19
chapter

CRANK CITY
– NEWT –
A patkányképű nem hazudott. Pontban, amikor a vadonatúj karóráink 6 órát mutattak, a falon először vibrálva, majd egyre élesebben megjelent egy ajtó, ami aztán egy kattanással kinyílt. A visszaszámlálás megkezdődött. Egy percünk volt a távozásra, ha nem akartunk ezen a helyen megkattanni, és meghalni.
- Akkor, ahogy megbeszéltük! Mindenki ragadja meg a kiporciózott vizét és a táskáját, aztán nyomás a túloldal! Ennél a hátborzongató helynél csak jobb lehet – szólalt meg Minho, aki a rátetovált jeligének megfelelően igazi vezérként utasította a megszeppent és gyanakvó tisztársakat. Thomas és én megpróbáltuk rendre inteni azokat, akik a hatvan másodperc lejártától tartván előretolakodtak vagy bepánikoltak, de szerencsére a legtöbben megértették a helyzet súlyosságát, és nem nehezítették meg a dolgunk.
- Menj előre, majd én zárom a sort! – paskolta meg a hátamat Tommy, amikor már csak ketten voltunk, és nem maradt arra időnk, hogy megkérdőjelezzem a döntését. Még egy utolsó pillantást vetettem a szürke, kihalt szobára és szakadt függönyökre, majd átléptem az ajtónyíláson. Az leginkább egy digitális kapura emlékeztetett, ugyanis a helyenként tejfehéren rezgő részecskék miatt nem lehetett átlátni a túloldalára. Patkányember figyelmeztetett minket, hogy az emberi technológia olyan foka és a katasztrófa sújtotta világ olyan szörnyűségei várnak ránk, melyeket el sem tudunk képzelni. S bár egy neves fizikus után neveztek el, meg sem próbáltam megmagyarázni, hogy miért érződött jéghideg vízfüggönynek az ajtó, miközben átléptem a küszöböt, és miért sötétült el körülöttem a világ.
- Minho! – kiáltottam előre, mert csak zavaros motyogást hallottam, és egy szikrányi világosság nem sok, annyit sem láttam. Mintha minden fényt kiszívtak volna ebből a helyiségből.
- Newt? Itt vagyok. Megvagyunk mind? – kérdezte a srác, és ismerős hangja visszahangzott a falakról. Valaki meglökött, de ezzel nem voltam egyedül, mert a szitkozódások és nyögdécselések azután is folytatódtak, hogy visszanyertem az egyensúlyom.
- Mi a redves…?! Bocsánat – hallottam Tommy hangját, aki valószínűleg nagyobb lendülettel vetette át magát az ajtón, mint kellett volna. A Falkapunak, ahogy a VESZETT munkatársa tegnap nevezte, nyomát sem láttuk ebben a koromfeketeségben. Nem mintha visszavágytunk volna a Buggyantak által bolygatott szobába. Ráadásul most hogy már tudtuk, csak idő kérdése, és elborul az agyunk, a gyógyír esélye kecsegtetően lebegett a szemünk előtt, még akkor is, ha azért a fél sivatagon kell keresztülharcolnunk.
- Tommy volt az utolsó. Megvan mindenki? – válaszoltam végül a Futárok Elöljárójának kérdésére határozott hangon, mely visszacsengett a falakról, így biztos lehettem benne, hogy mindenki hallott. Hamar rájöttünk, hogy ehhez a sötétséghez nem fog hozzászokni a szemünk egy könnyen, így csak a többi érzékszervünkre hagyatkozhattunk. Minho elkezdte a számolást, és megérintette a hozzá legközelebb állót. Miután mindenki kontaktusba került, és elhangzott az utolsó huszonnégyes szám is, megnyugodhattunk. Egyelőre minden terv szerint alakult.
- Olyan bökött sötét van! Jól jönne egy zseblámpa vagy mécses – motyogta valaki mellőlem, akit az ismeretlen, de mély hangja miatt Chrisnek tippeltem.
- Nem mondod, zsenikém? – szúrta oda neki az ázsiai srác, majd mély levegőt vett. Valószínűleg belevágott egy terv kiötlésébe, ám ezúttal gyorsabb voltam nála. Tudtam, hogy nem vesztegethettünk időt azon gondolkodva, mi lenne a legjobb. Mozognunk kellett, mert az aktuális feladat legalább elterelte arról a tisztársaink figyelmét, hogy fogalmunk sem volt, mit csinálunk. Ahhoz, hogy eljussunk a menedékre, amit a tudósok csicskása emlegetett, először is ki kellett jutnunk a szabadba. Ki kellett szabadulnunk erről a kétségbe ejtő helyről, ami csak reméltem, hogy nem egy újabb átkozott útvesztő.
- Mindenki tapogassa ki a falat a jobbján! Ellenőrizzétek, hogy egy sorban álltok, és senki sem néz a másik irányba! Ha a fal mentén haladunk, előbb-utóbb kilyukadunk valahol – vettem magamhoz az irányítást, hiszen a Tisztás rendje és hierarchiája alapján még mindig döntő szavam volt. Mindenki engedelmeskedett, és senki sem hozakodott elő azzal, hogy nem lenne jogom ilyesmihez. A VESZETT nem mondhatta meg, hogy ki legyen a vezérünk, és bármilyen szívesen átengedtem a posztot Minhónak, attól még nem húzódom a sarokba arra várva, hogy mindent ő oldjon meg. Együtt voltunk ebben a katyvaszban, közösen fogjuk megoldani is.
- Indulhatunk? – kérdeztem, miután halkulni kezdett a mozgolódás, és már az én tenyerem is a hideg, érdes falon nyugodott. A válaszok kusza hümmögések közepette érkeztek, ami után Minho felhatalmazva érezte magát egy buzdító csatakiáltásra, és elindultunk előre.
Eleinte sikerült nagyjából egy ütemben haladnunk, de ahogyan csigalassúsággal teltek a percek és fogytak a méterek, egyre többen leszakadoztak. Sokan nem olyan pozícióban voltak a Tisztáson, hogy bírják a hosszú, megterhelő sétákat. Ráadásul az előző napi futás is kimerített minket, ami miatt izomláz sajogatta a tagjainkat. Ennek ellenére nem állhattunk meg. Szó sem lehetett arról, hogy a mindent elnyelő sötétségben megpihenjünk. Elegem volt abból, hogy semmit sem láttam, mihamarabb világosságra vágytam. Ez a kívánságom pedig az agyamra mehetett, ugyanis voltak pillanatok, mikor egy alakot véltem felfedezni a soha-el-nem-oszló árnyakból. Ám ahányszor Mary után nyúltam, ő már nem volt ott.
S aztán kezdődött a suttogás.
- Halljátok ezt? – szólalt meg Stan ijedten, de abból ahogyan elbizonytalanodtak a tisztársak léptei, biztos voltam benne, hogy mindenki hallotta a hátborzongató hangot. Valaki érthetetlen szavakat motyogott, melyek visszhangoztak a hosszú folyosón. Egyszerre közelről és távolról szólt a hangja, ami miatt úgy éreztem, mintha egyenesen a falból szólna. Hideg futott fel a gerincem mentén.
- Menjetek tovább! Csak megpróbálnak ránk ijeszteni – kiáltotta határozottan Tommy, aki zárta a sort. Bár magabiztosan hangzott, nem mulasztottam el észrevenni a felszólítás ideges élét. Sem ő, sem én nem tudtuk biztosan, hogy mi a VESZETT célja. Most már az egyértelmű volt, hogy csak kísérleteztek velünk, valamire felhasználtak minket. Ez az újabb ostoba próbájuk pedig valószínűleg csak arra volt jó, hogy kiszitálják közülünk a gyengéket, akik nem „érdemesek” a gyógyírra. Ha ennyit szenvedtek vele, biztosan nagy ára lehetett, és nem engedhette meg magának mindenki. Viszont akkor is nevetségesnek tartottam, hogy továbbra is úgy játszottak velünk, mint az egerekkel: figyelték a reakcióinkat, különféle reagálásokat akartak kiváltani belőlünk és sorra gördítették elénk az akadályokat. Akár ki is sorsolhatták volna, hogy kik azok a szerencsések, akiknek adnak ebből az emlegetett gyógyszerből, de nem, az túl egyszerű lett volna. Ahelyett hogy hagytak volna minket a magunk módján megbirkózni a helyzettel, egy kész forgatókönyvet toltak az orrunk alá: vagy aszerint cselekszünk, ahogy ők mondják, vagy mindegy, mit csinálunk, halottak vagyunk.
Másfél éve mondhattak volna bármit, fel sem keltem volna a matracról, és nyugodtan vártam volna a halált. Most már azonban nem volt maradásom. El sem tudtam képzelni, hogy ne menjek, és próbáljam meg túlélni ezt az újabb próbát. Nem számított, hány csatát kellett még hozzá megvívni, nem adhattam fel. Most, hogy valahol ott kint várt rám Mary, nem. Túlzás lett volna azt állítani, hogy komolyan azt hittem, a lány várt rám. Őt ismerve, biztos lehettem benne, hogy nem ült egy helyben, hanem máris a B meg C tervet gyártotta, hogy megtaláljon minket. Vajon ők is ugyanezt a feladatot kapták? Eljutni a városbéli menedékhelyre? Vajon találkozunk velük útközben? Ezek a gondolatok egyszerre nyújtottak megnyugvást és gyötörtek aggodalommal. Bármennyire is próbálkoztam, nem sikerült elfelejtenem a Tommy nyakára tetovált szavak vészterhes jelentését: meggyilkolandó a B csoport által. A VESZETT a halálát akarta. Az Alkotók nem bocsátották meg egykönnyen, hogy kijátszotta a forgatókönyvüket. Aris és Chris elmondása alapján az ő csoportjukban Rachel töltötte be Tommy szerepét: ő volt az utolsó lány, mielőtt a két ellenkező nemű megérkezett volna az Útvesztőbe, és vele kezdődtek a furcsaságok. Rachel azonban meghalt, miután kijutottak. Olyan sorsra jutott, mint Chuck, aki a testével védte meg Thomast a végzetes sebtől.
- A patkányképű azt mondta, biztosan meghalunk, ha visszamegyünk oda. Lehet, hogy egyedül vagyok vele, de én nem szeretnék odadögleni, hogy a Buggyantak vacsorája legyek – Minho morgása rángatott ki az elmélkedésemből. Néhányan annyira beparáztak a suttogástól, hogy vissza akartak fordulni. Mintha azzal többre mentek volna! A VESZETT-et ismerve elképzelhetőnek tartottam, hogy mögöttünk az út már meg is változott vagy lezárult.
- El kell jutnunk a sivatagi városba, a biztonságos helyre, amiről a fickó beszélt. Ez az egyetlen esélyünk – szólalt meg Thomas, és bár a szavai nem voltak túl bizalomkeltőek, elcsendesítették a nyafogókat. A motyogást figyelembe se véve folytattuk az utunkat.
Képtelen voltam megfogalmazni, mennyi idő telt el. A percek kifolytak a kezeim közül, és úgy éreztem, már egy végtelenség óta meneteltünk. A levegő egyre szárazabb és melegebb lett. Egy pillanatra engedtem a gondolatnak, hogy ennek a monotonitásnak sose lesz vége. Éppen abban a pillanatban egy fojtott kiáltás hallatszott.
- Mi volt ez? – kiáltottak fel többen ijedten, és megint megtorpantunk.
- Winston?! – nyögte Serpenyő kétségbeesetten, majd mikor nem hangzott felelet, feljebb emelte a hangját: - Ne vacakolj már! Hol vagy?
- Mi az? – ez talán Tim volt, de ebben a vakságban már a hallásomban sem bíztam tökéletesen.
- Valami van ott!
A kiáltozások egymást érték, és a kétségbeesés a tetőfokára hágott. A sötétség és a tény, hogy fogalmunk sem volt arról, mi folyik körülöttünk, még ijesztőbbé tette az egészet. Próbáltam lenyugtatni a szívem, de az majdnem kiverte a bordáimat, mialatt elöntött a verejték. Ezúttal senki sem hallgatott arra, hogy nyugodjanak meg.
- A bökőjét! Szétdurran a koponyám, ha nem maradtok csöndben egy kicsit… - sopánkodott a Futárok Elöljárója, a Vezér jeligével fémjelzett srác, akihez előrearaszoltam a felbolydulás közepette. A kezem közben beleakadt valakinek a fölsőjébe.
- Minho? – kérdeztem bizonytalanul, miközben rámarkoltam az érdes anyagra a másik vállánál, de a válasz nem felőle érkezett, hanem 1-2 méterrel előrébbről.
- Erre! – kiáltotta oda nekem a barátom, mire csak még erősebben összefontam az ujjaim a pólón. A tisztárs meg sem szólalt, majd egyszer csak távolodni kezdett anélkül, hogy lefejtette volna magáról a kezemet.
- Hé! – kiáltottam rá, és megpróbáltam követni, de mintha egy ismeretlen erő elszakította volna tőlem. A pamut kicsúszott az ujjaim közül, csak néhány cérnaszál maradt a körmeim alatt, miközben utánakaptam. Egy nehéz dolog puffanását, fájdalmas nyögést hallottam, aztán vége volt. A semmi után tapogatóztam a sötétben.
- Húzzunk el innen, de nagyon gyorsan! – szorgalmazta Serpenyő, és senki sem tiltakozott. Valószínűleg sokunk rájött már, hogy folyamatosan tűnnek el egyesek, és esélyünk sem volt, hogy bármit is tegyünk értük. Ha lett volna nálunk gyufa, vagy találtunk volna végre egy ajtót…
Minho feljajdulására felkaptam a fejemet. A szitkozódásáról azonnal tudtam, hogy ő az, és a hangja alapján beazonosítva a helyét, közelebb kerültem hozzá.
- Mi történt? – kérdeztem aggódva. Már csak az kellett, hogy lesérüljön az egyik legjobb harcosunk!
- Csak belerúgtam valamibe. Azt hiszem… Igen; ez egy lépcső! – suttogta diadalittasan a srác, ahogyan megerősítést nyert a feltételezése, és a motoszkálását követve én is kitapogattam a földből kiemelkedő fokokat. Érintésük nyomán hideg cikázott végig az ereimen. Ez különösen jólesett ebben a fülledt melegben, ami ebben az aknaszerű folyosóban uralkodott.
Mondania sem kellett, jól ismertem már Minhót: tudtam, hogy nekivágott az útnak felfelé. Kételyek nélkül követtem őt, és éreztem, hogy még valaki hozzánk csapódott. Nem jutottunk sokáig: alig néhány lépcsőfok után a fejünk kongva ütközött a plafonnal.
- Egy kis segítség? – szűrte ki a fogai közt az ázsiai srác, de még így is beletelt néhány másodpercre, hogy rájöjjek, mit szeretne.
- Próbáljuk meg feltolni – böktem meg a mögöttem lévőt, hogy ő is segítsen az elsőre lehetetlennek tűnő vállalkozásban. A plafon fölöttünk határozottan fémből volt, és az első próbálkozásunkra egy millimétert se mozdult. Egy perc fölösleges erőlködés után Thomas visszaszámlálására egyszerre adtuk bele minden erőnket, és akkor végre megmoccant a vasszörnyeteg. Alighogy egy vékony rés keletkezett a plafon és a csapóajtó közt, homok szóródott a szemünkbe. Ezzel nem foglalkozva még feljebb toltuk, míg teljesen ki nem nyitottuk a beragadt nyílászárót.
A hirtelen fényesség vakító volt, és a hőség még elviselhetetlenebb. Az arcom elé kaptam a kezem, hogy azzal valamelyest védjem magam, de nem sokat értem el vele. A szemeim előtt világos pontok táncoltak, köröskörül pedig aranyló fehér homoksivatagot láttam. Tommyt úgy kellett visszarángatni a sötét lyukba, hogy ne kapjon napszúrást.
- Nincs az az Isten, hogy én oda kimenjek – panaszolta valaki hunyorogva nézve a napsütésbe, mire Minho már készen is állt egy éles visszaszúrással:
- Akkor inkább itt maradnál a sötétben, ahol rejtélyes módon egy csomóan eltűntek? Nagyszerű ötlet! – ironizált, de ezzel nem sokat segített. Mindenki tanácstalan volt, hiszen egyik választás rosszabb volt, mint a másik. Nem volt annyi vizünk és élelmünk, hogy napokig eléljünk a sivatagban, úgyhogy gyorsan kellett cselekednünk. Itt pedig semmiképpen sem maradhattunk, mert a gyötrelmes halálon kívül nem várt ránk semmi ebben az alagútban.
- Bontsátok ki a táskátokat. A tartalmát hozzátok a kezetekben vagy az ingetekben, a bőrrel pedig bugyoláljátok be magatokat. Így talán nem forr fel az agyvizünk – utasítottam őket, miközben én is megfogadtam a saját tanácsomat, és egyesével kipakoltam a szütyőmben lévő dolgokat. Mellettem Minho cseppet sem foglalkozott a renddel: kiborította a táska tartalmát, majd a feje köré kötötte az anyagot. A legtöbben hozzá hasonlóan cselekedtek, de legalább nem hezitáltak.
- Úgy 60-70 mérföldre északon hegyek vannak, de még előtte nagyjából 30 mérfölddel egy város. Szerintem a Patkányképű arra utalt – állapította meg a mellettem álló Elöljáró, miközben a nyakát nyújtogatva, hunyorogva újra kiemelkedett a csapóajtó helyén át a szabad levegőre.
- És ezt mégis honnan szeded? Egy térképet is ültettek az agyadba az Alkotók? – szúrtam oda neki lelketlenül, mert nem túl sok jókedv maradt bennem. Próbáltam magamban tartani a keserűségemet, de ez kikívánkozott. Ha nem lettek volna ennyien, akik számítottak rám, akkor talán már rég feladtam volna az egészet. Úgy éreztem, már legalább fél napja gyalogoltunk az alagútban alig néhány napra elegendő élelmiszerrel. Mindezeken felül nem volt mellettem Mary, aki a maga elragadó mosolyával azt hangoztatta volna, hogy minden rendben lesz, úgy hogy el is higgyem neki.
- Mióta betettem a lábam az Útvesztőbe, Futár vagyok, úgyhogy mondhatni rám ragadt. De igazad van, lehet, hogy csak az elvarázsoló személyiségem része – vágott vissza Minho. A hangjából hiányzott az él, nem szánta bántónak a szavait. Nem akart arra utalni, hogy bár valaha én is Futár voltam, vele ellentétben sosem tudtam elsajátítani az ehhez kellő készségeket.
- Rendben. Akkor, ha mindenki kifújta magát egy kicsit, nekivágunk az útnak. Még van pár óránk, míg lemegy a Nap, ha legalább ez az egy normálisan működik ebben a világban… - tettem hozzá elgondolkodva, majd megköszörültem a torkomat: - Jó lenne még sötétedés előtt találni magunknak egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat, ezért igyekeznünk kell.
A VESZETT-es fickó azt mondta, hogy el sem tudjuk képzelni, mi lett a külvilággal, és látva a körülöttünk elterülő sivatagot tényleg arra a következtetésre juttatott, hogy lehet, még jó dolgunk is volt a falak közt.
- Szerintem induljunk! – jelent meg a túlbuzgó Thomas, aki csak úgy sebtében tekerte körbe a fejét a szakadt lepedő anyagával. Ugyanolyan haragos, dacos tüzet láttam a szemében, ami az én lelkemben is égett. Bosszút akart állni azokon, akik ezt tették velünk, és akik képesek voltak elszakítani tőlünk a lányokat. Bár arról fogalmam sem volt, hogy vajon Mary-ért vagy Teresáért aggódott-e jobban. Rákérdezni pedig nem mertem.
Minhóval összenéztünk, aztán a Vezérnek nevezett srác bólintott, és továbbadta a parancsot a mögöttünk sorakozó tisztársaknak. Nem sokkal később neki vágtunk Perzseltföldnek.
Eleinte egyesek megpróbáltak beszélni a felszálló homokszemek és száraz, fojtogató levegő ellenére is, de hamar csend telepedett ránk. Az út nagy részén senki sem beszélt, mert az energiánk túl drága volt ahhoz, hogy ilyesmire pazaroljuk. Csak mentünk, ettünk-ittunk és pihentünk. Másra nem volt se időnk, se erőnk.
- Olyan, mintha vihar készülődne – motyogta az égre tekintve Tommy, a homlokát ráncolva, és mintha csak a szavai kellettek volna, hogy megidézze azt, mennydörgés rengette meg a földet.
A Nap tűzvörös korongja már a horizont peremén táncolt, és még mindig nem találtunk helyet arra, hogy álomra hajthassuk a fejünket. A lábunk folyamatosan megcsúszott a homokban, így lassan haladtunk, és egyre fáradtabbak voltunk. Már kezdett sötétedni, és ahogyan a ragyogó égitest lejjebb szállt, a hőmérséklet is rohamosan visszaesett, mintha az lett volna már az egyetlen hőforrás e Földön.
- Muszáj volt? – vonta fel a szemöldökét megrovón Minho, aki megtorpant, és felfelé fordította a fejét, mintha hűsölésül várta volna az esőcseppeket az arcába. Azok azonban nem érkeztek. Ellenben a szél feltámadt, és háborogva rángatta a rögtönzött fejkendőket, mintha láthatatlan kezeivel az ég le akarta volna tépni rólunk. Belátható távolságon belül, de mögöttünk elegendő távolságra lecsapott az első villám.
A fehér csík egy szempillantás alatt elsuhant a szemünk előtt, és csak pattogó tűzszikrák maradtak utána, míg végleg el nem tűnt. Utána csend lett: hátborzongató, vihar előtti csend.
Aztán minden olyan gyorsan történt: mint egy dühös isten, amely áldozatokat követel, egyszerre zúdult ránk minden égcsapás. A szél orkán erejű lett, a mennydörgések folyamatos jelenséggé váltak, és az egyre ijesztőbb villámok egyre közelebb értek hozzánk. Egy ideig csak megbabonázva, magunkat összehúzva néztük a jelenséget, majd valaki végre észhez tért, és elkiáltotta magát, hogy fussunk. Megvártam, hogy mindenki nekilendüljün, megpaskoltam az utolsók hátát, majd egy végső pillantást vetettem a mögöttünk elterülő sivatagra. Úgy nézett ki, mintha égett volna, aztán én is rohanni kezdtem, amennyire azt a sérült lábam engedte.
Hiába menekültünk előle, nem rázhattuk le, és a város még messze volt. Körülöttünk már mindenütt épületdarabok, fémmaradványok és egy település hamvainak más maradványai terpeszkedtek szanaszét, így futás közben ezekre is figyelnünk kellett. Felsegítettem Jacket, aki elesett egy lába elé kerülő hordóban, majd fej-fej mellett haladtunk tovább. A csoportunk nyílegyenesen előre haladt, és csak később tudtam kivenni, hogy célunk egy félig homokba süllyedt elhagyatott épület volt nagyjából egy kilométerre onnan, ahol voltunk. Viszont mielőtt mindenki biztonságba érhetett volna, meghallottam életem egyik legborzalmasabb hangját: egy emberi sikolyt, ami úgy hasított a levegőbe, mintha a tulajdonosát élve nyúzták volna.
- Tim! – kiáltotta valaki, és kisebb csapat gyűlt a földre esett fiú mellé. Közelebb érve láttam, hogy a szeplős vörös srác mellkasa teljesen elfeketedett, és még az arcbőre alól felsejlő hús is megpörkölődött. Nem tehettünk semmit, már az utolsókat rúgta, de a gyomrom akkor is felfordult. Hányni támadt kedvem, miközben visszakényszerítettem a könnyeimet. Még mielőtt egyáltalán feldolgozhattam volna, hogy mi történt, a lemaradt Kóronc kiáltása is belemart a levegőbe. Amikor megfordultam, még láttam, hogy a ruhája ég a vérrel színezett fekete testén, majd néhány rándulással már a földön volt.
- Gyorsabban! – siettetett minket Minho, mialatt nem sokkal mellette Tommynak is meg kellett állnia, hogy kiöklendezze magából a gyomortartalmát.
A maradék fél kilométert szinte csukott szemmel, a körülöttünk lévő eseményeket kizárva sprinteltük le, miközben azt tettettük, hogy nem hallottunk elhunyt társaink kínkeserves halálhörgését. Mire becsukódott mögöttem az omladozón festő épület ajtaja, mindannyian ziháltunk. A lábam sajgott a megerőltetéstől, de éltem, és legtöbbünk ez sem mondhatta el. Elszörnyedtem, hogy milyen kevés szempár nézett szembe velem a villámok által időnként felvilágított helyiségben.
Elvesztettünk párakat még az alagútban. A többi hiányzó tisztárs az imént égett halálra. Mindez úgy, hogy ott voltunk mellettük, de semmit sem tudtunk tenni.
Senki sem kiáltott „egy”-et, senki sem merte megszámolni, hányan maradtunk, nekem pedig közben a félhomályhoz hozzászokó szemeim előtt azoknak az arca lebegett, akik nem voltak velünk: Winston, Stan, Tim, Jack…
Lerogytunk a recsegő fapadlóra, és sípolva lélegeztük be a levegőt. Valaki az egyik sarokban szipogott, míg mások a sérüléseiket ellenőrizték. Tekintetemmel megkerestem Minhót, aki az egyik tartóoszlopnak vetett háttal ült. Tőlem jobbra Tommy az arcát a tenyerei közé temette. Valamivel hátrébb a B csoportos Aris meg Chris halkan beszélgettek. A fejemet a falnak döntöttem, így a tetőszerkezet gerendáival szemeztem. Úgy tűnt, valaha volt második emelete ennek a bungalónak, de már csak néhány fadarab választotta el a két szintet. Mélyen sóhajtottam.
Tizenegyen maradtunk. Belém égett a szám, amint végignéztem a társaságon. Rengetegen odavesztünk, de mi biztonságban voltunk. Egyelőre. Legalábbis hagytam magam belerángatni ebbe a tévképzetbe. Mert akkor egy csillogó szempár villant rám a sötétben.
- Hé! – kiáltottam fel figyelmeztetően, de egy másodperccel később már éles fény töltötte be a helyet, és dobbanások hangja visszhangzott a falakról. Amikor végre kitisztult a látásom, rongyos öltözetű, elvadult, szörnyű állapotban lévő embereket láttam éles fegyverekkel a kezükben, melyeket ránk szegeztek. Minimum annyian voltak, mint mi, és a tetőgerendáin még többen ültek fentről felügyelve minket. Közben odakint eleredt az eső, mintha az ég végre megszakadt volna a felhők súlya alatt.
- Mi a fene? – küzdötte magát talpra Minho színes káromkodások közepette, és többen követtük a példáját, de sokunkat sarokba szorítottak. Az Elöljáró torkához például kést emelt egy kócos hajú lány, míg én éreztem, hogy az oldalamba vág az éles tárgy. Láttam azt is, hogy Chris hasztalan forgolódott egy nagydarab fickó karjaiban, Tommy pedig kényelmetlenül közel került egy sebhelyes arcú alakhoz.
- Inkább ki – javította ki egy hang fentről, mire mindannyian felemeltük a fejünket, hogy megláthassuk a latinos külsejű, vad tekintetű srácot, aki egy kecses szaltó kíséretében leugrott közénk. Színpadias hajlással és erőltetett mosollyal az arcán fordult körbe. – Jorge vagyok, a Buggyant, aki diktálja a szabályokat e fedél alatt.
Az idegen elégedett vigyorral nézett szét valamilyen reakciót várva, de úgy tűnt, hogy a cica elvitte a nyelvünket. Senki sem szólalt meg. Fáradtak és leterheltek voltunk, a legkevésbé sem volt szükségünk őrült Buggyantakra, akik fel akarnak minket falni.
- Ezek szerint az embereid még nálad is tébolyultabbak, ha egy Buggyant kezébe adták az irányítást – jegyezte meg Minho gúnyosan, nem foglalkozva a túlerővel, és mintha még oda is csulázott volna a kör közepén álló fiatal férfi lábához.
- Hát nem világos, muchacho? Aki idekint van, az mind Buggyant. Biztos ti is elkaptátok már, nem igaz? Lassan és kínkeservesen fogtok megőrülni, mert itt nincs Áldás – felelte erre meglepően nyugodtan, és egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki régóta szenvedett a Kitöréstől.
- Áldás? – bukott ki a kérdés Tommyból az ismeretlen szó hallatán. Kíváncsiságával mindannyiunkat képviselte, ami látszólag mulattatta újdonsült társaságunkat.
- Bódítószer. Ezt sem tudjátok? Hah… - vonta fel szórakozottan a szemöldökét a sötétbarna hajú, maszatos arcú, határozott kiállású „főnök”. – Mi lenne, ha végre normálisan kinyitnátok a szátokat, és elmondanátok, honnan jöttetek?
- Honnan tudjuk, hogy ez nem csak a VESZETT egy újabb trükkje? – fordult felém a Futárfiú lehalkítva a hangját, de a Jorgeként bemutatkozott alak élesfülű volt.
- VESZETT? Őket emlegetted, hermano? Mintha az a szentséges szervezet akár egy köpésnyit törődne velünk. Ők dobtak ki minket ide, mint valami szemetet, hogy magunkban megdögöljünk – fortyogott magában a srác szinte köpködve a szavakat. Aztán újra gyanakodva ránk emelte a tekintetét. - Szóval mi közötök van hozzájuk?
Újabb csönd. Elég bonyolult volt a kapcsolatunk a szervezettel, de nem igazán voltunk benne biztosak, hogyan lehetne ezt a leginkább ennek a Buggyant bagázsnak az értésére adni anélkül, hogy ki akartak volna nyírni minket azért, mert egy csapat tudós különlegesnek talált minket valamiért.
- Nem érünk rá egész éjjel. Kezdem elveszíteni a türelmemet, úgyhogy jobb lesz, ha elkezdtek beszélni, mielőtt megesszük a szemgolyóitokat – förmedt ránk rövid várakozás után a latin macsó, mire páran a csoportjából leplezetlenül támogatták utóbbi ötletét.
- Talán, ha egyesével levágjuk az ujjaikat, megered a nyelvük – vetette fel a kését fenyegetően forgatva az egyedüli lány, közvetlen ázsiai barátunk torka mellett.
- Ez igazából egy nagyszerű ötlet, Brenda – bólintott elismerően Jorge, majd baljós*latú mosollyal a Futárok Elöljárója felé intett. - Kezdjük azzal a kutyával, aki lekezelően beszélt velem.
- Kit neveztél kutyának?! – háborodott fel a fiú, mire Tommy megpróbált közéjük lépni, de a mellette lévő nagydarab fickó az útját állta.
- Állj le, Minho! – hívta fel magára a figyelmet, majd mikor már a ismeretlenek vezére is felé fordult, egyenesen hozzá intézte a szavait: - Mi lenne, ha ezt nyugisan megbeszélnénk? Csak te meg én.
- Ez nem jó ötlet, Thomas. Nem biztonságos – szóltam közbe azonnal, és fel sem tűnt, hogy a teljes nevén szólítottam őt. Csak igazán fajsúlyos pillanatokban hangsúlyoztam ki így az Edisonról kapott nevét. A Tommy valahogy jobban illet hozzá.
- Jorge, ne! – rázta meg a fejét a Brendának nevezett lány, aki egyértelműen rossz ötletnek tartotta, hogy egyáltalán leálltak velünk beszélgetni. Talán jobb szeretett volna mindannyiunkat holtan látni. A spanyol kinézetű huszonéves férfi szeme viszont érthetetlen okokból felcsillant.
- Ki a vezetőtök, amigo?
- Szerinted? – húzta ki magát vágott szemű barátunk, de ő túl forrófejű volt ahhoz, hogy leüljön tárgyalni egy ennyire számító féllel, mint Jorge.
- Én is ott akarok lenni – jelentettem ki, és a mi oldalunkról senki sem ellenezte az ötletet. A Tisztáson lévő szabályok szerint még mindig én voltam a felelős ezért a csoportért. Viszont több Buggyant is felmordult, amit megértettem. – Hozz te is magaddal még valakit, és beszéljük meg ezt értelmes emberek módjára.
- Hm… - húzta el a száját gondolkodás közben a srác, majd ijesztően elvigyorodott: - Jöjjön ez a Thomas gyerek is. Legalább lesz, aki visszafogja a méregzsákot. S csak hogy tudjátok, ha bármivel próbálkoztok, kiadom a parancsot, és minden kis barátotok meghal, még mielőtt egy ujjal hozzám érhetnétek, comprende?
Egy bólintással vettük tudomásul a hallottakat, mire Jorge a fejével a bejárati ajtóval szemközti sötét folyosó felé bökött, és miután nem indult el, mentünk mi hárman. Ahogyan hallottam magunk mögött a Buggyantak lihegését, a torkomban dobogott a szívem a gondolatra, hogy bármelyik pillanatban egy tőrt állíthatnak a hátunkba. Kiszolgáltatottak és védtelenek voltunk velük szemben. A túlerejük is a hátrányunkra vált, így csak egyetlen fegyverünk volt: a tudásunk. Mindaz, amit a francos Alkotókról és az Ellenszerről tudtunk.
- Beszéljetek! – adta ki az utasítást Jorge, alighogy beértünk a folyosó végi üres szobába. Amikor szembefordultunk vele, Brenda épp belépett a helyiségbe, majd becsukta maga mögött az ajtót. A testhelyzet, amivel lazán nekidőlt az ajtókeretnek, azt súgta, hogy innen nem fogunk élve távozni, ha átverjük őket. Már majdnem elmosolyodtam, mert a magabiztos, harcias kiállása Maryt juttatta eszembe, de magam elé képzelve a lány angyalarcát újra elszorult a szívem. Fogalmam sem volt, látom-e még valaha.
Dióhéjban elmondtunk mindent, amit tudniuk kellett a VESZETT-ről, az Útvesztő-próbáról, és arról, hogy mit kerestünk kint a sivatagban. Beláttuk, hogy ahhoz, hogy élve kijussunk innen, valamit nyújtanunk is kell, úgyhogy Thomas felajánlotta nekik, hogy ha segítenek nekünk eljutni a menedékre, akkor ők is kapnak az Ellenszerből. A halvány reménysugár látszólag már megvette magának a két Buggyantat.
- Rendben, legyen. Segítünk nektek – jelentette ki Jorge, miután röviden fontolóra vette az javaslatunkat, majd komoran hozzátette: - De csak egy feltétellel.
- Mi lenne az? – mordultam fel nem tudván elengedni a testemben gyülemlő feszültséget. A spanyol srác újabb vérfagyasztó mosolyra húzta a száját. Egyik koszos kezével Minho felé intett.
- Az ő ujjait akkor is levágjuk.


Sziasztok!

Nos, ez egy kellően izgalmas fejezet volt úgy hiszem. Mit szóltok a fejleményekhez, történtekhez, mindahhoz, amit megtudhattatok? Mit gondoltok az új szereplőkről, milyen szerepük lesz a későbbiekben?
Mint mindig, ezúttal is hálásak vagyunk azért, mert itt vagytok, olvastok, pipáltok, és még hálásabbak azoknak, akik írnak is nekünk <3 Köszönjük a támogatásokat!

Ölel, FantasyGirl

4 megjegyzés:

  1. Szia!

    Nem szokásos módon most kezdeném a végéről, rögtön a közepébe vágva a dolgoknak, amíg el nem felejtem, amit akartam mondani. :D Már szinte vártam, hogy mikor jelenik meg egy fenyegető mondat Minho számára, és természetesen nem okoztál csalódást. Bár én jót derültem ezen az "ő ujjait akkor is levágjuk" megszólaláson, valószínűleg a drága említett már nem lehetett ebben a helyzetben, ennek ellenére képtelen vagyok sajnálni őt. Igya meg a levét annak, amit főzött. :P
    (Ennek ellenére szívből remélem, hogy nem tervezitek levágni egyetlen egy ujját sem, és valahogy majd sikerül meggyőzniük Jorge-t, hogy ez mégsem lenne szerencsés dolog! Mert Minho ujjak nélkül nem teljesen Minho. :3)

    Azt kell mondanom, hogy így, hogy olvastam már a könyvet, még nagyobb kíváncsisággal kezdek neki egy-egy résznek, izgatottan várom a fejleményeket, amikkel előálltok Nekünk, olvasóitoknak... És minden egyes alkalommal lenyűgöz, hogy mennyire önálló történetet tudtok képezni ebből a már létező trilógiából, szóval minden elismerésem a Tiétek! :)
    Ez csak ilyen muszájvoltmegjegyeznem dologként írtam, mert most fogalmazódott meg bennem igazán.

    Newt még mindig abszolút kedvencként van nálam elkönyvelve, és nem is lehetnék biztosabban abban, hogy ők tökéletesen összeillenek Maryvel. Mindketten makacsak, okosak, talpraesettek és hatalmas szívük van! Elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon hogyan fognak újra találkozni a történet során, és vajon kibontakozhat-e a kapcsolatuk a sok szörnyűség ellenére is, amik éppen történnek velük... Mindezek ellenére mintha csak a sötétben tapogatóznék, semmi használható ötlet nem jut az eszembe, így csak kivárom, amíg sor kerül erre. :3
    Az pedig nagyon tetszik, hogy Newt nem teljesen hagyott fel a vezetői szerepével, szerintem Minhónak kell is ez a kis támogatást, amit Newt tud neki nyújtani ilyen szinten. Bár személy szerint eddig egyik fiúban sem csalódtam még, hozzájuk pedig Thomas társul, és így nekem egy erős trióként vannak számon tartva, akikre egytől egyig hallgatnak a tisztársak. :) Egyszerűen imádom olvasni az ő jeleneteiket, és ahogy összedolgoznak! Nekem így kicsit olyan, mintha hármukból lenne összegyúrva egy egységes vezető, amihez ők maguk is elengedhetetlenek.

    Jorge és Brenda számomra elég érdekes karakterek, fogalmam sincs mit gondoljak róluk. Eddig nekem olyan semleges benyomást keltettek, nem bontakoztak még ki teljesen - remélem erre majd lesz lehetőségük a továbbiakban -; ennek ellenére színt visznek a történetbe, és képtelen vagyok nem mosolyogni Jorge beszólásain. x3 Brenda talpraesettsége pedig szintén megnyert magának, szerintem egészen jó karaktert lehet belőle kihozni, aki minden helyzetben megállja a helyét lány létére is - akárcsak Mary :)
    Róla egy picike kis szót ejtve csak azt tudom ismételten mondani, hogy remélem mihamarabb találkoznak majd Newttal; bár nem ringatom magam hiú ábrándokba, miszerint minden csupa boldogság lesz, mégis szurkolok nekik, hogy legalább, ha csak egy kis ideig is, de összejöjjön. :3

    Abban pedig abszolút egyetértenék veled, hogy izgalmas fejezet lett, aminek örültem is, mert szerintem az ilyenekért érdemes igazán élni, olvasni. :) A karaktereknek szerintem fontos szerepük lesz a továbbiakban, legalábbis Brendának és Jorgének biztosan, a többi megemlített szereplő akik velük vannak, nekem nem tűntek annyira fontosnak.

    És akkor megyek is olvasni a következő fejezetet! :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Jaj, olyan aranyos vagy, hogy így utólag is ilyen részletes véleményt hagysz magad után! Nagyon sokat jelent nekünk, hogy még mindig itt vagy velünk, olvasol és el is mered mondani, hogy mit gondolsz, mert ez sokat segít nekünk, hogy tudjuk, jó úton haladunk-e. Arról nem is beszélve, hogy nagyon jók a meglátásaid.
      Igyekszünk egyediséget csempészni a történetbe annak ellenére is, hogy már kész a trilógia és persze nem csak Mary jelenlétével, úgyhogy örülünk, hogy ez neked tetszik.
      A vezetőkkel kapcsolatos megjegyzéseddel pedig csak egyetérteni tudok. a trió mindhárom tagja más-más dologban jó, így pont kiegészítik egymást, hogy jól együtt tudjanak működni. Míg Newt általában józan és higgadt, addig Thomas nem tud megülni a fenekén, Minho pedig elég hirtelenharagú. Ezért is keveredett abba a szituációba, amibe. Természetesen Jorgéról és Brendáról is több szó lesz még, hiszen mindketten folyamatos szereplői lesznek a történetnek.
      Mary és Newt pedig nem is olyan sokára találkoznak, úgyhogy nem kell olyan sokat várnod!
      Még egyszer köszönöm, hogy írtál! <3

      Törlés
  2. Kedves FantasyGirl!
    Az első mondatnál meg kellett állnom egy kicsit. Keserűen gondoltam arra, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó alkalom, amikor Newt erre gondol.
    Tetszik, hogy Newt halálhoz és feladáshoz való hozzáállása szinte gyökeresen megváltozott, és ez Marynek köszönhető, amit ő is tud és érez.
    Nagy kár, hogy Winston rejtélyes eltűnéséről/haláláról nem derül ki igazán semmi. Itt nekem egy kicsit kusza lett minden, nem teljesen értettem a dolgokat, hogy mi történik. És sajnáltam, hogy a fémgömbös cuccok nem kerültek bele a történet ezen részébe.
    Minho állandó szarkazmusa egy apró kis örömsugár a sok nyomasztó esemény között. Biztos pontot jelent. :)
    Newt vezrtői képességei felszínre törnek annak ellenére, hogy a szöveg szerint Minhot illeti ez a cím, de én nem bántam. Ő volt Alby helyettese évekig, az ilyen dolgok nem veszneki ki könnyen az emberből.
    És Jorge! Imádom mind a könyvben, mind a filmben rajongok a karakteréért! Nem tudom megfogalmazni, miért, de van benne valami, ami megragad és nem ereszt. Én legalábbis így vagyok vele. :)
    Köszönöm, hogy megosztjátok velünk ezt a történetet!
    Puszi, Kat

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Katherine!
      Newt életének nagy részét a halálról alkotott szilárd elképzelésben élte, aztán jött Mary és felforgatta az egész életét. Ebben a tekintetben az egyik legfontosabb változás, amin keresztülmegy.
      Az a helyzet, hogy a lebegő fémgömbös undorító halál nekem logikátlan és túl furcsa volt ahhoz, hogy beleírjam, ezért inkább a föld alatti alagutakban bújó Buggyantakkal raboltattam el Winstont és a többieket. Sajnálom, hogy kuszára sikerült ez a rész, de mivel a szereplőink is össze voltak zavarodva, hogy mi történt, nem akartam túl egyértelműen leírni mindezt.
      Minho szarkazmusa mindig feldobja az ember napját, és mivel ő sosem volt az a nagyon beszédes, türelmes fajta, kell mellé egy olyan vezér, mint Newt, akire rászakadt ez a feladat Alby halála után.
      Jorgét meg nyugi, én is bírom, nem vagy ezzel egyedül!
      Jaj, olyan aranyos vagy, hogy mindig megköszönöd, amikor valójában nekünk kellene megköszönni Neked, hogy még mindig itt vagy és olvasol!
      Ölel, FantasyGirl

      Törlés