BATTLE SCARS – NEWT – Az új lány elindította a Végzetet. Jeff mondanivalója ezzel még nem ért véget. Az újoncot Teresának hívták, és az első önkéntelen megszólításával Thomast hívta. Erre a társaság összes tagja az említettre kapta a tekintetét, aki védekezően maga elé emelte a kezeit, mintha megvádoltuk volna valamivel. - Fogalmam nincs, ki ő. Még életemben nem láttam – mentegetőzött tehetetlenül beletúrva barna hajába, aminek egyébként is kusza szálai így még rendezetlenebb halmazként pihentek meg a feje tetején. Őszintén, egy ilyen éjszaka után mindannyian elég szánalmasan festettünk, de legalább éltünk, és ezen kívül más aligha számított. - Jól van – köszörültem meg a torkom, és aggodalmasan körbetekintettem a Tisztáson Albyt keresve. A vezetőnknek napnyugta óta a nyomát sem láttam, ami a fennálló helyzetben különösen aggasztó volt. Cseppet sem volt ínyemre, hogy ilyen váltságos időszakban én irányítsam a tisztársakat, de nem tehettem mást. Rám hallgattak, és hittem, hogy könnyebben túlvészeljük az akadályokat, hogyha összefogunk ahelyett, hogy mindenki a maga útját járta volna. Tartanunk kellett magunkat a rendhez. Ez tartott eddig életben minket, és reméltem, hogy a megváltozott körülmények leküzdéséhez is elég lesz. - Ezzel ráérünk foglalkozni, miután beszéltél vele – folytattam határozott, tárgyilagos hangon, mikor észrevettem, hogy mindenki tőlem várja az utasításokat. Gyorsan összeszedtem a gondolataimat, majd eleget tettem az elvárásoknak. Először Tommyra böktem. -  Te és Minho velem jöttök. Jeff, keríts valakit, aki népszámlálást tart! A kifulladt Kóronc fiú panaszkodás nélkül, zihálva vágott neki a kaotikus állapotban lévő Tisztás bejárásának abban a reményben, hogy hamar talál egy ráérő és eléggé megbízható tisztársat a feladatra, hogy aztán visszamehessen a gyengélkedőbe. A Siratók éjjeli támadása során sokan megsebesültek, bár a nagy részük önhibájukból, menekülés közben, nem pedig ezen ocsmány lények által. - Mary… - fordultam a lányhoz finomabban, kevésbé parancsoló éllel a hangomban, mert tudtam, hogy csak akkor követi az előírásokat, ha ő is egyetért velük. Nála a tekintélyparancsoló hangszín semmit sem ért el, és mivel semmi kedvem sem volt éppen most vitatkozni meg sem próbálkoztam vele. - Ébreszd fel Chuckot, keressétek meg Albyt, és tegyétek, amit mondd! Van egy olyan érzésem, hogy tartanunk kellene egy vészhelyzet Gyűlést. Szívtelenségnek tűnt felébreszteni a kissrácot, aki a borzalmak után végre normálisan tudott aludni, de ilyen kiszámíthatatlan történések közepette nem hagyhattuk magára. Legjobb esetben csak megijedt volna, hogy ha egyedül ébredt volna a Dutyiban, míg mindenki más a Tanácsteremben lett volna. Valószínűleg Maryben is felmerült ez a lehetőség, mert nem tiltakozott. Biccentett egyet, majd elindult a dolgára. Sudár alakjának kecses, mégis magabiztos mozgását sokáig követtem a tekintetemmel, míg a mellettem lecövekelt két Futár fiatalabbja hangot nem adott értetlenkedésének: - Én ezt nem értem… Éveken keresztül a Kapuk minden éjjel bezáródtak. Most miért nem? – csóválta a fejét elgondolkozva, és összeráncolt homlokkal nézett hol az Elöljárójára, hol rám. Megvontam a vállamat, ez volt a milliódolláros kérdés. Gyors léptekkel elindultam a Kóroncok házikója felé, amely talán a válaszokat tartogatta. - Lehetetlen, hogy ne legyen köze a tegnapi francos akciótokhoz – jegyeztem meg felidézve az estét, mikor Minho a vászoningemnél fogva ráncigált el a többiektől, hogy megmutasson valamit, amit aznap az Útvesztőben találtak. Nem hittem a szememnek, mikor megláttam, amit a kezében tartott, de a hangok alapján a Siratók egyre közelebb értek, ezért ráparancsoltam, hogy rakja el a legbiztonságosabb helyre, amit ismer, és a többi Futárral együtt kövessen a börtönné kiépített cellákhoz, ahol megígértem Marynek, hogy találkozunk. - Vagy a lányhoz – szúrta közbe az Elöljáró, mialatt kocogásra váltva folytattuk az utunkat a kiabálástól hangos helyiség felé. Clint hiába próbálta nyugtatgatni, a lány eléggé egyértelművé tette, hogy nem kedveli a társaságát, és senkit sem akar látni. - Mi lehet ez a bökött végzet, amiről beszélt? Minho kérdése teljesen jogos volt, bár mindannyian sejtettük, hogy bármi is ez a „végzet”, jót semmiképp sem jelenthet. A Doboz merev mozdulatlansága, a Kapuk tárva-nyitva maradása olyan érzetet keltett bennem, mintha az egész Útvesztő leállt volna. - Mindjárt megtudjuk – veregettem vállon a srácot, amikor lefékeztünk a gyengélkedő nem létező küszöbénél, majd egyesével beléptünk a sebesültekkel teli helyiségbe. Többségüknek csak felületi, kötéssel ellátott sérüléseik voltak, ezért nem szégyelltem magam, mikor kiküldtem őket. A Kóronc is velük ment, így csak Minho, Thomas, én és a lány maradtunk. Az állítólagos Teresa már sokkal jobb színben volt: ébren kevésbé tűnt sápadtnak, így semmi sem utalt arra, hogy ne lenne egészséges. Lehunyt szemmel, a térdeit felhúzva és azokat magához szorítva ült az egyik sarokban, mintha abban reménykedett volna, hogy amikor legközelebb felnéz, egy jobb helyen lesz. A mellettem álló ázsiai srác jelentőségteljesen lökött egyet Tommyn, aki velünk együtt megtorpant a legszélső ágynál, jó négy-öt méterre a lánytól. A fiú duzzogva lerázta magáról az Elöljárója kezét, majd óvatosan, mint aki egy méhkas felé közelít, odaaraszolt a Zöldbabhoz legközelebbi fekvőhelyhez. - Teresa? – szólította meg halkan, mire a lány szemei felpattantak, és ijedten magához szorította a hozzá legközelebbi kemény tárgyat - éppenséggel egy ágytálat -, hogy azt veszély észlelése esetén a másikhoz vághassa. Tommy hátra is hőkölt egy kicsit, majd sietve magyarázkodni kezdett. - Szia! Thomas vagyok, azt mondták, engem hívtál. A bemutatkozása látványosan hatásos volt. Alighogy a lány meghallotta a nevét, leengedte a kezét, és a földre ejtette a fémeszközt. Reménykedés és gyanakvás csillant természetellenesen kék szemeiben, miközben végigmérte a vele szemben guggoló alakot. - Tom? – kérdezett vissza elcsukló hangon, majd a halántékára szorította a kezeit. Hosszú, fekete hajának hullámai eltakarták az arcának nagyját, mialatt elgyötört hangon folytatta: - Minden olyan zavaros. Az emlékeim folyamatosan eltűnnek. Kijelentésére a sátorszerű építményben érezhetően megállt az idő. Mindenki várakozva, visszafojtott lélegzettel,  egy emberként meredt az újoncra. Thomas kinyitotta a száját, majd anélkül becsukta, hogy bármit is kérdezett volna. A tény, hogy a Zöldfülnek más emlékei is voltak a nevén kívül, őt is ugyanúgy megdöbbentette, mint bármelyikünket. - Te emlékszel valamire? Emlékszel rám? – szedte össze magát végül, és a faggatózása egészen kétségbeesettnek hallatszott. Nem tehetett róla, tényleg szükségünk volt a válaszokra. Ha a lánynak birtokában lehetett olyan információ, ami segíthetett kijutnunk ebből a pokolból, akkor arról tudnunk kellett. Mégpedig sürgősen. - Igen. Vagyis nem egészen – Teresa lesütötte a szemeit, és elvörösödött. Többszöri nekifutás után sikerült csak értelmes mondatokba öntenie a kohézió nélküli gondolatait: - Én… nem tudom. Minden olyan zavaros. A fejemben kavarognak az emlékek, melyeket nem tudok hová tenni – sóhajtotta, és a tenyereivel megdörzsölte az arcát, melytől csak még jobban kipirult. Rövid hatásszünetet követően izzó kék szemeit Tommy barnáiba fúrta. Nem foglalkozott velünk, teljesen kirekesztette a külvilágot, és a hangja egészen kísérteties volt, mikor kijelentette: - Mi voltunk azok, Tom, akik ezt tették velük. Magunkkal. - Ez nonszensz – motyogta az orra alatt Minho, majd hátat fordított a meghitten beszélgető kettősnek, és én is követtem a példáját. Az új lány láthatóan megbízott Thomasban, így rá kellett hagynunk, hogy kiszedjen belőle mindent, amit csak lehet anélkül, hogy belekontárkodtunk volna a dolgába. Ferdeszemű barátom hunyorogva kitekintett a gyengélkedő nyitott ajtaján át a sürgő-forgó csoportra, mely élén Mary állt. Velem együtt szótlanul figyelte, ahogyan a lány a Siratók által szétvert Táborfalak megjavításával foglalkozó tisztársakat irányította. Azt hittem, hogy az elmúlt két év alatt már megismertem annyira Minhót, hogy tudjam, milyen rugóra jár az agya, de a következő kérdésével sikerült meglepnie. Ugyanis nem a felbukkant újonc aggasztó szavain rágódott, hanem valami egészen máson. - Elmondtad már neki? Anélkül, hogy mondania vagy mutogatnia kellett volna, tudtam, hogy kiről beszél, és talán ez volt a dologban a legmeghökkentőbb. A higgadt és megfontolt maszkomat azonban nem vetettem le. - Miért mondtam volna el? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, farkasszemet nézve a sráccal, aki erre csak egy széles vigyorra húzta a száját. Az embernek olyan érzése támadt tőle, mintha tudna valamit, amit ő nem. - Gondoltam, ha már olyan egy hullámhosszon vagytok… - húzta el a száját piszkálódva, azokra az alkalmakra célozgatva, mikor kettesben látott minket Maryvel. Minho kétségkívül jó megfigyelő volt, de ha neki, aki a nap felét a falakon túl töltötte, feltűnt ez, kíváncsi lettem volna, hogy még hányan láttak többet a kettőnk dolgába, mint ami volt. Én voltam az alvezér, nem tehettem meg, hogy önkényesen az egyik emberemmel többet foglalkozzak, mint egy másikkal. Nem értettem, hogy miért feltételeztek ilyet, hiszen nagyon jól tudtam, mi a kötelezettségem. - Tommyval még közelebb állnak egymáshoz. Miért nem őt kérdezed? – replikáztam kerülve a választ. Fölösleges is lett volna részletekbe bocsátkoznom, mert Minho egyébként is sejthetette, hogy egyáltalán időm se nagyon lett volna rá, hogy a tegnapi felfedezésről beszélgessek a lánnyal. Egyelőre csak mi hárman tudtunk a dologról, még Albyt sem volt alkalmunk beavatni. - Téged kérdeztelek – villantotta meg a srác megint azt a mindentudó vigyorát, amitől kezdtem a falra mászni, de ezúttal a felelettől az emlegetett srác mentett meg. - Elaludt – jegyezte meg a lány fekhelye mellől felálló fiú, és halkan, nehogy felébressze, visszasomfordált hozzánk. Fáradtnak tűnt és összezavartnak. Egyik sem kecsegtetett túl sok jóval. - Mondott bármi hasznosat? – tudakolta az Elöljárója a prioritásokat szem előtt tartva helyettem is, mire Thomas megrázta a fejét. - A végén már csak azt hajtogatta, hogy nem tudja kiverni a fejéből, hogy „a VESZETT jó.” Van tippetek, hogy ez mit jelenthet? – kérdezte értetlenkedő pislogások közepette, de ugyanolyan tanácstalanok voltunk, mint ő. - Szerintem a találós kérdéseknél akadnak égetőbb problémáink is – utaltam a feje tetejére állt világunkra, és egy sóhajjal ismertem be, hogy fogalmam sincs, mi lenne a legjobb következő lépés. Ennek az egésznek már nem volt semmi értelme. Ennyi erővel akár egy rossz viccbe is csöppenhettünk volna. Ha ez tényleg egy teszt volt, akkor miért változtattak a paramétereken, mit akartak mindezzel elérni? Az elmélkedésből trappoló léptek ritmusa és egy kemény koppanás hangja szakított ki. Olyan volt, mintha valaki… vagy valami a gyengélkedő falának ütközött volna, mire mindannyian a zaj forrása felé kaptuk a fejünket. Minho pillanatnyi habozás után elindult kifelé, hogy megkerülve a helyiséget kiderítse, mi volt az. Két lépésnél tovább nem jutott, amikor Mary közénk rontott. - Alby… Megtaláltam! - lihegte futtában, miközben az alvó Zöldbabra ügyet sem vetve elkezdte feltúrni a Kóroncok által használt készülékek és szerek szekrényét. – Nem tudtam becipelni ide, túl nehéz… A lány szavai akadoztak, nem sokat értettem belőle, de a viselkedése egyértelművé tette, hogy komoly baj volt. Odaléptem mellé, és erélyesen megszorítottam a felkarját, hogy egy kicsit észhez térítsem a kapkodásból. A felsőtestével magam felé fordítottam, hogy a szemébe tudjak nézni. - Hol van? – tettem fel a legelső és legegyértelműbb kérdést, ami eszembe jutott. Mary nyelt egyet, majd a helyiség hátoldala felé mutatott. - Egészen idáig elvonszolta magát. Vonszolta? Összenéztem a fiúkkal, akik erre késlekedés nélkül célba vették a jelzett helyet. Pillanatok alatt eltűntek az ajtóból, és csak a felszálló por jelezte, hogy valaha ott álltak. Én pedig még mindig Mary karját fogtam, mintha ezzel akartam volna megakadályozni, hogy végképp magába zuhanjon, pedig én voltam az, aki az összeomlás szélén álltam. Nem fizikai értelemben, természetesen, hanem már kezdett ez az egész egy kicsit túl sok lenni. Annyi minden történt olyan rövid idő alatt, hogy feldolgozni sem tudtam, és most még ez is! - Hogy találtad meg? – préseltem ki magamból egy kevésbé lényegesnek tűnő kérdést, ám érdekelt, hogy a feladatkiosztást követően, hogy-hogy olyan gyorsan megtalálta a vezérünket. A lány látszólag hálás volt a pillanatnyi csendért és nyugalomért, mert miután hosszan kifújta a levegőt, a tekintete már nem volt ködös a félelemtől, ijedtségtől és tettvágytól, hanem csak az elszántság kavargott benne. - Azt mondtad, keressük meg, de nem találtuk – vágott bele a magyarázatba objektíven. Láthatóan örült, hogy van mire koncentrálnia, van mit tennie, és nincs egyedül a felelősséggel. - Akkor odajöttek Jackék, és a javítandók felől kérdezgettek. Gondoltam így legalább hasznossá tesszük magunkat, Alby pedig majd felbukkan. A Tuskók felé igyekeztem, mert láttam ott felhasított farönköket, amikor megláttam a ház tövében eszméletlenül, aztán rohantam ide… - El az útból, gerlicék! – nyögte Minho a súly alatt, mire azonnal visszahúztam a kezemet Marytől, és elhátráltam tőle, hogy a félájult vezetőnket cipelő két Futár elférjen közöttünk. Ledöntötték az átizzadt, véres trikót viselő fiút az egyik ágyra, majd eligazgatták ott, hogy viszonylag kényelmesen feküdjön. Mary gondolkozás nélkül odalépett a szekrényhez, ahonnan elhúztam, és kötszereket meg ollót vett elő. - Alby? – ültem le az elfoglalt ágy szomszédságába, és aggódva néztem le a vezetőnkre, aki nincs egy hónapja, hogy legutóbb idekerült volna. Akkor sokkal rosszabbul nézett ki a felduzzadt lila-zöld ereivel és a fájdalomtól vonagló arcával, mint most a nyílt, gyógyítható sebeivel, melyek a köztünk szorgoskodó, ügyes kezű lánynak hála láthatóvá váltak. Mary nem szaladt Jeff segítségéért, szégyenlőség nélkül felhúzta  a fővezér fölsőjét feltárva a fémes tüskék által okozott vágásokat. Szúrásnak nyoma sem volt, de egyértelműen Sirató okozta sérülések voltak. - Alby, hallasz? – hajoltam közelebb a megviselt barátomhoz, aki úgy fordította felém a tekintetét, mintha nem lenne képes fókuszálni. Félig lehunyt szemhéja mögül a semmibe bámult, miközben cserepessé száradt ajkaival fakó szavakat formázott: - Elvitték Dannyt… - nyöszörögte erőlködve, mire felkaptam egy másnak odakészített vizes flaskát az egyik polcról, és óvatosan vizet csorgattam a szájába, míg el nem fordította a fejét. Nehéz volt ilyen gyengének látnom őt, aki annyiszor megmentett engem az első hetekben, hónapokban leginkább magamtól és a reményvesztettségtől. Az elmúlt években pedig felelősséget vállalt értem és kiállt mellettem, olyan volt számomra, mint egy báty. - Micsoda? Miről beszélsz? – próbáltam világos választ kicsiholni belőle. Az senkin sem segített volna, hogy ha félreértettük volna őt. Valami oka kellett, hogy legyen annak, hogy nem úszta meg az estét olyan könnyen, mint a többiek. Vajon nem sikerült időben bezárkóznia a Táborba? A félig gép, félig hatalmas pókokra emlékeztető teremtmények a maguk ocsmányságával az egész Tisztást feltúrták, rátámadtak mindenre és mindenkire, ami mozgott, és megpróbáltak utat törni maguknak az építményeken keresztül. A tartóoszlopokra erősített plusz réteg jól jött, bár még így is embernyi lyukak tátongtak a falakban a Siratók látogatása miatt. Napnyugta után indultak meg. Hörgésük visszahangzott az Útvesztő kőtömbjei között, majd minden irányból ránk törtek. Az utolsó pillanatban sikerült a Futárokkal bezárkóznom a Dutyiba, miután megbizonyosodtam róla, hogy mindenki zárt helyen van. Ez azonban nem állította meg a borzalmakat. A szörnyek csak jöttek, és mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy mikor ugrik rá egy hátulról. Törés-zúzás hallatszott a Torony felől, majd kiáltozás minden irányból, a rémület újra felburjánzott. Aztán a hangok lassan távolodni kezdtek, és a csillagok újra felragyogtak. Az éjnek még közel sem volt vége, hiszen a géplények alig egy órát lehettek a Tisztáson. Megölhettek volna mindenkit, mégis elmentek. Miért? - A Siratók – nyögte Alby összeszedve minden erejét. Anélkül, hogy tovább kellett volna vallatnom, magától is türelmetlenül folytatta, hogy megossza velünk, amire rájött: - Azután vonultak vissza, hogy elhurcolták Dannyt. Próbáltam megmenteni, de egy másik rám támadt. Nem szúrt meg, csak félresöpört az útjából. Egy újabb dolgot véshettem a változásokat gyűjtő listámra. Ez a viselkedés nem vallott a Siratókra. Egykori Futárként jól tudtam, hogy ezek a lények csak néhány dologhoz értettek: a támadáshoz, a szúráshoz és a gyilkoláshoz. Egy kínálkozó alkalmat sem hagytak ki ezekre. Ezúttal mégis életben hagyták Albyt. - Akkor most mi van? A Siratók minden éjjel elvisznek majd valakit? – értetlenkedett lassan összerakva a képet Tommy, és erősen markolta az ágy lábát, mialatt a szemét le sem vette a kötésen utolsó hajtásokat végző lányról. Lerítt róla, hogy aggódott érte, ami megint féltékenységre lobbantott, pedig semmi jogom nem volt ahhoz, hogy kisajátítsam a Maryvel való törődés jogát. - Talán egy igazán beteg játék ez az egész – csóválta a fejét Minho szokás szerint szarkasztikusra véve a figurát. Kettejük cseppet sem lelkesítő szövege arra késztetett, hogy ezúttal én legyek az, aki buzdító beszédet mond, bár abban sosem voltam jó. Ez most is megmutatkozott. - Akárhogy is van, nem adhatjuk fel. Vagy kijutunk innen vagy meghalunk – jelentettem ki magabiztosan, hiszen a lelki szemeim előtt más kilátás nem lebegett. Berendeztünk egy életet a Tisztáson, megtanultuk elfogadni a helyzetünket, erre mindent felborít az Alkotók egy ostoba szeszélye? Ennél többről kell szólnia. Annyi mindenen keresztülmentünk, nem akarhattak csak így egyszerűen kinyírni minket. Ezért választhatták ezt az idegőrlő módszert: hogy ösztönözzenek minket. - Ha lehet, én az előbbire szavaznék! – jelentkezett a Futárok Elöljárója „ez nem is volt kérdés” hangsúllyal. Egy jelentőségteljes pillantást váltott előbb velem, majd Tommyval, aztán fojtott hangon ismertette a vezetőnkkel a fejleményeket: - Tegnap Thomas-szal megtaláltuk azt a halott Siratót, amit még egy hónapja nyírt ki. Kijelentésére Alby szeme kipattant, máris éberebb lett. Mary élesen beszívta a levegőt, és mindketten feszült izgatottsággal hallgatták a folytatást: - Azt hittük, eltűnt a teste, de valószínűleg csak a falak változása rejtette el előlünk – rántotta meg a vállát a srác, majd leoldotta a mellényének táska részét, és kinyitotta a bőrszütyőt. Egy henger alakú fémdobozt vett elő belőle, aminek a két végén vezetékek és drótok lógtak ki, mintha egy nagyobb gépezet részei lettek volna. Bár már tisztára törölték, a tudottak alapján nem volt nehéz elképzelnem, amint takonyszerű nyálkás réteg borítja, és egy élettelen nyolclábúból rángatják ki. -  Ezt találtuk benne. - Mi ez? – kíváncsiskodott Mary összeráncolt homlokkal. Megkönnyebbülten kihúzta magát, miután végzett az utolsó simításokkal is. Neki hála Alby sérülése a takaros kis kötéssel borítva nem is festett olyan vészesen. - Fogalmunk sincs, de a hetes szám villog rajta, és akkortájt éppen az a szektor volt nyitva – fűzte tovább a szót Thomas megkocogtatva a készülék digitális kijelzőjét, melyen valóban pirosan virított egy hetes. - Ahogyan hamarosan megint az lesz, ha minden igaz. - Akkor menjünk oda! Talán ez elvezet minket a kijárathoz – jegyezte meg reménykedve a lány, mialatt visszaigazította a copfjából kicsúszó tincseit a szoros hajfonatba. Olyan lazán vetette fel az ötletét, hogy teljesen jogosnak a fővezérünk felháborodását: - Bökd meg, te lány, megőrültél?! Senki sem rohanna önként a Siratók karmai közé – könyökölt fel az ágyában a még mindig elég sápadtnak látszó Alby, akit ezért Mary vissza is nyomott fekvő helyzetbe. Kissé erélyesebben, mint azt kellett volna, de a lekezelő hangsúlya miatt talán még meg is érdemelte. - Én igen, ha ez azt jelenti, hogy kijuthatunk innen, és szerintem a többi Futár is – szólalt fel Minho a lány védelmében, márpedig ő nem szokott ilyenekkel viccelni. A Futároknak nem jelentett újdonságot az Útvesztő kanyargós útjain járni, de mindenki érezte, hogy a lány nem sétagaloppra célzott. Ha rajta múlt volna, mindenkit kivitt volna a hetedik szektor pereméig, és nem állt volna le a kereséssel, míg kijáratot nem talál. - Ha ez a terv, én is megteszem – csatlakoztam az előttem szólóhoz megdörgölve az államat. Éreztem magamon Mary tekintetét, de nem néztem felé. - Éppen te? – horkantott fel a színes bőrű fiú, és gúnyos nevetést hallatott. – Azok után, ami a lábaddal történt? Alby célzását egyszerre értette mindenki és senki rajtunk kívül. Ez olyasmi volt, amit normál esetben sosem hozott volna fel. A fővezérünk az egy hónappal ezelőtti Átváltozása óta nem volt ugyanolyan, mint annak előtte, és ennek nyomai a legrosszabbkor mutatkoztak meg. Ezért válaszra sem méltattam a kérdést, inkább a többiekhez fordultam, és kijelentettem, hogy össze kell hívnunk egy Gyűlést. Méghozzá sürgősen. A Tanácsterem zsúfoltságig megtelt, hiszen ezen az összejövetelen mindenki részt vett. Kezdés előtt az egyik Zsákoló lejelentette nekem, hogy csupán ketten hiányoznak. Gallyről az a szóbeszéd járta, hogy a pánik kezdetekor berohant az Útvesztőbe, és azóta senki sem látta. Ellenben Albyn kívül több szemtanúja is volt annak, amikor Dannyt elhurcolta az egyik Sirató. A kétségbeesés és pánik még mindig tapintható volt. Mindenki arról kiabált, milyen plotty a helyzet, de senki sem volt képes előállni egy épkézláb megoldással. Mary azt javasolta, hogy építsünk hosszú létrákat, mert ha fel tudunk jutni a falak tetejére, ott átvészelhetnék az éjszakát azok, akiknek a Dutyikban már nem jut hely, mert szerinte sem a Tábor, sem a Tanácsterem nem bírja már sokáig. Frank, a világvégét hirdető és a lányokat hibáztató egykori Építő azonnal letromfolta az ötletét. Azt feltételezte, hogy Mary feltett szándéka, hogy pár bökött kitörje a nyakát. Ezért inkább a Tábor megerősítését és barikádok építését szorgalmazta. Mivel Alby is ezt támogatta, nem túl sok beleszólásunk volt a végső döntésbe. Az álmatlan éjszaka végül hamarabb leszállt, mint szerettük volna. Fém csattant kövön. Indák és borostyánok szakadtak. A gépállatok nyikorgó hangjai egyre közelebbről szóltak. A Gyűlésen megbeszéltek szerint a Tábor megerősített helyiségeibe és a Dutyikba zárkóztak be a tisztársak napnyugtakor. Csupán néhány beavatott, vállalkozó szellemű maradt az utolsó pillanatig a Térképszobában, hogy Minho és Mary ötletén dolgozzanak. Tommy, az új lány, Serpenyő, a Kóroncok, Jack velük együtt azon dolgoztak, hogy ha odáig fajulnak a dolgok, akkor felkészülten menjünk ki az Útvesztőbe. Segítettem volna, de inkább tartottam nekik a hátamat Alby előtt. Nem éppen megegyezés alapján dolgoztak, de egyetértettem az elképzelésükkel. Ha így folytatódik - nincs ellátmány, minden éjjel Sirató-támadások -, nem maradhatunk itt. Ők voltak az utolsók, akik biztonságba értek. Én zártam ránk a Tanácsterem ajtaját, ami bár tudtuk, hogy nem véd sokat, reméltük, hogy a Siratók túl hülyék ahhoz, hogy ezzel tisztában legyenek. Hideg éjszaka volt, a leheletünk sűrű ködként kavargott körülöttünk. A terem közepébe húzódtunk, és szólni sem mertünk. Csak hallgattuk a rémek közeledését, és úgy meredtünk egymásra, mintha utoljára látnánk egymást. Tudtuk jól, ha Albynak igaza van, ma ismét elveszítünk valakit, mert a Siratók nem nyugszanak addig, míg el nem ragadnak valakit. A percek csigalassúsággal peregtek, a külső zajok már egészen a falakon túlról szóltak. A kísérteties vonítások, lépések koppanása és falkaparászás rendszeressé vált, de mintha csak a tűréshatárunkat feszegették volna. Mint a macskák, mikor az egerekkel játszanak. Elvesztettük az időérzékünket, már nem maradt más csak a sötét éjszaka és a hangok, melyek tébolyulás határára kergettek minket. Aztán egy üvöltés vetett véget a várakozásnak. Kérdés sem volt, hogy valakit újfent elragadtak. A helyiségben mindenki a résekhez vagy az ajtóhoz nyomult, hogy lássa a külső eseményeket, de nem lehetett ez másképp a többi búvóhelyen sem. - George az! – kiáltotta valaki, és a perifériámban láttam, hogy Mary megrázkódik. Nem hittem, hogy különösebben közel állt volna a fiúhoz, de a tétova Lögybölő már csak a kora miatt is biztosan Chuckra emlékeztette, akit megint az „otthonunk” legbiztonságosabb helyére, a Zárkák egyikébe parancsoltunk. Nem mertem volna azt állítani, hogy ismerem a lányt, de szinte meg sem lepődtem, amikor gondolkodás nélkül feltépte az ajtót, és kirontott a Tisztásra, a legfélelmetesebb rémálmaink nyomába. - Mary! - kiáltottam utána, de hiába. A fránya bököttnek esze ágában sem volt hallgatni rám. Cifra káromkodások hagyták el a számat, és habozás nélkül megindultam utána. Egy váll ütközött az enyémnek futás közben,  a kiáltozások pedig mintha egyszerre szóltak volna minden irányból. Tommyval fej-fej mellett futottunk, de mögöttünk is trappolt valaki. A Siratók már majdnem a Keleti Kapunál jártak a vergődő George-dzsal, Mary pedig a magasságát meghazudtoló gyorsassággal csökkentette a távolságot köztük. Félelemnek nyomát sem mutatta, töretlenül rohant előre, de nem volt olyan gyors, mint mi. A térdem sajgását figyelmen kívül hagyva úgy száguldottam a falak felé, mint Futárkoromban kapuzárás előtt. Csak akkor a másik irányból. Thomas az utolsó métereken előzött meg, és az utolsó pillanatban rántotta vissza Maryt a vájat torkából, mielőtt rávethette volna magát a sort záró Siratóra. Mikor odaértem, ketten együtt alig tudtuk visszafogni, hogy ne rohanjon tovább. - Engedjetek! Nem vihetik el! Hisz szinte még csak gyerek - kiabálta a lány, miközben hadonászva, rúgkapálva próbálta kiszabadítani magát a béklyóinkból. - Már nem tehetünk érte semmit. Senkinek sem segítesz azzal, ha te is megszúratod magad! - rángattam a vállát, hogy észhez térítsem. Nyolc Sirató távozott - valószínűleg minden szektorra jutott egy -, abból hét nem cipelt semmit. Ilyen túlerővel, ilyen ellenfelekkel szemben Marynek esélye sem lett volna. Miért nem gondolkozott reálisan? Abban a pillanatban valaki berontott mellettünk az Útvesztőbe. Csak a hátsó sziluettjét sikerült elkapnom, de abból is ráismertem. S ezzel nem voltam egyedül. - Minho! - mozdult automatikusan az Elöjárója után Tommy, elengedve Mary csípőjét, és a hangja derengős visszhangot vert a járat kőfalain. A Futárok vezetőjének őrült cselekedetét látva a lefogott lány érezhetően megnyugodott, mert elengedte magát, és nekem sem kellett a karjainál fogva lecövekeltetnem. Zihálva kapkodott levegő után, de az arcából kifutott minden szín. - Mary... - nyúltam finoman az álla alá, de elrántotta a fejét. Az ujjaim finoman súrolták a bőrét, és átpergett köztük számtalan hajszála. Szó szerint kicsúszott a kezeim közül, de csak néztem utána, amint újra futólépésekbe kezdett. Egyenesen az erdő felé tartott. - Mi a bökő ütött ma mindenkibe? - fortyogott Tommy magában a Kapu pereménél toporzékolva. - Épp te mondod?! - csóváltam meg a fejemet, mialatt alaposan szemügyre vettem a megint katasztrofális állapotban maradt Tisztást. Thomas híres volt a hirtelen és lehetetlen ötleteiről, de ma este tényleg többen túltettek rajta. Sóhajtottam. - Ismerem Minhót, kell, hogy legyen egy terve. Nem fogja megöletni magát. Ha visszajön, azonnal értesíts! Addig is beszélgess el a kis barátnőddel megint erről a Végzetről. Nem ártana tudni, ha ez a helyzet tényleg csak rosszabbodhat. - Nem a barátnőm - tiltakozott vehemensen a srác, de egyéb zokszó nélkül elindult az oldalamon visszafelé. - Szóval azt mondod, neked egy cseppet sem ismerős? Csak mert ő nyilvánvalóan emlékszik rád - faggatóztam egy kicsit, de csak, hogy eltereljem a gondolataimat azokról, melyek fejfájást okoztak. - Dereng valami. De az nem jelent semmit, Maryvel is ugyanez a helyzet - magyarázta a srác, mire majdnem megbotlottam. Felerősített bicegésnek álcáztam az ügyetlenségem, és így próbáltam leplezni a meglepettségemet. Miért voltak ők mások? Azelőtt senkinek sem rémlett semmi a múltjából a nevén kívül. Miért pont Thomas kapta ezt a kiváltságot? - Örvendetes – ironizáltam elnyomva a magamban morfondírozást, mert erősen kételkedtem benne, hogy ez segíthet nekünk. - Mindegy, beszélj vele. - Te mit csinálsz? - tudakolta Tommy lefékezve a Tanácsterem közelében, ahol legutóbb láttuk Teresát. Jelenleg nagy volt a mozgás a történtek miatt, hiszen mindenki azon tüsténkedett, hogy rendbe hozza azt, amit a Siratók tönkretettek, tehát valójában akárhol lehetett a lány. Egy lapos pillantást vetettem az erdő irányába, majd tárgyilagosan azt feleltem: - Amit kell. Nem hazugság volt. Ezt meg kellett tennem. Nem kötelességből vagy lovagiasságból. Belső késztetés volt: tudni akartam, mi van Maryvel, hogyan érzi magát, aggódtam érte, és erről nem tehettem. Hátat fordítottam a fiúnak, és a kiszáradt füveket taposva lépdeltem az árnyékot adó fák honába. Érezhetően hidegebb volt a lombkoronák takarásában, és a Hold fénye is csak ímmel-ámmal sütött át a sűrű levelek közt. Egyre beljebb hatoltam a bozótosban, miközben az avar zörgött a lépteim alatt. A fülemet hegyeztem, hátha lebuktatja a lányt a neszezése, és végül a világ leghalkabb szipogása vezetett nyomra. Az erdő keleti oldalánál jártam, mely egy részen határos volt a Térképészek bungalójával, mikor megpillantottam a csillagok ragyogásában fürdő lányt egy kidőlt fa tövében üldögélni. A fák és a házikó teljesen elzárták a kilátást a Tisztás felől, de innen, a háta mögül kivehető volt az alakja. Óvatos léptekkel közelítettem felé. - Hé, Hercegnő – hívtam fel magamra a figyelmét lágy, megértő hangon, nehogy csak a lépéseim zörejét hallja meg. Nem akartam ráijeszteni, és nem csak azért, mert kinéztem volna belőle, hogy egy Siratóéval azonosítja az okozott zajokat, és felém hajít egy kést. Nem lett volna túlzottan uralkodói viselkedés la részéről, de nem is ezért kapta a becenevét. - Menj el! – förmedt rám Mary meg sem fordulva, miközben törölgetni kezdte az arcát, hogy eltüntesse a könnyeinek nyomát. Bármilyen határozottan és hangosan is szólt rám, eszem ágában sem volt eleget tenni a kérésének. Rendületlenül meneteltem felé, majd megkerülve a gyökeret, leguggoltam a lány elé, hogy a szemünk egy vonalban legyen. Ő azonban nem akart rám nézni: sűrűn pislogva a fekete éjszakába bámult. - Nem kell szégyellned, hogy sírsz – mondtam halkan, de minden egyes szavamat komolyan gondoltam. Sok Zöldbab végigzokogta az első napjait, azonban épeszű ember nem ítélte el őket ezért. Mary lány volt, igen, és egyesek talán az érzékenységére fogták volna a könnyeket, pedig sokaknál keményebb volt. Ezen nem változtatott a tény, hogy bizony, néha nála is eltört a mécses. - Utálok sírni – dünnyögte az utolsó kigördülő könnycseppjeit felszárítva, de még mindig nem nézett rám, pedig szinte lehetetlen volt, hogy elkerülje a tekintetemet, ugyanis olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a térdeink olykor összekoccantak. Ha előrenyúltam volna, a kezembe vehettem volna az arcát. - Nem akarom, hogy gyengének higgyetek. Én csak… - Előttem nem kell magyarázkodnod. Mindenkinek megvannak a gyenge pillanatai. – szakítottam félbe látva, hogy ez a szituáció számára mennyire kellemetlen. Nem akartam rontani a helyzeten, ezért egy ideig nem szólaltam meg, csak figyeltem, ahogyan a lány lassan összeszedte magát, és elcsendesedett. Mielőtt megállíthattam volna, kirobbant belőlem egy látszólag témába nem vágó kérdés: – Tudod, miért sántítok? Mary erre végre rám emelte a tekintetét, és a kíváncsiságtól csillogó barna íriszeit rám szegezte. Lassan megrázta a fejét, és még a nadrágjából kilógó cérnaszálak tépkedésével is felhagyott, míg a válaszomra várt. - Ne mondd, hogy nem kérdezősködtél, ahhoz te túl kíváncsi vagy! – ingattam a fejem hitetlenkedve, és halvány mosoly kúszott az arcomra, de ezzel a gesztussal valójában csak leplezni próbáltam az idegességemet. Már nem volt visszaút, most végre elmondhattam valakinek azt, amit még senkivel sem osztottam meg: az igazságot, amit rajtam kívül csak Alby tudott, de ő is csak azért, mert részese volt a történetnek. Vettem egy mély levegőt, és meggyőztem magamat arról, hogy így lesz a legjobb. - Gondolom, mindenki ugyanazt mondta: rám támadt egy Sirató, mikor két éve még Futár voltam, és baleset történt. Megesik. Újabb szünetet tartottam. Képtelen voltam egyben elmesélni az egészet, és abban sem lehettem biztos, hogy Maryt érdekli egyáltalán a történetem. Meg akartam adni neki az esélyt, hogy visszakozzon, mielőtt beavatom: - Tudni akarod, mi történt igazából? – kérdeztem rá, amire egy tapintatos, de magabiztos bólintással felelt. Olyan volt, mintha a levegőt is visszatartotta volna, nehogy lemaradjon valamiről. A figyelme hízelgő volt, de ekkor jött a dolog nehezebb része. Hogyan is önthettem volna szavakba, amit tettem? Hogyan árulhattam volna el a gyarlóságomat az egyetlen személynek, aki még engem is képes volt kihozni a sodromból? Hogyan vált a lány, aki lenyűgözött, azzá, akinek életemben először beszélni akartam erről? Már nem bírtam ki, úgy éreztem, a titkom megfojt. Ám nem csak az önzés vezérelt, mikor beszélni kezdtem, reméltem, hogy a példámmal segíthetek neki. Mélyet szippantottam az éjszakai levegőből, aztán a lehető legegyszerűbb módon kiböktem: - Öngyilkos akartam lenni. Három szó, egy egyszerű kijelentés, ami mégis mindent megváltoztatott. Láttam Mary szemében a megrökönyödést, és hogy nem tudta, mit mondjon erre, vagy hogy egyáltalán mit gondoljon erről. Nem is vártam, hogy megszólaljon vagy neadjisten, pátyolgatni kezdjen. Most hogy már belevágtam, csak arra volt szükségem, hogy meghallgasson. - Igen – bólintottam az elkerekedő szemeit látva inkább magamnak, mint neki, majd megrántottam a vállamat, és ismét magam előtt láttam a burjánzó növényzettel fedett falat, mely azzal kecsegtetett, hogy véget vethetek a szenvedésemnek. - Felmásztam a francos fal közepéig, és leugrottam. Meg akartam halni, de Alby még időben megtalált, és visszavitt a Tisztásra, mielőtt bezárultak volna a Kapuk. Gyűlöltem érte, mert hónapok kétségbeesett próbálkozása után már nem láttam semmi értelmét ennek az egésznek. Hetekig az sem volt biztos, hogy újra lábra tudok-e majd állni, de aztán bizonyossá vált, hogy „csak” a Futár-karrieremről kell lemondanom. A vezetőnk ekkor nevezett ki a helyettesévé, és egy életre lekötelezett azzal, hogy nem mondta el senkinek, mit tettem valójában. Sokak szemében egy hőssé váltam a harci sérülésem miatt, pedig nem voltam más, csak egy gyáva, gyenge alak. Talán most már Mary annak látott, aki valójában voltam. Talán ezek után nem fog megbízni bennem. De ha emiatt rájön, hogy őt a „gyengesége”, az empátiája csak erőssé teszi, akkor megérte. - Miért mondod el ezt nekem? – tudakolta suttogva, mintha attól félt volna, hogy kihallgatnak minket. Meglepetésemre nyomát sem láttam rajta elszörnyedésnek, amitől csak gyönyörűbbnek tűnt, mint valaha. - Talán mert mióta itt vagy, mintha egy kicsit minden értelmet nyerne… még akkor is, ha őrültségnek tűnik ez az egész – buktak ki belőlem a szavak átgondolatlanul, és nem engedtem el a lány mézbarna tekintetét. Úgy tűnt, ezúttal ő sem akar félrenézni. Éppen azon gondolkoztam, mikor kerültünk olyan közel, hogy a porcelánbőrén kiütköző legapróbb anyajegyeit is tisztán ki tudjam venni, mikor hirtelen megmozdult. Olyan gyors volt, hogy a következő, amit érzékeltem az ajka volt az ajkamon és a tenyere a nyakamon. Az agyamban számtalan dolog villant be egyszerre. Olyan szavak nyertek hirtelen értelmet, melyek eddig az űrben keringtek különösebb jelentés nélkül. Szenvedély. Intimitás. Csók. Mary megcsókolt, és fogalmam sem volt, mit tegyek, vagy hogyan reagáljak. Még sosem utáltam ennyire, hogy elvették a francos emlékeimet. Még sosem fagytam le ennyire döbbenetemben, és még sosem éreztem magamat annyira tanácstalannak, mint mikor a lány elhúzódott tőlem. Barna szempárjában mintha megbántottság ült volna, ami teljesen érthető volt. Olyannyira meglepett, hogy elfelejtettem visszacsókolni. Drága Olvasók! Na erre számítottak? Vártátok már? Mit gondoltok Newt történetéről? Mit gondoltok, mi történik ezek után? Nagyon köszönjük, hogy itt vagytok nekünk, és nagyon kellemes nyári szünetet szeretnénk kívánni mindenkinek! Aki pedig még nem élvezheti ezt, annak kitartást kívánunk a maradék időhöz! Pihenjetek sokat! FantasyGirl

Chapter 11