UNKNOWN TEMPTATION
– NEWT –
Ha valaki megkérdezte volna, hogyan mennek a dolgok az új Zöldfül felbukkanása óta, mondhattam volna, hogy minden a megszokott kerékvágásban folytatódott, de az hazugság lett volna. Mary nem volt bajkeverő, még csak hisztis vagy lusta sem. Inkább csak egy kis mindenlébenkanál. Ezt hallottam vissza minden Elöljárótól. Nem tudta csukva tartani a száját, azelőtt beszélt, hogy belegondolt volna a tettei következményébe. Okos lányhoz képest ezt a hibát rendszeresen elkövette, és míg a társaság egyik felét ámulatba ejtette az ötleteivel - melyek közt be kell ismerni, akadt néhány jó -, a másikat egyszerűen idegesítette az okoskodása. Alig volt másfél hete a Tisztáson, de máris megosztotta az itt lakókat.
Alapvetően higgadt, megértő embernek tartottam magamat, Mary tegnapi húzása azonban még nálam is kihúzta a gyufát. Eleve nem tetszett, hogy annyira Építő szeretett volna lenni, hiszen éppen ők voltak azok, akiknek a legkevésbé tetszett, hogy egyáltalán itt van a Tisztáson. Gallyről pedig mindenki tudta, hogy mennyire ki nem állhatja az új Zöldfült, és ő aztán durván tudott bánni az embereivel. Nem akartam, hogy a lánynak baja essen, de a hagyományainkhoz tartozott, hogy minden munkában kipróbálja magát, így nem tilthattam meg neki, hogy az Építők közelébe menjen. Sajnos.
- Nem mehet vissza az Építőkhöz! – jelentettem ki egyszer és mindenkorra, mintha az én szavam szent és sérthetetlen lett volna. Tőlem visszhangzott a Tábor legfölső szintje, ahol megtaláltam Albyt az eset utáni napon. A fővezér éppen a felszerelésünk nyilvántartását nézegette, és bosszankodva emelte fel a fejét, amiért belekontárkodtam a számolásába.
- Csak a legpipogyább alakoknak nem volt még nézeteltérése Gallyvel, de ettől még nem zártuk ki automatikusan az Építők lehetőségét mindenkinél – emlékeztetett tekintélyparancsoló hangon. Sötét szempárját unottan vezette végig rajtam, és miután megállapította, hogy nem sikerült lehűtenie a dolog iránti érdeklődésemet, az előtte lévő asztalra könyökölt, és tovább fűzte a témát: - Ha nem lány lenne, mit mondanál?
- Hogy fejezze be a munkát, és ne viselkedjen úgy, mint egy lány – vágtam rá az igazságot. Máskor is volt már, hogy valaki a kívánatosnál rövidebb időt töltött el egyik vagy másik pozícióban. Sérülések, balesetek után nem köteleztük őket arra, hogy visszatérjenek a feladatukhoz, de önkényesen senki sem válogathatta meg, hogy mikor hagyja abba a munkát. Csakhogy ez nem Mary döntése volt, én hoztam ki onnan, mielőtt még jobban eldurvultak volna a dolgok. – Viszont Mary lány, és te nem voltál ott. Nem láttad, mi történt. Gally úgy vágta a földhöz, mint egy lisztes zsákot!
Nem tudtam túltenni magamat a felháborodottságomon. Egy fél nap elteltével sem tudtam kiverni a fejemből a jelenetet, amire odaértem. Zöldfülnek szerencséje volt, hogy Jack időben észbe kapott, és megkeresett azzal, hogy „helyzet van” az Építőknél. Ha a vörös hajú srác nem szól, talán egészen más állapotban találtam volna rá Mary-re, és ennek már a gondolatától émelyegni kezdtem. Alig bírtam megállni, hogy ne húzzak be egyet Gallynek azok után, amit tett. Mégis milyen szánalmas ember emel kezet egy vele cseppet sem egy súlycsoportban lévő nőre? Csakhogy ő Elöljáró volt, és a Tisztás szabályai alapján nem áshattam alá a tekintélyét.
- Tudom, és meg is kapta érte a büntetését – felelte idegesítően nyugodtan Alby, tenyerével végigsimítva a tar fején. Olyan képet vágott, mint akinek fejfájást okoz ez a vita. Reméltem is, hátha ez kizökkenti az érzéketlenségéből. Megértettem, hogy az itt töltött évek megedzették, és csak ritkán mutatta ki a törődését az itteniek iránt, mert túl nagy volt a felelősség a vállán, de akkor sem ilyen embertelennek ismertem.
- Egy éjszaka a zárkában. Komolyan?! – horkantam fel, de igyekeztem mérsékelni a hangerőmet. - Megszegte a francos fő szabályaid egyikét: bántott egy tisztársat. Másokat ennyiért egy hétre elzárunk, és csak vizet kapnak!
Nem kellett emlékeztettem, Alby is pontosan tudta, hogy mi ekkor az eljárás. Éppen ezért nem értettem, hogy miért kivételezett a tegnapi alkalomnál, amikor megvitattuk, hogy mi legyen Gally sorsa.
- Lehet, hogy te vagy az alvezér, Newt, de nem tűröm, hogy ilyen hangnemben beszélj velem, és kioktass a saját rendszeremről! – emelkedett fel az ültéből Alby, és a szemeiben fellángolt a düh, amit régen láttam már bárki felé irányulni. Arra pedig pontosan emlékeztem, hogy rám mikor nézett így utoljára. Nagyot nyeltem, és bár legbelül megszeppentem, nem szakítottam el a tekintetemet az övétől. Alby nem volt ugyanolyan, mióta megszúrta egy Sirató. Azelőtt senki sem élte túl az Átváltozást, de Thomas szállítmányában volt két injekció is, és mint kiderült, azok hatásosak a szúrás ellen. Igen, túlélte, azonban a rajta látott gyötrelem, ki nem mondott fájdalom miatt sokáig azt hittem, elvesztettem egy barátot. Ránézésre viszont úgy tűnt, jól van.
- Sajnálom – hátráltam meg végül lesütött szemmel, majd újra felszegtem az államat, és nyugodtabb hangszínben hozzátettem: - Csak dühít, hogy Gally ilyen könnyen megúszta. Szerintem képes lett volna véresre verni a Zöldfült, akinek annyi volt a hibája, hogy többet akart tenni szerszámok tisztogatásánál.
Nehéz volt megőriznem a szervtelenségemet, miközben Jack szavait ismételtem Albynak, hiszen még mindig előttem lebegett a kép Mary-ről. Mikor megjelentem, ott feküdt a földön, erősen leszorított szemekkel, a következő ütést várva. Amikor lehajoltam hozzá, és rám nézett, a szemeiben a terror ködét éppen átvette a megkönnyebbülés. Az elsuttogott, megtört köszönete pedig a szívembe markolt. Sosem láttam azelőtt olyan védtelennek és gyöngének. Minél hamarabb el akartam vinni az Építők közeléből.
- Azért te is tudod, hogy ez nem igaz – ingatta a fejét elnézően a színes bőrű, rangidős fiú, majd visszaereszkedett az összeeszkábált székre. A hangja már cseppet sem volt fenyegető, mikor folytatta: - Az újonc feleselt Gallyvel, akinek Elöljáróként joga van megtanítani arra, hogy hol a helye. Igaz, túlzásba esett, de a lánynak is lehetett volna több esze. Ráadásul az Építők nem maradhatnak huzamosabb ideig Elöljáró nélkül.
Természetesen Albynak igaza volt. Tudtam, hogy kettőn állt a vásár, és lehet, hogy tényleg Gally kezdte, mint azt Mary is mondta, ez azonban nem jogosította fel arra, hogy sértegesse őt. Mivel nem voltam ott, amikor történt, mások elmondására és az utána látottakra kellett hagyatkoznom az igazság kirakósának összerakásánál. Ám egyetlen apró részlet sem változtatott a tényen, hogy aggódtam a lányért. Ha nem tanulja meg, hogyan viselkedjen ebben a közösségben, meg fogják keseríteni az életét.
- Akkor? Azt akarod, hogy visszamenjen az Építőkhöz még egy bökött délutánra? – köszörültem meg a torkomat visszatérve az alapproblémára, amivel hozzáfordultam, és idegesen megvakartam az állam.
- Nem.
Már nyitottam volna a számat, hogy lemondóan beletörődjek az igenleges válaszába, amikor ráeszméltem, hogy Alby nem úgy felelt, mint ahogyan arra számítottam volna. Döbbenten tártam szét a karjaimat a levegőben.
- Ezt miért nem tudtad azelőtt mondani, hogy letámadtalak volna? – értetlenkedtem, elhűlve nézve a srácot, akinek a szája furcsa, görbe mosolyra húzódott.
- Tudtam, hogy ezt ki kell adnod magadból – rántotta meg a vállát, és úgy beszélt a dologról, mintha természetes lett volna. Ez volt tehát az oka annak, hogy ő volt a fővezérünk. Nem csak a mögötte lévő évek és tapasztalatok tették azzá, hanem hogy úgy ismert minket, hogy előbb tudta, mire van szükségünk, mint mi magunk.
- Rendben – sóhajtottam végül megkönnyebbülten, és mivel nem volt más mondanivalóm, elindultam kifelé a helyiségből. – Akkor hagylak is dolgozni, és bocs a zavarásért!
Miközben hátat fordítottam neki, megint annak az esetlen kölyöknek éreztem magamat, akit felkarolt, mikor ideérkezett. Azonban alig tettem meg két lépést a nyikorgó falépcső felé, mikor Alby utánam szólt:
- Hogy van a lány?
Visszakérdezhettem volna, hogy mégis honnan veszi, hogy én tudom, de nem lett volna értelme. Ha nem lettem volna alvezér, akkor is tudtam volna, mert a lelkemen viseltem az új Zöldbab sorsát. Nem mintha ezzel ő maga tisztában lett volna, vagy ha mégis, cseppet sem hatotta meg. Viszont Tommy törődését láthatóan jó néven vette. Tegnap este is hallottam a nevetésüket a gyengélkedő mellett elhaladva.
- Jól – fordultam sarkon, hogy újra szemben legyek az asztallal és használójával a válasz erejéig. – A Kóroncok egy pihenőnapot ajánlottak neki, mert agyrázkódástól tartanak, hiszen már nem először ütötte be a fejét – és egyszer sem az önhibájából, tettem hozzá magamban -, de egyébként jól van.
Alby jóváhagyásul biccentett, majd újra a papírjai fölé hajolt, ami egyúttal az én kilépőmet is jelentette. Minden második lépcsőfok jobban megnyikordult a lépteim alatt, de megtorpanás nélkül kocogtam le a Tábor földszintjére. Alighogy a talpam megérintette a talajt, a szemem sarkából észrevettem a nyitott oldalú hálórésznél üldögélő, magányosnak látszó Mary-t, de kényszerítettem magamat, hogy az ellenkező irányba menjek, mintha valamilyen fontos dolgom lenne.
- Newt! – kiáltott utánam Mary, és hallottam, ahogyan felpattant, majd a lábait szedve utánam sietett. Nem álltam meg, úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.
Mióta tegnap ott hagytam a Kóroncoknál, csak egyszer láttam. Reggel, még a kapuk nyitása előtt meglátogattam a gyengélkedőt abban a reményben, hogy a lány még alszik, de nagyon is éber volt. Jeff alig bírta ágyban tartani, mert mindenképp a Futárokkal akart menni. Miután váltottam néhány szót az állapotáról Clinttel, rászóltam, hogy fogadjon szót, aztán eljöttem. Azóta nem láttam, és nem is voltam biztos benne, hogy képes volnék a szemébe nézni.
- Newt… – szólított meg újra a lány, mikor utolért, ezúttal lágyabban.
Ez alkalommal nem ragadta meg a vállamat, és fordított magával szembe, mint legutóbb, hanem elém került arra kényszerítve, hogy egy helyben lecövekeljek, és kénytelen legyek ránézni. Amikor nem láttam rajta nyilvánvaló jeleneit a tegnapinak, semmi többet az egyik kézfején lévő kötésnél és a könyökein lévő horzsolásoknál, éreztem, hogy megkönnyebbülök. Mintha egy szelep engedett volna ki bennem, és végre újra normálisan kaptam levegőt. Őrültség, de ha baja esett volna tegnap, azért magamat hibáztattam volna. Elvégre is én vezettem körbe, én ismertettem vele a szabályokat, nekem kellett volna a fejébe verni, hogy ilyet nem tehet büntetlenül.
- Ha megint a francos igazadat akarod bizonygatni, felesleges. Nem vagyok abban a hangulatban – sóhajtottam keserűen, és még én is éreztem, hogy ez a nyers, elutasító hangszín mennyire túlnőtt az indokolt haragomon. Szavaim hallatán megbántottság csillogott Mary szemében, és keresztbe fűzte a karjait a mellkasa előtt.
- Jól van - A szája remegett, de más jelét nem mutatta annak, hogy kedvesebb hangnemre számított. Ahelyett felszegte az állát, és az orra alatt motyogva elfordult tőlem: - Kérhetem más segítségét is...
Legszívesebben frusztráltan felnyögtem volna, amiért képtelen voltam hagyni, hogy elsétáljon. Azok után, amilyen meggondolatlanul cselekedett, én épp annyira nem tudtam, hogy megbízhatok-e benne, mint ő bennem, de nem büntethettem örökké. Ráadásul hatalmas lépés volt, hogy segítségért fordult hozzám. Nem valamelyik barátját kereste meg, amelyikkel úgy összemelegedett az elmúlt napokban, hanem engem! Büszkeség töltötte el a mellkasom, és a bicegésemről elfeledkezve gyorsan behoztam a köztünk keletkezett távolságot.
- Várj! – kértem, majd mikor sikerült felvennem a léptei ritmusát, hozzá hasonlóan megálltam, és megvártam, hogy újra a szemembe nézzen. Még mindig ott volt benne a megbántottság árnyéka, de mellette remény ébredezett. Ettől kevésbé látszottak a kialvatlanság miatti táskák a szeme alatt. – Miről van szó?
Tekintetemet aggodalmasan futtattam végig az alsó ajkát harapdáló lányon, aki hirtelenjében nem tudott hogyan nekikezdeni a mondanivalójának. Furcsamód úgy tűnt, mintha zavarba hozta volna a saját gondolata, ami láttán csak összeráncoltam a szemöldökeimet, és türelmesen vártam, hogy kibökje, mit szeretett volna.
- Megbízhatok benned? – kérdezte Mary egy nagy levegővételt követően, és láttam rajta, hogy mennyire nehezére esik úgy igazán, szívből bíznia valakiben. Mivel én sem osztogattam két kézzel a bizalmamat, megértettem, de tudatni akartam vele, hogy nekem semmilyen ártó vagy hátsó szándékom sincsen vele kapcsolatban.
- Igen – jelentettem ki határozottan, és reméltem, hogy ő is elhiszi ezt, vagy legalábbis megpróbálja. Nem akartam siettetni ezt a folyamatot, úgyhogy nem faggattam arról, miért olyan fontos ez.
A Zöldfül lesütött szemmel rábólintott a válaszomra, majd a helyzet komolyságát szokásához híven elviccelve tért a tárgyra:
- Nos, mint nyilvánvalóan észrevehetted, ha így folytatom, nem én fogom megnyerni a Hónap Leghigiéniatudatosabb Tisztársa címet – vágott bele, és minél többet beszélt, annál inkább elvesztette a zavartságát, mely helyét átvette az eltökéltség. Ezzel párhuzamban én lassan értettem meg, hogy mire céloz, és biztos voltam benne, hogy elvörösödtem a gondolatra. – Viszont ahhoz, hogy megszabadulhassak ettől a körülöttem lengő „rózsás” illattól, használnom kellene a tisztálkodó kabint anélkül, hogy bárki rám törne. Azonban az Építőknek eszük ágában sem volt zárat szerelni a helyiségre, ezért kénytelen vagyok megkérni valakit, hogy…
- Oké, elég lesz! – emeltem fel a kezemet, hogy leállítsam a nagyon belelendült lányt a magyarázata közepén. Értettem, mire ment ki a szövegelés, nem volt szükség arra, hogy több szót vesztegessen a dologra. Azzal csak mindkettőnket zavarba hozott volna. Anélkül, hogy végiggondoltam volna, mivel jár a feladat, melyet rám ruházott, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek neki azok után, ahogy az imént viselkedtem vele. Megvártam, hogy Mary lendülete alább hagyjon, és csak rám figyeljen ahelyett, hogy érveket próbál gyártani, majd rábízva a végső döntést, feleltem a fel nem tett kérdésére: – Amennyiben úgy döntesz, hogy megbízol bennem, felügyelem az ajtót, míg megmosakszol.
- Köszönöm – rebegte a lány, és valóban hálásnak tűnt. Annak a fajtának ismertem meg, aki szereti maga megoldani a problémáit, és csak a legritkább esetekben kér segítséget. Most pedig hozzám fordult, ami kétségkívül jól esett.
- Nincs mit. De előbb szerezzünk neked valami ruhát! Sajnos, a francos Alkotók nem küldtek kifejezetten lányokra szabott ruhadarabokat, így lehet, hogy ezek kicsit nagyok lesznek, de legalább tiszták – vezettem a lányt a raktárunk felé, ahol a Dobozban érkezett szállítmány nem romlandó részét tároltuk. Az út csendesen telt, egyikünk sem szólalt meg.
Nem tartottunk lopástól, de ildomos volt zárva tartani a Tábor tövébe épített házikót, ezért mikor odaértünk, előhúztam az egyik nyakamban függő kulcsot, és beleillesztettem a zárba. A rozsdás vas a sok használattól megkopott, ezért könnyen engedett, és hamar nappali világosság töltötte be az ablaktalan, áporodott levegőjű kis helyiséget. Az összeácsolt asztalon és polcokon cipők, ruhák, néhány táska, óra, fegyverek és etanollal töltött, VSZTT feliratú kancsók pihentek. Míg Mary a küszöbről nyújtogatta a nyakát, hogy többet lásson a házikó belsejéből, én céltudatosan összeszedtem neki mindent, amire szüksége lehetett.
- Tessék – nyomtam a nézelődő lány kezébe a kupac ruhát, majd még egy apróságért visszafordultam, és a groteszk formában megszilárdult glicerin és nátriumsó keveréket tettem a rakás tetejére. Zöldfül gyanakodva, összeráncolt homlokkal méregette azt, mintha méreg lett volna, és nem is tartotta magába bizonytalanságát:
- Ez meg mi?
- Szappan – világosítottam fel megértve az aggályait. A formátlan anyag semmire sem hasonlított, és a síkos viaszos külseje a sárga meg zöld különböző árnyalataiban tetszelgett. – Serpenyő kísérletezett a konyhában, de mielőtt még lenyomta volna a torkunkon, szerencsére rájöttünk, hogy más célra is hasznos lehet azon kívül, hogy a torkunkon akadjon.
- Emlékeim szerint a szappan nem így néz ki – replikázott a lány elhúzva a száját, mire megemeltem a szemöldökömet.
- Kell, vagy nem kell?
Mary nem válaszolt, csak összeszorította az állkapcsát, és magához szorítva a kapott dolgokat, hátat fordított nekem, míg bezártam utánunk a raktárt, aztán további megjegyzések nélkül elindult a zuhanyzó kabin felé. Én sem éreztem szükségét annak, hogy bármit mondjak, miközben követtem. Néhányan, akik a nyílt terepen dolgoztak, megbámultak minket, de ahogy észrevették, hogy látom a tétlenkedésüket, azonnal visszafordultak a munkájukhoz.
A kabin üres volt, mint általában, mert az esővíz értékes volt, így nem engedhettük meg magunknak, hogy mindenki gyakran - ne adj isten, naponta! – mosakodjon azokon kívül, akik megerőltető fizikai munkát végeztek. Odabent vödrökben állt a víz, és felakasztott, durva anyagú törölközők száradtak egy fakorláton. A kivételesen szorosan egymás mellé állított lécek nem engedték be a napfényt, az csak a két méternél is magasabb helyiséget lefedő vásznon át szűrődött be. Eleinte az is fából volt, de a hidegebb estéken felforralt vízből felszálló pára hatására hamar korhadni kezdett, ezért lecseréltük. A fülke egyébként két részből állt: egy előtérből, ahová bekísértem a lányt, és magából a zuhanyhelyiségből. A kettőt csupán egy barna lenvászon függöny választotta el egymástól. Sokan ezt sem használták, nem voltak túl szégyellősek. Elvégre is mindenki látott már meztelen férfitestet… a női azonban már nem mondató el rólunk.
- Azt hiszem, innentől kezdve feltalálod magad – köszörültem meg a torkomat, majd szembefordultam Mary-vel, aki időközben a Tisztáson csomókban növő fehér szirmú virágokkal ékesítette a kapott csomagját. – Mi a francot csinálsz azzal a gazzal?
- Ez kamilla, és jó az illata. Nálam legalábbis jobb – vette védelmébe a gyomot, majd látványosan a levegőbe szippantott, és elhúzott szájjal hozzátette: - És nálad is.
Tudtam, hogy csak szórakozásból piszkált ezzel, de nem voltam vevő a poénjára. Főleg nem ilyen félreérhető helyzetben, mint amelybe kerültünk, ahol minden mondatunknak kettős értelme lehetett. Vagy csak én bonyolítottam túl a dolgokat?
- Hé, csak vicceltem! – hátrált egy lépést védekezően a lány, mikor észrevette a szúrós tekintetemet, majd jókedvűen elnevette magát, és elkezdett berendezkedni a függönyön túl. Külön kupacokba pakolta a friss ruhákat, a szappant meg a szivacsot és a törölközőjét is. Miközben kiengedte a haját a szoros csomóból, melybe minden reggel kötötte, és elkezdte gondosan kifésülni az ujjaival, pajkos mosollyal az arcomon döntöttem neki a vállamat az ajtókeretnek… vagyis hát annak a falnak, ahol az ajtó helyett esetünkben csak a lenvászon függött. Kölcsönkenyér visszajár: ha ő poénkodhat, akkor én is.
- Ha ragaszkodsz hozzá, tusolhatok veled. Tudod, csak hogy vizet spóroljunk…
Fogalmam sincs, mi ütött belém. Érett embernek tartottam magamat, ez a kanos beszólás nem az én stílusom volt, mégis kicsúszott a számon. Mary pedig ezen ugyanannyira megdöbbent, mint én. Vakmerő elszántsággal nézett a szemembe, ahogyan odaállt elém. Kacér egyenességgel végigmért, ami elvitte a hangomat, és csak reszelősen tudtam levegőt venni. Aztán szélesen elmosolyodott, és a képembe rántotta a függönyt.
- Álmodozz csak, bökött! – csóválta meg a fejét, és vele együtt nevettem, miközben elhátráltam tőle. Felszabadult, őszinte nevetés volt, és igazán meglepett, hogy ez az én torkomból szakadt ki. A helyiség kivezető ajtajához léptem, és levéve a súlyt a sérült lábamról, ismételten nekitámaszkodtam az ajtófélfának, majd az előttem elterülő Tisztást tüntettem ki a figyelmemmel.
- Newt!
- Hm? – kaptam a fejem azonnal, gondolkodás nélkül a hang felé, amivel nagy hibát követtem el. Igencsak meg kellett erőltetnem magam, hogy ne képzeljem el, mit takart a fal, ami mögül a lány csak a fejét dugta ki.
- Mennyi vizet használhatok? – tudakolta Mary szégyellősen beszívva az alsó ajkát. Fogalma sem volt róla, hogy milyen nehézzé tette minden apró rezzenésével, hogy a feladatra koncentráljak. Bár a ki nem mondott szabály szerint mindenkinek egy vödörnyi víz járt tusolásonként, nem akartam rögtön az első alkalommal túl rövidre fogni a gyeplőt. Meg aztán biztos voltam benne, hogy a lány hajmosást is tervezett.
- Két vödörrel próbáld meg beérni – erőltetettem hűvös érdektelenséget a hangomra, és meg sem várva a választ, elfordítottam a tekintetemet. Úgy tettem, mintha rendkívül érdekes lenne a látóterembe kerülő kilátó.
- Igyekszem. Te meg ne less! – szólt rám megkeményítve a hangját a Zöldfül, amit jobb szerettem volna elengedni a fülem mellett. A szabályos légzésemre koncentráltam, és azzal foglaltam le magam, hogy az építmény létrájának fokait számolgattam. Próbáltam kizárni a fejemből minden gondolatot, és eltompítani a külvilág zajait. A vízfolyás első hangjai azonban kibillentettek az amúgy sem túl biztos lábakon álló egyensúlyomból.
Viszont Mary lány. A fülemben visszhangoztak a saját szavaim, de még sosem voltam ennyire tisztában az értelmükkel. Ez is olyan dolog volt, amire nem emlékeztünk, hanem egyszerűen csak tudtuk. A mozi szó jelentésével is tisztában voltunk, pedig egyikünk sem rendelkezett emlékkel arról, hogy valaha jártunk volna egy ilyen szórakoztató központban. A lány felbukkanásáig a másik nem léte is ilyen dolog volt. Tudtuk, hogy léteznek, de nem foglalkoztunk vele. Miért is tettük volna, ha egy sem volt köztünk?
Erre most itt volt Ő, ráadásul megrendítően gyönyörűen, bár ezt sosem kötöttem volna az orrára. A szépség persze nem sokat ért itt a falak között, de benne mégis alakot öltött, és ez igazán nem volt fair. Nem tudtam miatta a fontosabb dolgokra összpontosítani. A biztonsága és jóléte miatti aggódásom elnyomta a figyelmem, és bármennyire is igyekeztem elhitetni másokkal és önmagammal, hogy csak annyira törődök vele, mint bármelyik másik tisztárssal tenném, ez nem volt egészen igaz. S erre csak most, egy ismeretlen, kínzó kísértés bűvöletében ébredtem rá. Hogy eltereljem erről a figyelmemet, beszélni kezdtem:
- Ugye tudod, hogy nem azért mondtam azt, hogy nem érdekel, mi történt, mert kevesebbnek gondollak nálunk, vagy mert nem törődöm veled? – kérdeztem rekedtes hangon, és azzal sem foglalkoztam volna, hogy ha a vízcsobogás miatt Mary nem is hallja, amit mondok. Ezt egyszerűen csak ki kellett adnom magamból, könnyítenem kellett a lelkemen. Nyugtalanságomban a falat kezdtem el kapargatni, és a körmeim alól piszkáltam ki a sármaradványokat. Közben éreztem, hogy az ádámcsutkám idegesen ugrál. Miért kívántam azt, hogy bár kiszólna a lány, hogy segítsek neki lemosni a hátát? Folytattam a fecsegést, hátha azzal leküzdhetem a vadállat erejével rám törő vágyat, ami arra késztetett, hogy oldalra fordítsam a fejem: - De meg kell értened, hogy össze vagyunk itt zárva, nem szabadna magadra haragítanod senkit.
A semmibe beszéltem, a lány valószínűleg nem is figyelt rám, de csak ezzel tudtam elnyomni a visszatarthatatlanul feltörő tisztességtelen gondolataimat. A hangok azt mondták, hogy soha senki sem fogja megtudni, ha csak egy egészen picit odanézek. Amúgy sem láttam volna holmi foltnál többet a sötétített függönyön át, akkor meg mit árthatott? Ezeknek az esendő, gyarló elképzeléseknek a váratlan felbukkanása jobban megrémített hirtelen, mint egy Sirató vagy az Útvesztő maga. És kevésen múlott, hogy bűnbe ne essek, hogy rácáfoljak arra, amit mondtam, és ne legyek méltó Mary bizalmára.
Már éppen laposan oldalra pillantottam volna, amikor a közeledő léptek zaja okán megijedtem a saját lelkiismeretemtől, és nagyot nyelve megkerestem a hang forrását. Két fiú közeledett dölyfös léptekkel valamiről morogva maguk között. Amikor közelebb értek, felismertem bennük Stant és Lee-t, két Lötybölőt, akik a rosszabb fajtából valók voltak. Kihúztam magamat, és megvetettem a lábam az ajtó közepén, hogy egyértelművé tegyen számukra, rajtam nem jutnak keresztül.
- A zuhanyzó foglalt – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, és mielőtt a srácoknak eszükbe jutott volna bajt keverni, jelzésértékűen kitapogattam a hátamon függő fegyverem faragott nyelét a tudtukra adva, hogy ha kell, használni fogom.
- A csaj van bent, mi? – kérdezte egyikük idétlen vigyorral az arcán, mire szorosabban fonódtak az ujjaim a nyélre.
- Nem tartozik rád. Mint mondtam, a kabin jelenleg foglalt, gyertek vissza később! – szóltam rájuk erélyesen, mire Stan már készült a visszavágással, de a haverja dünnyögött valamit a fülébe, és inkább meghunyászkodtak mindketten.
- Jól van, na! Csak szórakoztunk. Nem kell ilyen hamar felkapni a vizet – forgatta a szemét Lee, majd szerencsére elvonultak. Összeszűkített szemmel néztem utánuk, míg egészen kis ponttá nem zsugorodtak az erdő környékén. Ha képes lettem volna rá, tuti lyukat égettem volna a hátukba a tekintetemmel. Közben pedig észre sem vettem, hogy abbamaradt a víz csöpögésének hangja.
- Kész vagyok – lépett ki a lány az eláztatott helyiségből, aminek a helyét direkt úgy választottunk ki, hogy ott a föld kifejezetten hamar beszívta a vizet. Én pedig végre megengedhettem magamnak, hogy ránézzek. A haja vizes csutakokban omlott a vállára és odatapadt a nyakához, ami kipirosodott a szappannal való sikálástól. Serpenyő találmánya durva volt, és eleinte csípett, de tényleg segített a tisztálkodásban. Az inget, amit egy tiszta trikóra vett fel, Mary kigombolva hagyta, és felgyűrte az ujjait, de így is látszott, hogy nagy volt rá. Cserébe legalább a nadrág passzolt, mely szárát egészen a bokájáig lehúzta.
Szótlanul figyeltem, ahogyan összeszedte a dolgait, majd elindultunk a függőágya felé, hogy elpakolhasson. Mikor mellettem lépdelt, éreztem a belőle áradó kellemes kamilla-illatot, és tudtam, hogy már sosem fogok szimpla gazként tekinteni arra a növényre.
- Milyen volt a Tisztás, mikor te idekerültél? – kezdeményezett beszélgetést a Zöldfül, és meglepve fordítottam felé a fejemet. Nem nézett rám, csak szigorúan maga elé bámult, ezért hamarosan én is így tettem. Nem számítottam rá, hogy személyes kérdéseket fog feltenni, nem is készültem válasszal, azt most kellett előkaparnom az emlékeim közül.
- Kevésbé szervezett. Eleinte káosz volt, de mire én jöttem már kialakult néhány főbb csoport. Alby ötlete volt, hogy ha mindenkinek munkát adunk, akkor egy bököttnek sem lesz ideje kétségbeesni. Azóta sokat fejlődött a rendszer. Rengeteg hibát követtünk el, sok embert vesztettünk, de tanultunk a baklövéseinkből – meséltem eleinte akadozóbban, majd egyre gördülékenyebben, ahogyan felidéződtek előttem a soha viszontlátni nem kívánt emlékek. Volt, hogy a szállítmány túl hamar elfogyott, és egy hétig éheztünk, máskor elfelejtettük kitenni a hordókat az eső kezdetekor, és idő előtt kifutottunk a vízből, aztán persze ott voltak a veszekedések meg a mindenféle ötlet a kijutásra, amelyek mind emberéleteket követeltek. A francos Alkotóknak eszük ágában sem volt hagyni, hogy elmenjünk innen.
Mintha Mary a gondolataimban olvasott volna, lassan más vizekre hajózott:
- A Futárok miért csak odakint keresnek kiutat? – dobta le a cuccait a helyére, mikor odaértünk, és kiteregette a törölközőjét száradni, mialatt be sem állt a szája: - Ott van például a Doboz, le lehetne…
- Menni vele? Vagy utána? – vágtam a szavába, és bosszankodva sóhajtottam. Sejtettem, hogy előbb-utóbb sor kerül erre. Minden Zöldfül azt hitte, hogy egyedül neki vannak világmegváltó ötletei. Meg is lepett, hogy Mary ilyen sokáig magában tartotta a sajátjait. – A Doboz nem indul vissza, míg van benne valaki. Egyszer pedig megpróbáltunk valakit kötélen utánaküldeni, de félbevágta egy falból előbukkanó mészáros kés.
Az újonc nem adta fel, de az nem is ő lett volna, hogyha ennyitől lelombozódik. Lelkesen összecsapva a tenyereit sorolta az újabb ötleteit:
- És ha leásnátok mellette? Vagy a falakon át?
Sóhajtottam, mert a kérdéseivel kezdett kényes téma felé kutakodni, ezért még szerettem volna időben leállítani:
- Több mint két éve vagyok itt, Zöldfül, úgyhogy elég biztos vagyok benne: ha van menekvés ebből a pokolból, akkor az az Útvesztőn keresztül vezet – ismertettem vele a keserű igazságot. Bármennyire is nem tetszett ennek az ötlete, minden jel arra mutatott, hogy ha nem vagyunk teljesen elvágva a külvilágtól, akkor a kijáratot jelentő ajtót valahol az indákkal benőtt folyosókon találhatjuk meg. – A talaj alatt pár méterrel fémbe ütköztünk, az indák meg nem érnek fel a falak tetejéig, és onnan egyébként is hová mennél? Kipróbáltunk már mindent, nincs olyan, amit ki tudsz találni, és még ne próbáltuk volna!
A feleletem után kifulladva meredtem az engem elgondolkodva bámuló lányra. A mosakodástól felfrissült arcán néhány szeplő is kiütközött, amit különösen aranyosnak találtam, és a párás, meleg levegőtől máris száradó haja puhán fénylett az erős napsütésben.
- Azért vagy ilyen szomorú? Mert még mindig nem sikerült kijutni? – kérdezte Mary lágyan, mire alig észrevehetően hátrahőköltem.
- Honnan veszed, hogy szomorú vagyok? – kértem számon szárazon, készen arra, hogy tagadjam a felismerését. Én voltam az alvezér. Erősnek és kitartónak kellett volna mutatkoznom, nem pedig szomorúnak. A bánat reményvesztettséggel párosult, és azt a luxust nem engedhettük meg magunknak.
- Ugyan már! Elég a szemedbe nézni – jegyezte meg magától értetődően a lány, és a szemében mély megértés ragyogott, ami túlmutatott a bizalmán is, amivel ma megajándékozott.
Még sosem örültem annyira Gally nyaggatásának, mint ekkor, mikor odakiáltott nekem, ezzel is megmentve a válaszadástól.
- Mennem kell – motyogtam mentségképpen. Elszakítottam a tekintetemet a Zöldbabról, és az Építők területe felé léptem egyet, de Mary megszólalása még egy másodpercnyi maradásra késztetett:
- Köszönöm. Még egyszer.
Őszinte megnyilvánulására nem tudtam nem elmosolyodni, és abban a pillanatban tényleg nem voltam szomorú. Reméltem, hogy a körülmények ellenére ő sem.


Üdv újra itt, bököttek!

Remélem, élveztétek ennek a fejezetnek az olvasását, ugyanis nekem ez az egyik kedvencem az eddigiek közül. Köszönjük a pipákat és hogy itt vagytok velünk! Továbbra is nagyra értékeljük a véleményeteket! <3 Mit gondoltok mi lesz ezek után Mary sorsa és hogy fognak kijönni Newttal?
(és csak azért is, mert egy XOXO című számot hallgatok...)

xoxo, FantasyGirl
Chapter 5

2 megjegyzés:

  1. Kedves FantasyGirl!
    Egy újabb fejezet, amit imádok!
    Newttól igazán aranyos volt, hogy próbálta meggyőzni Albyt, hogy ne kelljen Marynek visszamennie az Építőkhöz, ahogy erőlködik, mérgelődik, meghunyászkodik, és mégis meglepődik, amikor eléri a célját.
    Alby egy fokkal rokonszenvesebb lett a szememben, hogy rákérdezett Mary hogylétére, de még nem bízom benne teljesen. Tudom, hogy a vezető, neki ilyennek kell lennie, főleg azután, hogy megszúrták, de én nem vagyok kibékülve vele a történetnek ebben a fejezetében/szakaszában (még?).
    A zuhanyozós jelenetre számítottam az előző részben történt utalgatások után, de nem gondoltam volna, hogy Newt ennyire vonzódik a lányhoz, ennyire uralkodnia kell magán, nehogy meglesse. Bár egy tinédzser fiú sok-sok hormonnal, de nagyon örülök, hogy meg tudta őrizni a hidegvérét valamilyen szinten. És amikor lekoptatta a két Lögybölőt... a kis védelmező drága :)
    Nagyon tetszik, hogy ennyire középpontba kerül Newt bicegése és az érzései ezzel kapcsolatban, hogy mindig van egy aprócska utalás a fiú járására, mert ezt nagyon hiányoltam a könyvekből. A Ti soraitokat olvasva jobban érződik, hogy mit érez(het) a fiú a történtek után, és ezt imádom! :)
    Na, ugrom is a következő fejezetre, hiszen olyan sok olvasnivalót hagytatok az ide járóknak, az idő meg rohan :)
    Puszi, Katherine

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Katherine!
      Newt és Alby már nagyon régóta ismerik egymást, és láttatni kellett, hogy a vezér mennyire átlát a szitán, amikor végig húzta az alvére agyát. Alapvetően nem szándékoztam őt sosem negatív szereplőnek bemutatni, de egy kicsit magának való és valóban a Szúrás után még inkább.
      A hormonok tényleg eléggé dolgoztak a fiúban. Mégis csak ő az első lány, akit lát (vagy legalábbis azt hiszi) és vannak ez a fura zavaros érzései vele kapcsolatban. Hát nem hibáztathatjuk őt amiért ennyire pasi volt. Viszont attól még Newt az Newt marad.
      S igen! Ezt én is hiányoltam a könyvből! Tudom, hogy Thomas volt a főszereplő, de Newt és Minho mellékszáláról alig tudtunk valamit, pedig sok potenciál volt bennük, ezért én szerettem volna jobban koncentrálni a fiúval történtekre, és az azzal kapcsolatos érzéseire. Erről majd még olvashatsz többet!
      Ölel, FantasyGirl

      Törlés