sötétzöld bokor tövében megmozdult pár levél. Ezzel párhuzamosan a vörös fény elvesztette az intenzitását, mintha a mese végeztével kihalt volna belőle az érdeklődés. A bal karom önálló életre kelve emelkedett a magasba, majd amikor a tenyerem egy vonalba ért a vállammal, az ujjaim a megadott pont felé böktek. - Hogy mondod? – Newt hangja túl hangos volt a beállt csönd után, leírhatatlanul sok és mérhetetlenül kevés egyazon pillanatban. Gyerekes mód arra vágytam, hogy beszéljen hozzám, mégis szíven ütött, hogy mindössze ennyi mondanivalója volt a számomra.  Bármit is hívtak az emberek szerelemnek, tisztában voltam vele, hogy ezt nem hasonlíthattam hozzá. Hogy vágytam-e a társaságára? Természetesen igen, hiszen mióta megtaláltuk az arany középutat, gyakorta megnevettetett, és egy ehhez hasonló helyen, mint az Útvesztő, minden csepp önfeledt boldogság életben tartotta a reményt. Ő volt a horgony, a bástya, a kapaszkodó. Feltétel nélkül megbíztam benne, de ez igazság szerint Thomas-szal sem volt másképp, akivel nagyon jó barátok lettünk az elmúlt egy hónapban. Vagyis Newt sem volt több, mint egy barát, akit egy kétségbeesett pillanatomban többnek láttam, mint kellett volna. Talán ha Thomas vagy Minho követtek volna, az ő közelségükre is hasonlóképp reagáltam volna. - Mi az a plotty ott a bokrok között? – kérdeztem inkább, miközben alig észrevehetően megráztam magam, ezzel a helyére billentve az amúgy is széthulló félben lévő világunkat. Jelenleg a legkisebb problémánk is nagyobb volt, mint egy csók vagy az érzelmeim, amiket amúgy sem tudtam hova tenni. - Ja, hogy az... – Newt zavarodott nevetése irritáló volt, akár az Útvesztő falainak mozgása, és erre ő is hamar rájött, ugyanis a magasba szökkenő szemöldökeimet látva egészen elcsendesült. - Egy késlégy. – Késlégy. Ismerősen csengett a név, de csak hosszú másodpercekkel később jöttem rá, hol hallottam korábban. A Konyhában, közvetlenül Teresa érkezése előtt, amikor még mindenki azt találgatta, vajon az Alkotók milyen Zöldbabot szabadítanak ránk. Csupán egyetlen pillanatig hezitáltam, aztán felálltam, és futásnak eredtem. - Mary!   Newt hangját kirekesztve, meglepően gyorsan szeltem a métereket, és mire észbe kaptam, már az előbb látott bokor előtt álltam. A késlégy apró volt, szinte láthatatlan, és egyáltalán nem hasonlított a képzeletemben kialakított formájához, ugyanis mellőzött bármit, amit én naivan egy légyhez kötöttem. Szárnyak helyett nyúlánk teste, guvadt szemek helyett milliónyi lába volt, méretre pedig olyan, mint egy emberi tenyér.  Óvatosan és körültekintően ereszkedtem négykézlábra, a talpaim lábujjhegyre magasodtak, miközben az ujjaim alig érintették az avarral borított talajt. Semmiképp sem szerettem volna elijeszteni, bár úgy tűnt, már a légzésem elárult, pedig egész idő alatt az orrlyukaimon keresztül vettem a levegőt.  Newt léptei közvetlenül a hátam mögül érkeztek, amire nem csak én, de a késlégy is felfigyelt. A vörös fény, ami a szemein keresztül szökött a levegőbe egy rövid pillanatra elvakított, és mire heves pislogások közepette rendeztem a látásomat, már sehol sem volt. - Már majdnem megvolt! – szitkozódtam, pedig mind a ketten tudtuk jól, hogy esélyem sem lett volna. Csalódottan ültem le a földre, hagytam, hogy a lábaim megremegjenek és lehúzzon a gravitáció. - Képtelenség elkapni. Még soha senkinek sem sikerült – a szőke fiú elhúzott szájjal guggolt le mellém, az arcán aggódó mosollyal, ami ezúttal az őrületbe kergetett. - Mert még soha senki sem akarta ennyire! – replikáztam erélyesen, még mielőtt a felém lendülő karja megérinthette volna a vállaim egyikét vagy a lapockámat. Nem szorultam rá a szánalmára, és a lelkem is köszönte szépen, tökéletesen megvolt az ápolgatása nélkül.  Összeszorított tenyerekkel és résnyire préselt ajkakkal tornáztam magam állásba. A mozdulataim közel sem voltak olyan kecsesek, mint az egy lánytól elvárható lett volna, de abban a pillanatban Newt lenyűgözése foglalkoztatott a legkevésbé, így hát szokás szerint mentem a saját fejem után.   Egy rosszalló pillantással rendre parancsolva a Tisztás alvezérét elindultam egy tetszőleges irányba, és időnként csupán a hallásomra hagyatkozva, olykor kiguvasztott szemekkel figyeltem a természetet. A levelek rezdüléseit, a gallyak ropogását, a szél susogását. Minél beljebb sétáltam, annál sötétebb és hidegebb lett, és tekintettel az egyébként is didergető éjszakára, már azon sem lepődtem volna meg, ha a leheletem testet öltött volna a levegőben.  Végül egy fa tövében találtam rá a késlégyre. Ezúttal a sírhalmokat figyelte, a törött fejfákat és azt a különös dobozt, amit figyelmeztetésképp és emlékül állítottak az első tisztársak. Annak a fiúnak a maradványai voltak benne, aki egyszer megpróbált leugrani a mozgásban lévő Dobozba és pár penge félbevágta a testét.  Az egyik tenyeremet a számra szorítottam, hogy megkerülve a vastag törzsű növényt, feltűnés nélkül a szerkezet háta mögé lopózhassak. Aztán egy végzetes pillanatban ráugrottam, és a tenyereimbe zártam. - Mi a plotty?! – Newt öles léptekkel csökkentette le a közöttünk tátongó métereket, miközben hitetlenkedve kiabált, jóllehet a hangját csupán a beállt némaság erősítette fel. Elgondolkodva figyeltem a mozdulatlan masinát, meglepett, hogy nem kapálózott, hogy nem küzdött a szabadságáért, pedig fordított esetben én az utolsó leheletemig harcoltam volna. Ebben nem volt semmi logika. Amikor Newt végül lefékezett mellettem, anélkül nyitottam szét az összeszorított tenyereimet, hogy a fiú csokoládészínű szemeibe néztem volna. - Bökött egy szerkezet, az már biztos.  A késlégy olyan volt, mint egy fémes százlábú, érintésre hűvös, akár egy robot, a szemei helyén aprócska kamerák. - Látod a feliratot? – kérdeztem a szürke alapon fekete betűkre mutatva, melyek végigfutottak a masina gerince mentén. - Olyan ismerős.   A késlégy hirtelen mozogni kezdett, így reflexszerűen összezártam a kezeimet, hogy még véletlenül se eshessen ki az ujjaim alkotta börtönből, viszont a hirtelen reagálásommal hatalmasat hibáztam. A szerkezet belém vájta éles, karmokban végződő lábait - az egyik teljesen átszúrta a tenyeremet -, én pedig egy hangos sikoly kíséretében dobtam a földre. Még mielőtt rátaposhattam volna, végleg eliszkolt a Térképészek kunyhójának irányába.   Newt elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy a vér szépen lassan összegyűlt a jobb tenyeremben, majd a földre hullott, vörösre színezve a fűszálakat. Egy indulatos sziszegéssel szétszakítottam a felsőm alját, majd miután rátekertem az anyagot a sérült felületre, egy erőltetett köhögéssel folytatásra ösztökéltem a szőke alvezért. - Azért ismerős, mert ez van minden ládán, ami a Dobozzal érkezik. VSZTT – üveges szemmel, a gondolataimba temetkezve indultam el a Tisztás felé, miközben hol felgyorsítottam, hol lelassítottam a lépteimet. Newt meglepően könnyen felvette a sajátos tempómat. - Nem így értem – válaszoltam végül, amikor közvetlenül mellettem bicegve véletlenül összeért a kezünk.   VSZTT. Első hallásra értelmetlenül hangzott, sehol sem találtam a rációt, de ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban ismételgettem, az agyam kiejtés könnyítő betűket pakolgatott a mássalhangzók közé.  VESZETT. - A táblán is ugyanezek a betűk voltak: Világvége - Eintstein Szekció – Tiltott Terület – motyogtam, szinte csak saját magamnak, de aztán képtelen voltam megállni, hogy ne kiáltsam el hangosan is.  Büszkeségtől dagadó mellel vigyorogtam Newt arcába, aki a hajába túrva rejtette el a szája sarkában bujkáló mosolyt, amit minden bizonnyal a hirtelen lelkesedésem váltott ki belőle. Mintha a csók okozta kínos pillanatokat felszipkázta volna egy láthatatlan porszívó, úgy sétáltunk egymás mellett, mint az elmúlt hetekben. Akár a legjobb, legbizalmasabb barátok. - Newt! Mary! – Már azelőtt megláttam a felénk közeledő fiút, hogy a nevünket kiabálva felhívta volna magára a mellettem sétáló srác figyelmét. - Végre megvagytok.  Thomas mellkasa gyors egymásutánban emelkedett a magasba és süllyedt a mélybe, míg a homlokán keletkezett ráncokban megültek a verejtékcseppek. Mintha addig meg sem állt volna, amíg ránk nem talált, és ezért egy kicsit bűntudatom volt, hiszen miattam tűntünk el a többiek elől. - Mi történt? – kérdeztem rögtön, ezzel beelőzve Newtot, aki csupán egy röpke pillanattal később tért magához a döbbenetből. Thomas ruhája ugyanis csupa sár volt, amit nagy hirtelenjében egyikünk sem tudott hova tenni. - Minho – magyarázta, miközben közelebb léptem hozzá, és a Jefftől tanult mozdulatokkal leellenőriztem az életfunkcióit. Felemeltem a karjait, majd végigtapogattam a bőrét a bordái mentén, ezzel kizárva a belső vérzést, mint opciót. Majd amikor elkönyveltem magamban, hogy semmi baja sem volt a piszkon kívül, amit feltehetőleg egy kitüremkedő gally és egy esés okozhatott, visszaléptem Newt mellé. Direkt nem álltam hozzá túl közel, mert nem szerettem volna, hogy Thomas többet lásson a kapcsolatunkba, mint amennyi kellőképp lefedte a valóságot. - Visszajött. Egészen a Pengékig követte a Siratókat, és úgy gondolja, hogy...  Nem hagytam, hogy befejezze, csúnyán a szavába vágtam, mert attól féltem, ha egy másodperccel is többet vártam volna, a fejemben életre kelt ötlet elpárolgott volna az elmémből, ahogy az emlékek is közvetlenül azelőtt, hogy kiszedtek a Doboz belsejéből. Nem tudhattam biztosan, hogy az Alkotók mennyiben befolyásolták az életünket. Eddig az Útvesztő kapui is biztos pontnak számítottak... - Van egy ötletem! - makogtam, miközben az új lány karjára írt szavak újra és újra testet öltöttek az elmémben, mintha az agyam helyére egy elromlott zenelejátszót tettek volna anélkül, hogy bárki észrevette volna a változást. - Mi a francról beszélsz? – kérdezte Newt, miközben a vállaimra téve a tenyereit erősen önmaga felé fordított. A hirtelen mozdulattól nekicsapódtam a mellkasának, de ő egy pillanatig sem zavartatta magát, látszólag még Thomas jelenléte sem foglalkoztatta. - Van egy ötletem – magyaráztam, mialatt megpróbáltam lerázni magamról a szőke fiú tenyereit; mindhiába. Ha Thomas nem lett volna mellettünk és nem köszörülte volna meg a torkát, talán el sem engedett volna. Így azonban kiszabadultam, és azzal a lendülettel fel is tettem az első kérdést, ami az eszembe jutott. - Hol van az a bökött Futár? - A gyengélkedőn – Thomas válaszát hallva sután bólintottam, ezt követően pedig felszegett fejjel elsétáltam a tisztársaim mellett.  Teresa azt mondta, a VESZETT jó. Ha valóban hihettünk a lány halovány emlékeinek, és az Útvesztőben elhelyezett táblák tényleg márkajelzések voltak, akkor a VESZETT tagjai az Alkotók. Elsőre ez a két információ olyan összeegyeztethetetlennek tűnt, mint egy nap, ahol az éjszakát éjszaka követte, mégsem tudtam kiverni a fejemből, mert minél tovább agyaltam, annál több összefüggést találtam. - Mégis hová...? Mindegy, nem érdekes – hallottam meg Newt hangját, de nem foglalkoztam vele, inkább épkézláb teóriákat gyártottam. Ha az Alkotók a mi oldalunkon álltak, akkor volt kijárat, csupán meg kellett találnunk. Talán a Siratók támadásaival csupán ösztönözni próbáltak minket, rávenni mindenkit, hogy kimerészkedjenek az Útvesztőbe, ezzel segítve a Futárok munkáját. Talán az sem volt véletlen, hogy Minho és Thomas megtalálták a halott bestiát, talán mindez egy teszt része volt, aminek a megoldásáért cserébe ismételten szabadok lehettünk volna.  Az erdő szélén Lögybölők és Ekések vágták a fát, a Kertben Építők reszelték méretre a gerendákat, amiket aztán önkéntes tisztársak cipeltek a Tábor irányába. Kedvesen intettem Jacknek, akit Gally távollétében megszavaztunk az ideiglenes Elöljárónknak, majd balra kanyarodva meg sem álltam a Kóroncok munkahelyéig.  A Nap még nem ért fel az ég tetejére, de már az amúgy kellemes félhomályt is vakítónak találtam az erdőben uralkodó sötétséghez képest.  Minho az egyik falnak dőlve lihegett, a kezeiben szorongatott pohár már teljesen kiürült, de még mindig rossz színben volt. Napbarnított bőre elsápadt, húzott szemei pedig egyenes vonallá szűkültek, ahogy beszívta a levegőt.   Anélkül mentem oda hozzá, hogy elláttam volna a késlégy okozta sérülésemet. - Aznap, amikor kimentem az Útvesztőbe, Thomas azt mondta, mindenkinek van egy saját szektora. Igaz? – támadtam le egy olyan kérdéssel, amire egyébként mindenki tudta a választ, én mégis szükségét éreztem annak, hogy letisztázzam a dolgokat. Minho ledöbbenve emelte fel a fejét, kis híján a poharát is elejtette, annyira megleptem.  A vágott szemű fiú kétkedően méregetett, majd anélkül, hogy válaszolt volna, megfogta a kezem, és az egyik üres ágy felé lökdösött. Természetesen nem ültem le, de Minho látszólag már azzal is megelégedett, hogy nekidőltem a biztos lábakon álló szerkezetnek. - Igen. Miért? – a kérdése közben felhúzta a szemöldökeit, de nem nézett rám, a tekintete a Kóroncokat kereste. Jeff egy barna bőrű, kopasz fiúval foglalkozott, akinek a gyomrát átszúrta egy vékony, de erős bot. Elképzelni sem tudtam, mi történhetett vele, de az anyag színéből és formájából kikövetkeztetve, nagy valószínűséggel nekilökték a Toronynak. - Ez azt jelenti, hogy csak a saját szektorodat ismered, nem? – folytattam, mialatt Clintet kerestem, akit végül a gyógyszeres szekrény mellett találtam meg. Egy számomra ismeretlen srác kétszeresre dagadt bokáját kenegette azzal a mentolos krémmel, amit még együtt készítettünk. - Fogjuk rá – válaszolta, majd elnyúlt a jobb vállam fölött, és levett az egyik polcról egy köteg sárgás gézt meg egy tiszta vattapamacsra emlékeztető dolgot, amire hófehér krémet kenve kitisztította a sebeimet. Összeszorított fogakkal vártam, hogy elmúljon a csípő fájdalom, míg a szabad ujjaimat belevájtam az ágy szélébe, aminek következtében minden csepp vér kiszökött belőlük.  Mire Minho átkötözte a tenyeremet már a többiek is megérkeztek. Valószínűleg azért voltak ilyen lassúak, mert többen is feltartották őket, akiknek én nem álltam meg segíteni.  Thomas pontosan úgy tapogatta ki a zúzódásaimat, ahogy nem sokkal korábban én tettem vele. A szemeiben csillogó aggodalom kivételesen megmelengette a szívem, ezért küldtem felé egy kedves mosolyt, csak ezt követően köszöntem meg a Futárok Elöljárójának figyelmességét. - Hallgatunk – dünnyögte Newt, aki az egyik fal melletti hordóból hozott Minhónak még egy pohár vizet, amit a fiú pillanatok alatt elpusztított.  Mind a hárman fürkésző tekintettel várták, hogy elmagyarázzam, miért lettem olyan lelkes, hogy az nem várhatott reggelig. - Gondoljatok bele... – kezdtem neki vehemensen, de úgy, ahogy jöttek, el is tűntek a szavak. Képtelen voltam megfogalmazni akárcsak egyetlen egy épkézláb mondatot, ugyanis nem tudtam eldönteni, mivel kellett volna kezdenem. Az Alkotókkal és a VESZETT-tel, amiről már Teresa is mesélt nekik, vagy a táblákkal és a teszttel, aminek a megoldása egyre sürgetőbbé vált? A végére már annyira belezavarodtam, hogy kénytelen voltam elölről kezdeni. - Nem is, inkább figyeljetek!  Gyorsan odafutottam az egyik fiókos asztalhoz és kinyitottam a kacatok tárolására alkalmas reteszek egyikét. A félig elhasznált cérnák és madzagok mellett apró tapaszok és kötések díszelegtek, melyek alatt megtaláltam, amit kerestem. A fémes tárgy nem volt nagy, így könnyen elfért a kezeimben. Az ujjaim úgy vontak köré áttörhetetlen börtönt, ahogy azt a késléggyel is tették. - Mit látsz? – kérdeztem először Minhótól, aki kihasználva, hogy elhúzódtam az ágytól, felült a fából eszkábált bútordarabra. A fiú lábai nem súrolták a padlót, így hol előre, hol hátra lendítette őket, mint aki legszívesebben már valahol egészen máshol lett volna, pedig biztos voltam benne, hogy esze ágában sem volt berohanni az Útvesztőbe anélkül, hogy elfogyasztotta volna a reggelijét. - Nem tudom, egy kanalat? – kérdezett vissza, mire megráztam a fejem, és a mellette ácsorgó Thomasnak szegeztem ugyanezt a kérdést. A fiú megrántotta a vállait, majd beletúrt a kócos tincseibe, mint mindig, valahányszor nem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel, vagy magával a kezeivel. - Szerintem egy villa. - Egy kés. – Newt az egyik falnak dőlve figyelte, ahogy megpróbáltam felvázolni az ötletemet, amit még az erdőben találtam ki, közvetlen Thomas megvizsgálása után. A szemeiben értelem csillogott, és abból, ahogy rám nézett, tudtam, hogy rájött, mire szerettem volna kilyukadni.   A fák birodalmának belsejében azért húzódtam el tőle, mert nem szerettem volna, hogy Thomas rossz következtetéseket vonjon le a látottakból – abból, hogy Newt feltűnően kerülte a tekintetem. Hiszen nem tudta a teljes történetet, nem tudott a fiú meséjéről, sem a csókról, ami valójában csupán egy félre sikerült puszi volt, hiszen Newt nem viszonozta a gesztusom.  Határozottan biccentettem. - Pontosan – szétnyitottam a kezeimet, így már nem csupán csak egy apró folt látszott az éles tárgyból, hanem az egész. A hosszított éle és a megvastagított markolata is, ami kizárta a kanál vagy a villa lehetőségét. - Nem tudtátok, mert csak egy részletet láttatok belőle, nem pedig az egészet – Thomas megvakarta a szemöldökét, Minho azonban még mindig meredten figyelt. Az Elöljáró felé fordulva folytattam. - Mi lenne, ha egymás mellé raknánk a szektorokat, és felépítenénk az egész Útvesztőt?  Az ázsiai fiú leugrott az ágyról, ez pedig olyan váratlanul ért, hogy elfelejtettem elhátrálni. A terepszínű pólója alatt kirajzolódó izomkötegek minden egyes légvételénél megcirógatták a felsőtestemet, és miközben beszélt a lehelete a hajszálaimmal játszadozott.  Zavartan léptem hátra, amitől elnevette magát. - Nem rossz – Minho összecsapta a kezeit, majd a többiek felé fordulva határozottan bólintott. - Egy próbát mindenképp megér.   Leírhatatlanul örültem a bizalmának, mert egyedül határozottan nehezebb lett volna rendszerezni a valaha rajzolt összes térképet, főleg, hogy fogalmam sem volt róla, melyik volt a legelső. - Akkor, mégis mire vártok még? – kérdeztem, majd a Futárok vezetőjéhez hasonlóan én is összecsaptam a kezeimet. Egyikük sem tudta levakarni az arcomról azt a büszke mosolyt, ami minden egyes másodpercben egyre csak terebélyesebbé vált, de új sejtettem, eszük ágában sem volt letörni a lelkesedésem, mert a bizakodásom bennük is fellobbantotta a remény szikráját.  Volt kiút.  Mielőtt belevetettük volna magunkat a munkába, szóltunk még pár embernek, mert négyen túl lassan haladtunk volna. Mindössze egyetlen napunk volt, a mai éjszakán ugyanis már nem szerettem volna megvárni a Siratók támadását, és látszólag a többiek sem akarták végignézni, ahogy elhurcolták és megölték a barátaikat.  Teresa boldogan csatlakozott hozzánk, Jeff és Serpenyő ezúttal azonban túlontúl elfoglaltak voltak, így Zart és Stan vették át a helyüket. Eddy-vel kiegészülve, végül nyolcan lettünk nyolc szektorra.   Munka közben alig szóltunk egymáshoz, mert mindenki a saját területére koncentrált. Ha egy elkalandozott munkás miatt rossz helyre kerültek volna a lapok, akkor az egészet elölről kellett volna kezdenünk, ezt a luxust azonban nem engedhettük meg magunknak. - Na, látsz valamit? – kérdeztem a mellettem sertepertélő Teresától, aki szomorúan rázta meg a fejét, de a vonásaiban jelét sem láttam a bizonytalanságnak. Esze ágában sem volt feladni az első akadálynál. A többiek azonban nem voltak ilyen kitartóak. Stan például már az első óra után bemondta az unalmast, és elment, hogy az ő szavaival élve, valami olyat csináljon, aminek értelme is volt.  A testem szabályosan összerezzent a hátam mögül érkező hangos ajtócsapásra. Értetlenül fordultam meg, és csalódottan vettem tudomásul, hogy Eddyt is sikeresen az őrületbe kergettem a monoton pakolgatással, ami az ötletem alapját képezte. - Örvendetes – szitkozódtam, és én magam is a földre dobtam a kezemben szorongatott papírlapokat. Úgy éreztem, nálam nagyobb bököttet még sohasem hordott a hátán ez a Tisztás, az önmarcangolásból pedig csupán egyvalami ráncigálhatott ki. Az ésszerű gondolkodás. Így hát a többiek nagy örömére ismételten végigvezettem a legfőbb gondolatmeneteimet. Ezúttal nem csak a térképekről meséltem nekik, hanem a késlégy hátára vésett betűkről is, melyeket kiegészítve megalkottam a VESZETT-et. Ettől már Teresa is belelkesült.  A tényt, hogy az Alkotók akár a mi oldalunkon is állhattak, egyik fiú sem tudta megemészteni vagy elfogadni, így az új Zöldbab és én durván le lettünk szavazva, egyedül Thomas hite ingott meg, de ő is csupán egyszer állt ki mellettünk, amikor a vita a leginkább elfajult, és Minho leüvöltötte Teresa fejét. Hittem benne, hogy az Elöljáró sosem emelt volna kezet a lányra, de már az, hogy őt hibáztatta, Gallyre emlékeztetett, amitől szabályosan megmerevedtek az izmaim. Azt kívántam, bárcsak be tudtam volna fogni azt a lepcses szám. - Azt mondod, az Alkotók minden alkalommal egy másik szektort nyitnak ki? – kérdeztem inkább, hogy eltereljem a gondolataikat, jóllehet igazából csak magamon akartam segíteni. Az Építők vezetőjének emléke ugyanis az őrületbe kergetett. Gally bárhol lehetett. Nem hittem a szóbeszédeknek, a jellemét ismerve kizártnak tartottam, hogy egy egész éjszakát kint töltött volna az Útvesztőben. Határozottan biztos voltam benne, hogy a haverjai találtak neki egy biztonságos búvóhelyet. - Igen, tegnap a nyolcas, ma a hármas, holnap a hetes lesz nyitva – válaszolta Minho elhúzott szájjal. Az arcát látva bizonyossá vált, hogy én koránt sem voltam olyan jó az érzelmeim elrejtésében, mint a Thomas és Zart között szobrozó alvezér, akinek a fejében nehezebb volt olvasni, mint megszámolni az égen ragyogó összes csillagot.  Enyhén oldalra fordított fejjel néztem végig az összegyűlteken, akik közül csupán Newt nézett rám, a többiek mind a sarokban pakolgató Teresát bámulták, aki kirekesztve a jelenlétünket, befejezett egy újabb adagot a hármas szektor térképeiből. Úgy döntöttem segítek neki.  A kiesett emberek miatt feszített tempóban folytattuk a munkát, így még annyit sem beszéltünk, mint korábban. Mindenki monoton, szó nélkül dolgozott, de kivételesen még a tapintható feszültség ellenére is jól esett a csend. Időt adott arra, hogy elmerengjek a lehetőségeinken.  Ahhoz, hogy megakadályozzuk a Siratók támadását egy-egy megerősített fal édes kevés volt. Nem maradt más, ki kellett mennünk a falak közé. - Szerintetek miért pont így követik egymást a számok? – kérdeztem, amikor már megőrjítettek a saját elméleteim. Kirázott a hideg, amikor eljutottam odáig, hogy talán ha feláldoztuk volna az egyikünket, akadálytalanul végigsétálhattunk volna az Útvesztőn. Mikor lettem ennyire számító? Vajon képes lettem volna a Siratók elé ugrani, ha egy számomra ismeretlen tisztársat kellett volna megmentenem, vagy a saját életemet mentve az éles csápok közé löktem volna akárkit, aki a közelembe került? - Mi van akkor, ha ez egy kód?  Mindenki egy emberként fordult felém, a fürkésző tekintetek kereszttüzében egészen kipirosodtam, akárcsak egy megérett paradicsom.  Az ujjamat tördelve vártam a reakcióikra, de amint Newt szólásra nyitotta volna a száját, Jeff ránk törte a Térképészek kunyhójának ajtaját. - Ha nem siettek, nem marad reggeli, bököttek!  Mintha meg sem szólaltam volna, mindenki jóízűen megdörzsölte a hasát, majd libasorban megindultak a kijárat felé. Be kellett látnom, hogy ezt a beszélgetést kénytelenek voltunk elhalasztani, az éhség ugyanis legyőzött minden mást, ami az útjába került. Sziasztok! Először is, kellemes nyári szünetet kívánok minden kedves olvasónknak. Reméljünk a nagy meleg ellenére is velünk tartotok majd a folytatásban, és azt is, hogy elnyeri a tetszéseteket az "első rész" végjátéka. Mit gondoltok a csók folytatásáról? Ilyesfajta reakcióra számítottatok? Na és szerintetek még az éjszaka leszállta előtt kimerészkednek az Útvesztőbe, vagy a többieket semmi sem veszi majd rá erre a lépésre? Szeretném megköszönni az előző fejezet alatt hagyott szavakat! És drága barátnőmnek azt, hogy kiteszi a fejezetet, amíg én nyaralok! <3 Jó olvasást! Millio puszi Xx szerecsendio

Chapter 12