THINGS FALLING APART – NEWT – Mary alig egy hete szolgált Serpenyő szárnyai alatt, mikor a srác szólt az érdekében Albynál az egyik polc megjavításáról. Gally teljesen kiakadt, mikor a Tanács újraszavazásánál alulmaradt, és kénytelen volt bevenni a lányt az Építők közé. Természetesen, ezek után sem ment minden flottul, valakinek mindig rajta kellett tartania a szemét a csoporton, nehogy galiba legyen. Egy idő után azonban az Elöljárójuk is belátta, hogy nem tud mit tenni a kialakult helyzet ellen, és onnantól kezdve inkább keresztülnézett Maryn: hagyta, hogy azt csináljon, amit akar, aztán a kész munkáját természetesen kritizálta. Ám ez még mindig jobb volt, mintha tettleg bántalmazta volna. Mary erős lány volt, kibírta, és észrevettem, hogy tényleg igyekszik a tanácsomat megfogadva kerülni minden konfliktust. A beosztása utáni összeszólalkozásunk után egyfajta fordulóponthoz ért ez a besorolhatatlan, adok-kapok „kapcsolatunk.” Miután Mary kiosztott, hogy kicsinyesen viselkedtem, nem akartam tovább szítani a vitát. Nem láttam értelmét egy veszekedésnek olyasvalakivel, akinek a csökönyössége talán csak Tommyéval vetekedett. Elhatároztam magamban, hogy hagyom elülni az ügyet, mint a homokot a vízben, és nem foglalkozom vele. Ezért is lepett meg, mikor a lány másnap megkeresett. Nem vártam, hogy visszakozzon, amint ráébredt, hogy tévedett, és legfőképpen nem vártam el, hogy mindennek tetejébe bocsánatot kérjen, szemtől szemben annak rendje és módja szerint. Megelégedtem volna annyival is, hogy leül mellém a vacsora asztalhoz, és elmeséli, hogy telt a napja. Abból már tudtam volna, hogy minden megint rendben van köztünk. Már ha valaha létezett olyan, hogy rendben. Ezt követően két hétig minden kiszámíthatóan alakult, épp mint Mary felbukkanása előtt. A tisztársak tisztességesen dolgoztak, csak ritkán okoztak galibát, így a Dutyi általában üresen állt. A kora reggeli körtúráimat ráérősen tettem meg, azok alkalmával nem akadt sok dolgom, így a Konyhában még utolértem Mary és Chuck párosát. Néha Danny is ott volt, de valójában nem sok vizet zavart. Én egyébként is általában csak ültem az asztal egyik sarkánál, és csendben ettem, miközben a csevegésüket hallgattam. Napközben a feladataimat végeztem, de néhanapján tettem egy ráadás ellenőrző kört a Tisztáson. Este általában Minhóval vacsoráztam, és mivel sokszor csatlakozott hozzánk más Futár, köztük Thomas is, gyakran tiszteletét tette közösségünk három legfrissebb újoncának maradék két tagja is. Ezek az alkalmak természetesen nem nyújtottak lehetőséget arra, hogy kettesben beszélgessünk Maryvel, ennek ellenére nem egyszer megesett, hogy lehetőségünk volt egy-egy hosszabb eszmecserére.. Mivel az Építők nekiláttak a Torony bővítésének, akadt munka dögivel, így beálltam hozzájuk segíteni. Úgy láttam a lányon, hogy örült a társaságomnak, mert Jacken kívül nem sok Építő állt vele szóba, ugyanis kellőképp tartottak Gally haragjától. Mary akkor is hozzám fordult, hogy ha szükségük volt valamire a raktárból, és nem akarta az Elöljárójától kikönyörögni a kulcsot. Ilyenkor útközben váltottunk egy-két szót. Bizalma jeleképp pedig három-négynaponta megkért, hogy őrizzem a zuhanykabint, míg ő tusol. Hatodik alkalommal már kérnie sem kellett: láttam rajta, hogy a fárasztó nap leizzasztotta, és még a hajába is fűrészpor tapadt. - Ennyire rosszul nézek ki? – kérdezett vissza mosolyogva, miután felajánlottam a segítségem, majd elnevette magát, és megköszönte. A hibámból tanulva ezúttal már az építmény külső falának dőlve vártam meg, hogy végezzen. Mialatt a csobogó vizet hallgattam és magam előtt láttam a Tisztáson nyüzsgő életet, hosszú ideje először az jutott eszembe, hogy minden rendben lesz. Aztán mintha az Alkotók szánt szándékkal meg akartak volna hazudtolni, a következő napon olyan történt, mint még sosem: a sziréna minden irányból érkező, süvítő hangja a hajnal első sugarára felverte az egész Tisztást. A Nap korongja még épp csak hogy felderengett a kapuk mögött, mikor kezdődött. A Kapuk egy pillanattal később nyíltak, és az összezavarodott Futárokat úgy kellett Albynak kihessegetnie az Útvesztőbe. A Táborban a legtöbben bosszankodva kászálódtak ki a függőágyukból, de akadtak olyanok is, akik csak a másik oldalukra fordultak, és megpróbáltak még néhány percet szunyálni ebben a hangzavarban. Így tett Chuck is, a szomszédja azonban egyenesen felém tartott. - Mi a bökő folyik itt? - jelent meg mellettem füleire tapasztott tenyerekkel Mary túlkiabálva a hangzavart. Számítottam rá, hogy ha valami újdonság történik, akkor kíváncsiskodni fog. Bár a kérdése egyértelműen nekem szólt, nem nézett rám, összehúzott szemmével a Tisztást pásztázta, mintha valami rendelleneset keresett volna, de az idegesítő hangon kívül minden ugyanolyan volt, mint máskor. A reggeli köd a napsugarak finom érintésére felszállt, és nem maradt más utána csak harmatos fű. - Érkezik a Doboz – válaszoltam megingathatatlan nyugalommal, és hátat fordítottam a Tisztás közepének, hogy jobb rálátásom legyen a lányra, majd keresztbe fontam magam előtt a karjaimat. - Minden héten jön, de nem szokott visítani – oktatott ki a bántás leghalványabb szándéka nélkül Mary, miközben egyszerre kihívón és érdeklődőn felhúzta ívelt szemöldökeit. Alapos megfigyelő-képessége ezúttal is megnyilvánult, hiszen a Doboz valóban minden héten szállított nekünk ételeket, szerszámokat és minden egyebet, amire szükségünk volt, de akkor az egyetlen, amiből tudtuk, hogy megérkezett, egy tompa zökkenés hangja volt, ahogyan a fémtest a felette lévő rácsba ütközött. - Csak, amikor megjön a legújabb Zöldfül – világosítottam fel, majd akaratlanul is mosolyra húztam a számat, és játékosan megpaskoltam a lány már begyógyult vállát. – Gratulálok, sikeresen túléltél egy hónapot köztünk! Ahogy Mary a teste mellé eresztette a karjait, az arckifejezése elbizonytalanodott, és a tekintete fókuszt váltott. A falakon túlra, a felkelő Nap irányába nézett, majd egy rövid, de sokat mondó sóhaj hagyta el a száját. - Egy hónap lett volna? – suttogta maga elé döbbenten, inkább magának, mint nekem. Ismertem az érzést, ami átjárta. Minden egyes bökött hónap, amit itt töltöttünk, egy emberöltőnek tűnt. Mivel a lány gyorsan folytatta, sejtettem, hogy nem akar erről csevegni: - Mindig ilyen nagy fejetlenség van? - Általában nem – ingattam meg a fejem, miközben a tekintetemmel követtem néhány tisztársat, akik üres hordókat görgettek át a kiszáradófélben lévő füvön. Jól jött volna már egy eső. Igazából nem értettem, hogy miért rohangált mindenki össze-vissza, mintha ez a változás felforgatta volna az életüket. Egyedül Alby panaszkodhatott volna, hogy nem tud mindenhol körbejárni, mielőtt megtartaná a túrát a Zöldfülnek. Már ha az nem ájul el az aknában, mint már sokan mások is előtte. Ennek ellenére magyarázattal tartoztam a többiek viselkedésére, hogy kielégítsem Mary kíváncsiságát. - Viszont általában nem is érkezik ilyen korán a Doboz. Lehet, hogy a francos Alkotók ezzel akarják kompenzálni, hogy a múltkor késett. - Elég bénán csinálják – állapította meg, és egy pillanatra elgondolkodtatott, hogy mennyire emlékszik az első napjaiból. Vajon felébredt a liftezés alatt és rosszul lett, vagy végigaludta az egészet? Vajon őt is gyötörték furcsa rémálmok, és a tér hatalmassága ellenére érezte már nyomasztónak ezt a helyet? - Ühüm – csupán ennyit bírtam kinyögni válaszképp, mert túlságosan is lefoglalt az elmélkedésem. Mary mintha meg sem hallotta volna a válaszomat, csak nézett egyenesen előre, ami így lehetőséget adott nekem, hogy én pedig őt nézzem. Az utóbbi időben gyakran kaptam magamat azon, hogy mikor nem figyelt, rajta felejtettem a tekintetem. Az okát nem tudtam volna megmondani, de leküzdhetetlen késztetést éreztem arra, hogy minél több időt a közelében töltsek. Féltem, hogy zűrt okoz? Talán. Aggódtam, hogy bajba kerül? Megeshet. Az biztos, hogy volt benne valami, ami nem hagyott nyugodni. Előjel nélkül hamarosan elhallgatott a sziréna, a Doboznak azonban még nyoma sem volt. A mellettem álló lány homlokráncolva dolgozta fel az események menetét. - És most? – tudakolta felém fordulva, miközben hosszú, kibontott haját gyors, gyakorlott mozdulatokkal egy lófarokba erőszakolta. - Várunk. Nagyjából fél óra, míg felér – rántottam meg a vállamat a válasz alatt, aztán Serpenyő baconének illata túl csábítóvá vált ahhoz, hogy tovább ellenálljak neki, és a gyomrom kelletlen összehúzódása is emlékeztetett arra, hogy ideje lett volna táplálékot venni magamhoz. - Gyere, menjünk el addig enni! Mary zokszó nélkül egyezett bele a javaslatomba, és az oldalamon elindult a kis építmény felé, ahol egy teljes hétig húzta Szakácsként. Régi ismerősként üdvözölte egykori Elöljáróját, aki dupla adag szalonna képében köszönte meg a lány legújabb fedeles tárolóját, majd megkérte, hogy ha lesz ideje, ránézhetne az egyik asztalra is, mert annak gyanúsan mozog a lába. Az Építőként jeleskedő újonc mosolyogva ígérte meg, hogy amint ráér, első dolga lesz ezt ellenőrizni. Megvártam, míg eltávolodtunk a színesbőrű sráctól és helyet találtunk magunknak, majd emlékeztettem a lányt, hogy a legújabb Zöldfült neki kell majd pesztrálnia, miután részt vett a túrán. Két falat közt elmagyaráztam neki, hogy ez lényegében csak annyit jelent, hogy el kell mondania az újonnan érkezőnek, hogy milyen napirend alapján élünk, és segítenie kell neki beilleszkedni. Komoly bólogatásokkal vette tudomásul a hallottakat, majd egy ideig csendben eszegettük a rántottánkat, aminek a sótlanságát a bacon füstölt íze kompenzálta. - Oké, akkor megkérdezem én: mit gondolsz, fiú lesz vagy lány? – szólalt meg elmélázva a gondolaton Mary lelkesen latolgatva az esélyeket, mire bosszúsan megforgattam a szemeimet. - Mi van? Mindenki ezt tippelgeti – védekezett felemelt kezekkel és elhúzott szájjal. Igaza volt. Alighogy lehiggadtak a kedélyek az ő felbukkanása után, máris megindultak a találgatások, hogy vajon a következő Zöldbab a régi rendszer szerint jön-e vagy innentől kezdve ellenkező neműeket küldenek. Ez utóbbi gondolata sok fiúagyat felvillanyozott, de egészen eddig a napig várniuk kellett, hogy megtudják, reményeik beigazolódnak-e. - Szerintetek mindenkinek küldenek csajt? – furakodott oda az asztalunkhoz Chuck, aki a tömzsi kis teste ellenére szélvész módjára csapott közénk, és ezzel a lendülettel majdnem kiborította az asztalon pihenő fából faragott poharak tartalmát. Maryvel együtt kaptunk a tárgyakért, és mivel mindkettőnknek sikerült megragadnia a sajátját, megúsztuk a vizes kalandot. - Na, mit mondtam? – villantott rám egy jókedvű mosolyt a lány az ölébe ejtve a kezét, aztán kicsit arrébb húzódott a székével, hogy kis barátja kényelmesebben elférjen mellette. Ahogy Chuck nekiállt az evésnek, mintha megfeledkezett volna a kérdéséről. Szomszédja ráérősen összekulcsolta az ujjait az üres tányérja felett, és a szeme csillogásából előre tudtam, hogy megint valamilyen merész ötlete támadt. Lelkiekben felkészítettem magamat, míg arra vártam, hogy kibökje, ami a fejében járt. A rántotta zsíros maradékának kitörlésére lopott kenyércsücskömet a szaftos részbe tunkoltam, mikor végül megköszörülte a torkát: - Szóval akkor ezek az Alkotók a kezdetek óta minden hónapban beraknak ide egy kitörölt memóriájú gyereket. Kaját, ruhát, lényegében mindent küldenek, hogy boldogan eléldegélhessünk itt, mégis a Kapuk egy kijárat csalóka képét mutatják… - foglalta össze hangosan azt, amit mindenki tudott, bár azzal nem feltétlen értettem volna egyet, hogy mindenünk megvolt. Viszont értelmetlen lett volna tagadni, hogy a szállítmányokkal jó dolgunk volt, hiszen a Tisztás önmagában nem lett volna elegendő arra, hogy ennyi embert ellásson. Áramot, ivóvizet meg ruhákat nem is tudtunk volna magunktól előállítani. Mégsem értettem, hogy mit akart ezzel mondani. - Mire akarsz kilyukadni, Zöldbab? – sóhajtottam fel félbeszakítva a gondolatmenetét, hogy gyorsabban a lényegre térjen. Nem javított ki, hogy most már hamarosan nem ő lesz a legújabb tag, helyette a kérdésem megválaszolására törekedett. - A tábla, amit odakint láttam: Világvége – Einstein Szekció – Tiltott Terület – csapott bele a lecsóba egészen beleélve magát a felfedezés örömébe. Csakhogy fogalma sem volt, milyen kényes témát érintett. - Talán arra utal… - Hogy nem kellene mindenbe beleütnöd az orrod – vágtam közbe megint, és sejtettem, hogy ez mennyire idegesíthette már a másikat, mégsem replikázott. Nem tudhatta, hogy a borostyán mögött megbúvó ezüstös fényű tábla, a fémbe gravírozott „Világvége” szó és értelmetlen társai voltak az utolsók, amelyeket az Útvesztőből láttam, mégsem firtatta tovább erőnek erejével ezt a témát, miután elment étvággyal letettem a kenyerem maradékát a tányér szélére. A legkevésbé sem szerettem volna magamra haragítani, de jobbnak láttam, hogyha nem rójuk le ugyanazokat a fölösleges köröket. Két ujjammal röviden megmasszíroztam a halántékomat, hogy tompa fejfájásomat csökkentsem, majd kieresztettem egy fáradt sóhajt. – Nézd, Zöldfül, akárkik is raktak ide minket, nem akarják, hogy kijussunk – közöltem vele a nyilvánvalót, mert úgy tűnt, hogy ez még nem esett le neki. Pedig okos lány volt, kitalálhatta volna, hogy akárkik is voltak a felelősek ezért az egészért, nem eresztettek minket egykönnyen a markukból. - Azt mondod, adjuk fel? – forgatta ki a szavaimat. A hanglejtése ezúttal a kihívó és az ércesen komor határán mozgott. Sok mindent megadtam volna érte, hogy tudjam, mit gondol ott legbelül, milyen ember vagyok, és hogy mire számít feleletként. Szomorúnak tűnhettem vagy inkább rátartinak, aki úgy tesz, mintha mindent mindenkinél jobban tudna? Egyik sem voltam, de az igaz, hogy vele ellentétben már nem hittem a csodákban. - Nem, csupán azt, hogy úgysem fog olyan eszközzel működni, amit ők adtak a kezünkbe – javítottam ki felhívva a figyelmét erre az árnyalatnyi különbségre. Ha tényleg van kiút, ha lehetséges, hogy Minhóék több évnyi munkája alatt valami elkerülte a figyelmüket, akkor sem a szemünk előtt lesz a megoldás. Nem a Doboz vagy az Alkotók plottyos táblája fog segíteni annak megtalálásában. Ha ilyen egyértelmű lenne, csak rájöttünk volna már! - Néha nagyon lehangoló tudsz lenni, ugye tudod? – jegyezte meg a lány eltolva maga elől a tányérját. Volt valami korholó benne, de nyoma sem volt haragnak vagy megbántottságnak. Ezt is az elmúlt két hét számlájára írtam, ugyanis ez idő alatt sikerült annyira egymásra „hangolódnunk”, hogy már nem kaptuk fel a vizet a másik egy-egy indokolatlannak tűnő, netán szúrós megjegyzésére. Mindketten megfontoltabbak voltunk a szavainkat érintően és türelmesebbek a másikkal. Nagyon különbözőek voltunk, de így végül megtaláltuk a közös hangot. - Chuck, megnéznéd, hogy áll a Doboz? – a kérdést elengedve a fülem mellett fordultam a kamaszkor küszöbén álló pufók fiúhoz, aki éppen ekkor tömte magába a reggelijének utolsó falatját. Mint barát fordultam hozzá, de alvezértől kapott utasításként értelmezte a kérésemet, és már sietett is, hogy eleget tegyen neki. Az emlékezetembe véstem, hogy ne felejtsem el értékelni az igyekezetét. A kissrác távozásával már szinte teljesen kiürült a Konyha rajtunk kívül. Az étkező részben csak páran lézengtek, míg néhány Szakács összeszedte az asztalokról a gondatlanul otthagyott tálakat és maradékokat. Amikor a tekintetem találkozott a tőlem nem messze ülő lányéval, észrevettem az övében bujkáló kíváncsiságot, amit a viselkedésemmel váltottam ki. Rájöhetett, hogy nem véletlenül küldtem el az asztaltársunkat. Nem akartam ráijeszteni Chuckra. - Figyelj, Hercegnő, nincs logika abban, amit az Alkotók csinálnak. A rendszerük kimerül abban, hogy jön és megy a Doboz, a Kapuk pedig minden éjszakára bezáródnak – mondtam tárgyilagosan, majd a kezemen számolva felsoroltam az utóbbi idő furcsaságait: - Eddig egy lány sem volt itt, a múltkori szállítmány előtt sosem küldtek Ellenszert, hanem hagyták, hogy végignézzük az Átváltozást, Bent fényes nappal megszúrta egy Sirató, pedig azok addig csak éjjel bukkantak fel. Minden, amit állandónak hittünk, eltűnik. A táblák, a szektorszámok, a késlegyek azonban semmiben sem segítenek… - Kés… mik? - Nocsak, nem hittem, hogy tudok még újat mondani – mosolyodtam el szórakozottan Mary közbeszólására, és hozzáfűztem a magyarázatot: - Késlegyeknek hívjuk azokat a bogárnagyságú, repülő fémrobotokat, amelyeket ritkán, de ki lehet szúrni az erdőben vagy a borostyán közt. Kevesen mondhatták el magukról, hogy tényleg látták volna ezeket a „lényeket”, mert a látványuk csalóka tudott lenni. Apró termetüknek köszönhetően könnyen elvesztek az avarban, a fák ágai vagy az indák közt. Hiába az infravörös fény, amit kibocsátottak magukból, még egyet sem sikerült elkapnunk. Egy idő után már nem is foglalkoztunk velük, hiszen nem okoztak semmi kárt.   - De ha nem támadnak ránk, akkor mit csinálnak? – vonta össze a szemöldökeit a lány elgondolkodva harapdálva a szája szélét. A kérdés automatikusan bukott ki belőle, nem gondolta végig, mert akkor bizonyára magától is rájött volna a válaszra. - Szerinted? – kérdeztem vissza, és hátradőltem a széken, mint egy dolgát jól végző vizsgabiztos, aki rávezeti a diákját a helyes vágányra. Mary mogyoróbarna szemei felcsillantak, amint megvilágosodott. - Megfigyelnek minket – suttogta elcsodálkozva, aztán úgy nézett körbe, mintha először látná ezt a helyet. - Ez egy teszt. - Igen, ez is egy teória – bólintottam elismerően, amiért rájött erre. Sokféle elmélet létezett arra, hogy mi okból vagy mi célból voltunk itt. Eleinte a legtöbben büntetésnek, egyfajta börtönnek gondolják, ami a körülményeinket tekintve logikus felvetés. Mélyebben átgondolva azonban irreálisnak tűnik, hogy ilyesmiről lenne szó. Elvégre is csak egy csapat gyerek voltunk, mit követhettünk volna el, amiért egy élethossznyi szenvedést érdemlünk? - De ha ez egy teszt, akkor lennie kell megoldásnak… - fűzte tovább a gondolatmenetét Mary, de megint nem tudta folytatni. Ez alkalommal viszont nem én szakítottam félbe, hanem Chuck, aki lihegve rontott be a helyiségbe. Elvörösödő feje és rémült arca azonnal feltápászkodásra késztetett. - Megjött a Doboz, és egy… egy halott lányt hozott! – zihálta a fiú, mire mindkettőnk szeme elkerekedett. - Micsoda? – én csak formáltam a szót, Mary volt az, aki hangosan is kimondta, de egyszerre indultuk el a kissrác nyomában a Tisztás közepére, ahol már jelentős tömeg összeverődött a hírre. A helyi hierarchiában való elhelyezkedésemnek hála könnyen utat törtem magunknak a bámészkodók rendezetlen falanxán át, és éppen addigra értünk a peremhez, hogy láttuk Jeffet és Clintet, amint felhúzták a lányt a fémtestből. A bőre sápadtabb volt Maryénél, a haja hollófekete, és a kezét görcsösen ökölbe szorította. Ernyedten lógó teste valóban élettelennek tűnt. - Mi a helyzet, Alby? – néztem fel a Zöldfülről a lyuk túloldalán álló vezetőnkre, aki ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint én. - Az új lányt is ájultan kellett kihalásznunk – darálta, mint lényegtelen információt, és míg nem világított rá a nagyobb gondra, nem értettem a viselkedését. – Ráadásul egyes egyedül jött. Alig mertem letekinteni az előttem tátongó Dobozra, mely ilyenkor mindig dőzsölésre adott okot az új étel-, állat- és egyéb szállítmányával. Most viszont üres volt! Az öt rács alkotta fedetlen kockában nem volt semmi. A lyukain át látni lehetett az alatta nyíló, sötétségbe vesző aknát. - Nem jött ellátmány? – tudakoltam biztos, ami biztos. Annyira elhűltem a tényen, hogy megfeledkeztem magamról. Mindig is idegesítőnek találtam azokat, akik a nyilvánvalóra kérdeztek rá. Albytől is csak egy csüggedt fejrázásra futotta. - Hogy van? – kérdezte mellettem Jefftől Mary, aki talán egyedüliként jobban aggódott az újonnan érkezett, mint a rendszeresen kapott „segélyeink” elmaradása miatt. Ha nem vett volna körbe minket a Tisztás lakóinak színe-java, hozzáadtam volna ezt a furcsaságot is a reggelinél megkezdett listához. - Jól van, girnyók, mindenki munkára! Nem kellenek bámészkodók – tett rendet a tisztársak első számú embere, miután látta, hogy a két Kóronc alig tudja ráhelyezni a hordágyra az eszméletlen lányt ebben a tömegben. Felszólítására zúgolódva, de a legtöbben megindultak a dolgukra. Ahogy az emberáradat ritkult, úgy az orvosként tevékenykedők sebtében elvégeztek néhány rutinvizsgálatot a Zöldfülön. Karba tett kézzel, feszülten vártam, hogy mondjanak valamit, és végül az Elöljáró fordult a mellőlük egy tapodtat sem mozduló lányhoz. - Hasonlóak az életfunkciói, mint neked voltak. Egy kiadós brunya után valószínűleg már ő is ébren lesz – vélekedett Clint biztatóan, majd Jeffel háromra megemelték a hordágyat. Alig egy lépést tettek meg a gyengélkedő irányába, amikor Mary megállította őket: - Mi az a kezében? – mutatott a lány ököllé formált kezére, melyből egy fehér lap csücske lógott ki. Egy pillanatig senki sem mozdult, úgyhogy végül magamra vállaltam a feladatot. Az újonc bőre nem volt olyan hideg, mint amilyenre számítottam, de az ujjai merevek voltak, és csak nehezen sikerült őket lefeszítenem a papírgalacsinról, amit szorosan tartogatott. - Mi az? Mi van rajta? – érdeklődött Mary abban a minutumban, hogy elkezdtem kisimítani a papírfecnit. Azon fekete nagy betűkkel négy szó szerepelt. Négy szó, ami megváltoztatott mindent: - Ő az utolsó. Örökre – olvastam fel, de az agyam nem dolgozta fel elég gyorsan az információt. Homlokráncolva négy ugyanolyan értetlen szempárral néztem szembe. – Ez meg mi a poklot jelent? A feszültség erősen rányomta a bélyegét a Tisztás hangulatára. Mióta kiemelték az új Zöldfült a Dobozból, az meg sem mozdult. Semmi jele nem volt annak, hogy valaha vissza akarják húzni abba az aknába, ahonnan jött. Sok időbe telt, míg az Elöljáróknak sikerült rábeszélniük a csoportjaikba tartozókat, hogy ennek ellenére térjenek vissza a munkájukhoz. Miután azonban minden bököttet sikerült meggyőzni, hogy ez a legjobb, amit tehet, a többi már simán ment. Amíg a tisztársaknak a munkán járt az eszük, nem gondolkodtak fölöslegesen a beálló változásokon, és nem aggódtak azon, hogy ha nem működik a felvonó, akkor honnan lesz ételünk egy hét múlva vagy utána. A Futárok szépen-lassan visszaérkeztek a Tisztásra, maguk mögött hagyva az Útvesztő kacskaringós járatait, és egyenesen a Térképészek bungalójáig kocogtak. Serpenyő újabb adag pirított szalonnát készített, aminek az ínycsiklandozó illata belengte az egész Tábort, és sokan a vacsorához gyülekeztek. A besötétedő égbolton már kiütköztek az első fehéren ragyogó pontok, melyek ahányszor csak rájuk néztem, kapaszkodót adtak ahhoz, hogy elhiggyem: kell lennie kiútnak, ugyanis létezik élet az Útvesztőn kívül is. Szó mi szó, a Doboz beragadásától eltekintve minden úgy történt, ahogyan az történni szokott. Igyekeztem félretenni a rossz előérzetem, de akkor meghallottam a Siratók első irtózatos nyögéseit a Tisztást körülölelő falakon túlról, és az indákkal beszőtt kőtömbök felé kaptam a tekintetem. Amit láttam, attól menten falnak futottam volna, és biztos voltam benne, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. Ellenőrzésképp vetettem egy pillantást az órámra, de közben már botladozva elindultam előre. - Ez nem lehet igaz – dünnyögtem magam elé, majd a bicegésemről megfeledkezve teljes erőbedobással futottam a Torony felé, ahol a legutóbb láttam Albyt. Minél előbb szólnom kellett neki, mielőtt még elhatalmasodott volna a félelem az itt lakókban. - Newt! – Mary kiáltása élesen hasította át az éj fátylát, de a hangjában ezúttal semmilyen negatív érzelem nem csengett. Mégis ignoráltam, mert fontosabb dolgom is volt annál, hogy az ötleteivel foglalkozzak. Bármikor szívesen meghallgattam volna, de éppen a legrosszabb alkalmat választotta ki, hogy az elméleteit boncolgassa. - Newt! – a hangja ezúttal már határozottan mérgesen csattant, és nem tudtam megállni, hogy ne cövekeljek le, pedig már alig pár méter választott el az alsó lépcsőfokoktól. Megpördültem a tengelyem körül, hogy szembe álljak az engem szólítgató lánnyal, de ahogyan elvesztem a mélybarna szemeiben, nem tudtam, hogyan rázhatnám le a legfinomabban. - Nem érek rá – közöltem vele hűvösen, máris indulófélben. A viselkedésemből hiányzott a szokásos higgadtság, és valószínűleg ez tűnt fel Marynek. Ez késztethette arra, hogy a kezem után nyúljon, és visszahúzzon. - Valami baj van? – puhatolózott óvatosan és lágyan. Ez a hangszíne teljesen elütött attól, amit akkor használt, ha valamilyen információt minden áron, ha törik, ha szakad, meg akart szerezni. Az olykor egy magabiztos nő szócsöve volt, máskor egy akaratos gyereké. Ezúttal, ittléte során talán először aggódás jelei mutatkoztak rajta, mintha megérezte volna a helyzet súlyosságát. - Hogy baj van-e? – visszhangoztam nyugalmat erőltetve a hangomra, és csak mikor lenéztem a csuklójára, tűnt fel, hogy még mindig a kezemet fogta… vagy én fogtam az övét, már fogalmam sem volt, de nem értem rá a zavarommal foglalkozni. Elhúztam a kezem, de csak, hogy a mutatóujjammal megkopogtathassam a karomra fogatott óra számlapját. - Tudod, mennyi az idő? Nem is kellett volna többet mondanom. Az összeszűkült tekintete és megfeszült vonásai egyértelműen mutatták, hogy benne is összeállt a kép, de nem bírtam leállni. Csak úgy dőlt belőlem a szó, mert ki kellett adnom magamból azokat a szörnyűséges szavakat, melyek tudtam, hogy meg fogják változtatni az életünket: - A falak, Mary! Nem záródtak be a Kapuk – suttogtam, és egy széles karcsapással a nyitva tátongó vájatok felé mutattam. Alighogy befejeztem, a Tábor sarkában valaki elkiáltotta ugyanazokat a szavakat. Egy perccel később kitört a pánik. Helló kedves tisztársak! Mint az beharangoztam, most aztán igazán beindulnak az események! Teresa megjelenése még inkább felforgatja az életet. Mit gondoltok mit fognak ebben a helyzetben lépni Newt, Mary és a többiek? Hogyan kezelik majd a helyzetet? Remélem, mindenki jól van, és semmi oka sincs pánikra. Már csak két hét és vége a sulinak. Hajrá, kitartást! És köszönjük, hogy továbbra is velünk tartotok! FantasyGirl

Chapter 9