INSIDE THE MAZE
- MARY-
  Hosszú napok óta ez volt az első alkalom, hogy igazán mélyen aludtam, még azon sem csodálkoztam volna, ha a nyálam végigfolyt volna az államon egészen az új, tiszta ruháimig, így érthető és elfogadható volt a durvaság, amivel a vállaimat ütlegelő alakot távolabb löktem magamtól. A fiú ujjai úgy nyúztak, ahogy egy elhivatott zongorista a hangszerét. Egyszerűen nem adta fel.
- Kelj fel, különben elkésünk! – Thomas hangja egyszerre volt követelőző és szórakozott, könnyedén kihallottam belőle az elfojtott mosolyát, amitől csak még inkább megmakacsoltam magam. A nem létező párnámat a fejemre húzva, kelletlenül átfordultam a másik oldalamra, a lehető legtávolabb húzódva a tenyereitől, melyek ezúttal az oldalamat csiklandozták. Barátság ide vagy oda, abban a pillanatban a pokolra kívántam.
- Hagyj békén, te tökfej! – kérleltem, mielőtt újra lecsaptam volna a kezeire, pedig akkor már tudtam, hogy nem menekülhettem el. Fel kellett kelnem, ugyanis a szabályok betartása szigorúan hozzá tartozott a beilleszkedéshez, amivel már amúgy is meggyűlt a bajom. Semmi kedvem sem volt tovább rontani a helyzetet. - Fáradt vagyok – panaszoltam egy hatalmas ásítást követően, míg az ökölbe szorított kezeimmel megdörzsöltem a szemeimet, ezzel kiseperve belőlük az álmom utolsó csíráit. Két hosszúra nyúlt másodperccel később már arra sem emlékeztem, hogy álmodtam-e egyáltalán.
- Hát milyen fáradt leszel még, amikor fel-alá rohangálsz majd az Útvesztőben – Thomas szórakozott válaszára azon nyomban kipattantak a szemeim, és már akkor sem tudott volna lelőni, ha a túlzott lelkesedésem láttán megfordult volna a fejében, hogy megteszi.
 A kezeimet lomhán emeltem a fejem fölé, majd egy utolsó ásítás után megfeszítettem a hátam, és hagytam, hogy a gerincen minden egyes csigolyája kiroppanjon, csak ezt követően ültem fel a függőágyban. A szerkezet ide-oda lengett, ezért majdnem kiestem belőle, de még épp idejében sikerült a földre tennem a talpaimat ahhoz, hogy megtartsam az amúgy is ingatag egyensúlyom.
- Francba! – bosszankodva túrtam bele a frissen mosott hajamba, a szálak még mindig illatoztak a Tisztáson szedett, hófehér kamilláktól. A tegnapi nap emlékeinek hatására őszinte mosolyra húztam a szám. - Ki kellett volna löknöd az ágyból!
 Thomas rám sem nézett, csupán a fel-leemelkedő vállaiból tudtam, hogy hallotta, amit mondtam. Feszült, kapkodó mozdulatokkal kereste a táskáját, mert anélkül egyetlen Futár sem hagyta el a Tisztást. Az Útvesztő hatalmas volt, túl nagy ahhoz, hogy kényük-kedvük szerint visszajöhessenek enni, valahányszor megéheztek. Úgy döntöttem, segítek neki.
- Nyugi, rászámoltam egy negyed órát, még van pár perced.
 Gyorsan felhúztam két sötét zoknit, amikre ezt követően rávettem a cipőimet is. Az ujjaim villámsebesen csomózták össze a vékony fűzőket. Ezúttal nem bajlódtam a pulóverrel, mert kezdtem beletörődni abba, hogy a tisztársaim egytől-egyig fiúk voltak. Ha megvártam volna, hogy mindenki feldolgozza a másságomat, még hosszú ideig rétegesen kellett volna öltözködnöm, ahhoz azonban túl meleg volt az időjárás.
- Örvendetes! – összecsaptam a kezeimet, és leguggoltam Thomas mellé, hogy még egyszer átnézzem a sebtében átkutatott részeket, mert nem szerettem volna megkockáztatni annak a lehetőségét, hogy valami elkerülte a figyelmét.
- Hogy mondtad? – a fiú kezei megálltak a levegőben, ahogy egy suta mozdulattal felém fordult. Kérdő tekintete szinte lyukat égetett a mellkasomba. - Úgy beszélsz, mint...
- Mint ki? – kérdeztem enyhén felhúzott szemöldökökkel, a hangomban érezhető volt a kíváncsisággal keveredett értetlenkedés. Fogalmam sem volt róla, mégis kiről beszélt, ám Thomast ez látszólag egyáltalán nem érdekelte. Felállt, majd feltúrta az ágyát, mintha meg sem szólaltam volna. Két napon belül ő volt a második olyan ember, akin nem tudtam kiigazodni.
 Már épp szólásra nyitottam a számat, hogy feltegyem a keresztkérdéseimet, amikor Chuck megmozdult, és a háta mögött kirajzolódott egy ismerős hátizsák cipzárja. Büszkén vettem tudomásul, hogy megtaláltam az egyetlen olyan tárgyat, ami közöttünk és az indulás között állt. Vagyis köztem és a Futárság között. Egy másodpercig sem haboztam, gyorsan felkaptam a táskát, és megköszörültem a torkomat, hogy Thomas is észrevegye, amit én már réges-régen. A kérdések még bőven ráértek, most ez volt a legfontosabb.
 Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, Thomas bólintott egyet, és végül csak annyit mondott, hogy hagyjuk, csupán a fáradtság beszélt belőle. Természetesen nem hittem neki, de ennek ellenére egy röpke pillanatig sem firtattam a témát, csöndben hagytam, hogy a Tisztás közepe felé lökve, finoman a konyha irányába taszigáljon.
- Minho már Serpenyőnél van, nekünk is indulnunk kell.
 Az elmúlt napokban mindössze háromszor találkoztam a szóban forgó Elöljáróval. Egyszer rajtakapott, ahogy megpróbáltam meglesni a térképeket, amit egy kisebb kunyhóban őriztek. Tíz percen keresztül hallgattam, hogy nálam nagyobb bököttet még sosem hordott a hátán ez a Tisztás, ennek ellenére nem árult be a többieknek, amiért a lelkem mélyén hálás voltam a fiúnak. A második alkalommal megkért, hogy segítsek neki megtalálni Thomast, ha már annyira jóban vagyunk, és amikor elmondtam neki, hogy néhány perccel korábban az erdő szélén láttam, megköszönte a segítségem, majd eltűnt. Teljesen felszívódott, mintha ott sem lett volna. A harmadik tegnap este történt. Akkor nem is beszéltünk, inkább csak hallgattam, ahogy Thomasszal beszélgetett, mert bármennyire is szerettem volna, nem tudtam hozzászólni az Útvesztő mozgásáról szóló eszmecseréjükhöz. Amikor pedig mégis megpróbáltam felvetni egy-egy esetlen ötletet, mind a ketten lehurrogtak, így kénytelen voltam más társaságot keresni. Az este további részében Jeff és Chuck szórakoztattak.
- Egész nap együtt leszünk? – kérdeztem végül, még mielőtt elértük volna a konyhát. Már messziről láttam a Serpenyő körül gyülekező fiúkat, akik Thomashoz hasonlóan mind egy kicsi táskát tartottak a kezükben. Páran már hozzá is láttak megtölteni őket, hogy minél hamarabb átléphessék a hatalmas kapukat. Megszaporáztuk a lépteinket.
- Minden Futárnak megvan a maga szektora és mivel Minho az Elöljáró, te vele leszel – magyarázta heves gesztikulálások közepette. Őszintén rácsodálkoztam, hogy a hatalmas karcsapások egyikével sem ütötte ki valamelyik szemgolyóját. - Feltéve, hogy még mindig akarod.
 A lábaim a földbe gyökereztek, és hirtelen még a cipőn keresztül is éreztem, mennyire nedves volt a harmatcseppes talaj. Amikor Thomas észrevette, hogy már nem voltam mellette, lelassított, majd végleg megállt. Először csak a válla fölött pillantott rám, de amikor felfedezte a vonásaimba költözött eltökéltséget, már az egész testét felém fordította.
- Meg se próbálj lebeszélni! – kértem erélyesen, csípőre csapott tenyerekkel. - Tudhatnád, tökfej, hogy ehhez te kevés vagy.
 Thomas nem mondott semmit, az arca szavak nélkül is elém tárta az érzelmeit. Féltett, de ennek ellenére eszében sem volt elbizonytalanítani, mintha egy része őszintén örült volna annak, amit mondtam. Mosolyogva intett a többiek felé.
  A konyháig vezető alig több mint száz métert nevetve tettük meg, és még akkor is a fiú egyik vacadék viccén röhögtem, amikor elértük a félig nyitott helyiséget. A könnyeimet törölgetve köszöntöttem a Futárokat, akik motyogva viszonozták, vagy teljesen figyelmen kívül hagyták a szavaimat. Látszólag mindenkinek volt fontosabb dolga, mint az új Zöldfüllel beszélgetni, aminek a szívem mélyén örültem. Reménykedtem benne, hogy nem csak a korai időpont tette, és hogy tényleg végleg lecsengett az érkezésem körüli mohó izgatottság és ellenszenv.
- Na, végre! – Minho összecsapta a tenyereit, ezt követően az egyiket durván a lapockámnak ütötte egymás után legalább háromszor. A lábaim zsigerből hátrébb léptek, ezzel elutasítva a fiú köszöntését, aki mindezt figyelmen kívül hagyva visszaejtette a karját az oldala mellé. - Csipkerózsika is idetolta a képét.
- Hát, én még nem mondtam le az alvás szépítő erejéről – miközben beszéltem, a karjaimat összefontam a melleim alatt, és kissé oldalra biccentettem a fejem, hogy a gyerekes visszavágásom a lehető leghatásosabbra sikerüljön. - Neked sem kellett volna.
 A levegő mintha szó szerint megfagyott volna, ahogy az ajkaim az utolsó szót is sikeresen megformálták, ugyanis mindenki elhallgatott. Aki eddig csak a pletykákból értesült arról, hogy képtelen voltam felfogni, hol voltak azok a bizonyos határok, most megbizonyosodhatott arról, hogy a rólam keringő szóbeszédek nem voltak mind alaptalanok.
 Már épp kész voltam elnézést kérni, amikor Minho elnevette magát, és a fejével Serpenyő felé intve beállt a csekély sorba, amit az éhes Futárok alkottak. Thomas és én megkönnyebbülten követtük.
  A reggeli most is két szendvicsből állt, de ezúttal nem csak sonkásat, hanem egy tojásosat is a tányéromra pakoltam, mert már nagyon meg akartam kóstolni Chuck kedvencét, amiről a fiatal fiú rendszerint áradozott.
- Bírlak – Minho megpaskolta a mellette lévő helyet, amit készségesen elfogadtam. A gyomrom korogva könyörgött a friss falatokért, pedig nem hagytam ki a tegnapi vacsorát, még annak ellenére sem, hogy a pörkölt láttán eszembe jutott a Vérházban tett látogatásom, és az a sok belsőség, ami a földre hullott, miközben Winston szétkaszabolta az egyik disznót.
 Gyorsan megráztam a fejem, hogy még véletlenül se rajzolódjon ki előttem a jelenet, és beleharaptam a tojásos szendvicsbe. A rántotta még meleg volt és pont annyira sós, hogy ne marja ki a szám az ételízesítő intenzivitása. Pillanatokon belül elfogyott.
- Thomas, kérlek, töltsd fel a táskáinkat, és várj meg a keleti kapunál, rendben? – Thomasnak igazából nem volt választása, de tetszett, hogy az Elöljáró azért megadta neki a látszólagos lehetőséget arra, hogy visszautasítsa a kérését. Már abban a pillanatban jobban csíptem, mint Gallyt vagy Winstont, pedig csupán az egyikük adott okot arra, hogy a hátam közepére se kívánjam.
 A fiú készségesen bólintott, majd küldött felém egy biztató mosolyt, végül eltűnt a többiek alkotta gyér tömegben.
- Mi hova megyünk? – kérdeztem, amikor végleg szem elől vesztettem a barátomat, és visszafordultam a rám várakozó Minho felé. A vágott szemű fiú összefont karjain kidülledtek az izmok, ahogy visszafogva magát, megpróbált nem megijeszteni egy hirtelen mozdulattal.
- A cuccaidért – felelte hetykén, mintha mindez magától értetődő lett volna, és talán így is volt, én azonban még sosem léptem át az Útvesztő egyetlen kapuját sem, és a Futárok közül is csak egyedül Thomasszal beszélgettem, aki sosem hozta szóba a felszerelését. A gondolataim nagy valószínűséggel kiülhettek az arcomra, mert Minho minden igyekezete ellenére belebokszolt a vállamba ezzel sikeresen visszarángatva a kegyetlen valóságba. - Miért, mit hittél, majd így fogsz futni egész nap? Azzal, amit a lábadon hordasz, egy óráig sem bírnád – az ujjával a piszkos cipőmre mutatott, mielőtt bevett egy hirtelen jobbkanyart, ami olyan váratlanul ért, hogy képtelen voltam követni a fiú mozdulatait.
 Minho végül egy fából eszkábált raktárépületig vezetett, ami a Tábor egyik hátsó sarkában állt. A Futárok Elöljárója valahonnan elővett egy kulcsot, amit aztán ütközésig tolt a rozoga ajtó ütött-kopott zárjába. Egy laza csuklómozdulattal elfordította azt, majd a raktár belseje feltárult előttünk. Elkerekedett szemekkel léptem át a küszöböt, a hajnal első fénysugarai megvilágítottak pár kötelet és láncot, amit a tegnapi látogatásnál még nem vettem észre. Nem akartam tudni, mire használhatták őket a Futárok.
 Jobb oldalt több egymásra pakolt dobozban egyforma márkajelzéssel ellátott, de különböző méretű edzőcipők pihentek. Mind nagyon gyönyörűek voltak, így meg sem várva a fiú engedélyét, megkerestem egy tökéletesen passzoló párt, amit pillanatokon belül a lábaimra húztam.
 Minho elmagyarázta, hogy az Alkotók néha-néha az ételek és a sorra érkező Zöldfülek mellett olyan dolgokat is felküldtek a számukra, mint az edzőcipők vagy a ruhák. Csak annyi volt a dolguk, hogy egy üzenetet hagytak az üres Dobozban, és ha szerencséjük volt, a következő szállítmánnyal megérkeztek a „luxuscikkek”. Tévét persze egyik alkalommal sem kaptak, ahogy a telefonról is örök életre le kellett mondaniuk. Szerintem néha azért még titokban megpróbálkoztak vele.
Amíg én ismételten a gondolataimba temetkeztem, Minho arrébb pakolt pár nagyobb kartondobozt az átellenben húzott fal elől, ezzel feltárva egy kisebb csapóajtót. Fellelkesülve sétáltam a fiú mellé, aki megtartva a lejárat fedelét, egy laza vállrándítás kíséretében maga elé engedett.
 A lépcsőfokok nyikorogva sikoltoztak a talpaink alatt, és szinte semmit sem láttam, amíg mind a ketten el nem értük a pince legalját. Akkor ugyanis Minho meghúzott egy vékony zsinórt, ami aktiválta a plafonra szerelt villanykörtét. Még mindig alig hittem el, hogy itt létezett olyan, hogy elektromosság. Egyszer megkérdeztem Dannyt, hogy honnan kapták az áramot, de ő is csak azt mondta, amit előző este Chuck is a számba rágott: volt, és kész.
- Azt hittem, a Siratók csak este jönnek elő – összefont karokkal meredtem a falra szerelt polcokra. Jobban mondva: az azokon elfektetett késekre, fűrészekre és kardokra. Ám nem csak ennyiből állt a Futárok készlete. Voltak még szögesdrótok, olyanok, amivel a Vérházban látott állatokat kerítették el, és nyílvesszők, melyek szögre akasztott tegezekben lógtak közvetlenül a hozzájuk tartozó íjak mellett.
- Többnyire este jönnek elő, de sosem tudhatjuk, mi vár ránk, miután átléptük a kapukat – hümmögve bólogattam, mert bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam szavakba önteni a gondolataimat. Nem azért, mert kirázott a hideg a fegyverek láttán, hanem épp ellenkezőleg! Fogalmam sem volt, miért éreztem őszinte nyugalmat a kések élén megcsillanó fény láttán. Ez ugyanis nem tartozott a normális reakciók közé, és féltem, hogy ezt nem csak én gondoltam így. - Beijedtél?
- Majd ha fagy! – replikáztam felvágott nyelvvel, és hogy bebizonyítsam, mennyire komolyan gondoltam a szavaimat, öles léptekkel közelítettem meg az egyik megpakolt polcot. Elmélázva vettem szemügyre a különböző méretű tőröket, míg végül egy enyhén recézett élűt választottam, hogy a penge jobban roncsolja a Sirató szöveteit, amennyiben a Siratók rendelkeztek ilyenekkel.
- Nem is vártam el mást – Minho a mai nap folyamán sokadszorra, ismételten megpaskolta a vállamat, és önmagamat is megleptem vele, mennyire jól kezeltem a kialakult helyzetet -, szerintem már Gally is bánja, hogy alábecsült.
 Gally említésére Minhóra emeltem a tekintetem. Bár már nem sajogtak a sérüléseim és csupán a kezemen éktelenkedő kötés árulkodott a két napja történtekről, ösztönösen a fejemhez nyúltam, amin még mindig ki tudtam tapintani azt a hatalmas puklit, amit az esés során szereztem.
- Hiszen simán a padlóra küldött... nem tettem semmit – motyogtam az orrom alatt, rám nem jellemző szemérmességgel. Nem szívesen emlékeztem vissza a dühödt Elöljáró arcára és arra, mennyire ideges lett, amikor Newt elrontotta a játékát. Szerencsére azóta még csak egyszer láttam, és akkor is csupán messziről.
 Minho a vállamra tette a kezét, és finoman a mellkasa felé fordított, így nem tudtam elkerülni a tekintetét.
- Megrendítetted a tekintélyét. Pár Építő úgy gondolja, amit tett az igazságtalan volt – egy hálás mosolyt küldtem a fiú felé, majd a fülem mögé tűrtem egy kósza tincset, ami pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy kiszökjön a szorosan összecsomózott hajgumimból, amit még a torony tetején készítettem, rögtön az első napomon.
 Egy évezrednek tűnő másodpercig tartott, mire újra megtaláltam a hangom, és elléptem a fiú mellől, aki egy röpke pillanatig sem zavartatta magát, leemelt egy, az enyémhez hasonló kést, és az övére szerelt tartóba helyezte.
- Ne biztasd! – Newt hangjára mind a ketten a lépcsősor felé fordultunk, és amikor megláttam a nyurga fiú dühödt arcát, összehúztam a szemöldökeimet. A plafonról alálógó villanykörte fényében sokkal sápadtabbnak tűnt, ráadásul a vonásai is élesebbé váltak. A fiú ujjai ökölbe szorultak, a karjai remegtek az oldala mentén, de amikor egy hangos sóhajtással kifújta a tüdejében rekedt, megfáradt levegőt, az arca teljesen kisimult.
- ’Reggelt! – Minhót látszólag teljesen hidegen hagyta az alvezér felbukkanása, vagy ha mégsem, akkor sokkal jobb színész volt, mint bárki más, akit megismertem az itt eltöltött napjaim alatt. A vita, ami szinte törvényszerűnek tűnt Newt korábbi arckifejezésére gondolva, végül mégsem robbant ki.
 Percekkel később már mind a hárman magunk mögött hagytuk a pincét és a raktárépületet. A zár kattanásának jellegzetes hangja még akkor is a fülemben visszhangzott, amikor már a Tisztáson sétáltunk.
 A Nap megvilágította az egész helyet, a Kerttől kezdve a Táboron át egészen a konyháig, ahonnan hangos kiabálás és elfojtott beszélgetés hangját fújta felénk a szél. A nagy tömeg miatt lassabban haladt a sor, és voltak, akik legalább tíz percig vártak az ínycsiklandozó szendvicseikre.
- Komolyan gondoltam, amit a pincében mondtam – amikor Newt észrevette, hogy képzeletben valahol egészen máshol jártam, megköszörülte a torkát, ezzel felhívva a figyelmemet arra, hogy ezúttal nem csak a Futárok Elöljárójának jártatta a száját. A kijelentése épp ugyanannyira szólt nekem, mint Minhónak. - Nincs szükség több vitára. Mindketten hagyjátok békén Gallyt!
 A vágott szemű fiú horkantva reagált Newt kedves, ám határozott gúnyába öltöztetett parancsára, ami elgondolkodtatott. A jelek szerint nem én voltam az egyetlen, aki összetűzésbe keveredett az Építők vezetőjével. Ez valamelyest megnyugtatott, és ha eddig nem is bírtam volna Minhót, akkor ez az információ biztosan az ő javára billentette volna a képzeletbeli mérlegem. Még nem bíztam meg benne, de határozottan jó úton haladt.
- Ne legyél ilyen feszült, Newt! – Minho nem állt meg, de szemlátomást lassított a feszített tempón, ami verejtékcseppeket rajzolt a bicegő alvezér homlokára. A bal kezét átlendítette a szőke fiú vállán, és finoman maga felé húzta. Látszott rajtuk, hogy igazi barátként tekintettek egymásra. - Ígérem, vigyázok a kis barátnődre!
 Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, és ha valaki megkérdezte volna, hogy fiú vagyok-e vagy lány, már az is hosszú percekig tartott volna, hogy felfogjam a kérdést. Ezzel szerencsére nem voltam egyedül.
 Newt lábai összeakadtak, és csupán az mentette meg a pofára eséstől, hogy Minho izmos karja még mindig a vállán pihent és megtartotta az egyensúlyát.
- Nem a barátnőm!
- Nem vagyok kicsi!
 Minho és Newt felvont szemöldökökkel fordultak felém, ám az arckifejezésükben ez volt az egyetlen hasonlóság. Míg Minho a torkát kaparó nevetéssel viaskodott, addig Newt arca teljesen elkomorult. Ismételten felvette azt az áthatolhatatlan maszkot, amit mintha külön az ő számára öntöttek volna. Olyan jól passzolt, hogy képtelenség volt mögé lesni.
 Nem lepődtem meg azon, hogy elborzadt a gondolattól, hogy a barátnője legyek, ezért nem is rázott meg különösebben, hiszen az elmúlt napokban annyi gondot okoztam neki, hogy szinte törvényszerű volt a reagálása. Azt viszont nem tudtam hová tenni, amit ezután csinált. Egyszerűen hátat fordított nekünk, és egy erőltetett mosoly kíséretében elsétált. Még csak nem is a konyha felé ment, hanem a toronyhoz... határozottan fura volt.
 Nem vártam meg, hogy eltűnjön a horizonton, azon nyomban Minho felé fordultam, aki még azelőtt megrántotta a vállait, hogy bármit kérdezhettem volna tőle. Épp ezért nem firtattuk tovább, szótlanul sétáltunk a keleti kapu irányába, ahol Thomas már három megrakott hátitáskával várt ránk. A lábai ide-oda jártak, már nagyon mehetnéke volt, és ahogy egyre közelebb értem a hatalmas falakhoz, rajtam is úrrá lett az izgalom.
 A Futárok csoportja volt az egyetlen, ami egyik Zöldfül számára sem volt kötelező, ugyanis az Útvesztő nem csak a tapasztalatlanok számára volt veszélyes és kiszámíthatatlan, de néha még a gyakorlott Futárokat is sikerült megviccelnie.
- Kösz, Thomas – Minho átvette az egyik táskát, majd Thomas segített rögzíteni a sajátomat, mert még sosem találkoztam hasonló kapcsokkal, és bár meg tudtam volna oldani, a különös szerkezet kiismerése jóval több időt vett volna igénybe, mint amennyink volt. A körbevezetés legalább egy óráig is eltarthatott. - Akkor este.
 A Futárok Elöljárója megveregette Thomas vállát, és már kezdtem azt hinni, hogy ez egyfajta mánia volt nála, amikor rám nézve azonnal maga mellé ejtette a karjait. Gyorsan mellém lépett, és gondosan ügyelve arra, hogy a bőrünk a lehető legkevesebb helyen érintkezzen, leellenőrizte a felszerelésemet. Hümmögve nyugtázta, hogy mindenem megvolt. Végre elindulhattunk.
 Az első métereket kocogással kezdtük, aminek kimondottan örültem, ugyanis a Tisztáson tíz-tizenöt méternél többet aligha futhattam az elmúlt tíz napban. Ha valaha is benne voltam a gyakorlatban, mára már teljesen kiestem belőle.
- Vigyázz magadra, te redves bökött! – kiabálta Thomas, amikor elértünk az első elágazáshoz. A hangja visszhangot vert a falakon, felerősödött és magába kebelezett minden apró neszezést, amit a talpaink monoton kopogása kreált. Tudtam, hogy a szavait nem nekem szánta, ennek ellenére küldtem felé egy biztató mosolyt, hogy tudja, a magam módján én is sok szerencsét kívántam neki.
 A Futárság rengeteg futással járt, szinte nem is csináltunk mást, csak futottunk. Én nem éreztem, hogy a lépteink egy bizonyos célhoz vezettek volna minket, minden kanyar randomnak és átgondolatlannak tűnt, pedig biztos voltam benne, hogy Minho tudta, hova tartott. Legalábbis bíztam benne annyira, hogy szótlanul kövessem.
 Minho bizonyos időközönként levágott egy nagyobb indát a falról alálógó sötétzöld növényből, ezzel készített támpontokat, ha véletlenül eltévedtünk volna. Okos lépés volt, és épp ezért kicsit ostobának éreztem magam, amiért már rögtön az első nap lehülyéztem az összes Futárt. Ők tényleg mindent megtettek azért, hogy megtalálják a kiutat.
  A tüdőm sikoltozva könyörgött, mégsem álltam meg, még csak lassítani sem lassítottam. Helyette előkerestem a pincében szerzett késemet, és leutánoztam az Elöljáróm mozdulatait. Nekem koránt sem ment olyan könnyen az indák elvágása, egy-kettőt bár megérintettem, azzal a lendülettel szinte teljesen sértetlenül is hagytam, ami eléggé idegesített.
- A francba már! – szitkozódtam, figyelmen kívül hagyva, hogy ezzel is csupán energiát pazaroltam, mert ha nem mondtam volna ki hangosan, ami már órák óta a fejemben keringett, biztosan megbolondultam volna. Segíteni szerettem volna, de a bénaságommal nem tettem mást, csupán hátráltattam a többieket. Egyedül az Építők között éreztem azt, hogy hasznos tagját képezhettem volna az itteni társadalomnak, de a folytonos életveszély az Elöljárók listájának legaljára száműzte ezt az opciót. Jól kellett teljesítenem, hogy végül ne a Vérházba vagy a Konyhába kerüljek. Már csak ez az egy esélyem maradt.
- Pihenjünk! – Minho meg sem várta a válaszom, fokozatosan lelassított, majd teljesen megállt. A hátát nekidöntve az egyik masszív falnak, leült és az ölébe vette a táskáját, amiben egy nagyobb salátás szendvicset talált. Már akkor tudtam, hogy összecseréltük a cuccainkat, amikor elhúzta az orrát, és kelletlenül, de beleharapott a nyúleledelbe. Ő legalábbis valami hasonlót motyogott, miközben a bököttnél durvább és cifrább jelzőkkel illette az előző Zöldbabot. Körülbelül tíz másodpercig bírtam, majd nevetve átnyújtottam neki a sonkás-sajtos szendvicsét, amiért kaptam tőle egy hálás pillantást, majd egy gyenge ütést, amiért képes voltam végignézni a látványos szenvedését.
 A futás második fele sokkal jobban ment, mintha a tény, hogy nem éheztem, szó szerint felvillanyozott volna. A hasításaim még mindig esetlenek voltak, néha beleakadtam a burjánzó, kötélszerű növényzetbe, de már voltak sikeres próbálkozásaim. Nem voltam olyan gyors, mint Minho, akinek már le sem kellett lassítani egy-egy vágáshoz, ennek ellenére büszke voltam magamra. Szerintem Chuck és Thomas is azok lettek volna.
  Amikor elértük az szektorunk szélét, megindultunk visszafelé. Ezúttal nem kellett a késekkel bajlódnunk, csupán annyi volt a feladatunk, hogy a fal tövéhez rugdostuk a leszabdalt indákat.
 Lihegve és akadozottan vettem a levegőt, és sokkal többször váltottam kocogásra, mint az megengedett lett volna, de Minho nem kiabált rám, még csak nem is sürgetett, mintha direkt rászámolt volna a visszaútra. Ez valamelyest megnyugtatott, mert ebből arra következtettem, hogy minden Zöldfül bénán bukdácsolt a falak tengerében. Nem voltam reménytelen.
- Az mi? – kérdeztem az egyik alkalommal, amikor felnéztem a sötét falra. A Nap már csupán egy kis gyér fénnyel szolgált, de még volt időnk. Elég közel voltunk a Tisztáshoz, így akár sétálhattunk is volna. Minho kérdő tekintettel fordult felém. Ahhoz, hogy rám tudjon nézni, meg kellett állnia, mert már méterekkel előttem járt. Az arcát elnézve fogalma sem volt arról, miről hadováltam, így a kezemmel az ezüstösen megcsillanó valami felé mutatva kinyújtottam a jobb karomat.
- Nem tudom – válaszolta lezseren, mintha csupán egy jelentéktelen apróságon akadtam volna fenn, pedig onnan nézve, ahol álltam, igenis fontosnak tűnt. Valaminek, ami arra várt, hogy megfejtsék. Valaminek, ami talán önmagában hordozta a kijárat kulcsát. Az ösztöneim nem engedték, hogy csak úgy elsétáljak mellette. - Rengeteg van belőle. Valamilyen márkajelzés lehet.
- Megnézem – mondtam. Egy percig sem haboztam, azonnal megindultam a szürke fal felé. A sötét indákat többször is körbetekertem a tenyereimen, de egyiket sem szorítottam meg annyira, hogy gátolhatott volna. A lábaimat az építménynek döntve sétáltam fel a falon.
- Te bökött lány, azonnal gyere le arról az indáról! – Minho hangjára kicsit visszább esett a lendületem, jóllehet, ez semmit sem változtatott az elhatározásomon. A pillanatnyi törés után rendíthetetlenül folytattam, amit elkezdtem. Már megtettem az út egyharmadát, pillanatok műve volt az egész.
- Már csak egy perc, mindjárt ott vagyok – válaszoltam, de azzal nem számoltam, hogy az izmaim az egész napos futás következtében kimerültebben voltak, mint valaha. Alighogy elértem a félutat, olyannyira lelassultam, hogy szinte versenyre keltem az idővel. A Nap egyre lejjebb bukott a horizonton, és szinte már hallottam a kapuk csikorgását, pedig a karomra kötött digitális óra szerint még volt negyed órám.
- Nincs semmilyen egy perc – üvöltötte a Futárok Elöljárója. A hangja egyszerre tűnt esdeklőnek és aggódónak, amit teljes mértékben megértettem. Minden eltelt perc után egyre fáradtabb lettem, és egyre jobban féltem. Eszem ágában sem volt kint maradni éjszakára, ennek ellenére látnom kellett azt a fémesen csillogó táblát. Fontos lehetett. - Már a Tisztáson kellene lennünk!
- Nyugi, tökfej – replikáztam megjátszott nyugalommal, enyhén lihegve, miközben egyre feljebb és feljebb kapaszkodtam. Már csak egy-két lépés hiányzott, majdnem ott voltam.
 Mohón és kapkodva sepertem arrébb a felesleges indákat, amik eltakarták a tábla háromnegyed részét. A kicsiny, szabályos téglalap alakú és rozsdás tárgy alig lehetett nagyobb a fejemnél, a betűk viszont meglehetősen hatalmasak voltak, könnyen ki tudtam olvasni a rávésett szavakat. Világvége - Eintstein Szekció – Tiltott Terület. Felhúzott szemöldökkel futottam át a szavakon újra és újra, amíg végül már teljesen a tudatomba égett ez az öt semmitmondó szó. Később talán tényleg fontosak lesznek.
- Mary! – hallottam meg Minho sürgető hangját, mire még egyszer elolvastam a feliratot, és lecsúsztam a durva növényen. A sérült kezemet végigszántották a levelek, a tenyereim vörösek voltak, és pulzált bennük a vér, mintha a szívemet tartottam volna a markomban. Határozottan gyorsabban ment, mint felfelé.
 Még volt négy teljes percünk.
- Most már megnyugodtál? – kérdeztem nevetve, mire a fiú rosszallóan megrázta a fejét, és a karomhoz kapva, könnyedén maga után rántott.
 A combjaimban húzódó inak és izmok sajogtak, ahogy gyors egymásutánban kapkodtam a lábaimat, arról nem is beszélve, hogy egyszer elnéztem az egyik kanyart, és nekimentem az Útvesztő falának, amitől elzsibbadt a bar karom.
- Futás! – ordította Minho, aki méterekkel előttem járt, mégis lelassított, valahányszor elbotlottam. A stressz borzalmas mellékhatásaként még egy apró kőben is képes lettem volna kitörni a bokámat, amit természetesen nem engedhettem meg magamnak, így minden második lépésnél a földre néztem, hogy ellenőrizzem a talaj egyenletességét.
 Már messziről hallottam a kapuk csikorgását, ezúttal nem képzelődtem, az órámra nézve könnyedén felfogtam, hogy túl lassúak voltunk. De Minho nem adta fel, így én sem tettem. Hisz nem volt szükségünk többre, csupán egy apró résre, amin átverekedhettük magunkat, a kapu átmérője pedig elérte a három métert is. Ez az egy dolog tartotta bennem a lelket.
 A tisztársak egy hatalmas csoportba verődve vártak a Tisztás határánál. A rögtönzött tömegben több ismerős arcot is felfedeztem, pedig a szemeim előtt már pattogtak az elektronok. Chuck ugrálva mutogatott, amikor észrevett minket, ezt követően mindenki kiabálni és üvöltözni kezdett, mintha a fülem nem zúgott volna már egyébként is. Semmit sem értettem abból, amit mondtak.
 Minho elkapta a kezem, és gyorsabb tempóra ösztökélt. A méterek egyre fogytak, de a másodpercek is, mintha versenyeztek volna - és a mi életünk volt a nyeremény.
 Az egyébként is hasogató vállam durván nekicsapódott az Útvesztő keleti kapujának, de akkor a Futárok Elöljárója önmaga elé rántott, ketten ugyanis nem fértünk el egymás mellett. Végül egy erős kar húzott ki a falak közül és zárt az ölelésébe. Thomas volt az.
- A redves bökőjét, Minho! – Newt hangja betöltötte az egész Tisztást, azon sem lepődtem volna meg, ha a Vérháznál elkerített állatok is felriadtak volna a fiú szavaira. Lihegve kapkodtam az enyhülést ígérő levegőért, miközben Thomas segített megtartani az egyensúlyomat. Egyedül azonnal a földre estem volna, a lábaim nem bírták tovább. - Mégis mit képzeltetek? Oda is csaphatott volna mind a kettőtöket. Azért, mert egyszer túlélted kint, még nem kéne...
- Hogy én mit képzeltem? – a Futárok Elöljárója dühödt pillantásokat küldött a vele ordítozó alvezér felé. A legbököttebb bököttek is láthatták rajta, hogy most egy alapos fejmosásra vágyott a legkevésbé. Teljesen megértettem, abban a pillanatban az én gondolataim is csupán a víz körül forogtak. - Ez a bökött lány ugyanolyan zakkant, mint az elődje.
Minho mind a két kezével rám mutatott, majd a tenyereit hangosan és durván a combjaira csapta. Megpróbáltam nem sértésnek venni, hogy bolondnak titulált. Hálás voltam neki, amiért nem hagyott magamra, egyedül ugyanis kétség kívül az Útvesztőben ragadtam volna.
- Én... – Thomas finoman megszorította a vállamat, ezzel óvatosságra, és ami még ennél is fontosabb, csöndre intve. Ismert már, tudta, hogy gondolkodás nélkül kimondtam volna az első szavakat, amik kirajzolódtak az elmémben. Ezzel csak tovább szítottam volna Newt dühét, ami már így is a tető fokára hágott.
- Miről beszélsz? – úgy kezelt, mint egy szellemet, mintha ott sem lettem volna. Még csak rám sem nézett, egész idő alatt Minhót figyelte, aki a térdeire támaszkodva kapkodta a levegőt. Szinte fuldoklott, és senki sem tett semmit, mind csak bámultak. Vagy nagyon új volt nekik a kialakult helyzet, vagy szimplán csak érzéketlenek voltak. Reménykedtem benne, hogy Newt kiabálása miatt voltak ennyire megszeppenve.
- A legfrissebb Zöldbabnak kedve támadt indát mászni, csak mert meglátta az egyik táblát – sziszegte, és hála az égnek, valaki végre észbe kapott, és átnyújtott neki egy pohár, hűsítő vizet. Kérlelve fordultam Thomas felé, aki szólt Jeffnek, a Kóronc fiú pedig hamarosan nekem is átnyújtott egy flaska folyadékot. Az íztelen víz még sosem volt ennyire édes.
- Hogy mi a francot csináltál? – Newt szavai ezúttal határozottan nekem szóltak, ha a mondat nem is, a dühödten villogó szemei biztosítottak az igazam felől. Mindenki egy emberként fordult felém. Megint én voltam a középpontban.
- Fontos lehet – magyaráztam a lehető legtöbb kedvességgel és tisztelettel, de ezúttal ez sem segített. Newt könnyedén kirekesztette a próbálkozásom, szigorúan csakis a történtekre koncentrált. Arra, hogy majdnem összecsapott minket a hatalmas kapu.
- Nem az! – üvöltötte torkaszakadtából. Jobban megijesztett, mint Gally, ami már önmagában is röhejes volt. A szőke fiú arca teljesen elvörösödött, a düh megmérgezte a tekintetét. - Soha többet nem mehetsz ki az Útvesztőbe! Soha! – a nyakán kidülledő erek lüktetve ütötték a fiú szívének eszeveszett ritmusát. Hirtelen azon kaptam magam, hogy az enyém is ugyanolyan sebesen zakatolt fel és alá. Tudtam, hogy nem fog megütni, ennek ellenére elléptem Thomastól. Meg akartam védeni egy eltévedt csapástól, ha az előérzetem ezúttal cserbenhagyott volna. - Megértetted?
 Newt szorosan összepréselte az ajkait, így az orrlyukai kitágultak, valahányszor megemelkedett vagy lesüllyedt a mellkasa.
- Ja.
 Nem bírtam tovább a szemébe nézni, ahogy azt sem, hogy mindenki engem bámult. Anélkül, hogy bármi mást mondtam volna, hátat fordítottam a tisztársaimnak és otthagytam a fiúk alkotta tömeget.

Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni - szokásomhoz híven -, hogy itt vagytok velünk! Egy stresszes, szóbelis hét után nincs is jobb, mint felnézni a blogra és látni, hogy már 25 rendszeres olvasónk van!
Mit gondoltok az Útvesztőben töltött napról? Vajon Thomas kire gondolt, amikor Mary az örvendetes szót használta? És vajon Newt miért viselkedett olyan furán, amikor Minho a barátnőjének hívta az új Zöldfült?
Mindenkinek szeretnék sok sikert kívánni az előtte álló vizsgákhoz és dolgozatokhoz! Azért pihenjetek is néha!
Kellemes hétvégét!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
szerecsendio
Chapter 6

6 megjegyzés:

  1. Sziasztok!

    Te jóságos ég, még mindig nem tértem magamhoz, pedig már néhány percbe a fejezet végére értem! Azt hittem, Mary nem tudja fokozni a dolgokat, különösen Gally után (jaj, imádtam, amikor nem hagyta magát!), de ezek szerint tévedtem. Túl naiv vagyok, úgy látszik, ez a gond. :)
    Fúh, nagyon imádom Maryt, van bátorsága, az egyszer biztos! :) És kitartó is. És legalább biztosan nem lesz belőle Futár (Newt szerintem meg is ölné, ha még egyszer kimenne az Útvesztőbe xD). Apropó, Newt... Jaj, Istenem, imádtam, mennyire dühös lett Maryre. :) Nyilvánvaló, hogy tetszik neki! ^^ És olyan cuki, hogy ennyire védelmezi Maryt, bár most rendesen ráijesztett szegény lányra... Remélem, hamar lecsillapodnak a kedélyek, és Minho sem fog neheztelni Maryre, amiért majdnem kint ragadtak az Útvesztőben.
    Nagyon várom a folytatást! ^^

    Puszi, Detti

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Detti!
      Ugyan, dehogy vagy túl naiv, inkább a jót és a kedvességet látod az emberekben, főleg, hogy még nem is ismered eléggé Maryt(ahogy rajtunk kívül senki sem). Azt az egyet megígérhetem, hogy tartogat még meglepetéseket, hiszen eléggé impulzív, a pillanatnyi érzései irányítják. Örülök, hogy imádtad a Gallys jelenetet, bevallom a kedvenceim közül való, nagyon jó volt írni.
      Ebben az egyben igazat kell adnom, Mary nem lesz Futár, de ez nem kimondottan Newt "hibája" lesz. A Zöldfül jövőjéről a Tanács fog dönteni. Haha, igen, szerintem is nyilvánvaló, hogy mennyire tetszik neki a lány, viszont megvannak a maga problémái is lássuk be, Mary csak még több galibát okoz, így ezt még magának sem vallja be. A folytatásból azonban minden kiderül (legalábbis ami Minhót illeti).
      Köszönjük, hogy írtál, hogy olvasod a történetet és hamarosan jön a következő rész <3
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Azt a büdös mindenit! Ez egyszerűen VOV! Először azon lepődtem, meg hogy az Útvesztőbe beengedik. Aztán azon, hogy majdnem benn ragadnak és a végére egy ilyet rakni! Te jóóó ég. Imádom! Jó kis konfliktussorozat úúú várom a folytatást!

    Tori

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Tori!
      Hahaha, nagyon szépen köszönjük a kommentárod, sikerült őszinte mosolyt csalnod az arcomra! FantasyGirl és én úgy gondoltuk, logikus lenne, ha minden Zöldfül kapna lehetőséget arra (amennyiben elég tökös hozzá), hogy kipróbálja magát az Útvesztő falai között. Nem tudtuk kihagyni, és mindezt átvariálni úgy, hogy az Marys legyen. Örülök, hogy tetszett, a folytatás hamarosan kikerül <3
      Millio puszi Xx

      Törlés
  3. Kedves szerecsendio!
    Durván átmentem fangirl-üzemmódba, amikor Mary és Minho beszélgetését olvastam a fejezet kezdetén! Bár Newt az örök kedvenc, Minho a szövegeivel, tetteivel mindent visz. :)
    Örültem, hogy Mary egész jól bírta a próbáját Futárként, az utolsó kis falra mászós akciójáig el hittem, hogy a végén még Futár is lehet belőle, de aztán jött Newt és romba döntötte az álmaimat, valamint Mary bizalmár is a fiú iránt.
    A dühös Newt engem kicsit mindig meglep, de annyira hitelesen írod le, hogy elhiszem, hogy ilyen, amikor mérges. Főleg ha Maryről van szó, akihez nyilvánvalóan vonzódik és félti őt.
    Köszönöm az ismét csodás fejezetet!
    Puszi, Katherine

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Katherine!
      Haha, örömmel olvasom, hogy nem csupán a Mary-Newt, hanem a Minhós jelenetek is ennyire tetszenek, ugyanis lesz még belőle, ha nem is olyan sok, mint a főszereplőink kapcsolatát fejlesztő párbeszédekből. Ezzel a megjegyzéseddel ráadásul eszembe juttattál valamit, amit gyorsan le is írok a búcsú bejegyzésbe, még mielőtt elfelejteném.
      Hmm.. Mary, mint Futár. Érdekes, és bár talán sok mindent kihozhatott volna a karakteréből, nem szerettük volna teljes mértékben lemásolni az Útvesztőt. Mary egy erős, független női karakter. Saját cél kellett neki, saját tehetség, innen jött az Építő, ráadásul így csak kapóra jött, hogy Gally az Elöljárójuk, ezzel akadályt görgetve a lány elé. Mondhatni ezzel készítettük fel a folytatásra...
      Newt nyilvánvalóan vonzódik Maryhez, és ez az, amiért néha másképp viselkedik, mint azelőtt, de ez is csak azt bizonyítja, hogy mennyire aggódik miatta. Ráadásul a fiúnak igaza volt... azzal, hogy Mary veszélybe sodorta nem csak a saját, de egy másik társa életét is, bebizonyította, hogy nem tudja, mikor kell abbahagyni a keresést és haza indulni. Hogy nem megfelelő a Futár pályára.
      Köszönjük, hogy itt vagy nekünk <3
      Millio puszi Xx

      Törlés