22

CHAPTER

LACK OF LOYALTY

- MARY -

  Az arcunkba csapó lagymatag szellő még mindig arra a bizonyos viharra emlékeztetett, jóllehet azóta már jó pár nap eltelt anélkül, hogy a szélsőséges és időnként igencsak zord időjárásnak köszönhetően akárcsak egyetlen emberünket is elveszítettük volna. Aznap a lányok létszáma tizenkettőre csökkent.

  Ahogy jobbra fordítottam a fejem, és összeszűkítettem a szemeimet olyannyira, hogy a szempilláim már szinte teljesen elfedték az íriszeimet, felfedeztem a távolban éledező Napot, ami finom árnyékot vetve a homokbuckákra, életre keltette azokat. Persze már mind tisztában voltunk vele, hogy a távolból még óriási tetemnek tűnő alakok nem lehettek többek csalfa porszemeknél, néha, mint például ebben a pillanatban, egyenesen a frászt hozták rám. S nem csak a képzelt fenevadaktól tartottam. Emlékszem, Danny egyszer azt mondta nekem, ha túl sokszor kísérted a sorsot, előbb-utóbb magadra haragítod, ennek ellenére hinni szerettem volna benne, hogy a lebukásunk még nem volt kőbe vésve. Mert bár Thomas és a többiek talán figyelmen kívül tudták volna hagyni a sértettségüket és örültek volna a jelenlétemnek, a B csoport tagjai azonban határozottan szembefordultak volna velem a tettem miatt.

 Óvatosan kibújtam Newt ölelő karjai közül, miközben megpróbáltam a lehető legkisebb zajt csapni, valahányszor visszahúzott egy újabb édes puszira. A szőke alvezér egyáltalán nem könnyítette meg a dolgom, és ha nem lettem volna olyan feszült a közelgő hajnal miatt, talán szóvá is tettem volna, hogy szerintem miért kaphatta „A Ragasztó” becenevet.

- Még egy perc, csak egyetlen perc - könyörgött, és ahogy a lefelé konyuló félhold alakú ajkait bámultam, azon sem csodálkoztam volna, ha a mimikáim önkénytelenül leutánozták volna az övéit. Legszívesebben már az első éjszakán a fiúk csoportjával maradtam volna, de ez két okból sem volt kivitelezhető. Először is, Teresa állítása szerint, az Útvesztőben elöltött napjai alatt közte és a bátyám között egy olyan elszakíthatatlan kötelék alakult ki, ami miatt nem hagyhattam magam mögött – nem mintha egyébként valaha is megfordult volna a fejemben ilyesmi -; másodszor, ha leléptem volna, semmi sem akadályozta volna meg Sonyáékat a támadás megindításában. Már így is rájöttek, hogy a fiúk alig egy órányi sétára lehettek tőlünk, tegnap ugyanis egy szemfüles őrszem kiszúrta az egyik óvatlan bököttet, aki unalmában a tűzzel játszadozott; szó szerint, és átvitt értelemben is, ami azt illeti.

- Kettővel ezelőtt is ezt mondtad - suttogtam a fiú fülébe, majd megtámasztva a kezeimet a mellkasán, finoman elhúzódtam tőle, még mielőtt ismételten visszaránthatott volna maga mellé a meglepően puha homokba, ami nem mellesleg foltokban megült a hajszálaimon. - Most már tényleg mennem kell, két nap és újra itt vagyok.

 A kijelentésemet néma csönd követte, egy fokkal mélyebb és törékenyebb, mint az ezt megelőző búcsúzkodásunk alkalmával. Minden alkalommal egyre nehezebb volt elhinni, hogy az a két nap gondtalan és problémamentes lesz, hisz nem tudhattuk, mikor csap le az égből egy újabb villám, mikor támadnak majd ránk éhes Buggyantak, mikor őrülnek meg Brendáék vagy ne adj Isten, mi magunk. Ettől féltem a legjobban; hogy majd nem emlékszem rá, ki a barátom és ki az ellenségem, nem tudom majd megkülönböztetni, mi a jó és a helytelen, mi étel és mi nem.

- Nem tudhatod, hogy... - a jobb kezem mutatóujját gyorsan Newt enyhén duzzadt ajkaira tapasztottam, hogy még véletlenül se szólhassa el magát. Nem kellett kimondania, mire gondolt, tisztában voltam mindennel, amivel szükséges volt és egyébként is, már rég nem kellettek szavak ahhoz, hogy kiolvassam, mi járt a fejében. Ha nem húzott maszkot, már nem esett nehezemre rájönni, mit forgatott a fejében.

- Ssh, tudom. Én is félek tőle - az eredeti elképzelésemet sutba dobva egy leheletnyit közelebb merészkedtem hozzá, majd egy lágy csókot nyomtam a vágytól enyhén elnyílt szájára. Az ehhez hasonló pillanatokban olyan egyértelmű volt, hogy milyen fontosak voltunk egymásnak, hogy hirtelen ostobának éreztem magam, amiért a múltban akár egy másodpercig is megkérdőjeleztem mindezt.

  Ahogy a mellkasára fektettem a fejem, éreztem Newt szívének minden egyes heves dobbanását, azt, ahogy a vére pulzált az ereiben és ettől hihetetlen módon megnyugodtam. Egy röpke pillanatra le is hunytam a szemeimet, átadva a testem a jóleső érzésnek, annak, ahogy a fiú hosszúkás ujjai a kócos hajammal játszadoztak, vagy, ahogy az álla megpihent a fejem búbján.

- Hiányozni fogsz - búgta. Először nem is nagyon értettem, mit mondott, csak amikor újra elismételte a szavakat, jutott el a tudatomig, hogy pontosan miről beszélt. A vallomását hallva egészen meghatódtam, de ahelyett, hogy ezt kimutattam volna, mindössze megköszörültem a torkom és elhúzódva tőle az arcába mosolyogtam. Még túl törékeny volt a világ, ahogy a jövőnk is, egyszerűen nem engedhettük meg magunknak, hogy egymás gyenge pontjaivá váljunk, mert akkor a VESZETT kijátszhatta volna ezt az ütőkártyát, ahogy azt Thomasszal is tették. Nem szerettem rá gondolni, de néha eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha Thomas helyett valaki mással kerültem volna közeli kapcsolatba. Akkor most ő lett volna a célkeresztben? Vajon Chucknak is ezért kellett meghalnia? Na és Dannynek? Hisz az Alkotók irányították a Siratókat, talán az áldozataik sem véletlenül lettek azok, akik. És ha a vihar is csupán egy kreálmány? Jack a barátom volt, és többé már nem létezett... Nem hagyhattam, hogy a múlt megismételje önmagát, nem veszíthettem el több szerettem. Persze tudtam, ha logikusan, az érzelmeimet kizárva is végiggondoltam volna mindezt, akkor gyerekesnek és én-központúnak hatott volna minden eddigi feltevésem. Senki sem lehetett ilyen fontos, A Próba ide vagy oda, az emberek nem miattam haltak meg. Chuck önszántából mentette meg Thomast, Danny önszántából volt a Tisztás nyílt területén, Jack önszántából futott pont arra, amerre a lábai vitték.

- Vigyázz azokra a vacadékokra, nem hiszem, hogy tovább húzhatom. Ha valami balul sülne el, lehet ártatlanok is megsérülnek - mondtam végül, még mielőtt állásba tornáztam volna önmagam. Ahogy felszedtem a földről a pokrócként használt textíliákat, önkénytelen, de elhúztam a szám. Bármennyire is szerettem volna, nem halogathattam tovább a támadást, a kiszabott tizennégy nap fele már jócskán eltelt, a két csoport találkozása elkerülhetetlen volt.

- Ha Brendán múlik, Tommynak egy haja szála sem görbül. A csaj egy másodpercre sem hagyja magára – Newt nevetése közel sem volt olyan kényszeredett, mint az én arcomat elcsúnyító grimasz. Sosem gondoltam magamra úgy, mint olyasvalakire, aki képes lenne látatlanban elítélni másokat, de úgy tűnt, a személyiségem újabb fordulóba ért. Az Alkotók tesztjei kényük-kedvük szerint formáltak; azzá az áskálódó, rettegő csődtömeggé, akivé sosem akartam átváltozni. Mégsem tudtam magamban tartani: a gúnytól csöpögő, megvető véleményem önkénytelen, de kicsúszott az ajkaim között, hiába szorítottam össze a fogaimat.

- Nem tetszik ez nekem – a hangom inkább hasonlított egy kígyó sziszegésére, mint bármi emberire, így hát kénytelen voltam elengedni az állkapcsom és nyelni egy hatalmasat, még mielőtt folytattam volna. - Mégis mennyit tudsz ezekről a bökött Buggyantakról? Csak úgy felbukkantak a semmiből, és most veletek utaznak, mintha a barátaitok lennének...

 Nem tudtam befejezni, mert amíg nem figyeltem, Newt hozzám hasonlóan felállt és elém lépett. Koszos tenyerét a számra tapasztva végérvényesen belém fojtotta a szavakat, amiért egy szúrós pillantást kapott ajándékba; de ő állta a tekintetem, mi több, szembeszállt velem.

- Igen, felbukkantak, mint minden redves Buggyant, akivel Perzseltföldön találkoztunk! – pirított rám magából kikelve. Elkerekedett szemekkel figyeltem a szöszi arcát. Azt, ahogy a csokoládészín szemei alatt éktelenkedő sötétlila karikák elmélyültek, miközben beszélt, ahogy a világos textília alatt megbújó izmai megfeszültek, miközben hadonászott, és ahogy beletúrt a hajába, még mielőtt az oldala mellé ejtette volna a karjait.

 Elléptem tőle.

- Tudom, én csak... – összefonva a karjaimat, sután hátat fordítottam neki, majd egy piciny szünetet tartva rendszereztem az érzelmeimet. Igaza volt, és nehezemre esett akárcsak utalnom is rá, hogy tévedtem. Velem ellentétben ő már több napja együtt élt Brendáékkal, velem ellentétben valódi tényekre alapozta a véleményét. Vettem egy mély levegőt. - Azt hiszem, teljesen az agyamra ment a szárazság, és a folytonos hiszti sincs rám túl jó hatással.

 A cipőmmel a homokot kaparásztam, de a szoros fűzőnek és a komfortos kialakításnak köszönhetően egyetlen porszem sem tört utat magának a lábbeli belsejébe, amiért elmormoltam egy néma köszönetet, jóllehet a VESZETT egyáltalán nem érdemelt ilyesmit. Hosszú, évtizedeknek tűnő percekbe telt, mire mind a ketten megnyugodtunk, és Newt a hátam mögé lépve a vállamra fektette a tenyerét. Csöndben elszámoltam háromig, csak ezt követően ráztam le magamról az érintését, hogy ezáltal könnyedén felé fordulhassak.

- Nyugi, minden rendben lesz – suttogta, miközben az ajkai kifli formát öltve suta mosolyra húzódtak. Tisztában voltam vele, hogy neki sem volt könnyebb, mint akárki másnak Perzseltföldön. Ráadásul velem ellentétben ő három évet töltött a Tisztáson, ezáltal mindenkit ismert. Mindenki, aki a szemei előtt halt meg, egy volt a barátai közül. Aggódott értük. Ennek ellenére mégis én hisztiztem, én estem darabokra, ő pedig ismételten önmaga elé helyezett. Muszáj voltam megcsípni az alkarom, hogy tudjam, nem a képzeletem játszadozott velem, és Newt tényleg létezett.

 Azonnal viszonoztam a mosolyát, nehogy észrevegye, a gondolataim igencsak elkalandoztak. Ha mégis feltűnt neki, nem említette, csupán közelebb húzott magához és egy lágy puszit lehelt a homlokomra.

 Az alvóhelyként használt romos házban, ami csupán egy-két méterre lehetett tőlünk, megmozdult valami. Egy hangos puffanás jelezte, hogy az egyik bökött felébredt, vagy alvás közben megfordult és feldöntött valamit. Teljesen mindegy volt, a lényegen semmi sem változtatott: el kellett tűnnöm, méghozzá minél hamarabb.

- Vigyázz magadra, és ne felejtsd el; Harrietnek és Sonyának egy-egy hosszított kés pihen az övcsatjában, amit eltakarnak a napsugárzás ellen védő textíliák – csacsogtam, hogy megőrizve a látszatot biztosítsam róla, hogy elhittem, egyszer minden rendben lesz. Miközben meséltem, az ujjaimmal megerősítettem a testem köré tekert védőruházatot összekötő csomókat, pont olyan sorrendben, ahogy beszéltem róluk. - Én készítettem őket, ha benyúlsz a hónaljuk alá, egy könnyed rántással kioldhatod a látszatra erős csomókat.

 Newt erőteljesen bólintott, s a bal kezét vízszintesen a mellkasa elé tartva, a jobb könyökét az alkarjára támasztva megsimogatta az állát, mint aki valami életbevágóan fontos dolgon törte a fejét.

- Mintha már említetted volna – válaszolta, továbbra is kifigurázva, mire ökölbe szorítottam a tenyerem és belebokszoltam a vállába. Az ütésem szándékosan volt gyenge, a szöszi mégis megbillent, az arcára pedig egy csúnya grimasz ült, mint akinek ténylegesen fájt az előbbi közjáték. Ha nem lettem volna tisztában az erőviszonyokkal, gondolkodás nélkül elhittem volna neki.

- Ah, rendben – suttogtam, majd egy utolsó pillantást vetve az omladozó búvóhelyre, ahol a barátaim pihentek, vettem egy mély lélegzetet. Bizakodva néztem a jövő elé, a közös jövőnk elé. - Most már tényleg mennem kell, a végén még felkel a Nap, mire visszaérek.

 Nehéz volt hátat fordítani és többet vissza se nézni. Nehezebb, mint azt valaha is gondoltam volna, vagy valaha bevallottam volna bárkinek is.

- Vigyázz magadra! – A magasba tartva a jobb kezem, a mutató ujjam az ég felé bökve intettem neki anélkül, hogy a talpaim a földbe gyökerezve megállásra késztettek volna. Ahogy egyre távolodtam a fiúktól, egyre könnyebbek lettek a lépteim, mintha az a pár óra, amit együtt töltöttünk meg sem történt volna, és nagyon reméltem, hogy ez a nyugalom a mimikáimba is beleszőtte magát, máskülönben a búcsú ezúttal véglegessé és megmásíthatatlanná vált volna.

 Az egy órás út alatt leginkább a jelenre koncentráltam. Volt, hogy a kaktuszok híján kopár tájat, volt, hogy a fokozatosan fakuló eget, időnként a szél által vájt süppedéseket figyeltem. Nem akartam gondolkozni, már hányingerem volt attól, hogy folyton kattogtam valamin, valami hatalmas jelentőséggel bírón, végül mégsem jutottam semmire. Talán a VESZETT tévedett velem kapcsolatban, mégsem voltam extra intelligens, csupán idő- és pénzpazarlás volt felnevelniük, és már gyermekként a Buggyantak közé kellett volna lökniük.

- Te meg mégis mi a plottyot csinálsz, bökött? – már majdnem felértem az utolsó aranysárga domb tetejére, amikor valaki elállva a napsugarak útját, bököttnek szólított. Mivel a B csoport tagjai sosem használtak ehhez hasonló sértéseket, kérdés sem volt, ki kért számon a kimaradásomért. A vállaim azonnal előre estek, a tüdőmbe zárt, megfáradt levegő pedig az éterbe szökött, ahogy fokozatosan felengedtem. Teresa a barátom volt, a szövetségesem, így biztonságban maradt a titkom.

- Sétálok. Miért; minek tűnik? – kérdeztem nevetve, miközben megtettem a minket elválasztó szakasz utolsó harmadát. A vászonba tekert tenyeremmel többször is megveregettem a csapzott lány vállát, még mielőtt tovább sétáltam volna a menedékként használt, rögtönzött táborhelyünkig. Fáradt voltam, nyűgös, és úgy éreztem, akár ölni is képes lettem volna egy pohár, frissítő itókáért. A Tisztáson eltöltött napok alatt sosem gondoltam volna, de meglepően hűsítőnek hatott minden egyes langyos vízcsepp, amikor idekint az ötvenet verdeste a hőmérő higanyszála.

- Árulásnak – először nem is fogtam fel, miről beszélt, csak később, amikor már túl késő volt. A fekete hajú lány a karom után kapva sikeresen a csuklóm köré tekerte vékony ujjait, melyek vörös foltokat kreáltak a bőrömre. Felvont szemöldökökkel, elhűlve mustráltam Teresa hideg vonásait, amik még sosem tűntek olyan idegennek, mint abban a pillanatban.

- Ó, tényleg? Mert az éppenséggel a te szakterületed, nem az enyém – sziszegtem a tarkójára égetett címkére célozva, ám ezúttal nem kapott a fekete szavakhoz, a tenyerei biztosan tartották az enyém.

- A fiúknál voltál, ne is tagadd! – követelőzött egy nagyot rántva rajtam. A vállam ropogva könyörgött a szabadságért, miközben az agyam kiutat keresett; eddig sikertelenül. A lábai túl biztosan álltak, lendület nélkül képtelen lettem volna kigáncsolni, ráadásul, ha megpróbáltam volna fellendíteni az egyiket, könnyen elveszthettem volna az egyensúlyomat. A táj ébredésének köszönhetően meleg volt, alvás és étkezés hiányában pedig erőt vett rajtam a kimerültség. Nem kockáztathattam, a szabad kezemmel kellett kiszabadítanom magam, már csupán csak azt kellett kitalálnom, mégis hogyan.

- Egy másodpercig sem. Mert veled ellentétben, aki olyan közel áll Thomashoz, hogy felkapja a vizet, ha ezt bárki is figyelmen kívül meri hagyni, én tényleg szeretném, hogy életben maradjon – suttogtam, olyannyira közel hajolva az arcához, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha pár nyálcsepp a bőrére fröccsent volna. Éreztem, ahogyan a düh adrenalint termelve feltöltötte a testem, ezzel a pipacsvörössé vált fejem mellé igazi erőt ajándékozva. Gondolkodás nélkül a lány gyomrába vágtam a könyököm, aki kissé meggörnyedve ösztönösen a fájó ponthoz kapta a tenyereit.

  Azonnal elhátráltam, megtartva a szabadságom.

- Szóval elárultad a csoportod – Teresa hangja tele volt megvetéssel, egyszerűen nem tudtam hova tenni a lekezelő stílusát, pedig egészen eddig a pillanatig abban a hiszemben éltem, hogy a Futárok Elöljárójával ellentétben én képes voltam tolerálni a lány egyedi hanghordozását, ám ez az állítás igencsak megdőlni látszott.

- Nekem ők a csoportom, ez sosem volt másképp – válaszoltam foghegyről, leutánozva a Zöldbab hetyke testtartását. A jobb tenyerem, amiről a lány magánakciója következtében leszakadt a barnás textília, a csípőmre csaptam, a bal kezemmel pedig a mellkasát ütögetve, megnyomtam minden egyes szót, ezzel a lehető legjobban kihangsúlyozva őket. Az egykori tiszttársam megrázta a fejét.

- Köszönöm, Teresa – a hátam mögül érkező vékony hang hallatán összerezzentem, s ahogy vontatottan átlestem a vállaim felett, a szemeim összeszűkültek a hirtelen világosságtól. Kénytelen voltam a szemöldökeim vonalához emelnem a tenyerem, hogy ki tudjam venni a jövevény körvonalait. A felismerés szíven ütött.

- Sonya? – kérdeztem elhűlve, ismételten Az Árulónak szentelve a figyelmemet. - Hogy merted?! – Képtelen gondolatok cikáztak az agyamban, és mire felfogtam, mi lenne a számomra legkedvezőbb lépés, már túl késő volt. Menekülés helyett az agressziót választottam, és abban a pillanatban, hogy a tenyerem a fekete hajú lány hófehér arcán csattant, Sonya lefogta azt, és durván a másik mellé kötötte.

- Nem hagyhattam, hogy belerondíts a tervünkbe – szabadkozott, ezzel csak még inkább rontva a helyzeten. Mert azzal, hogy elárult, nem csupán nekem ártott, hanem a fiúknak is. Thomasnak. Pedig állítása szerint a szertelen és szüntelen kíváncsi bökött fontos volt a számára. El sem akartam képzelni, hogy akkor Minhóval, akit sosem kedvelt igazán, mégis mit művelt volna a gyógyír megszerzéséért. - Sajnálom, Mary.

- Francokat sajnálod, te áruló vacadék – köptem, ide-oda kapálózva. Az egész szituáció kínosan hasonlított arra a délutánra, amikor Frank és az agyhalott haverjai elkaptak minket és kikötöztek egy póznához. Sonya is hasonlóképp ráncigált. Mintha meg sem fordult volna a fejében, hogy ezzel fájdalmat okozhatott. - Ezt még nagyon megbánod! Eressz el, nem hallod?

 Végül a kis vörös megunta a vonaglásom. Lefékezett, és ahogy a hozzám közelebbi talpára léptem, ő füttyentett valakinek, a társa pedig kupán vágott egy kicsi, sima, szabályos kör alakú tárggyal; Harriet tőrének markolatával, tudatosult bennem, még mielőtt elnyelt volna a sötétség.

 A szemhéjaim olyannyira elnehezedtek, hogy képtelen voltam kinyitni őket, pedig a kábaság lassacskán elpárolgott, a helyén csupán tompa szédelgés maradt.

- Tessék, a borogatás majd jót tesz. – Valaki egy nedves ruhadarabot nyomott a tarkómra, és bár a hangja ismerős volt, nem tudtam arcot párosítani a behízelgő tónushoz, egészen addig, amíg a szemeim meg nem adták magukat az akaratomnak és meg nem pillantottam Teresát. Ha nem lettem volna egy törött tartógerendához kötözve, azon nyomban elhúzódtam volna tőle, de így csupán a fejemet mozgatva hajoltam a lehető legtávolabb.

  Összeszedve minden nyálam, szemtelenül arcon köptem.

- Dugd fel magadnak! – replikáztam mérgesen, miközben megpróbáltam kiszabadítani a kezeimet; mindhiába. Habár Sonya úgy nézett ki, mint egy törpe kiskirálylány, szemmel láthatóan vele született tehetsége volt az emberek kikötözéséhez. A csuklómat pillanatok alatt kikezdte az érdes madzag, mégsem adtam fel. Nem hagyhattam, hogy megöljék a testvéremet, a barátaimat, vagy a fiút, aki félelmetesen fontossá vált a számomra az elmúlt hetek alatt.

- Én tényleg sajnálom, de muszáj volt leállítanom téged, még mielőtt mindent tönkre tettél volna – szabadkozott, jóllehet már nem lépett közelebb, ahogy azt a csulázás előtt próbálta. Helyette az arcához emelte a nedves anyagot, és letörölte a nyálamat.

 A fejem hasogatott, mintha ezernyi kicsiny bombát rejtettek volna el benne az Alkotók, akik most kényük-kedvük szerint aktiválták a mini szerkezeteket; borzalmasan nehéz feladatnak tűnt a koncentráció.

- Miről beszélsz? – kérdeztem, leplezhetetlen kíváncsisággal. Hiába minden ellenszenvem, a személyiségem ezen darabkáját lehetetlenség lett volna kiirtani belőlem, és hogy őszinte legyek, meg sem fordult a fejemben, hogy megtegyem. Ez a kérdés arra a Maryre emlékeztetett, aki a Tisztáson voltam, aki még nem veszített el egyetlen számára fontos embert sem, legalábbis olyat, akire tisztán emlékezett, s akinek az volt a legnagyobb problémája, hogy a Konyhára száműzték az Építők csoportja helyett.

- Aris és én elvisszük Tomot egy biztonságos helyre, ahogy azt a VESZETT emberei kérték. Akkor életben marad – elhűlve kapkodtam a fejem hol jobbra, hol balra. Hirtelen azt sem tudtam, melyik információ hökkentett meg jobban, vagy melyiken kellett volna igazán fennakadnom. Ahogy azt a VESZETT emberei kérték... a VESZETT emberei kérték... Teresa az Alkotóknak dolgozott. A francos Alkotóknak!

- Ki a franc az az Aris? – kérdeztem mégis, mert az előbbi túl mélyen érintett ahhoz, hogy az elmém akár csak a töredékét is, de fel tudta volna dolgozni. Mert ha a tarkónkra vésett szavak ennyire találóak voltak, el sem tudtam képzelni, mit tervezhettek velünk. A Ragasztó; Newt lenne az, aki képes lesz összhangra bírni a két csoportot? Az Útmutató és A Vezér; Minho és Harriet tényleg megtalálják a Menedéket, még mielőtt lejár a határidő? Meggyilkolandó a B csoport által; Thomas halála elkerülhetetlen?

- Egy a két srác közül, akik a B csoporthoz tartoztak – legyintett, és akkor beugrott. A szöszi tényleg említette, hogy kaptak két újoncot, valakit, aki a társuk lehet, és valakit, aki igazán őszinte, legalábbis az éjfekete billogok szerint. Bárcsak magamtól rájöttem volna, hogy Aris Teresa társa és nem a miénk! Bárcsak gyanakodtam volna!

- Te tényleg elárulsz minket – hüledeztem, mire Teresa elhúzva a száját összepréselte azt. Egyébként is vékony ajkait olyannyira összenyomta, hogy kifutott belőlük minden szín és egy röpke pillanatig úgy tűnt, mintha soha nem is léteztek volna. Egy lett a sivatagi szörnyetegek közül. - Egész idő alatt az Alkotóknak dolgoztál?

 A lány állta a tekintetem, jóllehet ha engem vádoltak volna ilyesmivel, képtelen lettem volna a tisztársaim szemébe nézni. Így is elég nagy bűn volt, hogy segítettünk az Útvesztő megépítésében.

- Csak azt teszem, ami a legjobb Tomnak. A VESZETT számára is fontos, hogy életben maradjon.

 Fújtatva mocorogtam, egyszerűen nem találtam a helyem, pedig a meleg a szokásoshoz képest még igencsak elviselhető intervallumban stagnált. Azt kívántam, bárcsak olyan körültekintően figyeltem volna a recézett késemre, mint Minho a saját fegyvereire! Akkor most könnyedén elvághattam volna a durva köteleket. Így nem maradt más esélyem, meg kellett győznöm az előttem szobrozó vacadékot, hogy engedjen el.

- Hallod is, amit mondasz? Ha az lenne, nem akarnák megöletni – a kényszeredett, már-már hörgésre emlékeztető nevetés akaratom ellenére tört utat magának a torkom legmélyéről. - Hát, nem veszed észre, hogy kedvük szerint irányítanak? Az övék vagy – bár a kiszáradás miatt lehetetlennek tűnt, ismételten sikerült köpnöm egyet, ám ezúttal csupán Teresa cipőjéig repült a nyál, holott igazából a hajára céloztam.

- Nem vagyok senkié – replikázta felhúzott orral, miközben a nedves rongyot a földre dobva, összefűzte a karjait. Hála márványszín orcáinak könnyen kivehetővé váltak a bőrén megjelenő pipacsvörös foltok, melyek az ember tudtára adták, mennyire dühös volt valójában. A pókerarc ezúttal nem vált be.

- Akkor engedj el, és lásd be, hogy a VESZETT csak árt nekünk – kontráztam rá ismételten, mialatt a halántékom mentén a ruhámra csöppent egy sós izzadságcsepp. Az ég felé fordítva a fejem szerencsére nem láttam felhőket, de általában a legnagyobb viharok előtt volt a legfülledtebb a levegő, és ez nem kecsegtetett túl sok jóval. Azonnal ki kellett szabadulnom, nem csak a fiúk, de önmagam miatt is. Ha itt hagynak, kétség sem fér hozzá, hogy ropogósra süt egy kósza villám; gondoltam fanyarul, úgy, hogy attól a portól mocskos homlokom is gyűrötté vált.

- A VESZETT jó – suttogta, és mintha ezzel befejezettnek tekintette volna a témát, egyik pillanatról a másikra hátat fordított nekem.
- Teresa! Kérlek ne, kérlek! – könyörögtem, de úgy tett, mint akit egy plexifal védelmezett a külvilág zajától; töretlenül tovább sétált, még csak meg sem rezzent. - Meg fogják ölni, hát nem érted? Teresa! – sikoltoztam, miközben őrült módjára rángattam a kötelet. Az érdes madzag olyannyira kikezdte a kezem, hogy éreztem, önnön langyos vérem lecsöppent a padlóra, és elszörnyedtem, ha arra gondoltam, nem sokára Thomas vére is elcsúfítja majd az aranyló homokot.

Sziasztok!
Bevallom, mostanában egyre nehezebben követem nyomon a napok múlását, pedig az iskola miatt ennek könnyebben kéne mennie, nemde? Szerencsére ezúttal időben észhez tértem, így a rész sem késett olyan sokat.
Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett sorokat és pipákat! Nagyon jól estek mindkettőnknek, így remélem ezúttal is hasonlóan aktívak lesztek! :)
Kinek hogyan telt az első iskolai hét? Tanultok már? Kijöttök az (új) osztálytársaitokkal? Na és a tanárokkal?
És rákanyarodva a részre: Gondoltátok volna, hogy Teresa tényleg árulóvá válik? Hogy ennyire hisz a VESZETT-ben? Vagy ez az egész egy átverés része, és igazából a fiúk oldalán áll?
Kellemes hétvégét!Jó olvasást!
Millio puszi Xx

szerecsendio