IN THE LAND OF FEARS – NEWT – Puszta kézzel képes lettem volna megfojtani Franket. Az egész testem forrt a dühtől, miközben a figyelmem a radikális konzervatív társaink vezetőjén tartottam. Bár Minho erősen lefogta a vérző orral már nem is annyira vigyorgó tisztársat, még mindig potenciális veszélyforrásnak tekintettem, és még csak megkockáztatni sem akartam, hogy véghezvigye a tervét. Csak akkor tűnt fel önnön mozdulatlanságom, mikor Mary elhúzódott tőlem kiszakítva a megkönnyebbült melegségből, amire a karjai közt leltem. Remegett, mint a nyárfalevél, hiszen érthető módon sokkolták a történtek, mégis igyekezett erősnek mutatkozni, mint mindig. Alig hallható sóhaj hagyta el a számat, majd visszahúztam magamhoz. Ezúttal nem csak azért öleltem, hogy megtartsam és megbizonyosodjak róla, hogy a körülményekhez képest jól van, hanem mert ölelni akartam. Érezni a testét az enyém mellett, a hajfürtjei csiklandozását, a kamillaillatot, ami körbelengte az egész lényét, a lágy vonalait a tenyerem alatt és a durva munkához szokott finom kezeit a hátamon. Ez már ölelés volt a javából, mégpedig a bensőségesebb fajtából. Lehajtottam a fejem, így az arcom lényegében a lány vállgödrébe temettem, és úgy suttogtam, hogy biztos voltam benne, ebből a közelségből játszi könnyedséggel kiveszi a rekedtes szavaimat: - Úgy örülök, hogy jól vagy! Nem tudom, mihez kezdtem volna, ha valami bajod esett volna - dünnyögtem el a hálámat, mire a lány erősebben markolta a fölsőm anyagát a lapockámnál. Legszívesebben az éj leszálltáig ott maradtam volna Mary karjai közt, de megelőzvén azt, hogy Minho viccet csináljon a "kínosan" elhúzódó szituációból, hátraléptem. A kezeim közé vettem a lány arcát, majd letöröltem a kibuggyanó cseppek nyomát, aztán hagytam a kezeimet lejjebb kalandozni. Ezúttal volt esélyem sokkal nyugodtabban és alaposabban megvizsgálni a sérüléseket, melyeket el kellett szenvednie. Az ujjaim tétovázva megálltak a csuklójára szorított kötél vörösre dörzsölt helyénél, majd újra felnéztem a lány barna, korábban ijedt, most csodálkozó szempárjába. - Gyere! Tegyük ezt rendbe, aztán húzzunk el innen - mondtam határozottan, és támogatóan a vergődésben és lelki terrorban kimerült lány derekára tettem a kezem, hogy segítsek neki a sétában. Útközben elkaptam a Teresát kioldozó Thomas rosszalló pillantását, amit nem tudtam mire vélni, hiszen ő sem csinált mást, mint én. - Ezekkel mi legyen? - állított meg Minho arra a csoportra bökve, akik ezt az egész őrült feláldozós dolgot kitervelték. - Kötözzétek ki őket! Lássuk, hogy érzik magukat az érem másik oldalán – válaszoltam rosszmájúan, ami nem volt szokásom, de nem tudtam visszafojtani az előtörő erős, negatív érzelmeimet. Örüljenek, hogy ennyivel megússzák. Megszegték az egyik legfontosabb alapszabályt: bántottak más tisztársakat. Ezekért korábban mást már kitoloncoltunk volna, de a jelen körülmények között az nem sokat változtatott volna a helyzetükön. Nem engedtem el Mary derekát, miközben keresztülhaladtunk a Tisztáson. A lány egy idő után mégis megunta a pátyolgatásomat, és finoman arrébb tolta a kezem. Értettem a célzást, nem erőltettem. Kicsit húzva a fájós bokával megspékelt sérült lábamat bicegtünk el a még mindig sokkolt állapotban lévő Maryvel az üres gyengélkedőbe. Mindenki a létrákat készítette vagy a távozáshoz készülődött. Aki pedig nem, az a felbujtókat rakta helyre. Magunk voltunk, s bár Tommy és Teresa is jött utánunk, nem foglalkoztatott a társaságuk. - Ülj le! - utasítottam a sérült csuklóját szorongató lányt minden finomság nélkül, mert az előbbiek miatt egy kicsit még nyers volt a hangulatom. Törni-zúzni lett volna kedvem, leginkább beverni Frankék képét, de a Tisztás új vezéreként meg kellett őriznem a tekintélyemet. Odaléptem a szekrényhez, ahol a Kóroncok a kenőcsöket és kötszereket tartották, majd a kezemben eggyel-eggyel visszamentem a kivételesen szót fogadó és helyet foglaló Maryhez. Leszórtam az ágyra a kellékeket, majd leguggoltam vele szemben, és a kezembe vettem a jobb karját. Egy kevés gézt az éjjeli szekrényen pihenő, vízzel töltött tálba mártottam, majd megtisztogattam a sebek környékét. Óvatos voltam, gyengéden nyomtam a durva anyagot mindkét csuklójára és tenyerére, hogy lemossam a rászáradt vért és egyéb szennyeződéseket. Fél kézzel és a fogammal szakítottam el a kötszert a megfelelő hossznál, majd körbetekertem azt a sebesült felület körül. Mikor át akartam térni a másik csuklójára, vettem észre, hogy Mary mindvégig idegesen dobolt a lábával. Rövid habozás után a combjára tettem a tenyerem, hogy megakadályozzam ebben, és felnéztem, hogy találkozzon a tekintetünk. - Kijutunk innen, és akkor vége lesz – jelentettem ki magabiztosan, pedig magam sem hittem el a szavaimat, csak őt akartam lecsillapítani. Mindig olyan erősnek tűnt, de arra senki sincs felkészülve, hogy olyasvalaki támadja hátba, akiről egészen addig azt hitte, hogy ha nem is a barátja, de a társa, ha már ilyen szituációba keveredtünk. Ilyesfajta árulást senki sem érdemel. A Tisztást együtt tettük olyanná amilyen, együtt küzdöttünk az életben maradásért és együtt harcoltunk a félig állat, félig gép szörnyetegekkel. Mary a mi oldalunkon állt Tommy emlékei ide vagy oda. Nem az számított, hogy mielőtt idekerültek volna, az Alkotókat segítették – az sem érdekelt volna, ha ittlétük előtt egy másik bolygóról jöttek volna -, hanem az, hogy most velünk voltak. - Nem kell hazudnod azért, hogy megnyugtass – kúszott a világ leghalványabb mosolya Mary szája szegletébe, mire nagyon erősen igyekeznem kellett, hogy ne mutassam ki meglepettségem jelét. Ennyire átlátszó lettem volna vagy ennyire kiismert már? A legtöbb esetben még Minhónak sem tűntek fel a füllentéseim, a hazug „minden rendben”-ek, pedig vele már jóval régebb óta jóban voltam. - Tegyünk róla, hogy ne legyen az! – vetettem fel egy ugyanolyan visszafogott, de bátorító mosoly keretében, majd visszafordultam a lány hegekkel és zúzódásokkal borított kezéhez. Egy igazi harcos kezéhez. Az érdes ujjaim gyorsan siklottak végig még egyszer a bőrfelületen, majd rácsavartam a kötést, mely reményeim szerint kibírja, amíg csak kell. Ha tényleg sikerül kijutnunk innen, ki tudja, mikor találkozunk emberi kolóniákkal? Ki tudja, hogyan fogadnak majd minket az Alkotók, amennyiben nem sikerül őket elkerülnünk? Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezeket az előre siető gondolatokat, majd a művemmel elégedetten egyenesedtem fel. - Köszönöm – jegyezte meg Mary halkan, én pedig válaszul biccentettem felé. Nem akartam otthagyni, de volt még pár elintéznivalónk, mielőtt magunk mögött hagytuk volna ezt a poklot. Odaléptem a beragadó szekrényajtóval babráló Thomashoz, és egy könnyed rúgással segítettem a problémáján. - Megnézem, hogyan állnak odakint. Addig tartsd a szemed Ma… a lányokon! Ne csináljanak meggondolatlanságot, értve? – adtam ki a parancsot lejjebb véve a hangomat, hogy az értekezésbe vágó említettek véletlen se halljanak meg. Egyikük sem vette volna jó néven, hogy bébicsőszt varrok a nyakukra. - Mi volt ez az előbb? – ragadta meg a karom Tommy egy árnyalatnyival erősebben annál, hogy passzoljon rá a „baráti” jelző. Tekintetében furcsa érzelmeket láttam viaskodni, és hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy mire célzott: arra, hogy kikötöztettem az elkövetőket vagy arra, hogy elláttam egy sérült bajtársat. Túl egyértelműnek tűnt mindkettő az ő komplikált buksijához. - Hogy-hogy mi? – fontam keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt, és unottan felvontam a szemöldökömet. Nem akartam tőle is hallani azokat a mindentudó cukkolásokat, melyeket Minhótól is kaptam, így jobbnak láttam úgy tenni, mintha fogalmam sem lett volna, miről beszél. - Az előbb te meg Mary… - vágott bele a srác, de látszólag ő sem nagyon találta a szavakat. Inkább az bökte a csőrömet, ahogyan mondta mindezt. Mintha felügyeleti joga lett volna felettünk, és számon kérhette volna, mit csinálunk. Sosem beszélt még így velem, úgyhogy nem értettem ezt a hirtelen változást. De azt sem egészen, hogy én miért reagáltam erre ilyen hevesen. - Nem tetszik a hangsúly, amivel utalgatsz, Tommy – jelentettem ki komoran, kihúzva magam. Hiába tartottam a barátomnak Thomast, tudnia kellett, hol a helye, és kinek felel. Ha egyszer kijutunk innen, felőlem azt csinál, amit akar, de amíg itt vagyunk, a kialakult, helyi hierarchia szerint a felettese vagyok. - Megragadnám az alkalmat, hogy felvilágosítsalak, nincs jogod kisajátítani őt, csak mert puszipajtások vagytok. A hangom élesebben és hangosabban csattant, mint azt terveztem és szerettem volna, így ezzel sikerült magunkra vonnom a lányok figyelmét. Azt hiszem, a féltékenység beszélhetett belőlem, úgyhogy amilyen gyorsan csak lehetett megpróbáltam továbblépni a kérdésen. Egy visszafojtott sóhajtással távozni készültem, de az újonc fiú ismételten megállásra késztetett. - Tudom, csak… - Tommy megrázta a fejét, mintha maga sem tudta volna, hogy mit akart ezzel. Talán ugyanannyira bosszantották őt is a saját érzései, mint engem. Volt ugyanis valami kétségbeesett - vagy talán elveszett lett volna? - a hangjában, amikor rákérdezett: - Történt valami köztetek? Nem akartam hazudni. De nem akartam megmondani az igazat sem. Úgyhogy egyiket sem tettem. - Semmi, bökött – jelentettem ki elég meggyőzően ahhoz, hogy el is higgye, majd egy futó pillantást vetettem a heves gesztikulációk közepette magyarázó Maryre. Amikor folytattam, a hangom annak ellenére is hűvös maradt, hogy a bensőmben fellángolt valami eddig sosem tapasztalt. - Semmi olyan, amiről tudnod kellene. Azzal otthagytam a csipetcsapatot, hogy a dolgomat intézhessem. Minden készen állt. Két falmagasságú létra és három rövidebb is a rendelkezésünkre állt. Serpenyőék kétnapra való élelmet és vizet készítettek elő mindenkinek. Látszólag mindenki készen állt az indulásra, a lelkük pátyolgatására nem volt időnk. Ha az éjszaka leszállta előtt el akartunk jutni a 7-es szektor külső részéig, hamarosan indulnunk kellett. Mikor Minho jelezte, hogy a raktárból is megvan minden, összehívtam a tisztársakat az északi kapu kijáratánál. Ahogy végignéztem a társaságon, az ismerős arcokon elhatározottságtól csillogó szemeket és dermesztő rettegést láttam. Együttéreztem velük, mégis megkeményítettem a hangom. - Rendben, akkor tehát összesen negyvenen vagyunk – szólaltam meg egy rövid népszámlálás után, és folyamatosan a jelenlévőkön járattam a tekintetem. - Mindannyian ismeritek a tervet. Legyen nálatok fegyver, ugyanis ha Mary ötletének hála el is jutunk a külső szektorig Sirató támadás nélkül, ott fog várni minket az összes, és az elsődleges célunk az, hogy rájöjjünk, ők honnan jönnek, mert talán az lehet a mi kijáratunk, ez pedig – emeltem fel a nagy becsben tartott, raktárból kihozott szerkezetet. – a kulcsunk. Ha ezzel megvagyunk, szépen bemutatunk a francos Alkotóknak. Ennyi az egész. - Nem kellene valami buzdító szöveg? – akadékoskodott Minho felvont szemöldökkel és karba tett kezekkel, mire felhorkantam. A jobbkezem állandó színpadiassága a leglehetetlenebb szituációkban is képes volt egy kis életet lehelni az én száraz, tényszerű megjegyzéseimbe. Talán ezért egészítettük ki egymást olyan jól akkor, mikor mindketten Futárok voltunk és azóta is. - Minden rendben lesz – szólalt meg Mary, aki ezzel igyekezett lelket önteni a jelenlévőkbe. Több - de inkább - kevesebb sikerrel. - Ja, csak próbáljatok meg ne meghalni – tette hozzá vágott szemű barátunk, amivel még egy halvány mosolyt is kicsikart belőlem. Nem volt ebben semmi vicces, hiszen tényleg az életünk volt a penge élén, a puskacső végénél. Ám talán épp ez váltotta ki belőlem ezt a reakciót. Elvégre is rendhagyó helyzetben a szokatlan reagálás a normális, nem igaz? Most pedig a Tisztásunk legfontosabb szabályát készültünk áthágni. „Ne menj azokon a falakon túlra!” Ez volt az egyik első dolog, amit Alby mondott nekem, miután megérkeztem. Ezt tunkoltuk először minden Zöldfül fejébe, és most szembe mentünk a saját elveinkkel. S mindezt az Alkotók miatt. - Örvendetes, most már mindenki totál inspirált – jegyeztem meg halkan, majd felemeltem a hangom, hogy a lehető legtöbben hallják: - Ma megmutatjuk az Alkotóknak, hogy kikkel szórakozzanak! Nincs az a Sirató, ami itt tarthat minket. Szavaimat éljenzés és fegyvercsörgés fogadta. Az izgatott harci szellem végigáramlott minden társamon szépen sorjában, mint ahogyan a dominók feldőlnek vagy ahogyan a hullám halad. Ez az ár azonban nem halt el a part közelében, ezt egy cunami követte… - Vagy kiszabadulunk vagy úgy halunk meg, hogy legalább megpróbáltuk. Utolsó esély, hogy visszaforduljatok – tette hozzá Thomas megragadva az egyik létra szárát, és tüzesen izzó tekintettel nézett végig tisztársainkon. Senki sem mozdult. - Akkor nyomás! - ütöttem össze a két tenyerem. Aztán nekiálltunk mászni. Minho és Tommy vezették a két létrán a csoportokat. Szigorú rendben haladtunk, csak így előzhettük meg a felfordulást. Ha egyszerre túl sokan akartak volna menni, a létra nem bírta volna a terhelést. Túl hosszú volt ahhoz, hogy ebben a szögben két embernél többet elbírjon. Emiatt monoton lassan haladtunk, ami sokaknak az idegeire ment. Azt hitték, seperc alatt kint leszünk. Mary, aki velem együtt sereghajtónak maradt, csitította őket. Majdnem fél órába telt, hogy mindenki feljusson. Már csak mi ketten maradtunk meg azok, akik félúton jártak. A lányra néztem, és a szavak a torkomra forrtak. Nem tudtam, mit mondhatnék, úgyhogy inkább nem szóltam semmit. Megvártam, míg elindul a jobb oldali létrán, majd én is megragadtam a megmunkált faszerkezet két oldalát, és határozottan felhúztam magam. Hogy ne terheljem le a kelleténél jobban a lábamat, inkább karizomból dolgoztam, aminek hatására éreztem, hogy kifizetődik a sok kertbéli munka: szinte meg sem kottyant a hosszú, fáradságos út fölfelé. Ám a neheze még hátra volt. Nem sokkal Mary után értem fel, és megpaskoltam Jeff hátát, aki előttem jött, és tartotta nekem a létrát, nehogy eldőljön. A fiú biccentett, majd a többiek után indult, akik egyenes vonalban haladtak a külső szektor és talán, de csak talán a szabadság felé. Lassan megfordultam, és visszanéztem a Tisztásra. Ilyen magasságból minden olyan aprónak, jelentéktelennek látszott. A felépített épületek, a rendünk, az ott maradt emberek, az egész életünk. Kíváncsi lettem volna, vajon ezt látták-e az Alkotók nap mint nap: minket kísérleti egerekként egy hatalmas labirintusban, mely végén vár a sajt, a jutalmunk, ha ügyesek vagyunk. Az is eszembe jutott, hogy lehet, éppen ezt akarják: hogy azt higgyük, túljártunk az eszükön, de valójában mindez a tervük része. Mi van, ha egy lépéssel még mindig előttünk járnak? - Newt - fogta meg finoman a felgyűrt ingujjamat Mary, ahogy mellém lépett, és a szemében az eltökéltséget aggodalommal láttam ötvöződni. Csak lepillantva a lábamra, vettem észre, hogy milyen közel álltam a peremhez, és az elképesztő mélység hirtelen megszédített. Ha innen leugrottam volna, biztosan nem éltem volna túl. A halál levette volna a vállamról a felelősséget, amit sosem akartam magaménak, mégsem éreztem késztetést rá, hogy ugorjak. Volt okom élni. Már láttam a fényt az alagút végén. Mary kezére tettem az enyém, a bőrkeményedéses tenyerem a hamvas kézfejére, és felnéztem rá. - Menjünk - mondtam lesimítva magamról a fogását, majd intettem neki, hogy lehet már menni a Kóronc után az első rövidebb létrán, ami áthidalta két fal távolságát. Mary bólintott, én pedig követtem őt. Nem néztem vissza többé. Így haladtunk fokozatosan: amint Maryvel áthaladtunk egy létrán azt előreadogattuk, és a csoport első fele továbbmehetett. Thomas és Teresa vezettek mindenkit, míg Minho útközben irányított. Ahogyan egyre közelebb értünk a Pengékhez és egyre távolabb a Tisztástól, a falak vékonyabbak és ritkábbak lettek. A társaság is fáradt, ezért egyre lassabban haladtunk, pedig a Nap már hanyatlásnak indult. Igyekeznünk kellett. - A bökőjét, ez tényleg működik! - jegyezte meg elismerően Minho, akit egy csomóponton értünk be. - Szép munka! – fordultam Maryhez, elvégre is az ő érdeme volt ez az egész. Nélküle még mindig a Tisztáson robotoltunk volna vagy lehet, hogy fejvesztve rohangáltunk volna a kiutat keresve. - Köszi – hajtotta le a fejét a lány, mint aki zavarba jött a közvetlen dicsérettől. Ahelyett, hogy a szemembe nézett volna, újra összefogta az eddigi túrában szétjött haját. S erről csupán a Futárok Elöljárója tudta elterelni a figyelmemet az újabb, ezúttal sokkal gondterhesebb megszólalásával: - Így légvonalban sokkal gyorsabban haladtunk, mint a járatokban futva, és el sem tévedhettünk, de ezek a nagy távolságok most már csak lelassítanak minket. Az összefüggő falak úgyis hamarosan elfogynak. Le kell mennünk, és futni, mintha az életünk múlna rajta. Be kellett ismernem, hogy igaza volt. Nem halogathattunk tovább. Tölcsért formáltam a kezemből, és átkiabáltam az előttünk haladóknak. - Készüljetek! Lemegyünk - jelentettem ki, mire késlekedés nélkül mozgolódás és morgolódás támadt. Egyesekben most csapódott le a félelem, most fogták fel igazán, hogy még mindig az Útvesztőben voltunk, és a levegő, amit beszívtak, nem a szabadság könnyű szele volt. Leoldottam a derekamról az Építők és Futárok által összebütykölt kötelet, aminek az egyik végén egy háromágú vaskampó szolgált arra, hogy beakadjon a fal mélyedéseibe, és megtartsa a súlyunkat, míg leereszkedünk. Nem készítettünk annyit, hogy mindenkinek legyen sajátja, de majdnem minden harmadik tisztársnak jutott, ezért jó ütemben haladtunk. Ezúttal én mentem előre: kibiztosítottam a fogantyú részt, két lábával a falba állítottam, majd hosszan kifújtam a levegőt, mielőtt elrugaszkodtam volna. - Lent találkozunk - mosolygott rám biztatóan Mary, és a szemében csillogó melegségből erőt merítettem. Elindultam lefelé. Nem akartam szétdörzsölni a tenyerem, mint azok, akik csúszva haladtam lefelé, így viszont már sajogtak az izmaim, mire leértem. Utána pedig nem volt más dolgom, mintsem megvárni, hogy a többiek kövessenek. A Napból már csak egy vékony csík látszott, mikor az első Sirató üvöltések felhangoztak. Volt, aki annyira megijedt, hogy elengedte a kötelet, és jó pár métert zuhant. Bár a hátát fájlalva feltámaszkodott, a pánik futótűzként terjedt szét. Balesetek és kiáltozások követték egymást. Egyre inkább szétestünk, és úgy tűnt, hiába üvöltöm szét a torkomat, nem térnek észhez. Közben pedig a nyikorgások egyre közelebb értek. - A francba! – szitkozódott mellettem Minho a fogait csikorgatva, és már elő is rántotta a fegyvereit. A szektor pengéi közül még több iszonytató lény lépett elő a deres holdfénybe. - Legalább egy tucatnyian vannak – hozta a hírt Tommy, aki olyan gyorsan futott felénk, hogy képtelen volt időben lelassítani, ígyösszeütközött a vállunk. A karjainál fogva megragadtam őt, és segítettem, hogy talpon maradjon. - Még sosem láttunk ennyit – jelentette ki az Elöljáró elhűlve, mire megcsóváltam a fejemet. Emberek fognak halni, biztos lehettem benne, de nem akartam elfogadni a tényt. Ennyivel szemben negyvenünknek semmi esélye sem volt. - Mire várnak? – értetlenkedett mellénk érve Mary, és a Siratók felé mutatott. A gusztustalan lények tényleg nem mozdulnak. Úgy lecövekeltek a sötétbe vesző hosszú folyosó előtt, mintha lemerültek volna, de közben éberen figyelték minden rezdülésünket. Az érkező lány haja újra ziláltan terült el az arca körül, de szerintem így csak még szebb volt. Kibontott hajjal ebben az ezüstös holdvilágban nem csak holmi harcosnak tűnt, hanem egyenesen a vadászat istennőjének. Jól is jött volna egy kis isteni erő, ugyanis legalább arra szükségünk lett volna, hogy sikerüljön ez az őrült terv. - Tudtuk, hogy nem ússzuk meg harc nélkül, szóval… - Thomas, Teresa és Mary felé fordultam, miközben a derekamra erősített bőrtáskából előhúztam a fémhengert. A 7-es szám egyre vészjóslóbban villogott a kijelzőjén. – Ti hárman állítólag többet tudtok az Útvesztőről, mint mi. Fogjátok ezt, és nyissátok ki azt a francos kijáratot! – nyomtam az elsőként megszólított kezébe a tárgyat, majd a mellettem álló Elöljáróhoz intéztem a következő szavaimat: - Minho, mi törünk nekik utat! Lebarnult bőrű barátom szénfekete szeme komor egyetértéssel szegeződött rám, mialatt biccentett. Az ujjaim a kardom megmunkált markolatára fonódtak, előhúztam a tokjából, majd előreszegeztem. - Ha történne valami, puccos temetést és díszmenetet szeretnék – jegyezte meg a Futár a szokásos szarkazmusával és egy önelégült mosollyal, mire vállon veregettem. Nem volt másik út. Tommynak igaza volt: vagy kiszabadulunk vagy meghalunk. S ha ez utóbbi, akkor nagyobb megtiszteltetés lesz barátok oldalán küzdeni és veszteni, mint feladni. - Gyerünk! – üvöltöttem el magamat, és mint parancsszóra a tisztársak velünk együtt elkezdték megrohamozni az első mozdulatainkra máris támadó Siratókat. Pengék törtek, vér fröccsent, fém fémmel ütközött, és mindenfelől küzdelem hangja áramlott felénk. Terv szerint széttereltük ezeket a lényeket, így lehetőséget adtunk a kapszulát cipelőknek arra, hogy sértetlenül eljussanak a szektor pereméig a két tűz között. A szemem sarkából láttam, hogy Thomas és Teresa haladtak elöl, utánuk Mary Chuck kezét fogva. Örültem, hogy vigyázott a kisfiúra. Ez már így is elég nagy trauma lehetett számára, nem akartam volna késsel a kezében a harcolók közt látni. Miután ők elhaladtak, mindenki velük együtt húzódott az egész Útvesztő szélének tűnő hatalmas betonfal felé, mely mellett a Tisztást körbeölelő óriások is törpének tűntek. Nem sokkal azután, hogy elhaladtunk a több méter nagyságú 7-es felfestés mellett, a Tommy kezében tartott rozsdásodásra ítélt alkatrész furcsa hangot adott ki magából, és hallani lehetett, ahogyan elindultak a fogaskerekek a falakban. Valami mintha kinyílt volna… Azonban korai volt az öröm. - Ez… működik… de várjunk csak! – bizonytalanodott el Tommy hangja épp, mikor még egy dühös rúgással letaszítottam magamról egy Siratót, aminek az egyik éles fémkarja felsértette a karom. Már egy felülről zárt helyiségben voltunk, ahonnan látszólag az egyetlen kiút az volt, ahol bejöttünk, amit most ezek a nyálkás pókszerű rémálmok elálltak. Ha tévedtünk, a halál fiai vagyunk. - Olyan, mintha kódot kérne. Valamilyen számokat… - tette hozzá motyogva Teresa, de a hangját elnyomta a tisztársak kiáltozása. A gépezet beindulása után a falba nyíló bemélyedéssel együtt árkok is keletkeztek a létesítmény szélénél. Több méter mély szakadékokat hasított a lesüllyedő réteg az építményből, aminek hála jó pár Siratót elnyelt a sötétség, de sajnos nem egy társunkat is magával rántotta. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudjuk legyőzni ezeket a gépállatokat. Fokozatosan szorítottak minket vissza. Egy egyesült falanxban, előretartott fegyverekkel próbáltuk meg feltartóztatni őket, mialatt a négyes tartózkodási helye felé hátráltunk. - Nyolc darabot – suttogta Mary, miközben a falon megjelent érintőképernyőn folyamatosan mozgásban lévő körgyűrűk fölött matatott az ujjaival. Épp csak egy pillanatra volt időm odanézni, mielőtt újabb csapás érte volna a kardomat, de láttam a baljóslatú vörös villódzást és a Naprendszerként keringő fehér számokat. Rövid hatásszünet után Mary diadalmasan felkiáltott: – A szektorok! A sorrend! - Minho! – kiabált hátra a Futár fiú felettesétől várva segítséget, de az ázsiai srác túlságosan el volt foglalva azzal, hogy ne szenvedjen el a kelleténél több szúrást, azaz lehetőleg egyet se. - Nem kell – vágta rá magabiztosan Mary. - Annyiszor néztem azokat a térképeket, hogy már fejből tudom – magyarázta, aztán erősen koncentrálva, összeszorított szájjal közvetlenül a képernyő elé állt. – Ha ez a hetes szektor, akkor azzal kell kezdődnie… ugye? Senki sem válaszolt. Senki sem mert, de a lány nem késlekedett. Tisztában volt vele, hogy nem tehette meg, ugyanis minden másodpercen emberéletek múltak. A megfelelő sorrendben, egyet sem hibázva beütötte a nyolc egymást követő számot a gépbe, aztán csak vártunk. Valami kattant. - Mi az? – morogtam reménykedve, de nem mertem hátrafordulni, mert túl közel voltak már hozzánk a Siratók, szinte a képünkbe vicsorogtak. - Nem történik semmi – felelt fakó, színtelen hangon, reményvesztetten Teresa, mire összeszorult a szívem. - Az nem lehet… - dünnyögtem elhűlten magam elé, és összeszorítottam a fogaim, hogy erőt gyűjtsek még egy döféshez. Valamelyest sikerült eltávolítanom tőlünk az egyik lényt, de rögtön kettő vette át a helyét. Egyre inkább beszorítottak minket, és fenyegetően csattogtatták minden porcikájukat. Oldalra fordítottam a fejem, és az első dolog, amit megláttam Mary csalódott arca volt az elfeketedett képernyő előtt. Összekapcsolódott a tekintetünk, és hirtelen elvesztettem minden időérzékemet. Fogalmam sem volt, meddig néztem és mi történt körülöttem, csak azt tudtam: ha ő az utolsó dolog, amit látok, akkor boldogan halok meg. Aztán a fal megmozdult, és olyan volt, mintha földrengés rázta volna meg nem csak a helyiséget, de az egész Útvesztőt is. A négyes mögötti fal, ahol az érintőképernyő volt, elkezdett felemelkedni, átjárót biztosítva egy dohos szellőzőcsatornára emlékeztető helyiségbe. Ugyanakkor fölöttük megmozdult a boltozat, és egyre lejjebb ereszkedett. Kiáltozva igyekeztünk átjutni a folyosóra, és csoportvégnek is sikerült átevickélnie, mielőtt a perem összezáródott volna a padlóval, így szétlapítva a felénk igyekvő Siratókat, amikből csak undorító nyálkaréteg jutott át a két réteg közt. Sóhajtozva, zihálva próbáltuk feldolgozni a történeteket, és felfogni a lehetetlent. Megcsináltuk: megmenekültünk. Drága Olvasók! Ezúton küldöm Nektek minden energiámat minden bizonnyal egy csodás napsütéses városnézős napról jó néhány mérföldre a laptopomtól. Remélem, hogy aki velem együtt nyaral, az nagyon jól érzi magát, és emellett élvezettel olvasta a fejezetet. Mit szóltok ehhez a meneküléshez? Szerintetek mi fog történni ezek után a párosunkkal és a többiekkel? Szerecsendiót pedig minden hálám üldözze, amiért kiteszi helyettem ezt a fejezetet! FantasyGirl

Chapter 15