LOCKED DOWN - MARY -  Amikor Thomas megemlítette, hogy ő, az új Zöldfül és én segítettünk az Alkotóknak elkészíteni az Útvesztőt, úgy gondoltam, ennél zavartabb és idegesebb aligha lehetek, ám az utolsó kijelentésével sikerült erre játszi könnyedséggel rácáfolnia. Ha Minho nem állt volna hozzám olyan közel, és nem vette volna észre, amit szinte senki, minden bizonnyal olyat tettem volna, amit már a következő pillanatban megbántam volna; megütöttem volna a nyúzott fiút, akinek a barátsága nélkül képtelen lettem volna átvészelni a Tisztáson töltött első napokat. - Neked teljesen elment az eszed, tökfej! – morogtam, miközben megpróbáltam kiszabadítani a kezeimet a vágott szemű Futár tenyerei közül, Minho ujjai azonban túl erősen tartottak, így esélyem sem volt. Tisztában voltam vele, hogy nem akart fájdalmat okozni. Ha más nem, az, ahogy a sérülésemmel bánt, határozottan meggyőzött erről, ennek ellenére mérges voltam, amiért szorongatott. - Ki van zárva, hogy megengedjem!  Minden szem minket vizslatott, páran elhűlve, egyesek fejcsóválva konstatálták, hogy önmagamhoz hűen ismételten eluralkodtak rajtam az érzelmeim. Az apró, de szoros baráti körünk tagjain kívül senkit sem érdekelt Thomas sorsa, és ez igencsak szíven ütött. Alig telt el pár óra azóta, hogy Alby feláldozta magát és most elvárták volna az ágyon fekvő fiútól, hogy ugyanezt megtegye. Hánynom kellett a viselkedésüktől! - Nem kértem engedélyt! – Thomas hangja koránt sem volt olyan erélyes, mint azt szerette volna, ugyanis az Átváltozás kellőképp legyengítette, még ha ezt titkolta is a tisztársak elől. Remegve túrt bele a hajába, a szemei karikásak voltak, a bőre pedig sápadt, de legalább már nem hasonlított arra a fájdalomtól üvöltöző srácra, akit a lelki szemeim előtt láttam, valahányszor becsuktam a szemeimet.  A kezeim megfeszültek, úgy remegtem, akár a nyárfalevél, ezért Minho ellazította a tenyereit, majd ismételten összeszorította őket, ezzel szimulálva a nyugodt, kiegyensúlyozott légzést, amit aztán a tüdőm is újra elsajátított. Csak akkor engedett el, amikor megbizonyosodott róla, hogy a fenekemen maradok, jelen esetben a háta mögött, ahová száműzött. - Nem kell a felesleges hősködés, plottyfej, már így is eleget tettél – az Elöljáró megveregette Thomas vállát, mire a fiú elhúzta a száját és megrázta a fejét, mintha a kedves, bajtársi gesztus semmit sem jelentett volna a számára. Őszintén reméltem, hogy az Átváltozás nem változtatta meg ténylegesen, és hogy nem lesz olyan magának való vagy bunkó, mint amilyen az egykori vezérünk volt. - A Siratók az elmúlt estéken ugyanazt a taktikát követték, mintha beléjük programozták volna. Egy ember és vége. Elmennek – minden egyes szót különösen nagy odafigyeléssel választott ki, ráadásul meggyőző hangsúllyal, lassan és artikulálva beszélt, hogy mindenkihez eljussanak a feltételezései. A legtöbben már azelőtt elkezdtek sutyorogni, hogy Thomas végig vezette volna a gondolatmenetét, én azonban a közlendő után sem nyitottam ki a szám. Csak álltam, akár egy kőszobor, a gondolataimba temetkezve, miközben a karjaimat összefontam a melleim alatt.  Végül Chuck könyöke rángatott vissza a valóságba, a fiatal bököttnek ugyanis csupán mostanra sikerült átverekednie magát a sűrű tömegen. - És ha nem? – kérdeztem összeráncolt homlokkal, mialatt közelebb léptem az ágyhoz, amin a legjobb barátom pihent félig az alkarjára támaszkodva. Thomas zavartan emelte rám a tekintetét, barna szemeiben olyan erős eltökéltség csillogott, mint még soha, és ez jobban megrémített, mint a tegnap éjszaka, amikor már nem számíthattunk a Dutyi falainak oltalmára. - El fognak – mondta határozottan, jóllehet feltűnően kerülte a tekintetem, inkább a társait mustrálta, akik úgy állták körbe, akár egy cirkuszi látványosságot. - És ha nem? – kérdeztem ismét, ezúttal sokkal hangosabban, sokkal számon kérőbben, amitől a kócos fiú orcái enyhén kipirultak, mintha a bőrét megcsípte volna egy nem létező, hűvös fuvallat. - Egy próbát megér.  A tekintetem segélykérően mustrálta a tisztársak alkotta tömeget, pedig mindössze egyetlen embert kerestem, ám ő eltűnt a gyűlölködő grimaszok tengerében, még mielőtt megtalálhattam volna.  A testsúlyom nagyobb részét hol az egyik, hol a másik lábamra fektettem, miközben küldtem egy őszinte mosolyt a Kóroncok között álldogáló duci kisfiú felé, aki hozzám hasonlóan képtelen volt feldolgozni a történteket. Zavartan mocorgott, mialatt az ajkát harapdálta.  Valaki csöndre intette a sutyorgókat, majd megköszörülte a torkát, és Thomas irányába fordult. Az arcom természetellenesen kivirult, amikor felismertem a fiú jellegzetes vonásait – a csokoládé színű íriszeit, a dús szempilláit és a keskeny ajkait. - Szerintem jobban tennéd, ha pihennél egy keveset, az Átváltozás miatt egy kicsit még kótyagos vagy, Tommy – Newt a megszokottnál is jobban húzta a lábát, és a bokájára pillantva könnyedén rájöttem, miért akadozott annyira a mozgása. Ám úgy tűnt, rajtam kívül senkit sem foglalkoztatott az új vezér egészségügyi állapota, legalábbis nem jobban, mint Thomas beszámolója és a lehetséges kiút. - Nincs túl sok esélyünk, a Tanácsterem nem bír ki még egy éjszakát. Ha őszinte akarok lenni, tegnap is csupán a szerencsén múlott.  Enyhén oldalra döntött fejjel és összeszűkített szemekkel figyeltem Newt mimikáit és gesztusait. Ahogy azt vártam, a vállai megemelkedtek, amikor a kelleténél kicsikét több levegőt szívott be a tüdejébe. Alby halálának pillanata már örökké a részévé vált; egy olyan emlékké, ami az élete végezetéig kísérteni fogja.  Mivel alig lehetett megmozdulni az amúgy is rozoga épületben, nem sétáltam el a polcokig, ahol Jeff és Clint a rongyokat tárolták, sem a sarokig, ahonnan jeget szerezhettem volna Newt sérülésére. Amúgy sem szerettem volna kellemetlen helyzetbe hozni az új vezéregyéniséget, sem tönkrezúzni az amúgy is törékeny tekintélyét. - Ha együtt megyünk végig, talán mind túlélhetjük, együtt erősebbek vagyunk – mondtam, mialatt Newt mellé léptem, ezzel biztosítva a támogatásomról, jóllehet igazából ő segített nekem, ugyanis én voltam az első, aki kiakadt Thomas ötlete hallatán, ezzel elindítva egy lavinát, ami szépen lassan maga alá temetett mindenkit, akit csak lehetett.  Úgy tűnt, a fiút képtelenség volt meggyőzni. - Amint átlépjük az egyik Kaput, a késlegyek értesíteni fogják a francos Alkotókat – kontrázott rá a mellettem álldogáló srác, miközben a halántékát vakargatva a többi Elöljárót figyelte, mintha segítséget várt volna a kialakított demokráciától, ami Alby halálával egészen meggyengült. Anélkül is tudtam, hogy a szíve szerint összehívott volna egy újabb Gyűlést, hogy ránéztem volna, így belekönyököltem az oldalába, ezzel észhez térítve. Nem volt időnk végigjárni a megszokott utat, valami más, valami hatásosabb kellett. Valami, ami megmenthetett volna mindenkit anélkül, hogy akárki feláldozta volna önmagát. - Vannak fegyvereink. – Teresa az oldalai mellé eresztette a karjait, úgy lépett ki a tömegből. A haja durva, kissé kócos hullámokban omlott a vállaira, a sötét tincsek szüntelen mozgásban voltak, ahogy beszívta, majd kiengedte az éltető oxigént. Átható, jégkék szemeivel Newtot nézte, ám lopva hátra-hátra lesett az ágyon mocorgó Thomasra, mintha csak attól tartott volna, hogy a fiú bármelyik bökött pillanatban képes lett volna lemondani az életéről. - Hát, ami engem illet, eddig nem vettem észre, hogy te lennél a kibökött harcos hercegnő, de szólj, ha tévedek – horkantott Minho, a kezeit szorosan a mellkasának feszítve. A hangjában a szokottnál is több gúnyosság lapult, a szavai késként vágtak bele mindenbe és mindenkibe, aki az útjába állt, még mielőtt ténylegesen célt találtak volna. Fogalmam sem volt róla, miért találta ennyire ellenszenvesnek az új Zöldbabot, holott ezerszer nyugodtabb volt, mint én. Nem kötekedett ok nélkül, ahogy én Gallyvel – na, nem mintha félteni kellett volna, mert igenis visszaszólt, amikor kioktatták -, nem keveredett bajba, nem szegte meg a szabályokat. Az egyetlen bűne a Végzet volt, amit a fejünkre zúdított az érkezésekor. - Sajnálom, Teresa, de igaza van – magyaráztam, azonban egy tapodtat sem mozdultam Newt mellől.  Hiába vertük vissza a Siratókat az előző éjszakán, és hiába találtuk el őket az etanolos üvegcsékkel, messze voltunk a profi harcosoktól. Sokan közülünk tegnap fogtak először kést a kezeikben, voltak, akik azt sem tudták, hogyan kellett belehelyezni egy nyílvesszőt egy kifeszített íjba. - Akkor? – kérdezte széttárt karokkal. A tenyerei durván és hangosan csapódtak a combjaihoz. - Hagynátok, hogy meghaljon, miközben lehet, hogy a Siratók nem állnak le? Félig gépek, könnyedén átprogramozhatóak. – Teljes mértékben egyet értettem az új lánnyal, ám tanulva a Térképész szobában történtekből, ezúttal nem álltam nyíltan a Zöldbab oldalára. A Futárok Elöljárója már így is ferde szemmel nézett a különös kettősünkre.  Megrántottam a vállaimat, ezzel jelezve a vágott szemű fiúnak, hogy fogalmam sem volt róla, min kapta fel a vizet már megint, hiszen be kellett látnia, Teresa csupán jót akart.  Ezt követően elléptem az új vezér mellől és meg sem álltam Thomas ágyának széléig. A tenyereimmel rászorítottam az érdes lapokra, az ujjaim teljesen elfehéredtek az erőteljes mozdulattól. - Hol van a kijárat? – kérdeztem kedvesen, félretéve minden sértettséget, amit a szívemben dédelgettem. Nehezteltem a kócos fiúra, amiért nem mesélt az eszement tervéről, miszerint ha törik, ha szakad, visszaszerzi az emlékeit, ahogy azért is, mert nem készített fel az Átváltozás szörnyűségeire. Ha tudtam volna a különböző fázisokról, a felduzzadt erekről és a fájdalmas kiabálásról, akkor talán...  Gyorsan megráztam a fejem, és nekidőltem a fából eszkábált szerkezetnek, amely könnyedén elbírta mindkettőnk testsúlyát. - A Pengéken túl, szóval elég messze – amikor kipróbáltam a Futárságot, volt szerencsém megtapasztalni, hogy ami számomra távolinak tűnt, egy erre szakosodott tisztársnak semmit sem jelentett, épp ezért igencsak megborzongtam a „messze” szó hallatán. Képtelen voltam elképzelni Serpenyőt vagy Chuckot, ahogy a csoport többi tagjához hasonlóan végigverekedik magukat az Útvesztőn. A fizikai edzettség hiánya újabb akadályokat görgetett elénk. - Ha nem lennének azok a bökött Siratók, annyival könnyebb lenne – sóhajtozott csípőre csapott kezekkel a mögöttem ácsorgó kissrác, és teljesen egyet kellett értenem vele. Nem kizárt, hogy a félig fém, félig valamiféle gusztustalan mutáns szörnyetegek nélkül is évekbe tellett volna megtalálni a kiutat, de legalább Danny és Alby még életben lettek volna, ahogyan George is, akit képtelen voltam megmenteni.   Chuck kijelentése gondolkodásra ösztökélt, így kizárva mindazokat, akik Thomas terve ellen vagy mellett kampányoltak, lehunytam a szemeimet, és vettem egy mély lélegzetet. A Siratók összetartoztak az Útvesztővel, úgy ismerték minden egyes négyzetméterét, mintha az otthonuk lett volna, ellenben velünk, akik csupán a felszínt kapargattuk. A falak között még annyi esélyünk sem lett volna, mint a Tisztáson, pedig a nyílt terep igencsak kiszolgáltatottá tett minket. - Mi lenne, ha egyetlen Siratóval sem találkoznánk? – kérdeztem erélyes hangon, némaságra ítélve a többieket. Éreztem, ahogy a legtöbb tisztárs tekintete lyukat égetett a lapockáimba és a mellkasomba, de mindezt figyelmen kívül hagyva egyedül a megszúrt Futárra összpontosítottam, hiszen csupán neki voltak emlékei. Egyedül ő tudhatta a válaszokat a kérdéseimre. - Lehetetlen – suttogta lemondóan, a fejét a tenyereibe temetve. Az ujjai belecsúsztak a hajába, miközben megráncigálta a hajhagymáit, mintha csak az elméjében keringő képeket szerette volna helyre rántani. Megtalálni a megfelelő szavakat, tényeket, információkat. - Hiába indulnánk el még az éjszaka leszállta előtt, ránk szabadítanák az összeset.  Az ujjaimat tördelve kutattam a kiskapuk után, valamiféle kibúvó után, amit eddig még nem vettünk figyelembe. Fontosak voltunk az Alkotók számára, ráadásul Thomas akciójának hála már azt is tudtuk, hogy merre találjuk a kijáratot. Épp ezért a Siratókat is le lehet győzni valahogy, különben ennek az egésznek semmi értelme sem lett volna. - Mi lenne, ha kikerülnénk őket?  A kérdés ezúttal teljesen ellentétes reakciót váltott ki az egybegyűltekből. Mindenki ki akarta nyilvánítani a véleményét, így a hangzavarban végül egyetlen épkézláb ötlet sem született, hiszen minden hang összemosódott egy másikkal. Elhúzott szájjal fordultam a tőlem csupán egy karnyújtásnyira álló Newt felé, aki egy röpke másodpercre igen elveszettnek tűnt. Nem tudta, hogyan kellett volna rendre intenie a zajongó tömeget, ugyanis ez egészen idáig Alby hatáskörébe tartozott. Amikor elkaptam a tekintetét, küldtem felé egy biztató mosolyt, de ez sem segített. Valahányszor kinyitotta a száját, azonnal összepréselte az ajkait. Végül Minho üvöltése hallgattatta el a tisztársakat. Az Elöljáró egyenesen nekem szegezte a szavait: - Díjazom, hogy ennyire bízol a Futárok tájékozódó képességében, de a Siratók is ismerik a plottyos Útvesztőt – morogta a tőle megszokott szarkasztikus hangnemben, ám még a vágott szemű Futár borúlátása sem tudta porrá zúzni a lelkesedésem. A tény, hogy alig tizenkét óránk volt kitalálni, hogyan menthettük volna meg az én bököttebbnél is bököttebb barátomat a biztos haláltól, igencsak ösztönzően hatott rám. - Akkor menjünk ott, ahol nem találnak ránk – anélkül beszéltem, hogy konkrét tervem lett volna, de ahogy kiejtettem az utolsó szavakat, az agyamban lévő fogaskerekek őrült tempóra kapcsoltak. Fel-alá járkáltam, és figyelmen kívül hagyva mindent és mindenkit az ajkam harapdálásával vezettem le a testemben felgyülemlett feszültséget. A falak oldalán burjánzó borostyánlevelek és indák segítségével elrejtőzhettünk volna, az Útvesztő részeként sétálhattunk volna végig a labirintuson, ám nem lehettünk biztosak abban, hogy a Siratók miként láttak. Az Alkotók használhattak hő-kamerákat is, amikor megépítették a gyilkos gépeket. Ekkorát semmiképp sem kockáztathattunk. De ha nem rajta keresztül, akkor már csak egy lehetséges út létezett: - A falak tetején. - Hogyan? – Newt kérdése elég hamar érkezett ahhoz, hogy csendre intse a hőbörgő fiúkat, akik ezáltal lélegzetvisszafojtva várták a válaszomat. - Létrák – alighogy kimondtam, Newt arca elkomorult, és nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjam, már próbálkoztak hasonlóval. Én magam is emlékeztem a meséire, amiket akkor mondott, amikor a Tisztáson sétálva a kijutásról beszélgettünk. „Az indák nem érnek el a falak tetejéig, és onnan egyébként is hova mennél?” Most azonban nem volt szükség a plottyos indákra, csupán szorgos kezekre, rengeteg hitre és még annál is több fára. - Ne nézzetek így, nem közönséges létrákra gondolok, azok ugyanis igencsak instabilak lennének az Útvesztőnek döntve, viszont megfelelő alátámasztással semmi sem lehetetlen. Használhatnánk a barikádok épen maradt részeit, csupán ki kellene toldani őket – szabadkoztam heves gesztikulálások közepette. A végére már annyira belejöttem, hogy egészen kimelegedtem, ám a homlokomon és a tenyereimen megjelenő vékony verejtékréteg sem állított meg. Ha szükségessé vált volna, addig prédikáltam volna, amíg le nem szállt az éjjel. - Egész jól hangzik, de...  Nem hagytam, hogy Newt befejezze, a tekintetemmel és a szavaimmal az ellenérvek útjába álltam. Nem engedhettem meg neki, hogy a kifogásaival elbizonytalanítsa azokat a vállalkozó szellemű tisztársakat, akik már elkötelezték magukat az ötletem mellett. Zart, Jeff és Chuck arcára nézve ugyanis biztos lehettem benne, hogy szívük szerint segítettek volna. - Tudom, kevés az idő, viszont ha mindenki besegít, sikerülhet – a hangom egész könyörgővé változott, míg a testem belefeszült az erőlködésbe. A térdeim rugózva, a kezeim a combjaimra csapódva sikoltoztak az új vezér támogatásáért. - Pár kisebbet is építhetnénk, amiket hídként használva összekapcsolhatnánk a falakat, amelyek olyan messze vannak egymástól, hogy már nem lehet átugrani őket. – Newt arca olyan volt, akár egy bevehetetlen vár; az ódon építőelemeknek hála semmit sem láttam, csak az egyhangú szürkeséget. Szíven ütött, hogy ennyire nem hitt bennem, így elfordítottam a fejem, és elléptem a közeléből, még mielőtt a karjával utánam kaphatott volna. Elmélázva figyeltem a tömeg reakcióját. - Benne vagytok? – kérdeztem reménykedőn és hangosan, jóllehet a hitem másodpercről másodpercre egyre halványodott. Már úgy voltam vele, hogy amikor Thomas nem figyel, majd ellököm és megmentem, ám akkor egy elszánt tekintetű szempár eltorlaszolta a mártír gondolataimat. - Ha ez kell ahhoz, hogy Tom ne ölesse meg magát, akkor igen! – Teresa prüszkölve seperte ki a szemeiből a hosszú, sötét hajszálakat, ezt követően pedig ismételten kilépett a tömegből, és összefonta a karjait a mellei alatt. Nem tudom, mit éreztem pontosan, de képtelen voltam abbahagyni a mosolygást. - Egyetértek – hangzott kórusban Minho és Newt válasza, akik Teresa példáját követve szintén tettek felénk egy eltökélt lépést, ezzel biztosítva a támogatásukról. Alig akartam hinni a szemeimnek, amikor Serpenyő mellém lépve megveregette a vállamat, majd ugyanígy Zart, Jeff és Stan is, akiknek a háta mögött még legalább tíz-tizenöt ember gyülekezett. - Jó ötlet, mint az Építők Elöljárója, határozottan támogatom – viccelődött Jack többször is belebokszolva a felkaromba, amivel tudtán kívül, de kiterítette a lapjait. Pontosan tudtam, hogyan érzett a fejleményekkel kapcsolatban, ugyanis akkor is pontosan ezt csinálta, amikor a Tanács megválasztotta egynek a vezetőink közül. Nem tudta kezelni a boldogságot, de határozottan örült a reményteli izgalomnak, ami végigcikázott a testén. - Akkor lássunk munkához, sok dolgunk van még, és lassan kifogyunk az időből! – kiáltottam pontosan olyan hangnemben, ahogy egy napja még Alby, ennek ellenére senki sem mozdult, így csupán Newt és Minho segítségével sikerült kiüríteni a gyengélkedőt.  Az új vezér alig egy órán belül beletanult a szerepébe, így egy gyors reggeli után már mindenki a helyén volt, ami sokban megkönnyítette az Építők dolgát. Az egykori Lögybölők, köztük Chuck is, aki legszívesebben ismételten Thomas mellett maradt volna a Kóroncok munkaterületén, megtöltötték a táskákat. Az Ekések és a Zsákolók kivágták az erdő szélén magasodó kérges óriásokat. Serpenyő és a Szakácsok pedig nekiláttak az ebédnek, míg Jeff és Clint figyeltek a dolgozók vízellátására, ugyanis a meleg napsütés ellenére sem lankadhattunk le. - Mit gondolsz, ez így okés? – fordult felém a vörös srác, ezzel megállásra késztetve. Már csak az hiányzott, hogy a túlzott sietség miatt levágjam az egyik ujjamat, vagy ne adj Isten az egész kezem.  Jack felemelte a jobb karját, amivel megtörölte az izzadságtól csillogó homlokát, ám a koszos ruhájának hála sikerült teljesen összemocskolnia a bőrét, amit képtelen voltam figyelmen kívül hagyni. Enyhén oldalra biccentett fejjel figyeltem, ahogy tovább rontott a helyzeten, a piszok teljesen elnyelte a szeplőit.   A figyelmem teljesen elkalandozott, amikor a fiú vállai fölött kiszúrtam a távolban sétáló Newtot. A nyurga srác bicegve, mégis töretlenül sétált pár alacsonyabb fiú társaságában, kezében egy óriási ládát cipelve a Konyha irányába. Elmélázva néztem, ahogy a hátára erősített bot minden egyes lépésnél megmozdult, és mindebbe annyira belefeledkeztem, hogy fel sem tűnt, Jack már legalább egy perce erőteljesen szólongatott.  Gyorsan megráztam a fejem, majd elnyílt ajkakkal gondolkodást imitáltam, csak ezt követően fejtettem ki a véleményem. - Egy kicsit lehetne vastagabb, de határozottan megteszi – a fiú megforgatta a szemeit, de azért követve az instrukcióimat a következő kivágott lécet már észrevehetően vastagabbra készítette, így én is visszatérhettem a feladatomhoz; a gerendák megmunkálásához.  S ez így ment órákon keresztül. Csupán egyszer-egyszer álltunk meg, akkor is leginkább a vízhiány vagy az éhség miatt, ám a bőséges ebédet követően már a Szakácsokkal kiegészülve láttunk neki a második szakasznak. A barikádok kitoldásának.  A Nap már nem égette a bőröm, a sugarai azonban még elég fényt szolgáltattak ahhoz, hogy kiszúrjam a fűben heverő szögeket, így elfojtottam a lelkemben tobzódó aggodalmat, és az aktuális építményre összpontosítottam. Az apróbb létrák már elkészültek, és ezzel is jól haladtunk, ezért is engedtem meg a legtöbb fiúnak, hogy szusszanjon egy kicsit. Eleinte nem akartam beadni a derekam, amikor Jack felvetette a szieszta ötletét, de amikor Stan eltalálta a saját tenyerét egy vaskos kalapáccsal, muszáj voltam belátni, hogy a kimerültség olykor több kárt okoz, mint hasznot.  Karba font kezekkel néztem fel a több méter magas, helyenként még elég rozoga létrára, majd lehajolva egy újabb lécért, megindultam a teteje felé. A kalapácsot a fogaim között cipeltem egészen az utolsó fokig, és ezt addig ismételgettem, amíg Jack át nem vette a helyem.   A fűben ülve néztem a vörös Elöljáró mozdulatait, azt, ahogy megfeszültek az izmai, valahányszor fém ért fémet. Szívem szerint azonnal felszaladtam volna mellé, de a testem nem engedett, így kénytelen voltam engedélyezni számára pár perc pihenőt, amiben leginkább vizet ittam és feküdtem. - Jó, hogy jöttök, elkel a segítség – kiabálta a fiú, amitől azon nyomban kipattantak az addig szorosan összepréselt szemeim. Érdeklődve néztem körbe a segítőket keresve, akik öt perccel a kért időpont előtt jöttek vissza hozzánk, ám a jövevények láttán minden hála elpárolgott a szervezetemből. Frank jelenléte semmi jót sem ígért, és bár az első végzetes este óta csillapodtak a kedélyek, képtelen voltam megbízni benne.  A fiú mögött két másik srác toporgott, a lábaik meglepően egyszerre mozogtak, így én is állásba tornáztam magam, majd Jack mellé lépve összefont karokkal vártam a fejleményeket. - Mégis mit csinálsz? – kérdezte Jack, amikor Frank végre lefékezett alig egy méterre tőlünk. A fiú felvette a földről azt a kalapácsot, amit Stan még korábban elejtett, majd teljes erejéből a létrának dobta ezzel megtörve az egyik gerendát.  Idegesen léptem a bökött felé, azonban Jack megragadta a karom és visszahúzott, még mielőtt beverhettem volna Frank képét. Az ellenszenves fiú pedig kellőképp ki is használta, hogy egy röpke pillanatra levettük róla a szemünket. Egy kifaragott léccel tarkón csapta az Építészek Elöljáróját. - Jó éjt, Jackie! – suttogta eltorzított, magas hangon, ezt követően pedig feltartotta a jobb kezét, ezzel cselekvésre ösztökélve a barátait. Az egyik srác benyújt a hónaljaim alá, míg ezzel egy időben a másik megpróbálta kirántani alólam a lábaimat, én azonban megelőztem, és arcon találtam a bakancsommal. - Hé! – kiabáltam torkom szakadtából, abban reménykedve, hogy valaki a segítségemre siet, ám ez nem történt meg. A kopasz, néger fiú pedig, akit alig egy másodperce a földre küldtem, meglendítette a tenyerét, és felpofozott. A fogaim összekoccantak a hirtelen csapástól, miközben a szám megtelt vérrel, ugyanis az alsó ajkam szabályszerűen kettényílt. - Eressz el, te plottyos bökött!  Kapálózva rángatóztam, mire kaptam egy újabb ütést, ezúttal gyomorszájra. A testem ösztönösen összegörnyedt, ám megtartottak, nem estem a földre. A számból a fűre hullott a nyál miatt fakóvá vált vérem, amit legszívesebben Frank arcába köptem volna, ám a fiú megtartotta a tisztes távolságot, így ilyesmire esélyem sem volt.  Szédültem, miközben végigráncigáltak a Tisztáson. Egészen a nyugati Kapuig cipeltek, ahol két kifeszített rúd várt ránk. Mind a kettőt leföldelték, így hiába rúgtam bele a hozzám közelebb álló, fából készült tárgyba, az meg sem mozdult. - Te is kérsz egyet a fejedre, kislány? – ordította egy negyedik hang közvetlenül a hátam mögül, és már majdnem válaszoltam a tőlem megszokott szúrós hangnemben, amikor a kérdés mellé egy nyöszörgő válasz párosult. - Hagyj békén, nem hallod? – üvöltötte Teresa, aki nem sokkal ez után megjelent a látómezőm bal szélén. Őt két másik fiú tartotta, akik közül az egyik megpróbálta összekötözni a lány tenyereit, amin egy pillanatig sem csodálkoztam a társa monokliját látva. - Mégis mit művelsz? Tegyetek le!   Valaki az én kezeimre is kötelet tekert, de túl óvatlan volt, mert amikor megéreztem a leheletét a nyakamon egy egyszerű, ám erőteljes mozdulattal hátra lendítettem a lábam, és sípcsontom rúgtam. A kopasz srác szitkozódva nyomott le a földre. A testsúlya kiszorított belőlem minden csepp éltető oxigént, így elszipkázva az energiámat, már könnyen a földbe süllyesztett rúdhoz láncolt. - Megmentjük a Tisztást – válaszolt Frank Teresa kérdésére. Olyan közel hajolt a lányhoz, hogy az új Zöldbab gondolkodás nélkül megtette azt, amire mélyen belül én is vágytam; arcon köpte a plottyos bököttet. - Mégis mi a franc folyik itt? – az ajkaimat elhagyta egy meggyötört sóhaj, a szemeimet pedig lehúzták az ólomnehéz súlyok, amikor meghallottam a Tisztás vezérének számon kérő hangját. A bőrömet vörösre dörzsölte a durva anyag, ami fogva tartott, ennek ellenére egy másodpercre sem hagytam abba a mocorgást, ugyanis elkeseredetten vágytam rá, hogy láthassam a segítségünkre siető fiút. - Amikor este megérkeznek a Siratók, bemutatjuk nekik az áldozatainkat, az Alkotók pedig megbékélnek és ismételten becsukják a bökött Kapukat. Amíg nem voltak lányok, minden rendben ment, ha nem lesznek, ismét visszatérhetünk a megszokott mindennapjainkhoz – a fiú gondolatmenete már alapjában véve hibás volt, hiszen Newt szerint már az érkezésem előtt is történtek furcsaságot, de tisztában voltam vele, hogy a gyerekes replikáimmal ezúttal csak rontottam volna a kialakult helyzeten. Nem akartam meghalni, hiszen még alig éltem! Így hát kénytelen voltam megbízni a szőke fiúban és abban, hogy képes lesz meggyőzni az elborult agyú bököttet arról, mekkorát téved. - Nem tartozunk ide, az Útvesztő nem az otthonunk – a szemeim elkerekedtek Thomast hallgatva, és annyira látni akartam, ki jött még el, hogy kirekesztve a fájdalmat, megpróbáltam kiszabadítani magam a kötelekből. A fához dörzsölve a durva madzagot, fel-le mozgattam a kisebesedett kezeimet, amiről időközben leszakadt a sárgás kötés, amit még Minho helyezett rá.  A szemeimben nem kívánt könnyek gyülekeztek. - A Tisztás viszont igen, a kettő pedig összetartozik – kontrázott rá az agresszív fiú. Frank szavait halk sugdolózás követte, mintha a kijelentése tényleges gondolkodásra ösztökélte volna a tisztársakat, ezzel elbizonytalanítva azokat, akik eddig teljes vállszélességgel mellettünk álltak. Felhúzott szemöldökökkel fordultam Teresa felé, aki hozzám hasonlóan bármit megadott volna azért, hogy láthassa a fejleményeket. - Csak gondold át, és engedd el őket! Ha megépítjük a létrákat, mindannyian kijuthatunk – válaszolta Thomas meglepően nyugodt hangszínben, pedig biztos voltam benne, hogy belül több különböző és intenzív érzelem ostromolta a lelkét.   A kócos fiú higgadt hozzáállása végül meghozta a várt reakciókat, az összegyűlt tömeg újra beszélni kezdett. - Ki? Mégis hova, Thomas? A társaidhoz, akikkel ezt a poklot építetted? – Frank a határokat feszegetve tombolt. Ide-oda járkált, nyáladzva üvöltözött, a haját tépkedve lépkedett, mint aki alig akarta elhinni, hogy a társai képesek lettek volna kimenni az Útvesztőbe csupán azért, mert Thomas – aki állítása szerint a francos Alkotóknak dolgozott - azt bizonygatta, tudta, merre kellett keresni a kijáratot. - Most! – Minho parancsától összerezzentem, a nyakamat forgatva próbáltam kitalálni, mégis miben mesterkedhettek.   Hangos puffanások és nyögések közepette egyszer csak elengedtek a kötelek, a testem pedig összeesett a hirtelen súlytól. - Jól vagy? Nem esett semmi bajod? – Newt aggodalommal telve érintette meg a felkaromat, az ujjai sérüléseket kerestek a testemen, és meg is találták őket. A tenyeremen felszakadtak a sebek, a csuklóimon pedig akár vérvörös karkötők, húzódtak az égető vonalak. A könnyeimmel küszködve omlottam a karjaiba. Hálával telve szorítottam magamhoz a testét, az ujjaim szinte letépték róla a kapucnis pulcsiját. - Köszönöm – nyögtem, amikor sikerült visszataszigálnom a könnyeimet a kikezdhetetlen védgátak mögé. Newt nem ölelt vissza, csak volt, akár egy élettelen test, így lehajtott fejjel, ismételten elhúzódtam tőle, hogy az amúgy is kellemetlen szituáció ne váljon még kibírhatatlanabbá a számára. Nem akartam ráerőltetni semmit, amit a háta közepére sem kívánt.  Már épp azon voltam, hogy állásba tornázva magam megkeresem Thomast, amikor egy erős kéz visszarántott és az ölelésébe zárt. Newt lehelete csiklandozta a bőrömet, miközben az ujjai a tincseimmel játszadozva a hajamat simogatták. Akkor és ott tudtam, hogy biztonságban vagyok. Sziasztok, kedves tisztársak! Szeretném megköszönni mindkettőnk nevében, hogy napról-napra egyre többen vagytok. Mindig olyan hihetetlen, amikor felnézek a blogra és látom, ismételten bővült a létszám. Hogy telik a nyár? Barnultatok már? Voltatok nyaralni? Eleget pihentek? Ha nem, akkor itt az ideje, ne hagyjátok, hogy a nyár olyan gyorsan elrepüljön, anélkül, hogy igazán élveztétek volna. És akkor a történet: mit gondoltok a srácok ötletéről? Lehetséges, hogy megússzák a Siratók felbukkanása nélkül? Na és Frank akciója; volt benne ráció? Köszönöm, hogy itt vagytok, ha gondoljátok és van időtök, hagyjatok magatok után valamiféle nyomot. Jó olvasást! Millio puszi Xx szerecsendio

Chapter 14