KNOCK OUT – NEWT – Ez már a harmadik éjszaka volt, aminek a leszálltát rettegéssel eltöltve vártunk. Minden addiginál nyomasztóbb érzés uralkodott el a Tisztáson, mert mindenki kezdte elhinni, amit Alby az elejétől fogva mondogatott: nap napot követ, és mi minden 24 óra leteltével kevesebben leszünk. Tegnap a Siratók rommá verték a Dutyik vasrácsait, így azok már nem nyújtottak biztonságot. A Kilátó nem bírt el több súlyt, a Tábor falát pedig továbbra is méteres lyukak foltozták. Nem maradt más hely, csak a Tanácsterem. Lehetetlennek tűnt ennyi rémült embert ilyen kicsi helyre bezárni, de őrültség lett volna a nyílt terepen maradni. Mindenki tudta, hogy az egész napi gürcölésük eredménye, a Kapukhoz felhúzott barikádok, nem fognak sokáig tartani. Végül azonban a dolgok a várhatónál is rosszabbul alakultak... Harcra készültünk. Szétosztottuk a fegyvereket, hogy mindenkinek legyen esélye megvédeni magát. Tüzet gyújtottunk a Terem körül hat-hét helyen, és fáklyákat készítettünk mellé. Kis befőttes üvegekbe öntöttük át az etanolt, aminek a jellegzetes szaga végigmarta az orrnyálkahártyánkat. Nem adtuk fel, úgy döntöttünk a végsőkig harcolunk, mert senki sem akart meghalni és megadni azt az elégtételt az Alkotóknak, hogy lássák a győzelmüket. Ezúttal felkészülten vártunk a Siratókra, azok pedig jöttek, mint mindig. - Rendben, mindenki ismeri a tervet - fordult Alby felénk, magához ragadva az őt megillető vezetőszerepet. Megkönnyebbültem, mikor küzdőszellem szikráját mutatta a nap folyamán, és kijelentette, hogy nem a fenekünkön ülve fogjuk várni a következő támadást. - Semmi esélyünk, ha beszorulunk ide. Ha a Siratók elég közel érnek, kitörünk. Az alkohollal jól locsoljátok be a dögöket, aki pedig a tűzhöz jut, tegyen róla, hogy ezek a szörnyek porrá égjenek. Csatakiáltásnak hangzó, összecsengő üvöltözés volt a válasz mindenkitől. Egy röpke másodpercig talán tényleg senki sem félt, mert elhitte, hogy mi nem a gladiátorok vagyunk, hanem az oroszlánok. Megérintettem Alby felkarját, és jelentőségteljesen biccentettem. Minden hálám benne volt ebben a pillantásban, mely akár az utolsó is lehetett. Büszkévé tett, hogy az oldalán harcolhattam. - Legalább ne legyen hiába - mondta szárazon, kimérten és egy halálos méreg keserűségével a hangjában. Nem jutott rá idő, hogy megkérdezzem, mi ne legyen hiába, mert abban a pillanatban beomlott a nyugati vájathoz épített barikád. Nem sokkal rá a déli is. A levegő érezhetően sűrűbbé vált a zihálásunktól. - Készüljetek! - adta parancsba Alby, de nem volt semmi haszna. Erre nem lehetett felkészülni. A következő pillanatban minden várakozásunkat meg haladva egy nehéz test zuhant a palatetőre, és törte el a fagerendát maga alatt. A Sirató egyik fémlába alig egy méterre a tisztársak fejétől rúgkapált. Egy másik teljes erejéből áttörte a falat, és míg gurulva megállt, több fiút is magával sodort. Végre magához tért a társaság a sokkból, és elkezdett kifelé rohanni. A Siratók egyre csak gyűltek. Láttam, amint Thomas megragadja Chuckot a grabancánál fogva, és kifelé rángatja. A két lány etanolos üvegekkel felszerelkezve, félelem nélkül tartottak a tetőszerkezetbe szorult gépállat irányába. Minhóval megragadtunk egy-egy fáklyát a tüzek mellől, és meggyújtottuk őket, épp mint ahogy a Zöldfül-avatón is szoktuk. - Vigyázz! - lökött félre egy támadó Sirató útjából a Futár, és mindketten bukfenceztünk néhányat a homokos talajon. Az átvert lény félelmetes, hörgő üvöltést hallatott, mellyel kimutatta undorító, nyálkás, több sornyi éles fogazatú szájának belsejét. - Menj! Ezt intézem én – néztem egyenest a fenevadra, miközben a lányok felé mutattam. Talpra küzdöttem magam, és leemeltem a hátamról a faragott markolatú kardom. Tommynak hála tudtuk, hogy nem halhatatlanok ezek a robotszerű állatok, úgyhogy a terveim közt szerepelt kinyírni párat. S nem csak nekem, ugyanis a Tisztás minden részéről harc hangjai hallatszódtak. Minho biccentett, majd tovább futott, és pár méterrel arrébb már csak egy lángoló csík mutatta a helyét. A Sirató pedig rám támadt. Éppen időben húzódtam hátra a karmokban végződő egyik lábának csapása elől, majd a következő fémtestrésze élesen csattant a kardom pengéjén. Sosem képeztem ki magam közelharcra. Miért tettem volna? Ösztönből harcoltam a túlélésért. Még nem mehettem el, hiszen annyi minden volt még, amit meg kellett tennem és magyaráznom Egy kardcsapással levágtam a Sirató egy tagját, és szadista elégedettséggel hallgattam, ahogyan felnyüszített. Azon tűnődtem, vajon olyan lehet, mint a legendákból ismert sárkányok: le kell vágnod minden fejét, mielőtt megölhetnéd? Ha nem is, a lábai nélkül biztosan nehezen boldogult volna, de egy elvesztése még nem akadályozta meg semmiben. Amikor a fém mellkason talált, azt hittem, minden levegő kiszorul a tüdőmből. Legalább két métert repültem a levegőben, míg a földre nem csapódtam, a Sirató pedig dühöngő bika módjára elindult felém, hogy eltaposson, mint egy mihaszna bogarat. Négykézláb kúsztam hátra, hogy kitapogassak valamilyen fegyvert, de akkor valaki közém és a szörny közé vetette magát. A kezében tartott fáklya által megvilágított vonásaiban felismertem Albyt és a mozdulataiból rájöttem az igazi tervére. - Ne! - kiáltottam hörögve, mert porral telt meg a szám, és nem kaptam rendesen levegőt. A tiltakozásomnak azonban semmi haszna sem volt. Alby maga mellé ejtette a táncoló lángok borította botot, majd puszta kézzel nekiesett a Siratónak, ami még az előtt belemélyesztette egyik pengeéles hegyben végződő karját, hogy egy ujjal hozzáért volna. Vörös vér színezte élénkre a földet,  aminek láttán hányhatnékom támadt. Nem, ez nem lehet igaz! Nem lehet, hogy Alby... A Sirató, mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított nekem. Úgy cipelte magával a fővezérünk ernyedt testét, mint egy nyársra tűzött húst. Talpra küzdöttem magam, és utánuk eredtem, jóllehet tudtam, hogy már semmi értelme. Az összes Sirató elkezdett visszavonulni. Alby feláldozta magát értünk… értem. - NEEE! – üvöltöttem magamból kikelve, és talpra küzdöttem magam. Botladozva megindultam a vezetőnket hurcoló szörny után, de nem jutottam elég közel. Könnyek csípték a szemem, és már azt sem tudtam, hol a fent és hol a lent. Az utolsó, amit tisztán láttam magam előtt, az Alby fennakadó, tiszta tekintete volt. Úgy nézett ki, mintha minden úgy alakult volna, ahogyan eleve eltervezte. Minho a felkaromnál fogva taszigált vissza a Tisztásra, amikor megtalált a Kapunál, és folyamatosan beszélt hozzám. Mondott valamit egy megölt Siratóról, de a szavai összemosódtak a fülemben. Emlékek pörögtek le előttem: képek az első találkozásról, arról a napról, mikor alvezér lettem és arról, mikor Alby kijött az Átváltozásból. A legeleje óta a barátom volt, bármit tettem vagy mondtam, mellettem állt, testvérként tekintettem rá, bátyként tiszteltem. De minden megváltozott aznap, amikor megszúrták. Azután mintha nem is ő lett volna. - Newt, bármi történik is… ne akarjatok emlékezni! – szorította meg a kezem, alighogy magához tért a gyengélkedőn. Már jobb színben volt, mint mikor Minho és Tommy behozták az Útvesztőből, de önmagához képest színtelennek tetszett az arca. Ám ami igazán megijesztett, az a tekintetének kifejezéstelensége volt. Úgy nézett ki, mint aki egészen máshol jár. A piszkos körmei mélyen belefúródtak a bőrömbe, de felszisszenés nélkül tűrtem a szorítását. – Valami történt a világban… valami borzalmas. Ne akarjatok kimenni oda! Azzal újra elvesztette az eszméletét, és elernyedt a karja. Komoran, a szavain őrlődve őrködtem az ágya mellett, és azon gondolkoztam, mennyibe avassam bele a többieket. Amikor Alby végre teljesen magához tért, semmire sem emlékezett abból, amit mondott. Elhitettem magammal, hogy csak a láz beszélt belőle, és csukva tartottam a számat. Senki sem volt ott velem, mikor kifakadt, így könnyen eltusoltam a dolgot, de hirtelen minden egyes francos szava élesen bevillant. Mi van, ha igaza volt? Mi van, ha tényleg nem jobb az odakinti világ? Megráztam a fejem. Ennél rosszabb már aligha lehetett. - Newt, szedd össze magad! – rázott meg a vállaimnál fogva vágott szemű barátom, és fáradt, de eltökélt tekintettel méregetett. Talán azt fontolgatta épp, hogy lekeverjen-e egy pofont, mert elég kétségbeesettnek tűnt ahhoz. Leráztam magamról a kezeit, és kieresztettem magamból egy fojtott, feszült üvöltést, miközben letöröltem az arcomra száradt könnyeket. Nem zuhanhattam magamba. Sem most, sem később. Alby talán akaratán és tudtán kívül, de oktrojálta a vezetési jogokat, mégpedig rám. Egy olyan szerepbe kényszerített, amiből sosem kértem, de nem hagyhattam cserben. Ennyivel tartoztam neki. - Mi történt? – kérdeztem Minhótól tárgyilagos hangon, mely elnyomta monoton lépteim zaját. Egyre közelebb értünk a felbolyduláshoz, a ricsajhoz, a problémákhoz… azaz mindazon dolgokhoz, melyeket a lehető legmesszebb el akartam kerülni ebben az állapotomban. - A szokásos. A Siratók feltúrták a Tisztást, mindenki pánikolt, de a tüzes trükk tényleg bejött. Sikerült kinyírnunk egyet - intett a Tanácsterem irányába a srác, ahol már egy tucatnyian gyülekeztek. A kiabálásokból semmit sem tudtam kivenni, de a hangszínük alapján diadalittasnak tippeltem volna őket. - Örvendetes. Talán így mindenki harci szellemet kap – morogtam kedvtelenül, mert legszívesebben a hajamat téptem volna. Tíz perce sem volt, hogy láttam az egyik legjobb barátomat meghalni, mégsem gyászolhattam… itt, ebben a világban nem. Elnyomtam magamban a borús gondolatokat, és az előttem álló feladatokra koncentráltam: ellátni a sebesülteket, rendbe rakni a Tábort, megbeszélni a munkamenetet, elküldeni mindenkit aludni, hogy a hajnal első sugarára talpon legyenek. Nem engedhettük meg magunknak a lazsálást. - Az már megvan, talán túlságosan is – jegyezte meg Minho, aki aggodalmasan figyelt néhány fiatalabb fiút, akik üveget törtek, és azt kiáltozták, hogy jöjjenek csak a Siratók, elbánnak velük. A túlzott önbizalom ugyanolyan gyilkos lehetett, mintha feladták volna, mégsem tettük szóvá. A maradék néhány métert szótlanságba burkolózva tettük meg. Volt valami nyugtalanító ebben a csendben. Éreztem, hogy a Futár csak arra vár, hogy én mondjak valamit, de nem voltam benne biztos, hogy kész vagyok rá. Képtelen voltam kimondani a szavakat, mert úgy éreztem, azokkal megerősíteném a történteket. Pedig előbb-utóbb muszáj lesz, mert hamar fel fog tűnni a hiánya. Bár a tanácstagok is beleszóltak a döntésekbe, az utolsó szó joga Albynál volt. Ő találta ki a csoportok rendszerét, hívta össze a Gyűléseket, irányította a napi folyamatokat, vezette körbe az újoncokat és még napestig lehetett volna sorolni. - Elvitték Albyt – suttogtam magam elé elhűlve, mert igazán csak ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire függtek tőle a mindennapjaink. Nélküle elképzelhetetlen volt a Tisztáson való élet. Minho talán csak ezt várta. Sóhajtva a vállamra tette az egyik széles tenyerét, és barátian megszorongatott biztosítva arról, hogy ő megért és mellettem áll. - Nem tehettél semmit – próbálta elejét venni a bűntudatomnak, de mielőtt megkaphattam volna tőle a szentbeszédet egy fülsértő kiáltás hasított a levegőbe: - Tom! - sikította Teresa. Mióta csak itt volt, egyszer sem emelte fel a hangját, mégis biztos voltam benne, hogy ő az, Mary ugyanis sosem sikoltozott volna így. Elég volt néhány lépést tennünk a zaj forrása felé, hogy meglássuk, mi volt annak az oka, és hogy miért nézett mindenki döbbent, halottra vált arccal. Félúton a tömeghez, azon a helyen, ahol a Siratóval harcoltam, ott állt Tommy kezében a levágott, tűben végződő végtaggal, amit aztán a saját combjára szúrt. - Thomas! – kiáltotta ezúttal Mary, amint utat tört magának a felsorakozók közt, és odatülekedett az egyensúlyérzékét vesztő sráchoz. Néhány másodpercen belül mi is ott termettünk a két térdepelő lány mellett, akik hiába rázogatták tisztársunkat, a befecskendezett szer gyorsan hatott: Tommy az eszméletvesztés határára sodródott. - Megőrültél, te bökött?! – förmedtem rá, mert más se hiányzott ezen az éjjelen, minthogy ő is kinyírassa magát. Megőrült, komolyan mondom, meghalt az a maradék agysejtje is, ami volt. Még egy ilyen zakkant ötletet! - Nyugi... Szándékosan csináltam... – dünnyögte lecsukódó szemekkel a srác, majd teljesen elernyedtek a tagjai, így már nem hallotta a köré gyűlt tisztársainak elszörnyedt sutyorgását, melyek nagy része azt tippelgette, hogy meghalt-e. - Mi a plotty ütött ebbe? Nem normális - morogta Minho, és a szívemből beszélt. Jobban meg sem fogalmazhattam volna, hogy mit gondoltam az előbbi akcióról. Kezdtem azt hinni, hogy Tommynak feltűnési viszketegsége volt. - Vigyük a gyengélkedőbe, és készítsétek elő az Ellenszert - intettem a Kóroncoknak magamhoz ragadva a vezető szerepet, mert tudtam, hogy nem késlekedhetünk. Volt egy sejtésem, mit akart ezzel elérni a fiú, de csak akkor vehettük hasznát, ha egyáltalán túléli az Átváltozást. S ha nem válik közben olyanná, mint Alby… Nem kellemes látni, ahogyan egy társad szenved. A teste vonaglik, a végtagjait ide-oda rángatja, az erei felpüffednek és a bőre verejtékben úszik. Nem szép látvány, és a legrosszabb része mégsem ez, hanem az üvöltés. A megtört könyörgés, hogy legyen már vége. Mégis ott voltunk, nem csak én és Minho, de Teresa és Mary is. Chuck is jött volna, de nem akartuk, hogy ennek a szemtanúja legyen, ezért csak azután engedtük be, hogy Tommy szervezete feladta az ellenállást az injekció ellen, és ismét ájult állapotba szenderült. Órák kínlódása után végre csend és nyugalom szállt a Tisztásra, mindenki aludni tért. Én képtelen voltam az alvásra koncentrálni. Túl sok minden járt a fejemben, ezért inkább egy félreeső helyet kerestem, ahol zavartalanul bámulhatom a csillagokat, és tűnődhetek azon, hogy mi minden megváltozhat csupán 24 órán belül. A hátamat nyomta a fa durva kérge, a fűszagú föld hideg volt alattam, de egyik sem zavart. A fejemet hátrahajtva, egy fáradt sóhajt eresztettem az ég felé, akár egy fohászt. Nem tudtam, kihez szól, de ez nem állította meg. Kiszakadt belőlem, és látszólag az imáim egy része meghallgatásra talált, mikor finom, suhanó léptek hangja ütötte meg a fülemet. Kiegyenesítettem a gerincem, és magam elé meredtem, fel sem pillantottam az érkezőre. Féltem, hogy mit fogok látni a tekintetében. A hívatlan vendégem sem mondott semmit, csak megállt, majd leült mellém. Egy alkarnyira volt tőlem, ami egyszerre tűnt nagyon soknak és nagyon kevésnek. Át akartam ölelni, de közben úgy éreztem, megrészegülök a közelségéből, pedig még hozzá sem értem. Az Útvesztő megoldása kevésbé tűnt bonyolultnak, mint ezek az ambivalens érzések. - Tényleg igaz? – szólalt meg egy életöltőnek tűnő idővel később Mary. A hangja halk és tapintatos volt, szinte már simogató, olyan, mint egy hűs kenőcs a sebzett lelkemre. Lehunyt szemmel vártam a folytatást, semmire sem akartam rámondani az áment, mielőtt hallottam volna az állítást. Nem akartam még több félreértést, mint ami köztünk már egyébként is volt. - Alby meghalt? A kérdés tisztán csengett a fülemben. Egy orvgyilkos pontosságával célzott és talált nyilat jutatott eszembe az egyenessége, ám ezúttal nem bántam. Kár lett volna homályos részletekbe bocsátkozni vagy elferdíteni az igazságot. Nem volt mit szépíteni ezen, bármit is mondtuk, attól egykori vezetőnk még nem támadt fel. - Hm – nyögtem ki helyeslően. A fejemet épp hogy csak megbillentettem biccentésképp, és résnyire nyitott szemhéjaim közt alig láttam ki a keletkező könnyektől. - Részvétem – suttogta a lány, és a keze elmozdult az oldala mellől, mintha az enyémre szerette volna helyezni együttérzése jeleképp. Az ujjai megremegtek, majd megálltak a levegőben, mielőtt egyáltalán hozzám ért volna, majd visszaejtette a kezét az ölébe. Megráztam a fejem, és kipislogtam a szememből a sós cseppeket. - Nem akart elmenni – magyaráztam beavatva őt olyasmibe, amiről rajtam kívül csak nagyon kevesen tudtak. - Inkább meghalt, mintsem velünk jöjjön. Ez úgy hangozhatott, mintha gyávának tituláltam volna őt, pedig eszemben sem volt. Ő volt az egyik legbátrabb ember, aki a Tisztáson élt. Amit az Átváltozás alatt látott, rettenetesnek kellett lennie, ha ilyen hatást gyakorolt rá. Mary szavak nélkül is megértette ezt. - De adott nekünk egy napot. Egy hős volt – mondta határozottan, és szerettem volna, ha a szavai igazak. Az felmentett volna a bűntudat alól. Az ádámcsutkám ugrott egyet, miközben nyeltem. Nem bírtam tovább: Mary felé fordítottam a fejem. Hosszú, barna haját kivételesen kiengedte, így a hullámos fürtök egészen a mellkasáig nyúltak. Arca sápadtnak tetszett a holdvilágnál, míg a szemei szigorúan egy pontra szegeződtek előttünk, a nyitott kapuk egyikére. Úgy szuggerálta, mint aki gondolattal akarja összezárni a két oldalát vagy a földig rombolni az egészet. Persze az is lehet, hogy megint azon töprengett, hogyan juthatnánk ki innen, de már késő volt. Alig pár óránk maradt napfelkeltéig, gondolkodni ráértünk akkor is. - Aludnod kellene. Hosszú napunk lesz – jegyeztem meg mellékesen, szánt szándékkal kerülve a felszólító hangsúlyt. Akkor úgysem hallgatott volna rám. Viszont aggódtam érte, kialvatlanul pedig igaz, ami igaz nem sok hasznát vettük volna. Ezt neki is be kellett látnia. - Nem tudok – rázta meg a fejét csüggedten. - Thomas Átváltozása óta ahányszor csak lehunyom a szemem, a szenvedését látom magam előtt. Nem tudnék egyedül elaludni. Nem kellett többet mondani. Tudtam, hogy mire gondol. Még tisztán égett bennem az emléke, mikor először láttam az Átváltozást. Annyira megrázott, hogy napokig rémálmaim voltak, pedig már rég nem szenvedtem ilyesmiktől. Marynek pedig különösen nehéz lehetett tekintetbe véve, hogy milyen közeli kapcsolatot ápolt azzal a félőrült bököttel. - Hol van Chuck? – kanyarintottam el a témát más irányba abban reménykedve, hogy a kisfiú említésével felébresztem a lány felelősségérzetét . Ráadásul Chuckkal egyébként is közel volt a függőágyuk egymáshoz, talán úgy már nyugovóra tudott volna térni. Mary azonban nemet intett. - Nem mozdul Thomas ágya mellől – felelte, mire hátrafordultam, hogy vethessek egy pillantást a gyengélkedőre. Az építmény egyik ablakán át világosság szűrődött ki, és tényleg árnyalakok mozogtak a fényárban, bizonyítva arról, hogy valaki bizony ott virraszt a srác mellett. Visszanéztem Maryre, aki talán még sosem tűnt ennyire elveszettnek. Én pedig még sosem éreztem magam ennyire egyedül. Így hát önző voltam. - Én... melletted maradok, míg el nem alszol – szólaltam meg a percnyi hosszúra nyúlt szünet után, majd sietve, óvatosan, nehogy félreérthetőek legyenek a szándékaim, hozzáfűztem: - Ha akarod. Eszem ágában sem volt rákényszeríteni a társaságom, ha nem vágyik rá. Azonban, ha úgy lett volna, nem jött volna ide… főleg azok után nem, hogy megcsókolt. Az a francos csók! Számítanom kellett volna rá, felkészülni vagy mi a bökője. De hát honnan tudhattam volna? Egy olyan magabiztos és csodálatos lány, mint Mary, mégis mit várhatna tőlem? Ki tudja? Talán csak megsajnált, a pillanat heve okozta, melyet a vallomásommal váltottam ki. Nem ez volt vele a célom. Nem gondoltam volna, hogy ha megnyílok, akkor ez lesz belőle. Ezt neki is tudnia kellett, ahogyan azt is, hogy miért nem csókoltam vissza… és miért nem tehettem meg most. Túl sok minden történt körülöttünk, egy ilyen világban nem lehetett idő a csipp-csupp érzelmi ügyekre. Amíg nem tisztázódik a helyzet, úgy kell tennünk, mintha az egész meg sem történt volna. Mary láthatóan ugyanígy gondolkodott, ugyanis azóta egyszer sem próbálta meg felhozni a témát, sőt, mintha került volna engem. - Biztos van jobb dolgod – köszörülte meg a torkát végigszántva ujjaival a gubancos haján. Nem értettem, hogyan képes még kócosan is ilyen szépen festeni. Azelőtt azt hittem, hogy a sötétség után a bimbózó napfelkelte ragyogása a leggyönyörűbb dolog a világon, aztán jött ő, és rácáfolt erre az elméletemre. Képes lettem volna egész nap őt nézni. - Most más nem venné hasznom – csóváltam meg a fejemet, és nem kellett többet mondanom. Szavak nélkül is megértettük egymást. Számára nem volt szükséges, hogy részletesebben kifejtsem ennek okát: tudta jól, hogy gyászolok. Hosszan összefonódott a tekintetem az övével, akinek kávészín szemében könnyebb volt elveszni, mint az Útvesztő járataiban. Egy kósza gondolatom arra engedett következtetni, hogy nem is bántam volna. Mary egy bólintással vette tudomásul a válaszomat, amit beleegyezésnek vettem. Állásba küzdöttem magamat, és leporoltam a nadrágomat, majd a kezemet nyújtottam a lány felé. Azt hittem, hogy félre fogja lökni azt, mondván egyedül is megy neki, de ahelyett szégyellősen lesütötte a szemét, miközben a tenyerét az enyémbe csúsztatta, és hagyta, hogy felhúzzam a földről. Szótlanul sétáltunk el a jobb napokat is látott Táborig, és szerencsére út közben senkibe sem botlottunk bele. Szokás szerint minden második léptem egy kicsit jobban meghúztam, ám ezúttal a tompa sajgás mellé egy élesebb is társult. Az Alby utáni loholás közben megrándulhatott a bokaízületem, de az adrenalin miatt eddig észre sem vettem. Elraktároztam magamban a gondolatot, hogy jeget kell majd kérnem a Kóroncoktól. Hamarosan megérkeztünk a hálóhelyiség sarkáig, ahol Mary, Thomas és Chuck „ütött tábort”, ám ezúttal mindhárom hely érintetlen volt. A lány nosztalgikusan végigsimított szomszédainak ágyneműjén, majd egy mély sóhaj keretében beleereszkedett a saját függőágyába. Alaposan betakarózott, pedig nem is volt hideg, én pedig közben melléhúztam egy ütött-kopott széket, és figyeltem a tekintetét, mely el sem szakadt a csillagos égtől. Hosszú ideig egyikünk sem szólalt meg. Mary szemhéja már egyre sűrűbben csukódott le, egyre laposabbakat pislantott. Mikor már azt hittem, elaludt, suttogása megállította bennem az ütőt. - Te… te tényleg hiszel nekem? - morzsolta szét a szavakat az ajkai közt, és nem tehettem róla, közelebb kellett húzódnom, hogy tisztán halljam a szavait. Lágy vonásai alig egy arasznyira voltak az én durva éleimtől, mikor folytatta: - Elhiszed, hogy működhet a szökésünk? Először azt hittem, mást akar kérdezni, egy kínosabbat, de utólag már nem tudtam eldönteni, melyik lett volna a jobb… vagy éppen a könnyebb. Halkan felmordulva, a hajamba túrva vetekedtem a józan eszemmel, mely azt tunkolta belém, hogy hazudjak, hogy vágjam rá, hogy igen, de az nem lett volna igaz. Mary pedig megérdemelte az őszinteséget. - Nem tudom. Talán sosem hittem benne, de... – újra megráztam a fejem, mintha így akartam volna kiszórni belőle a sületlenségeket és rendezni a benn fennmaradó gondolatokat. – Az biztos, hogy hiszek benned meg abban, hogy ha valaki, akkor Minho, Tommy meg te kijuttathattok minket innen. Ez volt az igazság, még akkor is, ha Mary ébredés után már emlékezni sem fog erre. - Segíteni fogsz nekünk, ugye? - motyogta félálomban, reménykedve. Bármiben. Válaszoltam gondolatban, mert ez nem is volt kérdés számomra. Ahogyan azonban őt néztem, egyértelművé vált előttem, hogy csak rontana a helyzetünkön, ha tudna erről… ha ismerné a kiszolgáltatottságomat. Szorosan összepréseltem hát a szám, és úgy simítottam ki egy tincset az egyenletesen pihegő lány homlokából. - Jó éjt, Hercegnő! – suttogtam annak biztos tudatában, hogy már nem hallja, majd leeresztettem a karom, de nem mozdultam a helyemről. Az órák eseménytelenül teltek. A múlt emlékei és a jövő ígéretei közt csapongtak a gondolataim. Az ég lassan világosabb színt öltött, majd újra élet költözött a Tisztásba. Folytatódott a mókuskerék, még a kakasunk is úgy zendített a nótájára virradókor, mintha mi sem változott volna. Pedig minden megváltozott. Hozzáadtam a teendőim listájához, hogy szóljak Winstonnak, hogy vágja már le ezt az állatot, hadd csináljon belőle Serpenyő egy jó kis pörköltet. Alighogy a hajnal első sugaraira mindenki ébredezni kezdett, Chuck kiáltozva kirontott a gyengélkedőből. Hacsak nem alva járt vagy képzelődött, hitelt lehetett adni a szavainak, melyek azt állították, hogy Thomas magához tért. Féltucatnyian törtünk volna be a Kóroncok munkahelyének ajtaját, ha egyáltalán lett volna, így viszont csak egymást túllicitálva húzódtunk közel az ágyon fekvő, de meglehetősen ébernek tűnő sráchoz. - Szerencséd, te bökött, hogy jól vagy, mert ha megtaláltál volna halni, én magam fojtottalak volna meg – jelentettem ki szigorúan, és megjelent az arcomon az első őszinte mosoly az este óta. Tényleg örültem, hogy viszonylag épségben viszontláthatom Tommyt. - Kösz. Kicsit émelygek, de tényleg nem volt olyan vészes – legyintett a fiú, és lehetetlen volt megállapítani, hogy csak nagyzolt-e. Még a tagjait fájlalva, elkezdte magát ülő helyzetbe tornázni, mialatt megkapta a napi szapulás-adagját, ezúttal Mary részéről: - Ez orbitális nagy baromság volt tőled! – lökte játékosan oldalba a lány, mire megcsóváltam a fejemet. Csak egyetérteni tudtam. Rá lehetett jönni, hogy mi volt Tommy indoka, és a tette hatalmas bátorságra vallott, már-már vakmerőségre. Úgy látszott, hogy hajlamos a hősies dolgokért igen nagy hülyeségeket csinálni. - És legalább bevált? Visszakaptad az emlékeidet? – szóltam közbe, mielőtt a srác magyarázni kezdte volna, hogy mit értett azalatt az elájulása előtt, hogy szándékosan csinálta. Azt mindenki levágta, és a legtöbbeket nem is érdekelte, hogy mi lesz vele, csak ki akartak jutni. Ahhoz viszont emlékekre volt szükségünk. - Egy részüket, és nem fogtok neki örülni – húzta el a száját kellemetlenül a Futár még jobban összekócolva borzos barna haját, és nehéz volt eldönteni, hogy a mondanivalója súlya vagy az Átváltozás utóhatásai váltották-e ki belőle ezt a grimaszt. - Mary, sajnálom, de az Útvesztőt nem lehet megfejteni. A térképek csak figyelemelterelésnek jók. Ahogy Tommy és a lány összenéztek, nem lepődtem volna meg, hogy ha Teresa lángra lobban a féltékenységtől, elvégre is mindenki számára egyértelmű volt, hogy ők a múltjukban közel sem voltak idegenek egymás számára. Amikor viszont a jégkék szemű lányra pillantottam, az arca derűs nyugalmat, megkönnyebbülést, sőt mintha jókedvet tükrözött volna. - Plottyantás. Akkor azt mondod, itt fogunk megrohadni? – kotyogott közbe a szokásos szarkasztikus éllel a hangjában Minho, aki a hátát lazán a faépület egyik ép falának vetette, és a körmei alól piszkálta ki a koszt. - Nem. Az, hogy kikapcsolták az Útvesztőt, az utolsó fázis – jelentette ki a fiú eléggé hatásosan ahhoz, hogy senki se szóljon közbe. Feszülten hallgattuk, ő pedig nagyon komolyan beszélt. Lerítt róla, hogy minden szavát élet-halál fontosságúnak gondolta, és nem is véletlenül: azokon múlt a túlélésünk. - Marynek abban igaza volt, hogy a VESZETT tesztel minket. Ez az egész egy kísérlet, melynek az a célja, hogy megkeressék közöttünk a legjobbakat. Nem tudom, miért, de valami fontos részei vagyunk. A túlélőkkel terveik vannak. Senki sem lepődött meg a szavain. A jelenlévők közül egyikünk értelmi képessége nem volt olyan alulfejlett, hogy megkérdőjelezze ezt a kijelentést. Jobban belegondolva, teljesen logikus volt. Nem csoda, hogy annyi késlégy kószált itt állandóan, de főleg az utóbbi időben. Megfigyeltek minket, dokumentáltak róluk… De miért? - Miféle terveik? – kotnyeleskedett bele Mary, aki egészen eddig megdöbbentő módon csendben volt. Ezt a kérdést azonban már nem tudta visszatartani, hiszen mindenki oldalát fúrta a kíváncsiság. - Azt nem tudom – ingatta meg a fejét Tommy csalódottan. Közülünk talán leginkább ő haragudott magára, amiért nem tudott felelni erre a kérdésre. A magyarázatot a megmaradt emlékfoszlányokból próbálta meg összerakni: - Képek villantak fel. Gyerekeket láttam, ugyanis már fiatalkorunktól fogva speciális iskolákba járattak minket, hogy kiképezzenek. Mi vagyunk a legokosabbak, ezért választottak minket a feladatra. Folyamatosan megtöltötték az Útvesztőt, miután kitörölték az emlékeinket. Még a neveink is csak kódok, híres tudósok és felfedezők becenevei. Mary, mint Marie Curie, Newt, mint Isaac Newton, engem pedig Thomas Edisonról neveztek el. Na, ez már kicsapta a biztosítékot. Ebben a kis társaságban is heves volt a reakció, ezért örültem, hogy nem hallotta az egész Gyűlés első kézből ezt a dolgot. Mary csak nyelt egy nagyot meghallva a saját nevét, Teresa élesen beszívta a levegőt, de ázsiai társunk nem bírta tovább csukva tartani a száját: - Szóval az egész hazugság? A nevünk sem igazi? – bukott ki belőle felháborodva, mire Thomastól egy rezignált fejrázást kapott válaszul. Halkan szitkozódni kezdett, de továbbra is éberen hallgatta a Futártársa beszámolóját: - Úgy látszik, hogy a VESZETT nevelt fel minket, mert árvák vagyunk… - itt Tommy hatásszünetet tartott időt adva nekünk, hogy feldolgozzuk az információt. Nincsenek szüleink, nincsen családunk. Csak egy csapat tudós, akik kihasználtak minket. Mielőtt azonban érdeklődhettünk volna afelől, hogy mégis hogyan lehetséges ez, hogy ennyi fiatal gyerek maradjon szülők nélkül, a srác már felelt is a fel-nem-tett kérdésekre: - Valami… valami nagyon rossz történt a világban, és ők ezért tesztelnek minket. Figyelték, hogy képesek vagyunk-e élhető közösséget kialakítani, hogy azok után is keresünk-e kiutat, hogy egyértelművé válik, hogy nem létezik. Aztán, elkezdték megváltoztatni az inputokat: az elmúlt hónapokban tapasztalt furcsaságok mind arra mentek ki, hogy a reakcióinkat vizsgálják. Most pedig elkezdtek kiszitálni minket. Mindennap elviszik valamelyikünket, mígnem a legrátermettebbek maradnak, azok, akik ki tudnak innen jutni. A srác egész mondanivalójának utolsó mondata rázta meg és rázta fel legjobban a néhány fős csapat tagjait. Egymás szavába vágva tudakolták azt, amire én is rákérdeztem: - Szóval ki lehet jutni – vontam le a következtetést, majd hátradőlve összefontam a karjaimat magam előtt. - Hogyan? - Mindjárt azt is elmondom, de van itt még valami… - halkult el a hangja, amivel párhuzamosan a magabiztossága is elhagyta. Nagy levegőt vett, majd felváltva rám és az Elöljárójára nézett. - Bár a helyetekben én ezt tenném, ne akadjatok ki nagyon! - Bökd már ki! – türelmetlenkedett Minho, akinek a hangja igen erélyesen csattant a nem túl tekintélyes méretű helyiségben. Tommy nem feszítette tovább a húrt, úgy tett, ahogy a másik kérte. - Mary, Teresa meg én… nem véletlenül voltunk ismerősek egymásnak. Nem véletlenül mi voltunk az utolsók – vallott színt, ami annak ellenére, hogy tudtam a dologról, megint csak szíven ütött. Miért jutott éppen nekik az a kiváltság, hogy emlékezzenek egymásra? Egy másodpercig engedtem a kísértésnek, hogy irigykedjek rájuk, de amit a fiú tekintetében láttam ebben a pillanatban, meggyőzött arról, hogy az alapján, amit ezek után mond, cseppet sem irigylésre méltó az élete. Egyikünké sem. - Ugyanis mi is azok közt voltunk, akik megépítették az Útvesztőt. Mintha egy napra nem kaptunk volna a korai óra ellenére máris bőven elég meglepetést, ez egy újabb volt a listán. Még hogy ők is részt vettek volna ennek a kolosszusnak az építésében? Lehetetlen! - A francos mindenségit! – káromkodtam el magam felhorkanva. - Legfeljebb 16 éves kölykök vagytok, mégis hogy építhettétek volna ti? Nem terveztem, hogy ez ennyire lekezelően jöjjön ki, de nem akartam a hármast egy kalap alá venni azokkal, akik idedugtak minket, és akiket minden éjjel a pokolba kívántam e tettükért. - Mert okosak vagyunk, nem tudom – rántotta meg a vállát Tommy, és láthatóan szégyellte magát, amiért a múltban részt vett ilyesmiben. Lehet, hogy akkor még megtette, de ezek után biztos lehettem benne, hogy soha többé nem tenne meg ilyet. Az Útvesztőben töltött napok, hetek egyszerűen megváltoztatják az embert és az értékrendjét. Bármi is volt az, amiért egykor támogatta ezt a hatalmas, undorító kísérletgyárat, már érvényét vesztette, és mellettünk állt. Nekem csak ez számított. - A lényeg, hogy az Alkotók kihasználtak minket, de ugyanúgy bezártak ide veletek. - Azért ne akard, hogy sajnáljalak, jó? – pörkölte oda neki Minho erős szarkazmussal, melynek azért valljuk be volt alapja. A VESZETT-et segítő, említett három személy közül a fiú volt itt a legrégebben, és ő is csak kicsivel több, mint két hónapja. Velük ellentétben mi már évek óta itt rohadtunk, tehát hozzánk képest semmi okuk sem volt panaszra. Mégis hallgatásra intettem az Elöljárót. - A múlt az múlt, térjünk a lényegre: hogy jutunk ki? – fordultam az ágyban ülőhöz tárgyilagosan, és ugyanilyen egyenes választ vártam. -  Az Útvesztő nem térkép, hanem egy kód – felelt Tommy komoran, és sokatmondóan Teresára nézett, mintha ennek többletjelentése lett volna többletjelentése a számukra. - És azt hiszem, tudom, hol a kijárat. Talán azt várta, hogy erre a kijelentésére örömünkben madarat lehet velünk fogatni, ám senki sem mozdult. Jól tudtuk, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű. - Nagyszerű, de a késlegyeknek hála az Alkotók tuti tudni fogják, hogy ha elindulunk oda. Ránk fogják küldeni a Siratókat – adott hangot a kételyeinek Mary, és a meglátása nagyon is tényszerű volt. A fiú nem is hazudtolta meg az állítását. - Igen, ez valószínű – bólintott rá elismerően, majd egyesével végignézett rajtunk, és körülményeskedés nélkül, határozottan hozzátette: - Amikor pedig ez megtörténik, feláldozom magam. Kedves túlélők, tisztársak! Remélem, mindenkinek kellemesen telik a nyári szünete, és sokat pihentek! Pótoljatok be mindent, amiből kimaradtatok az év során, és szerezzetek sok élményt! Remélem, hogy tetszett a fejezet. Mit gondoltok, mi lesz ezek után? Mit szóltok az események alakulásához? Na és persze mint mindig, most is nagyon hálásak vagyunk a támogatásotokért! <3 FantasyGirl

Chapter 13