DISPUTES OF EMOTIONS - MARY-  Kedveltem Serpenyőt, pont annyira, amennyire a Konyhát is szeretettem... egészen addig, amíg a többiek arra nem kényszerítettek, hogy a kellemesnek aligha mondható napjaim javarészét a hiányos falak között töltsem. Pedig egyébként nem volt semmi komolyabb okom a panaszkodásra, a néger fiú ugyanis nagyon jó Elöljáró volt. Nem dühöngött, amikor majdnem leégettem a szemöldökét és nem kiabált, amikor só helyett cukrot szórtam a híres ragujába. Hiába születtem lánynak, képtelen voltam elképzelni, hogy valaha javulni fognak a technikáim vagy eleve az ízérzékem. Menthetetlenebb voltam a menthetetlennél. - Hogy vagy? – Jeff kérdése váratlanul ért, hisz az egész napos sütés-főzés mellett nemigen jutott idő a beszélgetésre, így az Ennek tényleg ilyen színe kell, hogy legyen? és az A nyers hús meddig igazán nyers? kérdéseknél többet aligha kommunikáltam a csoportom tagjaival. Ráadásul a konyhában nagyon kevesen voltunk, így mindenkinek csipkednie kellett magát, hogy napi háromszor elfogadható minőségű és mennyiségű ételt rakhassunk a fáradt és nyűgös tisztársak elé. - Pazarul – válaszoltam mosolyogva. Nem akartam, hogy tudja, még mindig mérges voltam a szavazás eredménye miatt. Nem akartam, hogy lássa rajtam, legszívesebben hátat fordítottam volna a többieknek és agyoncsaptam volna magam a kezemben tartott merőkanállal. - Ha ez megnyugtat, ez már sokkal jobban néz ki, mint tegnapi – vigasztalt egy megjátszott vigyorral, ami akár gúnyos mosoly is lehetett volna, legalábbis onnan nézve, ahol én álltam. A fiú orra körül megjelenő ráncok ugyanis elárulták, hogy egyetlen szavát sem gondolta komolyan, ráadásul vele ellentétben én tisztában voltam vele, hogy nem mondhatott igazat. Miért? Egyszerű: - Ez ugyanaz, mint tegnap – motyogtam fintorogva, még mielőtt belemertem volna a lábasba, és a tányérjára csöpögtettem volna a már előbb is említett cukros ragu egy részét. Az étel kissé megkeményedett már, így teljesen egyben maradt, mintha az egyáltalán lehetséges lett volna. Szánalmasnak éreztem, hogy még az indák szabdalása is jobban ment a főzésnél. - Ó! – Jeff szemei elkerekedtek, míg a szemöldökei a homloka közepére szaladtak, majd ott is maradtak, mintha egy elhagyott rágógumiba tapadtak volna. Kínos nevetése visszhangot vert a fülemben, pedig a tisztársak egy része már hangos beszélgetés közepette ette a vacsoráját. - Hát, akkor jó étvágyat nekem.  Egy helyeslő biccentést követően megvártam, hogy a Kóronc fiú elmenjen, csak ezt követően sütöttem le a szemeimet az újabb fiúra várva. A legtöbben szótlanul hagyták, hogy megszedjem a tányérjaikat, voltak, akik kevesebbet kértek a normális adagnál, és akadtak olyanok is, akik kifordultak a rozoga épületből, amikor megérezték az étel cukros illatát.  Én tényleg hasznos tagja akartam lenni ennek a közösségnek, segíteni szerettem volna. Még ha Futárnak nem is voltam jó, az Építőknél vagy a Térképészeknél talán megtaláltam volna a helyem. Ezen gondolkozván ösztönösen a jobb oldalon elhelyezett polcos szekrényre tévedt a tekintetem, ami kora reggel megadta magát, és ismételten összetört egy nagyobb adag nyers hozzávaló alatt, amit az Ekések ládáiban tároltunk. Büszke mosoly kúszott az arcomra, ahogy visszaidéztem azt a csekély fél órát, amíg kijavítottam az illesztéseket, ezzel megerősítve a polcok tartását. Serpenyő egy rossz szót sem szólt, amiért Gally beleegyezése nélkül láttam neki a barkácsolásnak, ami egyébként az Építők feladata lett volna. Azt mondta, ha kibírja a hetet, meg fogja említeni Albynak, hogy rossz helyre küldtek. Már alig vártam, hogy leteljen a határidő. - Kaphatok repetát? – Chuck mindig kócos haja teljesen eltorlaszolta a kilátást, miközben az orrom alá nyomta a meglepő, de nagyon is üres tányérját, amit alig húsz perce töltöttem tele az ehetetlen vacsorával. Összeráncolt homlokkal és elnyílt ajkakkal fordultam felé. - Kezdem azt hinni, hogy te vagy az egyetlen, aki örül annak, hogy ide kerültem. Kihasználsz, te kis vacadék – játékosan összeborzoltam a haját, hogy érezze a szeretetem, ami csak tegnap teljesedett ki annyira, hogy másoknak is feltűnjön. Clint meg is jegyezte, hogy olyan lettem, mint egy gondoskodó nővér, pedig nem tettem mást, mint elvittem a fiút a gyengélkedőre, amikor félrelépett és kificamodott a bokája. Az elején meg sem fordult volna a fejemben, hogy akár egyetlen embert is megkedvelek majd a Tisztáson, ám a várttal ellentétben elég sok barátom lett. Chuck a legjobbak közé tartozott. Szerettem benne, hogy sosem hagyta abba a rizsázást, mert így nem voltak kínos üresjáratok a beszélgetéseinkben. - Ez egy nem? – kérdezte enyhén elvékonyodott hanggal. Ezt olyankor szokta, amikor egyszerre volt értetlen, csalódott és felháborodott. Eddig még csak a szüleivel kapcsolatban hallottam, hogy megütötte volna ezt a hangszínt, ezért gyorsan rámosolyogtam.  A cukros ragu hangos csattanással esett a koszos tányérjára. - Jó étvágyat! – kiabáltam utána, amire egy elnagyolt köszönömmel válaszolt.  Mivel minden csoport tízperces csúszásokkal érkezett, hogy még véletlenül se legyen olyan tumultus, mint az ebédnél és a reggelinél, amikor jó esetben csupán szendvicseket szolgáltunk fel, volt egy kis időm, hogy ismételten kifújjam magam az Építők érkezéséig. Már csak ők és a Futárok hiányoztak, akik az erdőben álló kabinnál zuhanyoztak, hiszen nemrég láttam őket kijönni a Térképészek kunyhójából.  Ahogy beleszagoltam a levegőbe, csalódottan vettem tudomásul, hogy már igenis rám fért volna egy újabb fürdés. Ennek ellenére tudtam, hogy még napokig nem fogom felfrissíteni magam, hiszen fogalmam sem volt róla, kit kérhettem volna meg arra, hogy őrködjön a ponyva előtt. Chuck képtelen lett volna megvédeni, Thomas és Minho egész nap az Útvesztőben voltak. Dannyben és Jeffben nem bíztam eléggé, Newt pedig tabu volt, mióta szabotálta az Építői karrierem. Azóta egy szót sem beszéltünk egymással. Ha megláttam, egyből elfordultam, és az sem érdekelt, hogy olykor a gyerekes viselkedésem miatt hatalmas kerülőket kellett tennem. Nem akartam beszélgetni vele, nem akartam látni az arcát, a barna szemeit vagy a szőke haját. A hátam közepére sem kívántam!  Időközben befutottak az Építők is, akiknek bármiféle mosoly nélkül, mechanikusan adagoltam ki a megmaradt ételt. Egyedül Jack volt az, aki megköszönte, így ő volt az egyetlen, akivel megpróbáltam kedvesebb lenni. - Te tényleg ételnek nevezed ezt a förmedvényt? – Gally undorodva emelte a szemeihez a tányérját, amit aztán egy egészen kicsit lejjebb csúsztatott, hogy bele tudjon szagolni. A fintorgása csak még ocsmányabbá, még utálatosabbá tette a vonásait. Már akkor tudtam, hogy a háromnapos béke nem volt több mint a vihar előtti csönd. - Ezt a moslékot még a disznóknak sem adnám oda.  Az Elöljáró durván a pultra csapta a tányérját, amitől pár csepp cukros ragu a bőrömre csöppent. Kelletlenül töröltem le magamról a ragacsos szószt, amibe pillanatokon belül beleragadtak az apróbb porszemek. - Tény, hogy nem én vagyok a legjobb a csoportomban, de engem kényszerítenek, hogy ezt csináljam. Neked mi a mentséged? – gúnyosan húztam fel az egyik ívelt szemöldököm, ami ettől csak még inkább meghajlott. Hozzá hasonlóan én is elég halkan beszéltem ahhoz, hogy egyetlen fiú se forduljon felénk. - Fogalmam sincs, honnan veszed a bátorságot ahhoz, hogy kinyisd a szád. Megtanulhatnád, hogy az erősebbeket tisztelni kell – a dühtől véreres szemei pontosan olyanok voltak, mint öt napja, amikor megjavítottam az ágyakat, amitől ösztönösen a kezemre kaptam a tekintetem, amiről tegnap este Jeff már leszedte a kötést, rögtön azután, hogy kicserélte a vállamra erősített, menta-krémes bandázsokat. - Nem tisztelek olyat, aki nem érdemli meg – sziszegtem, akár egy áspiskígyó. Így védekeztem, máshogy ugyanis képtelen lettem volna rá. Nem voltam profi pankrátor, és nem tudtam elég magasra lendíteni a lábaimat vagy eltörni Gally álkapcsát egyetlen felütéssel. Nekem csupán a szavak maradtak.  Gally felemelte a tányérját, és durván az orrom alá nyomta. Az inak megfeszültek a bőre alatt, és az állkapcsa is mintha kiakadt volna, ahogy elnyitotta az ajkait, ezzel egy felbőszült anyukát imitálva. Én voltam az engedetlen kisbaba, aki nem akarta megenni a tökös-banános tápszert. - Edd meg ezt a szart, amit csináltál! – morogta. Egy pillanatra tényleg olyan volt, mint egy elszabadult korcs, aki a potenciális áldozatát látta bennem. Abban a hiszemben léptem hátrébb, hogy a közöttünk álló pult majd megvéd, de Gally keze túl hosszú, a mozdulatai pedig túl gyorsak voltak. Könnyedén elkapta a felsőmet, ezzel maga felé rántva.  A kezeimet a mellkasom elé emelve próbáltam tompítani az erejét és kivédeni egy esetleges pofont vagy jobb egyenest. Helyette azonban valami egészen más történt. A tenyereim rásimultak a tányér szélére, ami ettől megbillent. A ragu ráborult az Elöljáró ruhájára és végigfolyt a sötétbarna felsőjén le egészen a vászoncipőig, amit a lábaim hordott. - Ó, sajnálom, véletlen volt! – szabadkoztam mosolyogva. Akkor sem tudtam volna visszafogni a nevetésem, ha szándékomban állt volna, így pedig végképp nem ment. Úgy nevettem, mint még soha azelőtt. A testem kétrét görnyedt a hahotázás okozta levegőhiánytól. - Te kis bökött ribanc – kiabálta, miközben meglendítette a jobb kezét. Az ökle könnyedén telibe találta a sérült vállamat, amibe olyannyira belehasított a fájdalom, hogy kis híján ténylegesen a földre estem. Amikor összeszorítottam a fogaimat, éreztem, ahogy egy elfojtott sikoly végigmarta a torkomat. Még a szemeim is könnybe lábadtak. - Mégis mi folyik itt? – kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt, és hagytam, hogy a hála, amit Serpenyő közbelépése keltett életre bennem, ténylegesen ellepje a testemet.  Ahogy végignéztem a tömegen, észrevettem, hogy páran felénk kapták a fejüket, a kíváncsi szemek lyukat égettek a homlokomba és a szívem helyére közvetlenül a mellkasom közepén. Chuck sajnálkozva figyelte, ahogy Serpenyő az egészséges vállamra tette a kezét, legszívesebben azonnal idejött volna, hogy segítsen, de Danny visszatartotta, amiért eltátogtam egy néma köszönömöt. A Lögybölők Elöljárója azonban nem engem, hanem a dühödt Gallyt figyelte, így nem vette észre a hálálkodásomat. Ő előre szólt a Gyűlés napján, hogy meg fogom járni, ha nem hagyom békén az agresszív fiút, ahogy Thomas, Minho és Jeff is figyelmeztettek. - A beosztottad pazarolja a moslékot – replikázta felvágott nyelvvel, mintha mindenki és minden felett állt volna, pedig Serpenyő is Elöljáró volt, neki is ugyanolyan jogai voltak, mint Gallynek.  A Szakácsok Elöljárója óvatosan maga felé fordított, pont úgy, mint amikor a hagyma szabályos feldarabolásáról tartott nekem kiselőadást, csak mert csíkokra vágtam kockák helyett. Ő tényleg a művészetet látta a főzésben, míg én csupán a túlélés egyik eszközeként tekintettem az ételre. - Ráöntötted? – kérdezte meglepően nyugodtan. Bár tudtam, hogy nem volt szélsőséges a természete, Newt kirohanása után már fogalmam sem volt róla, mit kellett volna elvárnom a tisztársaimtól. Róla se hitte senki, hogy ennyire lobbanékony, Thomas például elhűlve mesélte, hogy miután leléptem, felrúgott egy vödröt, amit Jeff hozott, hogy letisztítsa Minho horzsolásait. - Nem akarta megenni – válaszoltam lazán, mintha semmi sem bántott volna. Látszólag elhitte, jóllehet oldalra biccentette a fejét, és furcsán méregetett. Tudta, hogy titkoltam valamit, arról viszont halványlila gőze sem volt, hogy mit hallgattam el. Mindent. A keserűséget, amit a szavazás végkimenetele miatt éreztem, a csalódottságot, amit Newt árulása okozott, a dühöt, amit Gally cselekedetei váltottak ki belőlem és a reménytelenséget, ami minden egyes nap egyre nagyobb méreteket öltött. - Menj ki! - Serpenyő hangja kimért volt, mégis élesebben vágott, mint a legjobb pengék a raktár pincéjében. Azt akartam, hogy kiabáljon, hogy dühöngjön, de nem tett semmit, csupán kinyújtotta a kezét és a kijárat felé mutatott. - A többieket majd ellátom én, csak akkor gyere vissza, ha kellőképp lenyugodtál, megértetted?  Már megint ez a hülye kérdés. Megértetted? Utáltam, szívből gyűlöltem, amiért ennyire ostobának néztek. Egy kisgyereknek, aki nem értette az élet miértjeit, akinek mindent a szájába kellett rágni, aki egyedül még a haját sem tudta volna megfésülni, nemhogy felöltözni. - Serpenyő... – szabadkoztam volna, de a fiú megrázta a fejét, ezzel sikeresen belém fojtva a feltörni kész szavakat. Ő sem hagyta, hogy megmagyarázzam, mégis mi történt pontosan.  Egy kezemen meg tudtam volna számolni, kikre számíthattam az ehhez hasonló félreérthető szituációkban. Végül lehajtottam a fejem, és megköszörültem a torkom. - Persze, értem.  Vetettem egy utolsó pillantást az engem bámuló tömegre és Gally elégedett arcára, majd véglegesen hátat fordítottam az Elöljárómnak. Már akkor, mikor elhagytam a félig nyitott épületet, tudtam, hogy nem fogok visszamenni a hajlani ébresztő előtt.  A csillagos éjszaka tisztább volt, mint valaha, ahogy az időjárás is bőven a hőmérő nullája felett lengedezett. Nem fáztam a fekete trikómban és a nadrágban, amit még a raktárból kaptam, mi több! Legszívesebben letéptem volna magamról a mocskos textíliákat, annyira melegem volt. - Állj meg, Zöldbab! – Newt hangja közvetlenül a hátam mögül érkezett, pedig hosszú méterek választották el tőlem. Ezt akkor is tudtam volna, ha a parancsára nem fordultam volna felé, hiszen lassabban közlekedett, mint én. A bicegése jobban kiütközött, mint valaha, pedig még mindig nem hagytam fel a szokásommal, hogy megfigyeljem őt a hajnal utolsó óráiban, amikor körbejárta a Tisztást. - Mit akarsz? – kérdeztem durván. Nyersebben, mint szoktam, nyersebben, mint azt a kialakult helyzet megkövetelte volna. Viszont mérges voltam és csalódott, ő pedig a legrosszabb pillanatot választotta arra, hogy beszélgessünk. Aznap kellett volna utánam jönnie, hogy beosztottak az ostoba Elöljárók. Akkor meghallgattam volna, most viszont nem állt szándékomban.  Kényszeredetten tártam szét a karjaimat, a tenyereim durván és hangosan csapódtak neki a combjaimnak, de Newt csak állt. Megtartotta a tisztes távolságot, mintha leprás lettem volna, mintha egyetlen lépés is elég lett volna, hogy megfertőzzem egy halálos vírussal. Hosszú percekig nem csináltunk mást, csak figyeltük a másik testének ösztönös rezdüléseit, végül megelégeltem a némaságot, és egy tehetetlen sóhaj után hátat fordítottam neki. Megadtam neki az esélyt arra, hogy beszéljen. Minden elhatározásom ellenére maradtam, pedig már az első pillanatban el kellett volna mennem. - Mi volt ez az előbb? – kérdezte, de ezúttal kiálltam az elveim mellett, és figyelmen kívül hagytam a próbálkozását. Töretlenül haladtam a függőágyam felé, pedig eredetileg az erdőben szerettem volna elrejtőzni. Viszont nem kockáztathattam meg, hogy a nyurga alvezér utánam jöjjön, egyszerűen nem hagyhattam, hogy megtalálja a titkos helyem. - Baleset – replikáztam felhúzott orral, amikor megpróbálta a csuklóm köré tekerni az ujjait; sikertelenül. A cukros ragutól és a sok zöldségtől, amit felszeleteltem, annyira csúszott a kezem, mintha egész nap zsírban hemperegtem volna. Ami egyébként nem is állt olyan messze a valóságtól. A Konyha csupán egy halszálnyival volt gusztusosabb, mint a Vérház, ahol Winston leölte az állatokat. Mert bár a legtöbb belsőségtől megkímélt minket, Serpenyő előszeretettel ízesítette a leveseit a csirkék zúzájával vagy agyával. Hányinger! - Láttam, hogy szándékosan csináltad – Newt kijelentése szíven ütött, de legalább elérte, amit akart. Megálltam, ő pedig a hátamnak ütközött. A kis közjáték hatására bár nem estünk a földre, egészen közel kerültünk egymáshoz, és ez akkor sem változott meg, amikor felé fordulva az orra szinte összesimult az enyémmel. Ha akár egy milliméterrel is közelebb hajolt volna... nem, már ez is túl sok volt. Egy röpke pillanat nem sok, azonnal elhátráltam. - Miért nem tudod féken tartani a dühöd? Ismered Gallyt, tudod nagyon jól, mennyire utál téged. Akkor mégis miért provokálod? – ezúttal nem kiabált, de attól még ugyanolyan rosszul esett, amit mondott, mert nem volt igaza. Gally provokált engem, de mintha a falnak beszéltem volna, nem hallotta meg. Nem volt ott az első alkalomnál, most se hallotta, miket mondott nekem. Csak annyit tudott, hogy visszabeszéltem, és hogy leöntöttem egy tányérnyi cukros raguval, amivel még a seggét sem törölte volna ki. - Nem akarok veled beszélgetni. Nem tartozom magyarázattal – válaszoltam végül, és hálát adtam az égnek, amiért elég sötét volt ahhoz, hogy a haragom pipacsvörös foltjait elrejtse az éjszaka. Az ökölbe szorított ujjaim már amúgy is nagyon árulkodóak voltak. Nem akartam, hogy a tetteim újabb vitákat szüljenek.  Pillanatok alatt össze tudtam rakni egy szekrényt, egy kézzel összeszereltem egy rögtönzött ágyat, de most, hogy meg kellett volna javítanom valamit, ami eltört, képtelen voltam rá. A bizalom, amit a zuhany alatt állva éreztem, darabjaira tört, amikor a Tanács tagjai a Konyhára száműztek. Egy barát sosem szabotált volna csupán azért, mert megnéztem egy táblát, ezzel veszélybe sodorva Minho életét. A kiabálást megértettem, még a Zárkát is elviseltem volna, de ezzel túl messzire ment.  Újra hátat fordítottam neki. - Én viszont beszélni akarok veled! Ne fordíts hátat! – sziszegte, mintha az érzelmeivel küszködött volna. Visszafojtotta a dühét, amit a legutóbb nem tudott féken tartani. Az Útvesztős incidens óta alig észrevehetően, de megváltozott, jóllehet senki sem hozta szóba. Talán észre sem vették, nekem azonban nem kerülte el a figyelmemet, hogy a szokásosnál is később feküdt le aludni, és a megszokottnál is korábban kelt fel. Jobban bicegett, kevesebbet beszélt, kerülte Thomast és néha még Minhót is, Dannyt pedig egyenesen a pokolra kívánta, bár Chuck szerint a Lögybölők Elöljárójával az érkezésem előtt sem voltak puszipajtások. - Különben? – széttártam a kezeimet, amivel véletlenül eltaláltam a jobb felkarját, mégsem kértem bocsánatot. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki. Ezt ő is megmondta már az első éjszakán: a szarkazmus és a vicceim, ezek voltak a fegyvereim, nem az ökleim. - Megint leüvöltöd a fejem? Vagy előállsz egy újabb kicsinyes bosszúval? Hidd el, ennél jobban már nem tudod megkeseríteni az életem – megpróbáltam a lehető legtöbb gúnyt belecsempészni a rövid monológomba, a szavaimnak direkt volt élük. Azt akartam, hogy érezze, amit én éreztem nap-nap után. Bántani akartam, ahogy ő bántott, amikor nem állt ki mellettem. - Azt sem tudod, miről beszélsz – suttogta, miközben lemondóan megcsóválta a fejét, és megvakarta a tarkóját. Ezúttal nem volt a hátán az a bot, amivel megvédett öt napja. És most nem is éreztem azt a biztonságot, ami a testéből áradt, valahányszor a közelemben volt. Ha valaki megkérdezte volna, kit engedtem volna a zuhanyzó közelébe, amíg a hajamat mostam, a közelében sem lett volna az első helynek, de még a harmadiknak sem. - Csak jót akarok neked, hát nem veszed észre? Egész idő alatt csak téged védtelek – a csokoládészín szemeiben visszatükröződtek a csillagok, míg a hangja megremegett, mintha könyörgött volna, de amikor befejezte a beszédet, felszegte az állát és megkeményítette a vonásait. Felvette azt a vacadék maszkot, amit mindig, amikor kellemetlenné vált számára egy-egy szituáció. Már a szája vonalából meg tudtam állapítani, hogy ezúttal sem lesz olyan őszinte, mint Thomas vagy olyan beszédes, mint Chuck. - Nincs szükségem védelemre. Főleg nem a tiédre, hisz nem vagyok a barátnőd, nem értem, miért pátyolgatnál – replikáztam torkom szakadtából. Az emberek akkor kiabáltak a leghangosabban, amikor egyedül érezték magukat, vagy amikor jobban féltek, mint életükben bármikor korábban. Bennem mind a két érzelem egyformán intenzíven kavargott. Még úgy is éreztem a rettegés hűvös fuvallatát, hogy tagadtam, bármi is megrémített volna. - Én... - Én léptem – nem hagytam, hogy befejezze, azonnal és durván a szavába vágtam. - Ma kihagyom a vacsit, úgy hallottam pocsék a kaja.  Tudtam, hogy nem fog utánam jönni, mégis rosszul esett, hogy elég volt kiejtenem a számon a barátnő szót ahhoz, hogy elrettentsem. Túl könnyű volt, túl könnyen feladta. Nem tartottam magam olyan elviselhetetlennek, hogy undorodjon a gondolattól: akár több is lehetne közöttünk.  Gyorsan megráztam a fejem, még mielőtt a sok ostobaság, ami benne keringett, a napvilágra szökött volna. Öles léptekkel szeltem a métereket, majd amikor elértem a függőágyakig, gondolkodás nélkül tovább sétáltam. Tettem egy hatalmas kört, megkerültem a tornyot és a raktárházat, majd leültem az egyik göcsörtös fa tövében, ami alig lehetett ötven méterre a Térképészek kunyhójától. Még akkor találtam rá, amikor megpróbáltam belesni az egyik ablakon. Annyira settenkedtem, hogy nem vettem észre az egyik kiálló gyökeret, és felbuktam benne.  A hátam nekifeszült a durva kéregnek, de jól esett a tompa fájdalom, ami végigcikázott a gerincem mentén és belemart a lapockáimba. Elterelte a gondolataimat és megnyugtatott. A fák olyan közel voltak egymáshoz, hogy az ég felé nézve nehéz volt megállapítani, hol kezdődött az egyik lombkorona és hol végződött a másik, így a csillagos égbolt is rejtve maradt, pedig szívesen gyönyörködtem volna a fényükben, ami tökéletesen megvilágította a fekhelyünket. Elég gyéren ahhoz, hogy el lehessen aludni, de elég fényesen ahhoz, hogy társra leljek bennük, amikor nem tudtam aludni.  Nem tudom, mennyi ideig ülhettem magányosan, a felhúzott lábaimmal és a térdeimre hajtott fejemmel, de egy idő után teljesen elült a zaj, ami csupán egyet jelenthetett: a tisztársak befejezték a vacsorát és szépen lassan mindenki nyugovóra tért. Nem indultak a keresésemre, már elég fáradtak voltak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyják a hiányomat. Ha eddig aggódtam is amiatt, hogy sosem fog elmúlni az újdonság varázsa, ami az érkezésem pillanatában ragadt rám az „a lány” elnevezéssel, most már végleg megnyugodhattam. Vége volt. - Hát itt vagy! – ijedten fordultam a hang irányába, ami bár ismerős volt, a sokk miatt képtelen voltam rájönni, kihez társulhatott. A szemeim azonban nem hagytak cserben. Igaz, hogy nehezen, de ki tudták venni a sötét sziluettet, ami megbújt a növények között. A fiú kócos haját, a testalkatát, a jellegzetes járását. Ezer közül is felismertem volna őt, hiszen ő volt a legjobb barátom. - Mit akarsz, tökfej? – kérdeztem mosolyogva, mégis számon kérően. Pedig nem is ez csiklandozta meg a fantáziámat, hanem az, vajon hogyan találhatott rám, amikor erről a helyről még neki sem meséltem. Aztán rájöttem: Thomas Futár volt. Biztosan meglátott az egyik alkalommal az ösvény széléről, ami a közeli kunyhóhoz vezetett.  Thomas nem finomkodott, meg is lepődtem volna, ha rákérdezett volna, leülhet-e. Közvetlenebb és kíváncsibb volt, mint bárki, akit ismertem, márpedig az elmúlt két hét alatt majdnem mindenkivel találkoztam már a tisztársaim közül. - Hallottam, hogy veszekedtetek – hozta a tudtomra, miért is keresett meg annak ellenére, hogy a függőágy helyett ide jöttem, vagyis magányra vágytam. A szemeim ösztönösen elkerekedtek, amikor a vállát nekidöntötte az enyémnek, és közel húzott magához egy rövid ölelésre, hiszen először is, ilyet még sosem csinált korábban, másodszor annyira azért nem voltam szomorú, hogy pátyolgatni kelljen. Elszámoltam háromig, aztán elhúzódtam tőle. - Hogy vagy? - Jól – válaszoltam, talán egy kicsit gyorsabban is, mint az normális lett volna. De nem azért, mert nem mondtam igazat, hanem mert mindenáron be akartam neki bizonyítani, hogy őszintén válaszoltam. Thomas mégis ferde szemmel méregetett, így kénytelen voltam elé tárni a miértjeimet. - Gally francos dühkitörései már rég nem zavarnak.  Pontosabban: Gally francos dühkitörései még mindig megijesztettek, de már koránt sem értek felkészületlenül, így ki tudtam állni magamért, ha arról volt szó. Elkerültem, és ő is elfordult, amikor meglátott – rögtön azután, hogy elátkozott a tekintetével. Ez a mai nap kivételes alaklomnak számított, mégis mindenki megkérdőjelezte az igyekezetemet. - Nem rá gondoltam, hanem Newtra – értetlenkedve fordultam Thomas felé, akinek az arcán ott díszelgett az a jellegzetes mindentudó mosoly, ami gyakorta az őrületbe kergetett. A szája körüli gödröcskék elmélyültek, az anyajegyei pedig közelebb kerültek egymáshoz, ahogy a bőre összegyűrődött és az orrlyukai kitágultak. Hogy ne kelljen őt bámulnom, a fának döntöttem a fejem, és lehunytam a szemeimet. - Már ő sem érdekel – legyintettem közönyösen, ezzel meghazudtolva önmagamat. Ha tényleg semleges lett volna a számomra, nem maradtam volna vele, nem hallgattam volna végig a hülyeségeit. Valami vonzott hozzá, de nem tudtam, mi és miért. - Olyan kicsinyes egy bökött. Például ott volt az a vacadék szavazás is. El tudod hinni, hogy annyira mérges volt rám az Útvesztő miatt, hogy berakott a Szakácsokhoz? – a hangom megemelkedett és ez a mellettem ülő bökött figyelmét sem kerülte el. Szemfüles volt, ez tette őt kiváló Futárrá és Térképésszé. Rá és Minhóra gondolva még mindig olyan hihetetlennek tűnt, hogy három év alatt sem találták meg a kiutat. Kezdtem kételkedni benne, hogy a kijárat tényleg az Útvesztőben rejtőzött. Talán máshogy kellett volna megközelítenünk a dolgokat. Csak az volt a baj, hogy nem tudtam, mi lehetett volna az a másik mód.  Világvége - Einstein Szekció – Tiltott Terület. Az ezüstösen csillogó tábla szavai újra és újra figyelmet követeltek maguknak. Nem hagytak nyugodni, pedig hiába ismételgettem őket, fogalmam sem volt, miben rejlett az erejük. Hogyan segíthettek volna kijutni? - Az Építőkre szavazott.  Hümmögve fordultam Thomas felé. Ő is ugyanolyan közel volt hozzám, mint Newt. Ha akár egy milliméterrel is közelebb hajolt volna, könnyen összeütköztek volna a homlokaink, a lélegzete pedig már így is megcirógatta a nyakamat, amit ezúttal sem takartak el a sötétbarna tincseim. Eltartott egy kis ideig, mire sikerült kirekesztenem a közelségét és felfogtam a szavait. Mégis visszakérdeztem. - Tessék? – a szemeim elkerekedtek a döbbenettől, de ez természetes reakció volt. A mellkasomba nyilalló tompa fájdalmat viszont nem tudtam hova tenni. - Newt az Építőkre szavazott, nem a Szakácsokra – az elnyílt ajkaim láttán Thomas elnevette magát, végül felállt, és leporolta a nadrágját, pedig még piszkosan is sokkal tisztább volt, mint én, aki már négy napja nem fürödtem. A Futár fiú összecsapta a kezeit, és amikor erre sem reagáltam, megfogta a karomat, és felhúzott a földről. - Na, gyere! Félretettem neked egy kis kaját, Gally pedig már lefeküdt aludni. A Konyha teljesen üres, és csak ránk vár.  Mivel még mindig az előbb hallottakon kattogtam, nem válaszoltam, csöndben követtem őt a Szakácsok munkahelye felé. Oda, ahol az elmúlt napjaimat töltöttem, és ahol az elkövetkezendő egymilliót fogom, amíg végül meg nem rohadunk ezen az idióta helyen. Mégsem ezért húztam el a szám, valami más bántott. Meg kellett volna hallgatnom. Miközben Thomas a Konyha felé taszigált, átgondoltam az elmúlt nap eseményeit. Mindent, ami Newt és köztem történt. A körutat, az üdvözlő bulis tanácsait, azt, hogy megmentett, és hogy vigyázott rám, amíg zuhanyoztam. Szomorúan vettem tudomásul, hogy bizonyos tekintetben még az Építők Elöljárójánál is rosszabb és kegyetlenebb voltam. Mert míg Gally olyanokat bántott, akiket utált, én olyanokat sértettem meg, akik sosem ártottak nekem. Sziasztok! Kicsit késve, de azért még időben itt is az új rész, amit reményeim szerint páran azért már vártatok. Az előző fejezet alatt olvastam, hogy volt, akit megdöbbentett Newt döntése... amint látjátok, ezzel Mary sincs másképp. Mit gondoltok a lány bocsánatot fog kérni, esetleg kérdőre vonja a fiút? Szerintetek büntetést érdemelne a viselkedése miatt vagy minden Gally hibája? Köszönjük szépen, hogy még mindig itt vagytok velünk, nagyon hálásak vagyunk a támogatásotokért <3 Kellemes hosszú-hétvégét! Millio puszi Xx szerecsendio

Chapter 8