Chapter 40
w|c|k|d - mary
LIVE OR DIE

  Mintha az agyam csupán a szívem számára legjelentősebb információkat tudta volna feldolgozni, abban a percben képtelen voltam elvonatkoztatni attól, hogy azt mondta: szeret. Már nem érdekelt, hogy elfelejtetett, ahogy az sem, hogy nem ismert fel, mert tudtam, hogy csupán emlékeztetnem kellett rá, ki vagyok, és újra boldogok lehetünk.
 Az aláhulló vakolat megült a ruháinkon; Newt szőke haját még fehérebbé, Thomas barna tincseit egészen természetellenessé varázsolva. Amikor végül alábbhagyott a szűnni nem akaró remegés, a por még percekig a levegőben keringett, így a légzés fájdalmán felülkerekedve, kidörzsöltem a szemeimből a durva, kristályos szemcséket és közelebb csúsztam a földön térdelő, szőke Buggyanthoz.
 A kezem megremegett, miközben megérintettem a vállát.
- Jól vagy? – kérdeztem, és a bőröm belebizsergett, ahogy rájöttem, már egy kisebb örökkévalóság óta nem álltunk egymáshoz ennyire közel. És én annyira szerettem...
  Óvatosan beszívtam az alsó ajkam és lehunytam a szemeimet. Megpróbáltam a hevesen dübörgő szívemre koncentrálni és lelassítani annak hevesen lüktető ütemét, de ezzel a meggondolatlan tettel csupán annyit sikerült elérnem, hogy az orromba tódult Newt jellegzetes illata felülkerekedve az Alkotóktól kapott, kamilla illatú tusfürdő intenzív szagán.
- Ne érj hozzám! – üvöltötte, amikor észrevette, hogy az ujjaim támogatóan a bőrébe vájtak. A fiú halántékánál kidagadó erek halványkékből lilába fordultak, míg a szemei, melyek mindig is az olvadt csokoládéra emlékeztettek, ezúttal véreresen és gyűlölettel telve mértek végig tetőtől talpig.
 Newt teste beleremegett az indulataiba, és bár még emlékeztem rá, hogy legutóbb is képes volt a földre taszítani, amikor túlságosan erőltettem, képtelen voltam eleget tenni a kérésének és elhúzódni tőle.
 A fiú azonban durván lerázta magáról a kezem, hogy ezt követően egy földre hullott kés felé kapva egy gyors mozdulattal a nyakamnak szegezhesse az éles fegyvert. Elkerekedett szemekkel néztem le a pengére, és az övemhez nyúlva keserűen tudatosult bennem, hogy a saját tőrömet szorította a nyelőcsövemhez.
 A szívem a torkomban dobogott.
- Newt, tedd le a kést! – üvöltötte valaki a hátam mögül, de a fülemben zubogó vértől képtelen voltam beazonosítani az aggodalommal teli hang tulajdonosát. Newt válla fölött ellesve Minho döbbent vonásait figyeltem, aki az egyik összetört számítógép megrepedt képernyőjének tetejére támaszkodott. Görnyedt testtartásából és az átázott kötéséből ítélve ő is ugyanolyan tehetetlennek és gyengének érezhette magát, akárcsak én.
 A szemem sarkában megmozdult valaki, amitől ösztönösen összerezzentem, így a Newt kezében szorongatott kés éle felsértette a nyakam. A vér langyos cseppekben folyt végig a bőrömön. A szemem könnybe lábadt, de nem a fájdalomtól; szomorú voltam. Mert bár biztos voltam benne, hogy Newt sosem bántott volna, a rám meredő fiú vérben forgó tekintete elárulta, hogy az igazi Newt már mérföldekre járt.
 Jorge egy kimért, megfontolt mozdulattal leakasztotta a válláról a Kábítóját, és ahogy megfordította azt - a markolatával Newt feje felé közelítve -, biztos voltam benne, hogy már réges-rég kifogyott. A fiú eltökélt vonásai láttán összeszorítottam az ajkaimat, így a szám egy egyszerű, vékony, hófehér vonallá vált. Kapart a torkom. A szívem eszeveszett tempóra váltotta a már egyébként is életveszélyesen gyors dübörgését.
- Ne! – sikítottam, a körmeimet a saját tenyereimbe vájva, köpve a következményekre. Jorge összeráncolta a homlokát, a szemöldökei egymáshoz simultak, ahogy a tekintete az arcomról a frissen ejtett vágásból szivárgó vércsíkra vándorolt. Szerencsére mindkét sérülés felületi volt csupán és elkerülték a főartériákat, viszont a szervezetemben keringő bódító anyagnak hála még ennek ellenére is megszédültem. A kezeimet az oldalam mellé ejtve megpróbáltam megtámasztani magam, a térdeim ugyanis megremegtek, és féltem, hogy képtelen leszek megtartani a testsúlyom.
 Jorge lábai a földbe gyökereztek, amikor Newt felé fordult, majd vissza hozzám. A szőke fiú szabad keze a vállamra simult, az ujjai kegyetlenül rászorítottak a felszakadt sérülésemre. Sikítani akartam, mert a torkomból felszakadó kiáltástól vártam a testemben szétterjedő fájdalom enyhülését, de mégsem tettem semmit egészen addig, amíg Jorge ismételten a magasba nem emelte a fegyverét. Szavak nélkül, némán könyörögtem, hogy hagyja abba, és látva, ahogy megremegtek a kezei, tudtam, hogy a kérésem eljutott hozzá. Egyszerűen csak nem tudta, miként cselekedjen.
 Senki sem tudta, mit kellene tenni. Mindenki minket nézett és tőlem várták a megoldást, így egy mély lélegzetvétel után felülkerekedtem a kicsinyes önsajnáltatáson, a fájdalmon és a szomorúságon és lenyeltem a torkomban éktelenkedő gombócot.
- Thomas, segíts Teresának! – mondtam végül, gondosan ügyelve rá, hogy a hangom hűvös és tiszteletet parancsoló maradjon, hogy semmiképp se remegjen meg vagy tűnjön kétségbeesettnek. A fiú a kérésem hallatán Minho mellé lépett, és akkor rájöttem, hogy ő volt az, aki a hátam mögül ráordított Newtra, amikor a nyakamnak szegezte a pengét. A bátyám arcát elcsúfította egy mély karmolás, és ahogy az előttem térdelő bököttre nézett csak reménykedni tudtam benne, hogy nem Newt bántotta, mert a Newt, akit én ismertem, sosem emelt volna kezet a barátaira.
 A szívem összefacsarodott, de két lapos pislogással biztosítottam Thomast Teresa lojalitása felől, így a fiú bár elhúzta a száját, hátat fordított nekünk és elindult a főszámítógép előtt álldogáló lány felé. Végigmérve az elektronikai berendezéseket, keserűen vettem tudomásul, hogy mindössze egy monitor maradt érintetlen, de a felületi sérülések ellenére azért még mindig volt négy olyan gép, ami ellenállt a rengéshullám pusztításának.
- Mit kell tennem? – kérdezte az arcával a képernyő fölé hajolva. Teresa a válla felett rám nézett és elsuttogott egy néma köszönömöt, amitől ösztönösen mosolyra húztam a szám. Bár ez még koránt sem jelentette azt, hogy újra bizalmas barátok lesznek, az, hogy Thomas nem viselkedett elutasítóan, határozottan jól esett a lánynak, és megajándékozta valamivel, amit Newt eltorzult tekintete másodpercről másodpercre kiszipolyozott belőlem; reménnyel.
 Természetesen még mindig hittem benne, hogy megmenthetjük, de ahogy a felsőm beitta a langyos vércseppeket, egyre nehezebbé vált elképzelni, hogy meg fogom élni azt a pillanatot.
- Tedd az ujjad a képernyőre, a gép felismeri a genetikai kódodat, azonosít és működésbe lép – magyarázta a lány Thomasnak. A hangja egyszerre volt sürgető és mélységesen türelmes, miközben a kezeivel bemutatta a folyamatot. - Már átnéztük az első két meghajtóhoz tartozó mappákat. Kell lennie egy listának, amin rajta van a Sirató-méreg ellenszerének sorszáma – mondta, miután a rendszer felismerte Thomas DNS-ét, és az addig alvó állapotba kapcsolt számítógép rákapcsolódott a főkomputer megosztott szerverére.
 Ahogy teltek a percek, egyre izgatottabbá váltam. Egy részem rettegett attól, hogy sosem fogjuk megtalálni a vakcinát, vagy ha mégis, akkor a rengés következtében megrepedt az üvegcse és amint hozzáérünk, darabjaira hullik. Egyszerűen annyira akartam, annyira vágytam az ellenszer után, hogy egy röpke pillanatra megfeledkeztem a torkomnak szorított késről és megnyújtottam a nyakam, hogy rálássak a mappákkal teli képernyőre.
 Ez a mozdulat olyannyira felidegesítette a velem szemben térdelő fiút, hogy a vállamon pihentetett kezével felrántott a padlóról és a legközelebbi falnak vágott. Ahogy a fejem nekicsapódott a megrepedt borításnak, ismételten megszédültem, és akaratomon kívül felszisszentem, amitől a szobában tartózkodó összes társunk megfeszült. Még Thomas és Teresa is abbahagyták a kutakodást, hogy felénk fordulva megbizonyosodjanak róla, még mindig életben voltam.
- Newt, kérlek! – könyörögtem, és a hangom jól hallgatóan elcsuklott, pedig próbáltam csöndben beszélni. A szemeim megteltek könnyel, és szinte fizikai fájdalmat okozott, ahogy megpróbáltam megakadályozni, hogy kibuggyanjanak az első cseppek. Mert egynél sosem volt megállás, mert utáltam sírni, és mert tisztában voltam vele, hogy egyedül én tartottam vissza Jorgét attól, hogy leüsse Newtot. Az, hogy úgy tettem, mint aki egyedül is képes volt felülkerekedni a szituáción. Pedig nem tudtam. Nem ment. - Én vagyok az. Kérlek!
- Még egy szó, és kivágom a nyelved! – fröcsögte, és elemelve a pengét a torkomtól, izzó szemeiben kéjenc elégedettséggel rajzolt egy görbe V betűt a szám alatti vékony bőr bal felső sarkába. - Hagyd abba a színjátékot, és mutasd meg az igazi arcod, különben kénytelen leszek rásegíteni a pengémmel – sziszegte nevetve.
  Azt akartam, hogy vége legyen. Véget akartam vetni az egésznek, hisz olyan könnyű lett volna hagyni, hogy megtegye. De bíztam a barátaimban, bíztam abban, hogy megtalálják a megfelelő fiolát és meggyógyítják Newtot. Épp ezért nem hagyhattam, hogy megöljön, mert tudatára ébredve a bűntudat öngyilkosságra kényszerítette volna.
- Muchacho... – Jorge közelebb lépett hozzánk. A fejével hol jobbra, hol balra nézett, és amikor nem lelt rá arra, amit keresett, megforgatta a szemeit, leguggolt és óvatosan a törmelékkel borított padlóra tette a Kábítót. Felegyenesedve ismételten megszólította az arcomba hajoló bököttet, de Newt semmire sem reagált, mintha a külvilág egyszeriben megszűnt volna a számára.
- Bebizonyítom. Kérdezz bármit! – próbálkoztam, mialatt Jorge kinyújtotta az egyik kezét. Óvatosan, ügyelve rá, hogy ne mozogjak túl hevesen, megráztam a fejem, ezzel elérve, hogy a Newt mögé lépő fiú az utolsó pillanatban az oldala mellé ejtse a karját. Legutóbb ugyanis, amikor valaki az engedélye nélkül hozzáért, a nyakának szegezett egy éles kést. Nem akartam megkockáztatni, hogy egy ösztönös mozdulattal elvágja az immáron fegyvertelen Jorge torkát. Nem akartam, hogy egy dulakodás közben a spanyol fiú felülkerekedjen rajta és megölje. Mindketten másképp, de igenis fontosak voltak a számomra. Mindenki, aki a teremben tartózkodott, sőt, még a folyosón fel-alá sétáló Brenda is fontos volt a számomra. Nem hagyhattam, hogy bajuk essen, hisz elsősorban miattam jöttek vissza. Ha nem szöktem volna el, ha nem hagytam volna magam mögött nyomokat, sosem követtek volna a VESZETT bázisára. - Emlékszel, amikor...
  Newt vicsorogva hajolt a fülemhez. A leheletétől kirázott a hideg, és sajnos nem a megszokott, kellemes, térdrogyasztó értelemben.
- Ne nézz ostobának! – üvöltötte. - Azt hiszed, nem tudok a rejtett kameráitokról?
 Először nem értettem pontosan, mire gondolt, jóllehet tisztában voltam vele, hogy a bázis minden egyes szobájában kamerák figyelték a személyzetet és az alanyokat. Aztán belenéztem a szemeibe állva űzött tekintetét, beletemetkeztem a lila erekkel szabdalt vonásaiba és észrevettem, ahogy a szája széle beleremegett a ránk telepedő némaságba.
 Az Útvesztőben átélt belsőséges pillanatokra gondolt, minden lopott pillantásra és érintésre, mindenre, ami mi voltunk ott és itt az épületben. Nem tudtam volna olyat mondani, amivel az Alkotók ne lettek volna tisztában. Ismertek minket a kezdetektől, tudták, mikor és hol pillantottuk meg egymást először, hol váltottuk az első szavakat. Tudták, hogy Newt megpróbált véget vetni az életének a gigászi labirintusban, ismerték a legnagyobb titkainkat és félelmeinket.
- Thomas, siessetek! – nyögtem, utat engedve a könnyeimnek. Nem bőgtem, még csak nem is szipogtam, ahogy a zihálás is elmaradt. Nem volt semmi, csupán pár átlátszó, sós csepp és a lelkemre nehezedő, véget nem érő szomorúság, ami könyörgött a figyelemért.
 Newt arcáról lefagyott a mosoly, miközben a fejét egy suta mozdulattal megdöntötte. Bár a kezében szorongatott kést egy másodpercre sem eresztette el, a tekintetében bekövetkezett változás segített lecsillapítani a bensőmben tomboló vihart.
  Chris, aki mindeddig az ajtókeretnek támaszkodva hol Brendát, hol minket figyelt, vett egy mély lélegzetet és egy „nem hiszem el” kíséretében hagyta, hogy a hámba akasztott, kiélesített gépfegyvere az oldalának csapódjon, miközben elindult Thomas és Teresa felé.
  Csak akkor, amikor a kezét a megfelelő pontra helyezve beindította a harmadik gépet, jutott el a tudatomig, hogy hozzánk hasonlóan neki is visszatértek az emlékei. Pontosan tudta, mit csinál. Az ujjai gyorsan mozogtak, gyorsabban, mint bármelyikünknek. Míg nekem percekbe telt feltörni egy-egy jelszóval védett mappát, ő pillanatok alatt átfutotta a titkosított fájlok tartalmát. Ügyesebb volt, mint bármelyikünk.
  Visszafordulva Newt felé becsuktam a szemeimet. Megpróbáltam felidézni a legszebb pillanatokat, amelyekért még érdemes volt kitartani. Az éjszakákat, amikor az édesanyánk hercegnőkről, hercegekről, sárkányokról és lovagokról mesélt nekünk, mielőtt egy jó éjt puszit követően magukra hagyott volna minket. A másodpercet, amikor összebarátkoztunk Chrisszel. A pillanatot, amikor rájöttem, hogy mégsem voltam olyan egyedül a Tisztáson, mint hittem. A napot, amikor Newt őrt állt a zuhanyzó előtt. Az ébren töltött hajnalokat, amikor Thomas a karjaiba zárt, mert nem tudtam aludni.
  Mosolyogtam, és a föld megremegett.
- Elindult a második hullám... – kiáltotta valaki, és én ösztönösen a hozzám legközelebb álló személybe kapaszkodtam. Mindketten a földre estünk, Newt teste kiszorította a levegőt a tüdőmből, mert egy meggondolatlan mozdulat miatt alá kerültem és magamra rántottam. Köhögtem, a plafonról aláhulló vakolat pedig ellepte a számat, valahányszor tehetetlenül levegő után kaptam. A szemeim könnybe lábadtak, amikor az egyik lámpa a szőke bökött hátára esett. Féltem, hogy az dobozba zárt égősorok eltörték a gerincét, hogy soha többé nem tud majd lábra állni vagy, ami még ennél is rosszabb; meghalt.
  A kezeim beragadtak Newt mellkasa és az enyém közé, így nem tudtam megmozdítani egyiket sem, pedig szívem szerint átnéztem volna a fiú testének minden porcikáját, maradandó sérülések után kutatva. Be akartam kötözni a vágásokat, enyhíteni a fájdalmát, ellátni a zúzódásokat.
 Végül, egy kisebb örökkévalósággal később a fiú felemelte a fejét és lemászott rólam. Az arcát vér borította, de még lélegzett.
 Mind életben voltunk.
- Srácok! – hangzott Brenda zaklatott hangja valahonnan a távolból. A fogaimat szorosan összezárva megpróbáltam felállni, de amint felültem megszédültem és visszaestem a padlóra. A kezem remegett, miközben megpróbáltam megtámasztani a tenyereimet a mocskos földön. A bőrömbe apró krátereket vájtak a nagyobb kődarabok. - A robbanások megrongálták az elektronikai hálózatot. Nem működik a lift, és bezárult az önműködő ajtók nagy része. – Bár nem mondta ki, mind tudtuk, hogy már nem maradhattunk sokáig. Épp ezért leküzdöttem az elmémben visszhangzó kegyetlen hangocskát, ami alig fél napja az ellenszer felkutatására ösztökélt, és nekidöntve a hátam a hűvös falnak lábra álltam. Hagytam, hogy a kócos tincseim az arcomba hulljanak, úgy fordultam a számítógép előtt gubbasztó barátaim felé. A gép, amin Teresa megmutatta Thomasnak az alapokat a földre esett és darabjaira tört, így a bátyám ezúttal ahhoz a képernyőhöz hajolt, amit én indítottam be.
  A könyökeimet a falhoz préselve ellöktem magam és elindultam a többiek irányába, de alig, hogy megtettem az első lépést az egyik fénycső megadta magát a gravitációnak és belecsapódott Teresa gépébe. Bár a főszámítógép továbbra is működőképesnek tűnt, a fénycső szétdurrant és a kipattanó szikrák megégették a lány arcát.
  Teresa ijedten kapott a szemeihez. Sikoltott, miközben pár heves kézcsapással távolabb ugrott az asztaltól.
- Jól vagy? – Thomas aggodalommal telve nyújtotta ki a kezeit, de amíg a lány nem figyelt, gyorsan összekulcsolta a karjait. Egy kényszeredett torokköszörülés után nyugalmat erőltetett a vonásaira, de a szemei csillogtak, mintha a rettegés miatt egy vékony könnyréteg képződött volna az íriszein. Jóllehet a testvérem sosem tervezte visszakapni a gyerekkori emlékeit, úgy tűnt, a teste egy röpke másodpercre felülkerekedett a gyűlöletén.
 Teresa kiseperte az arcából hosszú, fekete haját és felnézett az őt mereven bámuló fiúra. Pár percig egyikük sem szólt semmit, mindössze a folyosóról beszűrődő riasztó hangja, Newt zihálása és Chris ujjainak ütemes kopogtatása törte meg a csendet.
- Folytasd! – ripakodott rá a lány, amikor Thomas tett felé egy meggondolatlan lépést, és kis híján hasra esett abban a Kábítóban, amit Jorge pár perce a földre tett. Teresa gyorsan és felületesen pislogott, hogy a könnyei kimossák a szemeiben megülő porszemeket, és lehűtsék a csúnya, vörös hólyagokat a jobb arccsontja mentén. - Már csak két meghajtó. Valahol itt kell lennie!
 Thomas elhúzta a száját, de eleget téve a lány kérésének megfordult és visszalépett a saját gépe mellé, végül befejezte az aktuális mappa lekódolt fájljainak feltörését és átfutotta a benne található, felesleges információhalmazokat. Alig fél percre rá Teresa már a főszámítógép előtt gubbasztva folytatta a megkezdett munkát, jóllehet kétszer olyan lassan haladt, mint előtte.
 Úgy döntöttem, segítek nekik és átveszem a helyét, de akkor valaki elkapta a hajam és padlóra rántott. A vállam megreccsent, amikor nekicsapódott az egyik nagyobb plafondarabnak. Minho reményvesztetten fordult a fiolákkal teli szekrények irányába.
- Mi lenne, ha sorban megpróbálnánk beadni neki az összeset? – kérdezte, és ahogy őt néztem, láttam az arcát visszatükröződni az egyik keretbe foglalt üveg meglepően tiszta felszínén. Newt volt a legjobb barátja, mióta csak az eszét tudta és még annál is korábbról, viszont már én is fontos voltam a számára...
 A szőke bökött a hátamra fordított és a combjai közé szorította a csípőmet. A kezei satuként tartották a csuklóimat, míg az orra az orromat súrolta. Az ajkai között megcsillant a penge éle, a kés csúnyán felhasította a száját, de mintha észre sem vette volna.
- Legrosszabb esetben? – kiáltotta Chris ingerülten, a szemét hol rajtunk, hol a képernyőn legeltetve. A homlokán gyöngyöződő verejtékcseppek és a tény, hogy mennyire szarkasztikusan beszélt, világossá tették a számomra, hogy fogalma sem volt róla, hogyan tovább. Meg kellett találnia az ellenszert, de ha Newt elmetszette volna a tokom, amíg ő az üvegmonitoron felvillanó ablakok között válogatott, azt sosem heverte volna ki. - A szervezete rosszul reagálna és meghalna.
  Meg akartam nyugtatni, elregélni, hogy minden rendben lesz, mint kiskorunkban vagy a bázis tetején a homokvihart figyelve, de amint elnyitottam a szám, felszisszentem. Newt kárörvendő nevetése a szívembe mart, és amikor a kezeit közelebb csúsztatva egymáshoz az egyik tenyerét szabaddá téve kivette a szájából a kést, rám tört a pánik.
 Nem konkrétan a haláltól rettegtem, mert ha így lett volna, sosem jöttem volna vissza a bázisra. Egyszerűen csak nem akartam, hogy így legyen vége.
 Newt mosolyogva mélyesztette belém a pengét. Végighúzta a vállam mentén egészen a dekoltázsom legszéléig. Elégedetten figyelte, ahogy az eleinte csupán mákszem méretű cseppek gigászira dagadva eláztatták a már egyébként is vérfoltos felsőm. Kapálóztam. Megpróbáltam lelökni magamról és felülkerekedni rajta, de túl erős volt, belőlem pedig hiányzott az eltökéltség. Az a részem, amelyik még mindig szerette, képtelen volt komoly fájdalmat okozni neki.
 A bázis ismételten megremegett, amitől Newt kiejtette a kezéből a fegyverét, amit egy suta mozdulattal az ajtó felé rúgtam, hogy Jorge fel tudja venni, még mielőtt a szöszi rávethette volna magát.
- Egy percetek van, mielőtt lelövöm! – üvöltötte a spanyol bökött, amikor az egykori alvezér rámorgott és leköpte a cipőjét. Jorge szemei szikrákat szórtak, ahogy leakasztotta Chrisről a hámba tekert pisztolyt és kibiztosította azt. Az éles töltényekkel töltött puska csövét egyenesen Newt koponyájának szegezte. Elkerekedett szemekkel figyeltem a kialakult helyzetet, és bár tiltakozni akartam, a sírás szélén egyensúlyozva képtelen voltam szavakba önteni a gondolataimat.
 Szerencsére Minho megtette helyettem.
- Próbáld meg, és... – sziszegte a testével közénk és a dühödt fiú közé állva. Az egykori Futár a géppuska után kapva megpróbálta lefegyverezni Jorgét, de az ellenfele egy hajszálnyival gyorsabbnak bizonyult. Minho mégsem adta fel. Kikapva a fiú övéből a véres kést, a hegyével a fiú mellkasának közepére célzott.
- És? – hüledezett Jorge izzó szemeivel Newtra nézve, aki ügyet sem vetve a fiúk közjátékára, a nyakam köré tekerte az ujjait. A fejem belelilult a levegőhiányba, a torkom kapart a belélegzett portól, a szemeim előtt pedig apró, szikrázó pontok pattogtak, akár a tűzijáték. - Nézz rá! Már Maryt sem ismeri fel... semmire sem reagál. Mintha már nem is lenne közöttünk – üvöltötte kétségbeesetten, a szabad karját vízszintesig emelve. Minho követte a fiú útmutatását, és ahogy ránk szegezte könnyektől csillogó íriszeit, feladta. – Lehet, hogy a barátotok, de nem hagyom, hogy megölje!
  Ahogy az ázsiai srác kezéből kiesett a kés, Jorge kilépett Minho árnyékából és Newt koponyájának szegezte a puskát. A fülembe tóduló vér zubogása ellenére is hallottam, ahogy az ujja megremegett a ravaszon.
- Várj! – üvöltötte Chris az utolsó pillanatban. - Azt hiszem megtaláltam! – bizonygatta, és felállva a helyéről az üvegajtós szekrényekhez rohant. Ő jobbról kezdte, míg Minho balról és a többiek segítettek nekik. - E18Vx576.
 Minél kevesebb oxigén jutott az agyamba, annál álmosabbá váltam, és ettől a torkomba nyilalló fájdalom is enyhülni kezdett, mintha a szervezetem megérezte volna a vesztét és csupán a legfontosabb pontokra összpontosította volna a megmaradt tartalékait. A szemeim körül pattogó színes pontok kifakultak és elvesztették a színeiket, a barátaim hangja elhalt, a kinti szirénázás pedig már hosszú percekkel korábban abbamaradt.
 Valaki betörte az egyik üvegajtót, de már nem tudtam kivenni, ki veszítette el a türelmét annyira, hogy képtelen legyen kinyitni a zárat.
- Newt! Newt! – üvöltötte valaki, mire enyhült a szorítás és a tüdőm ismételten fellélegzett. A dohos levegő molekulái égették a torkomat, a szememből pedig kibuggyant pár kövér könnycsepp, és bár minden porcikám sajgott és jópár ocsmány zúzódással és vágással gazdagodtam, örültem, amiért nyertem még pár értékes másodpercet, mielőtt végleg magába szippantott volna a sötétség.
- Hát nem látod, hogy csak játszadoznak velünk? Ő nem Mary! – replikázta a Buggyant bökött, az egyik kezével mozdulatlanságra bírva, a másikkal az arcom felé intve. Thomas védekezően a teste elé emelte a karjait, mielőtt megpróbált volna közelebb kerülni hozzánk. - Ne gyere a közelembe!
 Newt figyelmének nagy része a szekrénysor előtt szobrozó társainkra irányult, de nem mertem megmozdulni, így kihasználva a mellőzöttséget megpróbáltam erőt gyűjteni egy esetleges közelharcra. Le kellett löknöm magamról, hogy a többiek lefoghassák és beadhassák neki a megfelelő ellenszert, ami egy múló másodperce megcsillant Thomas kezében.
- Nem tudok elég közel kerülni hozzá... – motyogta elgyötörten, lopva az ajtóban ácsorgó Brendára, majd Jorgéra, Minhóra és Teresára pillantva, de bármit is várt tőlük, ők sem tudták, hogyan adják be a Sirató-méreg ellenszerét a rám nehezedő fiúnak anélkül, hogy Newt kárt tett volna bennem. Bár a kést már elvesztette, a kezei is éppoly halálosak voltak, mint a botja, amit a Tisztáson minden egyes reggel a hátára kötött. - Ha ismét bekattan...
  Meghalhatok. Tudtam, és ők is, de senki sem mondta ki hangosan.
- Pszt! – Összeráncoltam a homlokom, és lassú, kimért mozdulatokkal a hang irányába fordítottam a fejem. Chris tőlünk három méterre a falnál állt. Bicegett és a nadrágját friss vérfoltok tarkították, de a tekintete élénk volt és tettre kész.
  A kócos fiú leguggolt, majd óvatosan a földre tett valamit, amit egészen addig a zsebében rejtegetett. Ahogy a keskeny üvegcse megcsillant az egyik pislákoló lámpa fényében, dermedten nyitottam el az ajkaimat. A Thomas kezében lévő fiolát csupán elterelésnek szánták. Chris mosolyogva vette tudomásul, hogy sikerült egymásba illesztenem a kirakós legutolsó darabkáit, majd az egyik összedőlt fémasztal lapját rámpaként használva felém lökte a kémcső alakú üveget, aminek az oldalához egy sértetlen fecskendőt erősítettek Teresa feslett hajgumijával.
  Ahogy a kezem megérintette a fiolát, óvatosan lecsúsztattam róla a hajgumit és lepattintottam a tetejét, de az ujjaim megremegtek, így akaratomon kívül kilöttyintettem egy keveset a lila színű folyadékból. Szitkozódva, a homlokomon gigászi verejtékcseppekkel próbáltam észrevétlen és mozdulatlan maradni, míg Jorge és a többiek folyamatosan üvöltöztek, ezzel Newt figyelmének középpontjában maradva.
 A szívem a torkomban dobogott, amikor egy évezrednek tűnő perccel később sikerült beletalálnom az üvegcsébe és a fecskendő műanyag részét felhúzva megtöltöttem annak belsejét. A könnyeimmel küszködve nyeltem le a torkomban növekvő, üszkös gombolyagot.
- Sajnálom! – nyögtem, mielőtt a karom a magasba emelve beledöftem a tűt Newt oldalába.
  A szöszi szemei elkerekedtek, a szája elnyílt, és bár úgy tűnt, mondani szeretett volna valamit, képtelen volt egymás mellé pakolni a hangokat.
 Kihasználva Newt döbbenetét óvatosan lelöktem magamról és a tenyereimen kúszva elhátráltam a falig. A fiú teste összerándult, az izmai görcsösen és groteszkmód, kifordulva simultak egymásra. Miközben megpróbált felállni az oldalára esett. A szájából vér csöppent a padlóra, amikor magával rántotta az első köhögő-roham.
 Sírva kaptam a számhoz, és bőgni kezdtem, miközben ordítozott. A nevemet kiáltozta. Kegyelemért könyörgött.

Drága bökötteink!
Hogy telnek a napjaitok? Visszarázódtatok már az iskolába? A végzős gimnazisták voltak már valamilyen nyílt napon? Én pont tegnap voltam azon az egyetemen, ahova később járni szeretnék és ahw... nagyon tetszett!
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki még itt van; kitartást! Mindjárt a történet végére érünk. Hihetetlen, nemde?
Mit gondoltok, Thomas és Teresa kapcsolata lehet még valaha baráti (esetleg több)? Ti mit tettetek volna Minho helyében? Hagytátok volna, hogy Jorge megölje Newtot, ezzel megmentve Mary életét? És Mary helyében ti is ennyire ragaszkodtatok volna a fiúhoz? Szerintetek lehetséges, hogy Chris direkt egy rossz szert adatott be Maryvel, ezzel megmentve a lány életét? És a legfontosabb: mi lesz most, hogy majdnem minden kijárat lezárult, de a Jobb Kar emberei készek a földig rombolni az épületet?
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
szerecsendio

6 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    Ez a rész aztán... wáow! Nem találok szavakat! Eszméletlen, hogy mennyire át tudod adni az eseményeket pusztán pár odaillő szó által, és amit a legjobban imádok: az egész fejezet részletesen felépítve alkot egy egészet, mindig jön valami a következő bekezdésben meg tudsz lepni! Leginkább Mary és a többi karakter találékonyságával nyűgözöl le mindig, és nem csak egy-egy fejezet által, hanem MINDIG. Tudom, már sokszor elmondtam ezt neked, de akkor is! Szerintem ez lett az eddigi egyik legjobb fejezet, amit olvashattunk tőled. Pontos okot nem tudnék mondani, egyszerűen csak lenyűgöztél, és azt hiszem, hogy ehhez kivételesen Newtnak és nem Marynek van köze.
    Bár Newt karakteréből abszolút nem éreztem semmit most a fejezet során, csupán csak egy bábunak tűnt, aki nem tanúsít semmilyen lélekjelenlétet, mégis akárhányszor szöveget adtál neki, egy szó jutott az eszembe: őrült. Mert ez egy őrült fejezet volt! Csodáltam Mary kitartását, szerintem más már a helyében vagy tízszer összeomlott volna, ha a fájdalomtól nem is, akkor magától az ijesztő helyzettől, és Newttól... Newttól, akiért még mindig vérzik a szívem, akárhányszor valamilyen őrültséget tesz. Nem is tudom hogy hívjam, de ő már nem Newt nekem. Ebben a fejezetben legalábbis nem az volt. Hanem egy Buggyant. :(
    Eddig is fájt belegondolni, hogy ő tulajdonképpen az, mert a szemszögein keresztül azért átjött még valami a régi, a valódi önmagából, hacsak másodpercekre is, de... Itt most abszolút semmi. A legmeghatóbb dolog pedig az volt, hogy Mary mindezek ellenére is kitart mellette, ahogy Minho is. Talán a kedvenc részem az volt, amikor Minho közéjük állt és megvédte Newtot Jorgétól. x)

    Thomas és Teresa kapcsolata nekem igen érdekesen jött le, az elején úgy tűnt, hogy Thomas csak muszájból segédkezik Teresának, aztán ez valahogy a végére megváltozott, és már őszintén aggódott a lány miatt, amikor megsérült. Fogalmam sincs, hogy lehetnek-e még többek, mint barátok, viszont azt nagyon szeretném, ha barátok lennének. :') A könyvekben/filmekben is eléggé szíven ütött Teresa árulása - mindezt persze csak Thomas miatt -, ennek ellenére én sosem tartottam őket annyira hű de jó párosnak, csak barátoknak. ((És az előző véleményemben már kifejtettem, hogy esetleg egy Minho-Teresa párost is szívesen megnéznék. :3))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fogalmam sincs pontosan mit tettem volna Minho helyében, azt viszont biztosan nem hagytam volna, hogy megölje Newtot! Valószínűleg lerángattam volna a lányról valahogy, és egy kis észt próbáltam volna verni belé, vagy elmagyarázni, hogy ő a valódi Mary, hiszen ő mentette meg őt a doktortól. Mondjuk ezt egy kicsit hiányoltam is, hogy nem próbálta meg senki elmondani neki ezt így, ilyen formában; csak azt hajtogatták, hogy ne csinálja ezt. :/ Lehet, hogy nem ért volna semmit, de az is lehet, hogy hatott volna rá. Azt hiszem, ez már csak feltételezés kérdése. x)
      Azt viszont biztosan állíthatom, hogy Mary ismét büszkévé tett engem! Nem hazudtolta meg magát, erős maradt és kitartott Newt mellett, ahogy általában mindig is tette. Hiába fenyegette az életét a fiú jelenléte, ő akkor sem hagyta, hogy bántsák őt a többiek, ami becsülendő. És a maga módján aranyos is, ha úgy vesszük. :'3 Itt megint csak az érzéseiket véltem felfedezni, még a legszorítóbb helyzetben is; és imádtam!

      Ha Chrisről van szó, talán kicsit elfogult vagyok. Már az elejétől fogva volt egy rossz érzésem vele kapcsolatban, és még most sem tetszik, az egész létezése irritál. :/ Nekem nagyon ellenségesnek tűnik, és bár segíti a csoportot, mindez nekem úgy jön le, mintha csak a saját érdekeit tartaná szem előtt. Szóval én simán el tudnám képzelni, hogy rossz szert adott oda Marynek, már csak azért is, mert a véleményem szerint folyton ellenségesen viselkedett Newttal - nem hinném, hogy kedveli őt... - és ez is megmagyarázná az okait. Ennek ellenére szeretném hinni, hogy jó szert adott oda, és ezek pusztán csak szükséges rosszak, amik most történnek Newttal. :') Ha már itt tartunk... Nem fair befejezés volt, nagyon nem! Most aggódhatok egy teljes hétig, hogy mi fog történni velük! ><

      A Jobb Kart én személy szerint sosem kedveltem, és szerintem igen, simán képesek lennének a levegőbe repíteni az egész kócerájt, csakhogy a VESZETT megsemmisüljön. Hiszen annyian haltak már meg, nem? Mi lenne nekik ez a pár járulékos veszteség még? Ha az ő szemükön keresztül gondolkodok, akkor csak ezek jöhetnének szóba nálam lehetséges feltételezésekként. És ha már elkezdték aktiválni a bombákat, akkor szerintem nem fogják abbahagyni, csak mert a többiek még bent vannak. :/ Szóval kíváncsian várom, hogy mit terveztek FantasyGirlel, és hogyan fognak kijutni a hőseink - mert muszáj kijutniuk! Bele sem merek gondolni, hogy mi történne, ha nem így lenne. o.o
      És jézusom, már csak két rész van hátra! Egyszerűen még nekem is, olvasóként is nehéz felfogni, hogy ez már a végjáték; akkor már meg sem említem, hogy nektek milyen lehet... Hihetetlen, egyszerűen hihetetlen, mégis valahol örülök neki, mert egy újabb remek történetet követhettem végig, ami méltó befejezést fog kapni és nem hanyagolták el az írói. :') Csodállak titeket ezért, komolyan!

      Nekem személy szerint a napjaim eléggé zsúfoltak most a fél évi hajtások miatt, de az iskolába szerencsére egy hét után sikerült visszaszokni. xD Na és neked? Sok a tanulnivaló? Az egyetem milyen volt? Biztosan tudod már, hogy oda szeretnél járni? :)

      További szép hetet! <3

      Ölel,
      B.

      Törlés
    2. Drága B.!
      Nagyon szépen köszönöm, nagyon jól esik, hogy ennyire lenyűgözőnek találtad a fejezetet, mert ennek a résznek a megírásától féltem eddig a legjobban (jó, jelenleg a méltó lezárás miatt izgulok, de ez minden számomra kedves történetnél így szokott lenni). Örülök, hogy ennyire találékonyak lettek a szereplőink, hisz ész nélkül képtelenség túlélni a "világvégét", nemde? Igaz, hogy én alkottam meg Maryt, de kíváncsi lennék, egy ehhez hasonló helyzetben hogyan reagálnék. Hogy hozzá hasonlóan képes lennék-e a túlélésre és a logikus gondolkodásra. Bár nem kívánok a világnak ilyen véget, azért a POINTLESS írása során sokszor elgondolkoztam már azon, milyen tulajdonságokra van szükség ahhoz, hogy felülkerekedjünk az eseményeken.
      Igazat kell adnom, ebben a fejezetben már nem Newtról írtam, hanem egy Buggyantról, és épp ezt a gondolatmenetet szerettem volna átadni, ezért örülök, hogy ezt megemlítetted. Szerettem volna, hogy az olvasók és Mary is rájöjjön, hogy Newt többé nem önmaga. Mert enélkül az elfogultság a halálukat is okozhatta volna. Igaz, hogy így is kis híján megölte Maryt, de Minho már kész volt elfogadni a bekövetkezett változást és végül megmentették volna a lányt. Én legalábbis így gondolom.
      Nekem is az az egyik kedvenc részem, de ha jobban belegondolok, a lelkem mélyén Jorge pártján állok. Számára fontos a lány, és bár valószínűleg hosszú időre megutáltatta volna magát Maryvel, ha lelövi Newtot, nem lehetett biztos benne, hogy megtalálják az ellenszert vagy működni fog. Így pedig mindkettejüket elveszítették volna. Az már más, hogy Mary bármikor feláldozta volna az életét a fiúért.

      Talán azért tűnt ennyire őrültnek Newt ebben a fejezetben, mert mások szemével láttattam. És valljuk be, ha nem lennénk képesek belelátni a fejébe FantasyGirl fejezetein keresztül, talán sokkal könnyebben vagy hamarabb lemondanánk róla mi, olvasók...

      Thomas eleinte valóban csak Mary miatt segített Teresának, de ahogy együtt dolgoztak egy-két ösztönös érzés a felszínre került, még ha tagadni is próbálta őket. Nem tudom, mennyire lehettek közeli barátok (vagy többek),amikor még az Alkotóknak dolgoztak, de én mindig úgy gondoltam, hogy a fiú szerelmes volt a lányba. Épp ezért az árulása szíven ütött a Tűzpróba alatt... ezen próbáltam szépíteni. Hogy mi lesz velük a továbbiakban, a következő fejezetben, szombaton kiderül.

      Hmm, nem hiszem, hogy hatott volna a fiúra, ha megpróbálják észérvekkel meggyőzni, hiszen az agya már nem működött normálisan, ráadásul rengetegszer figyelmen kívül hagyta a többieket, mintha megszűnt volna számára az általa ismert világ. Már nem látott mást, csak a "hamis-Maryt", a veszteséget és bosszút akart állni azokon, akik megölték, majd megszentségtelenítették a lány emlékét. Egy Buggyantnak hiába magyarázod, hogy nem kéne emberekre támadnia, megteszik, nemde?
      Igeeen, szerintem is borzalmasan aranyos, hogy ennyire kitartanak egymás mellett, mert úgy hiszem ez fordított esetben sem történt volna másképp, Newt sem engedte volna, hogy bántsák a lányt, Kitörés ide vagy oda. Az ő szerelmük már csak ilyen ragaszkodó és feltétel nélküli. Szeretném hinni, hogy egyszer majd mindenki megtapasztal egy hasonlót.

      Törlés
    3. Bár már említetted, hogy nem a szíved csücske, sosem gondoltam volna, hogy ennyire utálod Christ, hiszen őt eleve egy pozitív karakternek szántuk ellensúlyozva Aris viselkedését. Nem hiába kapta "Az Őszinte" nevet. Nem tudom, pontosan mire gondoltál önös érdekek alatt, de biztosíthatlak róla, hogy a fiú... nos, ő Mary legjobb barátja. Bármikor előtérbe helyezné a lány akaratát, épp ezért nem támadt rá Newtra, ezért nem lépett el a számítógéptől sem. Ő meg akarta menteni bármi áron, de tudta, hogy a lány Newtot akarta megmenteni, nem saját magát.
      Newttal pedig ugyanezen okból ellenséges. Túlságosan fontos neki a lány, a fiú viszont mióta csak ismeri bántotta, hisz a VESZETT bázisán kisebb korukban alig beszélgetett a lánnyal, akkor még nem foglalkozott vele, később viszont, a Tűzpróba és a Halálkúra alatt... amint visszakapták az emlékeiket a fiú ellökte magától Maryt. Mindenért őt hibáztatta. Ellökte, amikor megpróbálták megmenteni a Buggyant Palotában. Összetörte a szívét, és végső soron majdnem megölte. Szerintem ha a te legjobb barátoddal csinálnák ezt te is ellenszenves lennél azzal a személlyel, aki ezt teszi, legyenek bármennyire szerelmesek.

      A befejezés miatt pedig elnézést kérek, de annyira jól esett pont itt és pont így abbahagyni.

      A következő fejezetben kiderül, kijutnak-e a hőseink a pincéből, és hogy hogyan cselekszik a Jobb Kar, bár nagyon hó úton haladsz az igazság felé. A szervezet egyetlen célja a VESZETT elpusztítása... ha ehhez meg kell halnia pár tinédzsernek, az nem nagy veszteség. Sajnos.

      Nekem a héten még vizsgáim vannak,.. próbálom feljavítani a borzalmas szóbeliket pár értékelhető írásbelivel... reménykedem. Az egyetem pedig nagyon-nagyon tetszett és ezer százalék, hogy az első helyen jelölöm meg. *o*

      Köszönöm szépen, hogy a zsúfolt napjaid ellenére is szántál ránk időt, hisz nem egy perc elolvasni a fejezetet és megírni egy ilyen terjedelmes kommentárt <3 Kitartást a továbbiakhoz és nagyon-nagyon imádunk!!

      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Kedves szerecsendio!
    El kell mondanom neked, hogy ez volt az első fejezet, amivel találkoztam a történetből, ennek az első sorait elolvasva iratkoztam fel az oldalra, hogy majd ha végzek a könyvekkel, akkor belevágok ennek az elolvasásába! És milyen jól tettem!
    Newtot elvesztettük. Én itt már nem bírtam Newtként gondolni a fiúra, aki bántotta Maryt, igyekeztem elvonatkoztatni tőle a cselekedeteit. A Veszett és a fertőzés számlájára írtam minden rosszat, habár van egy olyan érzésem, hogy lelkileg ennek még lesznek követmezményei. Mert ha túléli az ellenszert a fiú és ismét önmaga lesz, akkor biztos emészteni fogja magát, amiért bántotta a szerelmét. Akkor is ha valójában nem tudatosan tette.
    Mary ereje, minden értelemben ebben a fejezetben csúcsosodott ki számomra. Ahogy végig állta azt, amit a szöszi buggyant művelt vele, nos le a kalappal előtte! Igaz, hogy könnyezett, de nem bőgte el magát, amíg az ellenszert be nem adta a fiúnak, ami hatalmas teljesítmény, még egy olyan erős lánytól is, mint ő.
    Chrisre egy kicsit ki kell térnem, ugyanis az elmúlt fejezetek alatt hajlamos voltam megfeledkezni róla, pedig nagyon megkedveltem őt. Eddig egyáltalán nem tudatosult bennem, hogy ő és Mary legjobb barátok voltak az Útvesztő előtt, csak most értettem meg igazán, amikor vigyázott a lányra és segített neki az ellenszer megtalálásában. Nagyon remek egy srác, remélem ő is megkapja a boldog befejezését, ahogy a többiek is! (Mostanában kicsit sokszor írtam, hogy megkapják a boldog befejezésüket, ezt nézd el nekem, kérlek, mert az utóbbi időben nagy Once Upon A Time rajongó lettem, ahol minden a boldog vég és annak elnyerése körül forog...) :)
    A fiúk engem is beetettek Newttal együtt, amikor egy hamis ellenszerrel legyeztek és azon kezdtek vitatkozni, hogy ki és hogyan adja be a buggyantnak. Csak kapkodtam a fejem, hogy most mi is van tulajdonképpen? Azt Chris megjelent és ügyesen megoldották a dolgot Maryvel! Az külön tetszett, hogy Teresa hajgumijával volt összeszorítva az üvegcse és az injekciótű, nagyon ötletes megoldás volt!
    Remélem, hogy beválik az ellenszer és Newt újra a régi önmaga lesz, mert már hiányolom a boldog pillanataikat Maryvel!
    Köszönöm, hogy olvashattam a fejezetet! Kicsit izgulok, hogy mi lesz a hátralévő két fejezetben!
    Sok puszi, Kat

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Katherine!
      Köszönöm szépen, hogy elmondtad, mert nagyon örülök, hogy pont az egyik általam írt fejezet miatt iratkoztál fel. Csak mosolyogni tudok!
      Newt itt már nem Newt, legalábbis hozzád hasonlóan Mary is ezzel nyugtatgatta magát, valahányszor a fiú megbántotta (szavakkal és tettekkel egyaránt), mert ha még mindig Newtként gondolt volna rá, akkor képtelen lett volna kitartani, hisz számára a fiú a horgony. A történteknek persze lesznek lelki következményei, mert hiába tudja az ember, hogy csupán a Kitörés beszélt a fiúból, azért mégis kimondta a szavakat.
      Mary ereje valóban ebben a fejezetben teljesedett ki igazán, noha a végén, amikor Newt kegyelemért könyörögve vonaglott előtte, megtört. Szeretném hinni, hogy erre én is képes lennék egy ilyen helyzetben... de ez túl egyedi ahhoz, hogy mindenki meg tudja csinálni.
      Igeeen, végignéztem azt az évadot, amikor egyfolytában az írót keresték (nagy Robin és Regina fan vagyok egyébként, bár az új évadba még nem kezdtem bele a suli miatt), szóval rá se ránts, amúgy is mindenki a boldog befejezéseket szereti, ha számára kedves szereplőkről van szó. Chris az egyik kedvenc karakterem, még ha el is hanyagoltuk kicsit a nagy Mary-Newt dráma miatt. Nagyon lojális és kedves barát, pontosan olyan, akit Mary érdemel. Ráadásul minden szerelemtől mentes, igazi fiú-lány barátság az övék, ami csak egy pluszt ad az egészhez, arról nem is beszélve, hogy a tűzbe mennének egymásért. Örülök, hogy kedveled, mert - számomra hihetetlen mód - ezzel nem volt mindenki így :DD
      Köszönöm a bókot. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen apróság ilyen hasznos is lehet, nem? A fiúk pedig nagyszerű színészek (haha, Dylan).
      Nagyon szépen köszönjük, hogy írtál és borzasztóan sajnálom, hogy csak ilyen későn tudtam válaszolni.
      Millio puszi Xx

      Törlés