Chapter 27

w|c|k|d - newt

HUNTING PAST

Sosem gondoltam volna, hogy a nevem ekkora sokkot képes okozni.

A levegő hirtelen hideggé vált, mintha fokokat hűlt volna, és metsző volt a csend, mialatt az egykori tisztársaim és az új ismerőseim ugyanazzal a hitetlen, lesajnáló tekintettel néztek rám. Akiében pedig nem láttam a szánalom jelét, az undorodva, már-már félve hátrált el tőlem, akár egy leprás betegtől. Nem haragudtam rá, hiszen minden joga megvolt hozzá, hogy így viselkedjen, elvégre is most közölték velünk, hogy csak idő kérdése, és belőlem is olyan Buggyant lesz, mint ami a rácsokat rángatta a bázison, ahová az Útvesztő után kerültünk. Ugyanakkor gyerekes volt tőle, ahogyan menekült, hiszen immunis volt, tehát semmi esélye sem volt, hogy osztoznia kelljen a sorsomban. Szerencséjére.

- Newt… - Mary lágy hangja törte meg a csendet, ahogyan a nevemet aggódva és sokkal szeretetteljesebben suttogta, mint a Patkányképű, aki felsőbbrendű hűvösséggel nézte végig a jelenetet. Közben nem sokkal mellettünk Thomas a térdeire támaszkodva próbált lélegezni, mintha minden levegő kiszökött volna a tüdejéből, Minho pedig úgy bámult rám, mint aki életében először nem találja a megfelelő szavakat. Ennek a kijelentésnek hála mindenki teljesen kifordult magából, és talán pontosan ez volt a VESZETT célja. Reszelősen levegőt vettem, majd magabiztosan megszólaltam:

- Szedjétek össze magatokat! Mindenki szedje össze magát! – harsogtam határozottan, ahogyan egyik szempárról a másikra ugrott a tekintetem. Nem bírtam a figyelmük rám telepedő súlyát, de nem tehettem meg, hogy éppen ilyen közönség előtt roppanjak össze.

- Mi van? – hüledezett nagy szemeket meresztve rám Tommy, és tett felém néhány óvatos lépést. A csend miatt minden lépte hangosan koppant a padlón, ami miatt csak nőtt a gombóc a torkomban. - Az öreg bökött az imént mondta, hogy nem vagy immunis. Hogy lennék ké…

- Nem érdekel a francos Kitörés, haver – szakítottam félbe ingerülten a srác monológját. Nem akartam még egyszer végighallgatni azt, amit már elsőre is felfogtam. Egy csomó mindenhez baromira nem volt hirtelen kedvem, és a vele való veszekedés egy volt ezek közül. - Azt sem hittem volna, hogy megélem, hogy kijussunk a redves Útvesztőből. Egy ilyen világban előbb-utóbb úgyis meghalunk.

Az unott vállrántást és az érzelemmentes hangot meg sem kellett erőltetnem, magamtól jött minden, mert az utolsó szóig őszinte voltam. Amikor ott és akkor levetettem magamat az Útvesztő faláról, biztos voltam benne, hogy az életemnek hamarosan vége, és erre minden léptemnél emlékeztetett a bicegésem. Ahogyan tovább őrlődtek a monoton napok a Tisztáson kezdtem azt gondolni, hogy ez így lesz örökké: vagy öregemberként halok meg ott vagy a Siratók kinyírnak mindannyiunkat. Egyiket sem bántam volna igazán, mert már nem nagyon érdekelt, hogy élek-e vagy halok. Aztán minden megváltozott: jött Mary, kiszabadultunk, és elkezdtem hinni abban, hogy van élet ezek után. Az eleve halott reményeimről azonban nekik nem kellett tudniuk. Sem a pangásról, amit a szívemben éreztem.

- Ja, csak nem mindenki kattan meg időközben – tette hozzá szarkasztikusan Minho, aki alaposan végignézett az arcomon, mintha a vírus tüneteinek jelét kereste volna. Kósza izzadságcseppeken kívül azonban mást nem láthatott. Ahogyan körbenéztem a többieken, mind ugyanolyan rossz állapotban voltunk. Eline is csak a felhólyagosodott bőre miatt festett rosszabbul, és mert a székére kuporodva némán pityergett a feje fölött mondott halálos ítélet miatt.

- Ez valami vicc, igaz? Csak tesztelnek minket! Hazudik! – lépett oda Mary az üvegfalhoz, és ököllel kezdte el verni, mintha magát a Janson névtáblával rendelkező ősz fickót ütötte volna. Az arca eltorzult a kétségbeeséstől, a haragtól és egy általam beazonosítatlan érzelemtől, miközben kimérten bámulta a másikat.

- Hagyd abba, Mary! – léptem oda mellé, és megragadtam az egyik karját, míg Tommy a másikkal birkózott. A lány nem küzdött velünk, hagyta, hogy arrébb hurcoljuk az üvegtől, mielőtt kárt tehetett volna magában, de lerázta magáról a kezünket, és a teljes testével szembe fordult velem, hogy egyenesen a szemembe nézhessen.

- Ne mondd, hogy nyugodjak le, mert nem fogok! – figyelmeztetett, mielőtt beadhattam volna neki a szentbeszédet. Túl jól ismertük egymást ahhoz, hogy nekiálljunk mindenki előtt egy vitának, amit egyikünk sem nyerhet meg: én túl higgadt vagyok, míg ő túl lobbanékony. Egyikünk sem tudta volta meggyőzni a másikat, hogy változtassa meg az álláspontját.

- Nos, most már ti is látjátok, hogy milyen fontos, hogy megtaláljuk a gyógyírt – szólt közbe a magas, horgas orrú tudós, és lassan összefűzte az ujjait, mialatt végigmérte a társaságunkat. -  A barátaitok helyzete talán együttműködésre sarkall titeket.

Ahogyan ezt mondta, összeszűkítettem a szememet. Most először nekem is megfordult a fejemben, hogy talán csak hazudtak. Azzal, hogy betegnek kiáltottak ki valahányunkat, megint csak manipulálhattak minket, a reakcióinkat figyelhették, még mindig tesztelhettek minket. Ez utóbbiban biztos voltam, mégis megráztam a fejemet, mert fölösleges volt azon gondolkodnom, hogy a bennem lévő vírus dolgozik-e vagy sem, ha egyszer még mindig be voltunk zárva a négy fal közé.

- Mit akar még tőlünk? – kérdeztem nyersen, mielőtt bárki más magához ragadhatta volna a szót, és a hangom talán élesebben csattant, mint máskor, de nem tudtam visszafojtani az indulataimat, ha arra gondoltam, hogy drótokon rángattak minket, mint holmi marionett-bábukat.

- Erről egyelőre nem kell tudnotok – jelentette ki ugyanazon az idegesítően steril hangján a Patkányképű fickó, mint korábban. Úgy kezelt minket, mint gyerekeket, akik úgysem értettek volna meg semmit, és akiknek joguk sem volt ahhoz, hogy tudjanak a világról.

Utáltam őt, gyűlöltem, amit képvisel és az egész szervezetet, ami mögötte áll, de tisztában voltam vele, hogy valaha Thomas és Mary is a részei voltak. Tudnom kellett, hogy én az voltam-e, s ha igen, miképpen kapcsolódtam hozzájuk. Leginkább a tudatlanságomat utáltam, mert az hatalmas előnyt adott a másik félnek, és éppen ezért akartam visszakapni az emlékeimet. Tudni akartam, ki vagyok. Legalább mielőtt meghalok.

- Kaptok fél órát, hogy letusoljatok, mert egyhetes, rothadó hullaszagotok van, aztán egy csapatunk elkíséri azokat, akik részt vesznek a kezelésen. A többieknek pedig előkészítjük a szobáit – tette hozzá a férfi továbbra is érzelmek minden nyoma nélkül, de amikor Tommy egy újabb kérdéssel bombázta, már láttam rajta, hogy nagyon a penge élén táncoltunk. Az ujjai megremegtek, ahogyan a kezébe vett papírok köré fonta őket.

- És ha nem akarunk maradni?

A többiek egy emberként sorakoztak fel az eredetileg meggyilkolandónak bélyegzett fiú mögött. Fogalmunk sem volt róla, hogy milyen a külvilág, de nem akartunk többé játékszerek lenni, elegünk volt ebből az egészből. Szó sem lehetett róla, hogy tovább itt maradjunk, hogy aztán a kényük-kedvük szerint újabb teszteket végezzenek rajtunk. A magányos hetek a fehér zárkában a tűrőképességünk határait feszegették. Ha ellenem a legnagyobb démonomat használták fel, akkor valószínűleg a többiek ellen is hasonló trükköket vetettek be. Böködtek minket, és figyelték, hogyan reagálunk. Nekem pedig kezdett nagyon elegem lenni ebből.

- Megpróbálhattok elszökni, de tartsátok szem előtt, hogy odakint azokat, akik immunisak a Kitörésre, avagy a Munisokat, ahogyan ők nevezik, utálják. Irigyek, és gondolkozás nélkül megölnétek titeket. Itt nagyobb biztonságban vagytok – jelentette ki a férfi, de a fenyegetése nem sokat ért.

- Hah, jó vicc! – horkantott fel Minho szarkasztikusan mindannyiunk nevében. Mindnyájan emlékeztünk a Siratókra és azokra a borzalmakra, melyeken a sivatagban kellett keresztül mennünk. Mégis mióta garantálta a VESZETT a biztonságunkat? Soha! Állandóan életveszélynek tett ki minket, és ha nem is közvetlenül ők tették, akkor is ők voltak a felelősek megannyi társunk haláláért.

A fehérköpenyes – Janson vagy ki a csuda – erre már nem reagált semmit. Hűvösen félrefordította a fejét, majd kivonult a szobából, amit egy üvegfal választott el tőlünk. Alighogy eltűnt a színről, elkezdődtek a sutyorgások, mindenki egymás közt az elhangzottakról beszélt. Harriet és még egy másik lány Eline-t próbálták megnyugtatgatni nem túl sikeresen, míg Teresa és Aris az egyik sarokba vonulva bizalmasan cseverésztek. A két Futár habozás nélkül Mary és körém gyűlt arcukon aggodalmas kifejezéssel. Először azt hittem, hogy megint a Kitörést hozzák szóba, de megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy nem.

- Ti komolyan belementek ebbe? Ki tudja, mi csinálnak veletek? – krákogta Tommy, és olyannyira összeszűkítette a szemét a gyanakodása közepette, hogy az már mandulavágású szemű barátunkat is megszégyenítette volna. A bizalmatlansága teljességgel jogos és érthető volt, ám nem volt abban a helyzetben, hogy lebeszéljen minket erről. A VESZETT orvosainak kése alá feküdni sem rejthetett nagyobb veszélyeket annál, amint mikor ő magába szúrta a Sirató tűjét, csakhogy visszakapja az emlékei egy részét. Nem hibáztathatott minket, amiért ugyanezért vállaltuk a felelősséget.

- Figyu, az én agyamat eszi egy francos vírus, szóval nincs már sok vesztenivalóm – jelentettem ki határozottan, és reméltem, hogy a hangom ugyanolyan magabiztosnak hallatszott, mint szerettem volna. Arra volt a legkevésbé szükségünk, hogy az oroszlán barlangjában egymás torkának ugorjunk. Össze kellett tartanunk, ez volt a legfontosabb. - És amire emlékezni fogunk, talán segíthet nekünk elhúzni erről a plottyos helyről, mert az tuti, hogy nem maradunk itt.

Fojtott hangon mondtam csak ki az utolsó szavakat, mert már minden sarokban lehallgató-készülékeket és kamerákat, újabb késlegyeket sejtettem, de ettől függetlenül benne volt szívem-lelkem a mondanivalómban. Már attól is rosszul voltam, hogy még egy ideig együtt kell működnünk Jansonnal meg a többi fehér ruhás alakkal, még ha ez azt is jelenti, hogy végre tiszta ruhákat és tisztálkodószereket kapunk.

- Egyetértek – bólogattak a többiek is beleegyezően, amit megkönnyebbüléssel fogadtam. Senki sem riadt vissza attól, hogy kimenjen az elvadult külvilágba, ha ez azt jelentette, hogy megszabadulhatunk az Alkotóktól. Lehet, hogy egykor megmentettek miket attól, hogy árván az utcán éhen haljunk, lehet, hogy nemes cél vezérelte őket, de időközben ők váltak az ágyunk alatt rejtező szörnyetegekké.

- Rendben, akkor megjátsszuk a jó kisfiúkat és kislányokat, míg esélyünk nem lesz itthagyni ezt a francos bázist – adtam ki a parancsot, pedig nem én voltam a vezető. A titulusa szerint Minhónak lett volna joga megmondani, hogy ki mit tegyen, jóllehet a sivatagi város táblái alapján valójában Thomast illette ez a cím. Mégsem akadt fenn senki azon, hogy alvezérként én ilyesmit mertem cselekedni. Ebben a helyzetben nem az volt a legfontosabb, hogy a hierarchiáról vitatkozzunk.

Hirtelen a szoba elcsendesedett, amikor kinyílt mellettünk egy ajtó, és egy tucat hátrafésült hajú, ugyanolyan fehér egyenruhát viselő nő jelent meg, akik műmosollyal és egy-egy adag friss ruhával közeledtek felénk.

- Hölgyeim és uraim! Itt az ideje, hogy civilizált emberként nézzenek ki – jelentette be a középen érkező banya, majd intett, hogy kövessük. Összenéztem a mellettünk állókkal, és viszonoztam Tommy biccentését, aztán elsőként megindultunk a VESZETT-es csoport után, akik a lányokat és a fiúkat külön helyiségbe vezették.

Leperegtek előttem azok a percek, melyek az utolsók voltak köztünk Mary-vel a múltkori bázison, mielőtt elválasztottak volna minket. Ahogyan a küszöbről még visszanéztem a lány felé, láttam rajta, hogy ő is ugyanezen gondolkozik. Küldtem felé egy biztató mosolyt, és hagytam, hogy belökjenek a klórozott szagú, csempézett szobába, ami kísértetiesen hasonlított a legutóbbi zuhanyzási lehetőségemre, de nem akadtam fent ilyen apróságokon. Alig vártam, hogy lemoshassam magamról a hetek mocskát, az izzadtságot és a vért. Addig folyattam magamra a forró vizet, míg ki nem hűlt, és addig dörzsöltem a bőrömet a sárga szivaccsal, míg ki nem pirosodott, mégsem éreztem magamat tisztábbnak. Bár a bőrszínem több árnyalattal világosabb lett, és a szagom sem egy ázott utcakutyáéra hasonlított, a belső rothadásom kihatott a közérzetemre. Kíváncsi lettem volna, hogy akkor is így éreztem-e volna, ha azt mondták volna nekem, hogy immunis vagyok. Akkor is láttam volna-e azt a sötétséget bevillanni a szememben, amikor tükörbe néztem? Akkor is úgy éreztem volna, hogy bele kell öklöznöm az üvegbe, és ripityára törnöm mindent? Akkor is úgy buzogott volna bennem a harag, mint a láva egy vulkánban?

Megráztam a fejemet, hogy kiverjem belőle az efféle gondolatokat, és a többiek siettetésére belebújtam az újonnan kapott ruhákba. A kék farmer és fehér póló mérete pontos volt, mintha rám szabták volna. Az illatuk semleges, a tapintásuk kissé érdes, de legalább tiszták voltak, úgyhogy egy részem mégis új embernek érezte magát, amikor kiléptem az ajtón.

A nő, akitől a ruhákat kaptam, már ott várt, hogy elkísérjen a kezelésre. Kérdés nélkül követtem, miközben a hátára képzelt nem létező gyűrődéseket fixíroztam. Próbáltam lenyugtatni magamat, hogy megszabaduljak az agresszív gondolatoktól, melyek arra akartak rávenni, hogy beverjem valakinek a képét.

- Newt… - érintette meg egy finom kéz a vállamat, mire gondolkodás nélkül megfordultam. Ismertem ezt a lágy hangot és a hozzá tartozó arcot, mégis mintha egy más személy nézett volna vissza rám. Annyira hozzászoktam már a lány poros, munkás látványához, hogy lehengerelt mennyire gyönyörű is valójában. A frissen mosott csokoládébarna haja tökéletes keretbe foglalta szív alakú arcát, és a hasonlóan pasztellszínű ruhában valóban sokkal civilizáltabban festett, mint bármikor. Ennek ellenére még mindig egy amazonra, a vadon Hercegnőjére emlékeztetett a szemében lévő határozottsággal.

- Erre most nem érünk rá, Mary! – emlékeztettem, amikor meghallottam a kísérőink türelmetlen suttogásait.

Minél hamarabb túl akartam esni ezen a beavatkozáson, mert egy részem tartott tőle, hogy Tommyéknak igaza van, és kedvem lett volna megfutamodni. Nem akartam esélyt adni annak, hogy ez a gyáva énem kerüljön előtérbe. Maryvel pedig ráértünk később is megbeszélni, hogy hogyan tovább. Ő azonban láthatóan nem értett egyet velem.

- Én csak… Valamit tudnod kell, mielőtt magadtól emlékszel majd rá – jegyezte meg halkan, és beszéd közben folyamatosan félre-félretekingetett, és az ajkait harapdálta. Szokatlanul ideges volt. Sosem szokott így viselkedni, főleg nem velem. Általában egyenes volt, sőt meg sem gondolta, hogy mit fog mondani, csak kibukik belőle az egész, és rázúdítja a véleményét a másikra. Ez, amit mondani akart, bizonyára komoly dolog volt, hogyha ennyire kifordult magából miatta. Aprót bólintottam jelezve neki, hogy hallgatom, és türelmesen vártam, hogy befejezze, amit elkezdett, azonban arra nem számítottam, hogy a gyomrom bukfencet fog vetni, amint meghallom a folytatást: - Nem igazán volt még alkalmam elmondani, de az a helyzet, hogy Thomas meg én…

Sejthettem volna! Most hogy kiderült, hogy én Buggyant vagyok, ők ketten meg Munisok, ejt engem a legjobb barátjáért. Vagy talán már volt valami köztük a múltban, még mielőtt felküldtek volna minket az Útvesztőbe, és azt szerette volna, hogy ha ez nem ér felkészületlenül. Belőlem azonban ez heves ellenérzéseket váltott ki.

- Nem érdekel – fordultam el, mert nem akartam hallani. A hangom száraz és rideg volt, akár a fagyott tavak felszíne csillagos téli éjszakán. Alig tettem meg egy lépést, mire újra megéreztem a vállamon Mary érintését és a finom lökést, amivel elérte, hogy elém kerüljön, és megállítson. Megint a szokásos eltökélt tüzet láttam a tekintetében.

- Csak hallgass végig – kért ellentmondást nem tűrően, és mivel láttam rajta, hogy ez mennyire fontos neki, megerőltettem magamat, és nem ráztam le magamról az érintését.

Nehezebb volt elviselni a közelségét, mióta tisztában voltam vele, hogy a közeljövőben teljesen elveszítem az irányítást a testem felett, és egy közveszélyes őrültté válok, aki akár neki is árthat. Megfogadtam magamban, hogy az első árulkodó jelnél el fogok távolodni a csoporttól, de legfőképpen Marytől, mert ő magától sosem mondana le rólam. A lány rövid hatásszünet után vett egy nagy levegőt, majd egyszerűen kibökte:

- Thomas az ikertestvérem

Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de aztán becsuktam, mert nem tudtam, hogy mégis mit mondhatnék. Mélyen a lány szemébe néztem, nyomát keresve annak, hogy csak viccelt esetleg. De hát mégis miért poénkodott volna ilyesmivel? Hosszú csend állt be a beszélgetésünkben, mert próbáltam feldolgozni az érzéseket, amelyek bennem dolgoztak. Kettő emelkedett ki különösen: a megkönnyebbültség- és a szégyenérzet. El sem hittem, hogy annyi időt és energiát pazaroltam féltékenységre, pedig csak testvérek.

Ha jobban belegondoltam, logikus volt: mindkettejüknek ugyanolyan árnyalatú hajuk és szempárjuk volt, mindketten olthatatlan kíváncsisággal rendelkeztek és már a legelejétől fogva egy különös kötelék volt köztük. Utólag persze könnyű volt okosnak lenni, csak azt nem értettem, hogy Tommy miért nem mondta ezt el, amikor a Siratószúrást követően visszakapta az emlékeinek egy töredékét. Bizonyára ezért kezdett el olyan furcsán viszonyulni hozzám és Maryhez. Testvéri féltés lett volna?

- És ezt mindvégig tudtad? – ráncoltam össze a homlokomat erre a hirtelen gondolatra. Persze tudtam, hogy képtelenség. Hogyan is emlékezhetett volna ilyesmire? Mégis kíváncsivá tett, hogy mióta titkolózott előttem.

- Nem – rázta meg a fejét a lány, majd komoly hangon magyarázkodásba kezdett: - A Patkányember mondta, amikor a B csoporttal voltam, és nem akartam addig senkinek sem beszélni erről, míg nem beszéltem Thomasszal, de aztán meg annyi minden történt. Szerettem volna, ha ezt tudod.

Tudtam, hogy őszinte és tiszták a szándékai, mégis éreztem egy tüskét a szavaiban. Elárultság-érzést talán? Én megosztottam vele a legnagyobb titkomat, ő pedig ilyesmit is képes volt rejtegetni előlem? Nem gondolta, hogy jogom van tudni? Vagy élvezte, hogy féltékenynek láthat? Egyáltalán észrevette?

Ahelyett, hogy letámadtam volna ezekkel a kérdésekkel, egy bólintással vettem tudomásul, amit mondott, és gyengéden az enyéim közé vettem az egyik kezét.

- Hamarosan találkozunk – mondtam, miközben finoman megszorítottam azt, majd elengedtem, és hátra sem néztem, mialatt elvezettek egy orvosi szobába. A zsigereimben éreztem, hogy ezek után minden meg fog változni. Hogy jó vagy rossz irányba, csak remélni mertem.

A hely, ahová vittek, egy jól felszerelt fogorvosi rendelőre emlékeztetett. Mindenütt fém és steril fehér falfesték, kevés bútor és sok műszer. Még egy fekvőágyat és egy különböző késekkel meg fogókkal teli tálcát is láttam magam előtt, mielőtt egy elém suhanó alak ki nem takarta a képet.

- Üdvözöllek, Newt! Dr. Sasha vagyok, a kezelőorvosod – mutatkozott be mosolyogva, és a szemei is boldognak tűntek. Elég durva perverziói lehettek, hogyha tényleg élvezte, hogy fiúkba szúrhatja az éles kütyüit. - Kérlek, feküdj hasra az ágyon! – mutatott a mögötte lévő  fekvőhelyre, és valahogy jobban megijesztett az egész, amikor két maszkos hacukába öltözött fickó is megjelent a szobában. Ezek hárman bármit megtehettek volna a hátam mögött, míg fekszem, úgyhogy kezdtem elveszíteni a bizalmam.

- Mit fog csinálni? – kérdőjeleztem meg összevont karral, és helyben legyökereztem. Egy tapodtat sem szándékoztam mozdulni, amíg el nem mondják, hogy pontosan hogyan is működik ez az egész emlékvisszaadós dolog.

A szőke, kedves arcú nő látszólag számított erre a kérdésre, mert türelmesen elmosolyodott, és felmutatott egy zsebéből kiemelt kisujjkörömnyi méretű transzpondert.

- Mielőtt az Útvesztőbe mentetek volna, mindannyiótok fejébe beültettünk egy ilyen mikrochipet, aminek a lábai egyenesen az egyik agyi idegsejtre csatlakoznak rá. Képes arra, hogy elzárja az emlékek útját, így ha ezt eltávolítjuk, akkor újra képes leszel emlékezni – magyarázta, akár egy lelkes tanító néni az első iskolai napon.

Már a kis elektronikai eszköz láttán is kirázott a hideg. A tudat, hogy egy ilyen volt bennem, kikészített. Mégis mi voltam én? Egy nyomkövetendő kutya? Talán az életfunkcióimmal is tisztában voltak ezáltal? Ki tudja, mire képesek?

- Honnan tudjam, hogy nem manipulálják az agyamat? – kérdeztem óvatosan, egyre jobban kételkedve abba, hogy jó ötlet volt igent mondani. Mit nyerhetne a VESZETT azzal, ha visszaadja az emlékeinket?

- Annak mi értelme lenne? – húzta össze a szemöldökeit a nő, és tényleg úgy tűnt, mint aki még a felvetést is merésznek gondolja. A későbbiekben nem próbált meg rábeszélni, hogy ezt vagy azt csináljam, csak miközben előkészítette a megfelelő orvosi eszközeit, megnyugtató hangon felkészített az elkövetkezendőre, mintha biztosítani szerette volna, hogy minden kockázat tudatában vállalom csak ezt a beavatkozást. - Figyelmeztetnem kell, hogy a hirtelen kapott rengeteg emlék sokkja miatt az agyad nem lesz képes majd mindet egyszerre feldolgozni, így maradnak üres foltok, mely emlékek később ugranak majd be. Ennek ellenére az eddigi tapasztalat alapján majdnem mindenre rögtön emlékezni fogsz.

Azt is nehezemre esett feldolgozni, hogy emlékezni fogok a szüleimre vagy arra, hogy milyen is volt az élet odakint, nem hogy milyen lenne mindenre emlékezni. Megelégedtem a nagy részével is, sőt ölni tudtam volna érte.

- Csináljuk – határoztam el magamat véglegesen, majd hosszan kifújtam a benntartott levegőt, és ráfeküdtem az ágyra. A matrac kemény és kényelmetlen volt alattam, de ilyesmi miatt már rég nem panaszkodtam.

- Lazítsd el magad, most beadom az érzéstelenítőt – figyelmeztetett a doktornő, és mielőtt bármit is reagálhattam volna a nyakamba bökött egy tűt, ami ennyi erővel akár egy kés is lehetett volna. Felkiáltottam a fájdalomtól, ami végigszánkázott a gerincvelőmön.

- Mondtam, hogy lazítsd el magad – emlékeztetett a nő, majd negédes hangon hozzátette: - Csak jobban fog fájni, ha ellenkezel.

Ez az egész kezdett egyre kevésbé tetszeni, ám amikor megpróbáltam felkászálódni az ágyról, a két fickó lefogott, és néhány küzdésre pazarolt másodperccel később éreztem, hogy az álmosság kiszívja belőlem minden erőmet. Az utolsó, amit éreztem, mielőtt minden elsötétült volna, egy penge simítása a nyakamnál.

Álmodtam. Hosszan és mélyen, mint már régen. Képeket láttam magam előtt: ajándékokat egy fa alatt, forrón tűző napot, civilizált városokat tele dolgozó emberekkel, vasrácsokat, melyek mögött már nem volt semmi, csak sivatag, játszóteret, ahol a következő nemzedék játszott, a szüleimet, akiket olyan hamar elvesztettem, a VESZETT laboratóriumának kapuit, az elcsent játékokat, a Minhónak keresztelt szobatársamat, a teszteket… és Őt.

Egy könyvbe temetkezve ültem a szobámban az ágyamon. Egyedül voltam, mert a többiek oktatásra mentek, de nekem kimenőm volt mára. Egyenesen Ava Paige-től kaptam egy levelet, hogy várjak a helyemen, míg valaki értem nem jön. Mindenkire számítottam, csak rá nem. A lány nagyjából egyidős volt velem, talán valamennyivel fiatalabb, 13-14 éves lehetett. Hosszú, hullámos, gesztenyebarna haja és ragyogó mosolya volt. Nem tudtam hová tenni a mellkasomban feszülő érzést, ahányszor csak megláttam őt.

- Newt, velem kell jönnöd – szólalt meg a lány csilingelő hangon, én pedig komótosan összecsuktam a könyvemet.

Éppen egy érdekes résznél tartottam. A vírusos és genetikai betegségek terjedéséről volt benne szó. Egyelőre még csak hasonlót sem találtam ahhoz, amiről itt állandóan beszéltek. A Kitörés volt mind közül a legfélelmetesebb. Halálosabb, mint a pestis, rosszabb, mint a HIV. Hálás voltam, amiért az intézet falai közt nem kellett attól félnem, hogy Buggyantak támadnak ránk, és megeszik az agyunkat. A hideg is kirázott ezektől a valaha ember, de szörnnyé lett lényektől. Minden fertőzöttet gyűlöltem. Ők ölték meg a szüleimet, pedig mi nem tettünk semmi rosszat. Csak be akartunk jutni a városba, mint mindenki más.

- Hová megyünk? – kérdeztem puhatolózva, miközben felálltam, és megigazítottam a nadrágom. Sejtettem, hogy ha egyenesen Paige konzul keresett fel, akkor valami nagy dolog lehet. A lány azonban csak mosolygott.

- Csak a szokásos vizsgálatra. Minden rendben lesz – nyugtatott meg, majd hátat fordított, és mutatta az utat.

Az orvosi szobához vezetett, amihez már ismerős volt a járás. Minden hónapban egészségügyi teszteknek vetettek alá minket, és azokat a gyerekeket, akik a leginkább megfeleltek, elküldték más-más városokba. Minden hónapban pontosan kettőt, egy fiút és egy lányt. Egy ideje már kíváncsi voltam, hogy vajon milyen lehet az élet máshol, ezért reménykedtem benne, hogy ezentúl én leszek a szerencsés.

Mielőtt bekopogtam volna az ajtón, még egyszer az Eames-leányzóra néztem, aki mosolyogva integetett nekem. Ő volt az utolsó közülünk, akit láttam, mielőtt lefektettek volna a boncasztalra, hogy felvágják a nyakam, és beletuszkoljanak valamit. Az ő szemeit láttam utoljára, mielőtt minden elsötétült volna.

Mielőtt mindent elfelejtettem volna.

Reszelősen kaptam levegőhöz, amikor magamhoz tértem, és automatikusan felültem a helyemen. Egy katonai ágyakkal teli teremben voltam többedmagammal, de majdnem mindenki aludt még. Felismertem köztük Serpenyőt és Christ, de sem Tommyt, sem Minhót nem láttam. Idegesen kikászálódtam az ágyból, és a padló hidegségével sem foglalkozva mezítláb indultam el kifelé. Meglepett, mikor a kilincs engedett, és a fulladt levegőjű szobából kijutottam a folyosóra.

- Newt, hála istennek! Éppen hozzád igyekeztem – jelent meg mellettem Mary ugyanazzal a ragyogó mosolyával, amit már kislányként is viselt, és megpróbált a kezembe nyomni egy flakon vizet. – Tessék, idd meg ezt!

Képtelen voltam a szemébe nézni, úgyhogy inkább a padlót vizslattam, miközben átvettem tőle a hűsítő folyadékot, és legurítottam belőle pár kortyot a torkomon. Végig magamon éreztem a lány tüzes tekintetét, de nem reagáltam. Ide-oda forgattam a fejemet, hogy az újdonsült emlékeim közt megkeressem ezt a helyet, de semmire sem hasonlított, ahol egykoron jártam.

- Figyelj, beszélhetnénk arról… - kezdte Mary halkan és bizonytalanul, de ez az ártatlan játéka jobban felhúzott, mintha a szemembe hazudott volna. Vagy mondjuk inkább, hogy: mint mikor a szemembe hazudott? Mikor azt mondta, hogy minden rendben lesz?

A Dobozbéli út, a Tisztáson való élet, az Útvesztőben való küzdelmek és a Perzseltföld minden volt csak rendben nem. Nekem pedig még időre volt szükségem, hogy megbocsássam, hogy ő ítéltetett erre a sorsra.

- Ne most! – förmedtem rá nyersen, és hátat fordítottam neki.

Abban a pillanatban rohadtul nem érdekelt, hogy ő mit érezhet.

Sziasztok!
Durva, mi? Gondolom, ti sem számítottatok efféle fordulatra. Higgyétek el, lesz még ennél rosszabb is, de egyelőre koncentráljunk a jelenre! Mit szóltatok ahhoz, hogy Mary és Newt visszakapták az emlékeiket? Szerintetek mennyi időbe telik a fiúnak, míg megbocsát a lánynak? Ti mit tennétek a helyében?
Be careful, don't die! ;)

FantasyGirl