TRYING TO BE SOMEONE
-MARY-

Egy hét telt el az ünneplés óta, azóta, hogy életemben először hallottam egy Sirató dermesztő sikoltását. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ijedtem meg, ennek ellenére megpróbáltam erős maradni, és ésszerűen gondolkodni, ahogy azt világ életemben tettem. Vagyis azóta, hogy felébredtem a rögtönzött kórház egyik rozoga ágyán.  
A Nap még nem kelt fel, a tisztársak közül is egyedül a vezér, Alby volt ébren, akit alig tíz perce láttam az erdő felé menetelni, meg persze Newt, aki egy számomra érthetetlen rutint követve minden reggelt ugyanazzal a monoton körrel kezdett, melynek során szemügyre vette a társait és a helyet, ahol laktunk, mintha nem látta volna már így is elégszer.
- Ha nem hagyod abba, azt fogják hinni, hogy az Alkotóknak dolgozol – Thomas hangja váratlanul ért, jóllehet számítanom kellett volna rá, hiszen rendszerint a Nap első sugaraival kelt, hogy a lehető legtöbb időt az Útvesztőben tölthesse. Csodáltam a kitartásáért és azért, mert még mindig képes volt reménnyel telve nekivágni egy-egy napnak, belőlem ugyanis már kezdett kiveszni a pozitivitás, pedig szinte még semmit sem láttam a borzalmakból, amiket ez a hely magába foglalt.
- Tessék? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Nem kellett megjátszanom, a tekintetemben igazi értetlenkedés bujkált. Nem az Alkotók miatt, róluk már korábban is hallottam, Chuck szája ugyanis túl lepcses volt ahhoz, hogy bármit magában tudjon tartani. Az egyik este, amikor nem csak én, de már ő sem tudott elaludni, elmesélte, hogy Thomas előtt ő volt a Zöldfül, és hogy a többiek szerint mindenkit az Alkotók küldtek erre a helyre. A miérteket azonban már nem taglalta, és hiába kérdeztem, nem válaszolt semmire, vagy lerázott egy szimpla mindeggyel, mintha számára tényleg közömbösek lettek volna az indokok. Fura egy kölyök volt, az egyszer biztos.
- Megint őket bámulod, mintha szaglásznál utánuk – Thomas elnézett a vállam fölött, és anélkül is tudtam, kit figyelt, hogy az egyre zsugorodó alak felé fordultam volna. Newt.
- Nem bámulok senkit – replikáztam, miközben összefontam a karjaimat, és megforgattam a szemgolyóimat.  Thomas tekintete megállapodott az arcomon, mire egy hangos sóhajtással szabadjára engedtem a tüdőmben megpihenő, fáradt levegőt. Nem értettem, miért hitte, hogy kémkedtem, amikor napi egy-két mondatnál többet aligha beszéltem a Tisztás vezetőivel. Albyt például még az egészségügyi állapotom sem érdekelte, csupán egyetlen dolgot kérdezett meg, valahányszor összefutottunk a vacsoránál: Biztos vagy benne, hogy semmire sem emlékszel? Nem titkolsz el semmi lényegeset? Tényleg biztos vagy benne, hogy nem tudsz semmit? Felháborítónak tartottam a lekezelő stílusát, és kezdtem rájönni, miért mondta Newt azt, hogy jól jártam vele. El sem tudtam képzelni, Alby hogyan reagált volna a gyenge poénjaimra. Talán már az első megjegyzés után kitoloncolt volna az Útvesztőbe.
 Thomas aggódóan integetett az arcom előtt, mintha ezzel akarta volna felhívni magára a figyelmemet, ami csak egyet jelenthetett: túl sokáig gondolkoztam, ezzel kirekesztve a külvilágot.
- Miért nem alszol? Úgy hallottam, tegnap elég vacadék napod volt – folytatta egy másik témával, ami ha lehet, még kellemetlenebbül érintett. Hiába próbáltam kirekeszteni az emlékképeket, a belek látványa bekúszott a tudatalattimba, ezzel fintorgásra késztetve. Hiába tartottam magamat keménynek, a tegnapi nap egyszerűen túl sok volt.
- Ja, azt hiszem, találtunk még egy területet, ahol sosem leszek hasznos – válaszoltam félvállról, miközben felálltam a függőágyról, és elkezdtem összehajtogatni a takarómat. Nem volt túl meleg, de a Tisztás időjárása nem is kívánt nagyobb védelmet a hűvös éjszakák ellen. Itt ugyanis csak ritkán esett, és mindig sütött a Nap.
- Nyugi, Zöldbab, én is rendesen kikészültem, amikor Winston kibelezett előttem egy... – a gyomrom morogva intette csöndre a hátam mögött fekvő fiút, aki mintha meghallotta volna a néma segélykiáltást, azonnal elhallgatott.
- Értem – mielőtt visszafordultam volna Thomas felé, az ágy közepére tettem a takarót, és ráültem. A lábaimat magam alá húzva karoltam át a térdeimet. - Valami jó tanács, tökfej?
 Még mindig nagyon idegenek voltak számomra ezek az új kifejezések, de megpróbáltam minden tőlem telhetőt, hogy ne lógjak ki a sorból, az új és szokatlan dolgok ugyanis mindenkit óvatosságra, esetenként agresszivitásra késztettek. Pár fiú még mindig tartotta a tíz méter távolságot, egy maréknyi tisztárs pedig nyílt háborút indított ellenem. A második estén például megpróbáltam elmenni a zuhanyzókhoz, de azzal a lendülettel ki is fordultam a kabinból, ahogy meghallottam a settenkedő lépteiket. Azóta nem fürödtem.
- Mit is csinálsz ma? – vette fel Thomas a beszélgetés fonalát, ezt követően pedig megengedett magának egy hatalmas ásítást, ami rám is átragadt. Még nagyon korán volt, amit Chuck folytonos hortyogása is alátámasztott.
- Azt hiszem, uborkát fogok szedni, és kigazolok pár bokrot – válaszoltam végül, miután fejben átrágtam magam a csoportokon. A harmadik nap voltam a Kóroncoknál, akiknek segítettem a kenőcsök elkészítésében. Jeff még a sebfertőtlenítést és a kötözést is megtanította, ugyanis volt egy srác, aki sikeresen levágta az egyik ujját. Elég gusztustalan volt, ahogy a néger fiú visszavarrta a csonk ujjpercet. Másnap Chuck csoportja volt a soros, ahol egész jól éreztem magam, mert ahhoz képest, hogy a legtöbb szerencsétlent oda osztották be, kellemes társaságnak bizonyultak. Nem beszéltek annyit, mint Chuck, de értették a vicceket, és nekem már az is épp elég volt. Az Elöljárójukkal, Dannyvel is hamar összebarátkoztam. És ez így ment napról napra, míg végül már csak három csoport maradt. Ekések, Építők, Futárok.
- Zart kedvelni fog, ha csöndben maradsz és rendesen dolgozol – a mondat végére Thomas elnevette magát, mert az elmúlt napokban sikerült kiismernie annyira, hogy tudja, ha megvan a saját véleményem, képtelen vagyok befogni a szám. Sértődött hümmögések közepette dobtam neki a fenekem alól előhalászott, szabályos kockára hajtogatott textíliát.
 Thomas hitetlen arckifejezése láttán azonnal elnevettem magam, így engem is váratlanul ért az ellentámadása. A takaró telibe talált, és bár nem volt elég erős dobás, a tüdőm egy hosszúra nyúlt pillanatig képtelen volt befogadni az éltető oxigént.
- Hűtsd le magad! – figyelmeztetett a mellettünk horkoló kisfiúra mutatva, mire beleharaptam az alsó ajkamba, és a fülem mögé tűrtem pár kikandikáló tincset. Nem lett volna szép dolog felkelteni, ugyanis szegény alig aludt az előző éjszaka. A Siratok a szokásosnál is hangosabban üvöltöttek. - Délutáni program?
 Ezúttal egy másodpercig sem hezitáltam, mosolyogva válaszoltam Thomas kérdésére:
- Építők.
 A fiú egyébként is kócos tincsei az ég felé meredeztek, amikor az ujjai segítségével felszántotta őket. A keze elidőzött a hajában, mintha minden egyes hajhagymát megráncigált volna, ezzel gondolkodásra késztetve az agysejtjeit. Látszott rajta, mennyire nem rajongott az ötletért, hogy egy egész délutánt az Építők közelében töltök majd, de egyetlen grimasza sem tudott lelombozni. Éreztem, hogy nekem ott kell lennem, hogy az a számomra megfelelő munka.
- Akkor megismétlem: hűtsd le magad! – még mielőtt válaszolhattam volna, egy mély hang utat tört magának a Tisztás felől.
- Thomas! Igyekezz! Később is ráérsz majd udvarolni a Zöldfülnek – Minho kijelentésére Thomas összeráncolta a szemöldökeit, úgy nézett le a karján pihenő órára, ami tudatta vele, hogy a barátja nem viccelt, tényleg elszaladt az idő, neki pedig már rég Serpenyőnél kellett volna lennie, hogy feltöltse a hátizsákját. A fiú dörmögve pattant ki a függőágyból, ezt követően pedig kapkodó mozdulatokkal nyúlt a függőágy alá rejtett táskája felé. Megmosolyogtatott az esetlensége.
- Csak vigyázz a szádra, okéság? – most nem borzolta össze a hajam, mint ahogy azt az első reggelen tette, mert már tudta, hogy hol voltak a határaim. Hogy mit találtam viccesnek, és mitől másztam a falra. Még csak vissza sem fordult, a válla fölött nézett rám, úgy figyelmeztetett.
 Miután elment, egyedül maradtam a szuszogó és horkoló fiúk társaságában, így nem volt mit tenni, újra a füves területet kémleltem, ahogy azt minden reggel tettem. Jól esett a magány, mégis hiányzott valami, de ha egy fejszével közeledtek volna felém, akkor sem tudtam volna megfogalmazni, pontosan mit hiányoltam. Talán egy másik lányt. Igen, akkor határozottan könnyebb lett volna.
 Amikor meghallottam az első ébredezők monoton neszezéseit, megigazítottam Thomas ágyát, összehajtottam a saját takarómat, és elindultam a konyha felé, a tegnapi nap emlékei ugyanis kellően elhalványodtak ahhoz, hogy ismételten megjöjjön az étvágyam.
 Menet közben kibontottam a kosztól összecsomósodott hajam, és gondosan átszántottam minden egyes szálat, rögtönzött fésűt készítve az ujjaimból. A ruháim egyre piszkosabbak voltak, ráadásul a bőröm bűzlött az izzadságtól, így már nem is illatom, hanem egyenesen szagom volt. Fintorogva eszméltem rá, hogy valahogyan meg kellett volna oldanom a zuhanyzást nem csak a magam, de mások érdekében is.
- Hát itt vagy! – Newt kocogva közelített meg, míg az arcán most is ott díszelgett az a jellegzetes mosoly, amiről egyszerre sütött a jókedv és a szomorúság. A többiekkel ellentétben képtelen voltam rájönni, mi járhatott a fejében, ugyanis voltak pillanatok, amikor őszintén boldognak tűnt, máskor viszont az arcára nézve képtelen lettem volna elhinni, hogy egyáltalán ismerte a jókedv fogalmát. - Gyere! Együnk valamit.
 Sután bólintottam, majd megtartva a kartávolságot, követtem őt a konyha felé.
 Egész idő alatt csöndben meneteltünk, a madarak csicsergése volt az egyetlen hangforrás, no meg a Tábor ébredése, ami beszélgetések zaját sodorta az irányunkba.
  Voltak pillanatok, amikor nem tudtam eldönteni, a tisztársak közül ki kedvelt és ki utált igazán. Ez a mostani is ide tartozott. Chuck és Thomas szerint Newt kedves egy bökött volt, de szerintem inkább csak aggódó. Szerette, ha az „emberei” biztonságban voltak, ennyi az egész.
- ’reggelt, bököttek! – köszöntötte a konyhában ténykedő tisztársakat, majd beállt a csekély sorba, és kikérte a reggelijét. Én is ugyanígy tettem.
  Az egyik szélső asztalnál ültünk le, egymással szemben, hogy megbeszélhessük a napi teendőket. Ez így ment azóta, hogy magamhoz tértem, és elkezdtem kipróbálni a különböző csoportokat. Ilyenkor rendszerint elmesélte, mit kellett tudnom az adott Elöljáróról és a munkáról, majd bemutatott az átmeneti főnökömnek, és magamra hagyott. Nem beszéltünk többet.
- Rendszerint az Ekéseknek a legfárasztóbb a munkájuk, ha nem számítjuk bele a Futárokat, ezért majdnem minden nap besegítek nekik – mesélte két harapás között. Szigorúan csak akkor beszélt, amikor már lenyelte az összerágott falatokat, így velem ellentétben egyszer sem ette vagy itta le magát. Hümmögve bólogattam, és én is hozzáláttam a második sonkás szendvicshez. - Most nem leszel teljesen egyedül.
- Ennek örülnöm kellene? – kérdeztem kihívóan, a tőlem megszokott felhúzott szemöldökökkel, mire lemondóan megcsóválta a fejét. Nem könnyítettem meg a dolgát, de javára szóljon, kitartóan próbálkozott. Megpróbálta a fejembe verni az összes francos szabályát, kezdve a Sose lustálkodj!-tól a Tartsd fenn a békét!-ig.
- Ha akarod, tarthatjuk a tíz méter távolságot – motyogta az orra alatt, amire már nem tudtam mit válaszolni, ugyanis nem akartam elmondani neki, hogy örültem a társaságának. Nehéz volt minden alkalommal elölről kezdeni a beilleszkedést.
 Miután mind a ketten elfogyasztottuk az adagunkat, elköszöntünk Serpenyőtől és Chucktól, aki nem sokkal a csönd beállta után ült le az asztalunkhoz, ezzel életet csempészve a reggelbe. Hálás voltam neki, amiért olyan közvetlen volt, hogy a közelében nekem szinte alig kellett beszélnem. Nem szerettem a feltűnést, ami szívás, tekintve, hogy még mindig én voltam a legkirívóbb az egész Tisztáson.
 Az Ekések Elöljárója egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy én azt elképzeltem. A leírások alapján egy sötét hajú, sáros arcú fiú képe lebegett a szemeim előtt, ezzel ellentétben Zart szőke és tiszta volt, az arcán egy széles mosollyal.
- Szia – köszönt, a kezét felém nyújtva, amit ezúttal nem fogadtam el. A fiú értetlenül fordult az alvezér felé, aki egy szimpla vállrándítással reagált a csökönyösségemre. Thomasnak is csak azért fogtam meg a kezét, mert amikor bemutatkozott, szinte a saját fejemben hallottam, ahogy elsuttogta a nevemet. Miatta emlékeztem, és ez elég volt ahhoz, hogy elnyerje a bizalmamat. - A nevem Zart... – az Elöljáró összecsapta a tenyereit - akkor lássunk is neki, mert rengeteg dolgunk van. Itt egy láda, ebből legalább ötöt kell megtöltened, majd ha kész, akkor szólsz, és attól függően, hogy bírod, megkapod a következő feladatot. Érthető voltam?
 A tekintetem megakadt a szóban forgó ládákon. A vak is láthatta, hogy az erdőből kivágott fákból készítették, vagyis, hogy nem az Alkotók küldték a Tisztásra. A megmunkálása kivételesen ügyes volt, csupán egy-két apróbb lyuk volt az oldalaikon, azok is inkább az összeillesztéseknél. Magukban tartották az uborkákat.
- Ja – válaszoltam szűkszavúan, ezt követően pedig felgyűrtem a sötétbarna pulcsim ujját, hogy még véletlenül se akadályozzon a munkában. Szerettem volna a lehető leghamarabb végezni, hogy aztán eljöjjön az ebéd ideje, amit a tervek szerint az Építők követtek.
 Monoton, kimért léptekkel közelítettem meg a ládahalmot, majd egymásra pakolva három könnyebb darabot, elindultam az uborkák felé. Meglepetten vettem észre, hogy Newt négy ládával követte a mozdulataimat, és hogy ő is megállt, amikor lefékeztem.
- Te nem kapsz feladatot? – a kérdésemnek nem szándékosan volt éle, a szemtelenségem még engem is meglepett. Ha fejszével kergettek volna, se tudtam volna megmondani, hogy miért voltam olyan ellenséges, talán azért, amit még ő mondott a tábortűz mellett. Ez volt az egyetlen védelmem. Nem mintha megijesztett volna.
- Besegítek – válaszolta sértődötten, majd hátat fordított nekem, és hozott még pár ládát. Ránézésre az sem érdekelte, hogy Zart csupán négy dobozról beszélt, elhozta az összeset.
 A későbbiekben egy szót sem szóltunk egymáshoz, pedig egyszer megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni egy hülye viccel a kukacokról és az almákról. Nem díjazta, inkább gyorsabb tempóra kapcsolt, hogy még véletlenül se legyünk egymás mellett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bántott meg.
Az ujjaim már fájtak a munkától, a szemeimet csípte az uborka, mintha ez egyáltalán lehetséges lett volna, de nem panaszkodtam. Némán dolgoztam, akár egy gép, ezzel kivívva Zart elismerését. A fiú az első négy láda után már sokkal barátságosabb volt, és nagy ritkán még azt is megengedte, hogy pihenjek egy kicsit, de természetesen nem éltem a lehetőséggel.
- Szép munka volt – az Ekések Elöljárója sorban megveregette a tisztársak vállát, mintha ezzel akarta volna kárpótolni őket az őrült tempóért, nekem azonban csak egy biccentéssel jelzett, hogy véget ért a kínzásom. Lassan minden fiú megemésztette, hogy ösztönből fakadóan bizalmatlan voltam, és ennek egy részem őszintén örült. Már nem féltem annyira a kanos megnyilvánulásaiktól, mint az elején.
- Komolyan vége? – kérdeztem sóhajtozva. A hátamat nekidöntöttem az egyik fának, majd a térdeimre támaszkodva, lihegve szívtam be a száraz levegőt. A homlokomon megülő izzadságcseppek futtában szaladtak végig az arcomon. – Vizet! – könyörögtem, inkább csak magamnak, hiszen azt hittem, már mindenki elhagyta a Kertet.
 Nagy meglepetésemre valaki egy bőrflaskát nyomott az orrom alá. Hálálkodva fogadtam el a hűs folyadékot, majd elkerekedett szemekkel konstatáltam, hogy Newt állt mellettem. A tekintete tele volt aggodalommal, így nem kellett tükörbe néznem ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire borzalmasan nézhettem ki.
- Kösz.
 A konyha teljesen tele volt, és akkor még finoman fogalmaztam. Egy-egy fiú a földön ülve falatozgatott, mások egymás ölébe ülve kanalazták magukba Serpenyő legújabb fogását. Összevont szemöldökkel, segélykérően fordultam Newt felé, aki erre csak megrántotta a vállát, és a fejével Serpenyő felé intett.
 Már majdnem feladtam a keresgélést mondván, hogy inkább a Tönköknél (vagy Rönkök? Nem emlékszem.) eszem, amikor Chuck őrült integetése elvezetett egy félig üres padhoz, amin nem csak én, de még Newt is elfért.
- Eddig észre sem vettem, milyen jól főz ez a Serpenyő – a vallomás közben akaratlanul is felnyögtem, amin az asztal minden tagja elnevette magát. Danny még meg is jegyezte, hogy ezek szerint a főszakács lett nálam a végső befutó, én pedig hozzávágtam ezért egy szelet kenyeret. Persze utána egyből megbántam, amit tettem, mert így a tányér alján maradt szószt muszáj voltam az ujjammal kitunkolni, amitől valahogyan még az arcom is ragacsos lett.
- Szívesen mondanám, hogy mára végeztél, de még van egy állomás – Newt hozott nekem plusz szalvétákat, majd elbúcsúztunk a Lögybölőktől, és ismételten nekivágtunk a Tisztásnak. A Nap még mindig tüzelt, most járhatott a legmagasabban, így a hőség egyszeriben elviselhetetlenné vált, ezért kénytelen voltam megszabadulni a pulóveremtől, amit elegánsan a derekamra kötöttem. A fehér trikó túl sokat mutatott. Nem mintha annyira szemérmes lettem volna, csupán a fiúk miatt járkáltam éjjel-nappal bebugyolálva.
- Nem gáz – legyintettem őszinte mosollyal az arcomon, miközben megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a nyurga fiú tekintetét, ami zavarodottan figyelt mindent, ami élt és mozgott, kivéve engem. Talán egy kicsit zavarba hoztam, de az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak nem tekintett rám úgy... mint a többiek. - Egész héten erre vártam, ugyanis Építő akarok lenni.
 Newt megtorpant, ezzel engem is megállásra késztetve.
- Gally az Elöljáró – mondta enyhén dorgálóan, mintha nem tudtam volna, ki hova tartozott azon a bizonyos ranglétrán, amit a Tisztás tagjai alakítottak ki. Több mint egy hete éltem velük, és már az ötödik napon a helyére kerültek a legkisebb elemek is. Alby volt a fővezér, akit mindenki tisztelt, pedig számomra igencsak ellenszenves volt a viselkedése. Utána következett Newt, aki a szívén viselte a tisztársak sorsát, majd az Elöljárók, szám szerint kilenc, végül a többiek. Én voltam legalul, a legújabb Zöldfül.
- Felőlem akár egy Sirató is lehetne, én akkor is Építő leszek – jelentettem ki erélyesen, majd kikerülve a fiút, folytattam a sétát az Építők csoportja felé. Minél közelebb kerültem hozzájuk, annál hangosabbá vált a kopácsolás, ezért már nem volt szükségem Newt pesztrálására. Ő mégsem így gondolta. A bicegése ellenére utánam futott.
- Díjazom a lelkesedésed, de ezt nem te döntöd el – dörmögte bosszúsan. Nem tudtam eldönteni, most miért volt mérges. Azért, hogy magára hagytam, vagy azért, mert mindenáron Építő akartam lenni. Egyiknek sem volt túl sok értelme. Nem szegtem meg a hülye szabályait.
 Amikor elértünk az ezermesterekhez, a munka teljesen leállt, hisz minden szem ránk szegeződött. Ahogy végignéztem a csapaton, a torkomban megülő üszkös csomó a kétszeresére nőtt. Majdnem minden fiú szemében megcsillant a gyűlölet. Ők voltak azok, akik miatt már napok óta nem aludtam, nem zuhanyoztam, nem maradtam teljesen egyedül. Tettem egy bizonytalan lépést az engem kísérgető fiú felé, aki erre mindenkivel ismertette a szabályokat és azt, hogy milyen büntetést kap, aki megszegi azokat.
 Nem kellett bemutatnia Gallynek, így nem is időzött a formaságokkal. Alig észrevehetően megszorította a vállam, majd sarkon fordult, és elment.
 Az idő sokkal lassabban telt, mint valaha, pedig eddig sem rajongtam az Útvesztőért vagy a Tisztásért. Ennek ellenére nem hátráltam meg, kiálltam a célom mellett: Építő akartam lenni. Gally viszont nem hagyta, hogy a tehetségem kibontakozzon, nem engedett a készülő tárgyak közelébe, és végig rajtam tartotta a szemét, miközben az idióta szerszámokat tisztogattam. Visszasírtam a Vérházat.
 Olyan három órája ülhettem egyhelyben a vízzel töltött tál felett, amikor az Építők Elöljárója segített a többieknek elcipelni a kész termékeket a konyhába. Serpenyőnek szüksége volt egy új polcos szekrényre, mert a régi leszakadt egy nagyobb láda alma alatt. Ahogy végignéztem a fiúk által összeeszkábált szerkezeten, kétségem sem volt felőle, hogy a sors hamarosan megismétli önmagát, de visszanyeltem a megjegyzéseimet.
 Az egyik, vörös hajú, szeplős fiú elkiáltotta magát, a káromkodásai hangos nevetésre késztették a többieket, ami csak újabb cifra szavakat hívott életre. Az ismeretlen srác az ujját fogdosva próbálta enyhíteni a fájdalmát, míg a szemei bekönnyeztek, valahányszor ránézett a földön heverő kalapácsra.
 Gondolkodás nélkül letettem az áttörölgetett reszelőt, majd felálltam az asztaltól, és mellé sétáltam.
- Jól vagy? – kérdeztem. Nem értem hozzá, nem simogattam meg a hátát, de látszólag már azt is nagyra értékelte, hogy nem nevettem ki. Nyöszörögve bólintott, ezt követően pedig a szájába vette az ellilult ujját, és szopogatni kezdte, akár egy nyalókát.
 Mivel nem tudtam, mit tehettem volna érte, és nem akartam elhagyni a csoportot, ezzel bajba sodorva mindkettőnket, úgy döntöttem megvárom Gallyt, és addig is befejezem a munkáját, ezzel is bebizonyítva az Elöljárónak, hogy sokkal több voltam egy szerencsétlen vacadéknál.
 A kezeimmel megfordítottam a hordágyat, majd lefejtettem róla a fehér vásznat, amit aztán kettéhajtottam és méretre vágtam, hogy jobban tartson. A szegecseket a fiúk által használt egysoros módszer helyett két átlós vonalban kalapáltam a helyükre. Tizenhat darab után ellenőriztem a tartást, helyenként korrigáltam, majd újra megrángattam az agyagot, ami az erőlködésem ellenére sem vált el a fától. Jack elismerően hümmögött, néha adott egy-egy tanácsot, hogyan üthettem volna erősebbet a szerszámmal vagy lehettem volna gyorsabb. Jó csapatot alkottunk.
- Mégis mi a plottyot csinálsz, te tökfej? – Gally hangja olyannyira váratlanul ért, hogy véletlenül eltaláltam a hüvelykujjam. Sziszegve dobtam el a súlyos kalapácsot, és Jackhez hasonlóan én is bekaptam a sebesült részt. A lüktetés átjárta az egész testem, jóllehet a düh erősebb volt, és pillanatokon belül felülkerekedett a fájdalmamon.
- Segítek elkészíteni az új ágyakat a Kóroncoknak – vágtam oda foghegyről, és figyelmen kívül hagyva Gallyt, két egyformán hosszú, előre megmunkált, vékony gerenda felé nyúltam. Még három ágy várt a sorára, és lassan véget ért a nap. - Ezt mondtad.
- Nem neked! – kiabálta, de továbbra sem figyeltem. Megkértem Jacket, hogy adja oda az ollót, amit percekkel korábban a hátam mögé tettem, de a fiú meg sem mozdult. Dühöngve nyúltam az éles szerszám felé, mert idegesített, hogy Gally megjelenése mindent tönkretett. - Te tisztogasd tovább a szerszámokat, majd Jack megoldja az ágyakat. Egyedül.
- De ketten együtt sokkal... – magyaráztam volna, azonban az Építők Elöljárójának elfogyott a türelme. Elkapta a kezemet, és felrángatott a földről. Az olló természetellenesen hangos visszhangot vert a hullacsöndes éterben. A legtöbb fiú megrökönyödve, néhányan visszafojtott izgalommal figyelték az eseményeket. Kivétel nélkül, mindenki várta a folytatást
- Süket vagy, Zöldfül?  Engedd el azt a bökött ágyat, de nagyon gyorsan! – kiabálta torkaszakadtából, és amíg a szavai el nem értek a tudatomig, észre sem vettem, hogy a bal kezemben ott szorongattam az agyagot, amit el akartam vágni. Azonnal elengedtem. Gally szorítása mégsem enyhült.
- Engedj el, különben... – úgy vergődtem, akár egy partra vetett hal. S hiába lendítettem meg a lábam, a fiú meg sem rezzent, amikor belerúgtam a sípcsontjába. Az ütés csak számomra volt fájdalmas.
- Különben? – a lehelete bűzös volt és meleg, de a gerincemen végigszaladt a hideg, ahogy eljutott a tudatomig, hogy senki sem akart szembeszállni vele. Itt ő volt a főnök, az Építők az ő emberei voltak. - Beárulsz az új haverjaidnak? Thomas csak egy nyomorult vacadék, akit ki kellett volna hajítanunk az Útvesztőbe, hogy megrohadjon a Siratókkal – krákogta -, Chuck pedig még a lábujjait sem látja...
 Nem tudom, mikor és hogyan történt, de mind a két fiú a barátommá vált, és számomra a barátság erős kötelék volt. Bármennyire is féltem, képtelen voltam szó nélkül hagyni, amiket mondott. A düh átjárta a testem, és erőt adott.
- És akkor mi van? – kérdeztem erélyesen, ami annyira meglepte, hogy engedett a szorításon. Egy pillanatig sem hezitáltam, azonnal kirántottam magam a karjaiból. Elfuthattam volna, visszamehettem volna a vízzel teli tálhoz, és folytathattam volna a munkát, de az nem én lettem volna. Ami vicces, tekintve, hogy fogalmam sem volt róla, ki voltam valójában. Szembefordultam Gallyvel. - A te orrod pedig vetekszik a Vérházban élő disznókéval, mégsem belezünk ki, mint egy állatot.
 Ezzel a kijelentéssel hatalmasat hibáztam, és ezt nem csak onnan tudtam, hogy a levegő ismételten megfagyott. A fiú szemeiben izzó gyűlölet elevenen elégetett.
- Ezt még nagyon meg fogod bánni – Gally tenyerei nekicsapódtak a vállgödreimnek, és olyan erősen ellökött, hogy elestem. Mivel a fenekemre érkeztem, nem tudtam tompítani az esést, a fejem durván nekicsapódott a kemény talajnak. A fogaim összekoccantak, a gyomrom pedig összerándult, ahogy megéreztem a vér jellegzetes ízét, amiben egyszerre keveredett a só és a vas. - Nem érdekel, hogy lány vagy!
 Szinte magam előtt láttam, ahogy összeszorítja az ökleit és addig üt-rúg, amíg könyörögni nem kezdek, azonban a várt csapások elmaradtak. Egy ismerős hang közém és Gally közé állt.
- Gally! Ereszd el! – kinyitottam a szemeimet, melyeket gyáván összepréseltem, és felnéztem a megmentőmre. A Newt kezében szorongatott bot fenyegetőbbnek tűnt, mint valaha. - Nem mondom még egyszer.
 Gally azonban nem hátrált, még mindig veszélyesen közel volt hozzám, a kezei nem engedtek ki, az izmai görcsösen nekifeszültek a bőrének. Az arca eltorzult a keserűségtől. Nem titkolta, hogy mennyire sajnálta, amiért Newt túl hamar érkezett.
- Ez a bökött nem tudja, hol a helye. Szívesen megtanítom neki, ha már neked nem sikerült – fenyegetőzött, de még mielőtt bármit is tehetett volna, az alvezér leguggolt mellém, és segített felállni. Elrebegtem neki egy hálás köszönömöt, és őszintén reméltem, hogy tényleg hallotta.
- Gyere! Azt hiszem, lesz miről beszélgetnünk a Kóroncokhoz menet – ezúttal nem zavartatta magát, nem finomkodott, megfogta a kezemet, és durván maga után húzott. Legszívesebben megkértem volna, hogy engedjen szabadon, hogy eresszen el, hogy tartsa meg azt a francos tíz méter távolságot, amit reggel ígért, de nem volt hozzá elég erőm. Egyébként sem volt jogom ahhoz, hogy ilyesmit kérjek. Azok után nem, hogy megmentett.
 Amikor elég messze elgyalogoltunk már, egyszeriben abbahagytam a feszített tempóban való sétát, ezzel őt is megállásra késztetve. Úgy éreztem, hogy tudnia kell az igazat.
- Ő kezdte! Nem hagyta, hogy segítsek, és utána sértegette a barátaimat – magyaráztam heves gesztikulálások közepette, de a fiút látszólag nem foglalkoztatták a szavaim.
- Nem érdekel – válaszolta, majd elengedte a kezemet, és anélkül, hogy akár egyszer is visszafordult volna, elindult a Kóroncok felé.
 Lefagyva álltam, hol az egyik, hol a másik lábamra helyeztem a testsúlyom nagyobb részét, majd végül, amikor a fiú már egészen kicsinek tűnt, a tőlem telhető leggyorsabb tempóban utána futottam.
- Newt... – kezdtem, amikor végre valahára beértem. Igazából nem volt nehéz dolgom, a bicegése miatt eleve lassan sétált. A jobb kezemet a vállára helyeztem, úgy fordítottam magam felé, amit meglepő módon hagyott. Amikor a szemébe néztem, életemben először, sikerült kiolvasnom a tekintetéből az érzéseit, de azt kívántam, bár most is eltitkolta volna őket! Csalódott bennem.
- Csak maradj csöndben – utasított, és lerázva magáról a tenyerem, újra célba vette a kórházat.
 Szótlanul követtem.

Sziasztok!
Először is, nagyon sajnálom, hogy ezúttal ilyen "későn" hoztam a részt, de az előző estét nem otthon töltöttem, így képtelen voltam összeegyeztetni a kettőt.
Másodszor, szeretném megköszönni mindkettőnk nevében az előző rész alatt hagyott pipákat és kommentárokat! Egyszerűen csodálatosak vagytok! Remélem, ezúttal is kifejtitek majd a véleményetek a folytatással kapcsolatban.
Mit gondoltok Newt reakciójáról? Szerintetek jogosan volt olyan dühös? Na és Mary, vajon tényleg elkerülhetetlen volt ez a veszekedés? Ti mit csináltatok volna a helyében?
Kellemes hétvégét! Élvezzétek a napsütést! :)
Millio puszi Xx
szerecsendio
Chapter 4

4 megjegyzés:

  1. Hello!
    Bámulatos rész! Nagyon tetszett, csak így tovább!

    Tori

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Tori!
      Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett, és igyekszünk <3
      Kellemes hetet!
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Kedves szerecsendio!
    Ismét egy fantasztikus fejezetet tártál elénk!
    Egyre jobban kedvelem Maryt, ahogy próbál beilleszkedni a tisztársak közé, és örülök, hogy Thomasszal és Chuckkal összebarátkozott. Nagyon mosolyogtam, mikor azt olvastam, hogy nem csak a saját ágyát tette rendbe, hanem Thomasét is. :)
    Bár először kicsit össze voltam zavarodva, hogy akkor hol is tartunk, milyen munkákat kell még kipróbálnia Marynek, de ez inkább a saját fáradtságomnak tudom be, mint a fejezetnek, mert mikor újra elolvastam, akkor már minden tiszta lett előttem.
    Newt, a kis drága, nagyon megmelengette a szívem, hogy az Ekéseknék direkt segíteni próbált Marynek, és együtt dolgozni vele, aztán el is szomorodtam, hogy megint ebbe a keserédes, megmagyarázhatalanul szomorkás ritmus, állapot visszatért közzéjük.
    Gally undoksága már elég erős személyeskedésbe csapott át, mármint ha egyszer Mary olyan jól elvégezte Jack feladatát, akkor legalább hagyja, had csinálja, de ne kössön bele!
    Newt viselkedése pedig a fejezet végén... hát, nem tudom. Kicsit én is szégyeltem magam Maryvel együtt (vagy nélküle :) ), amiért Newt csalódott benne.
    Köszönöm ezt a nagyszerű élményt, amit a fejezettel nyújtottál!
    Puszi, Katherine

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Katherine!
      Ismét csak hálálkodni tudok a szavaidat olvasva... nagyon köszönjük mindegyiket.
      Hmm, Mary szép lassan be fog illeszkedni a tisztársak közé, de ez a kis trio mindig is fontos lesz a számára, ami idővel kiegészül még két másik bököttel. Nos, kitalálod kikkel? Azt hiszem egyértelmű!
      Ne aggódj, van, hogy velem is előfordult ilyesmi a részek megírása alatt. Az utolsó fejezetnél például nem tudtam, hogy akkor most hajnal van vagy éjszaka... azt hiszem nálam is hasonlóan a fáradtság volt az oka mindennek. Ahogy annak is, hogy kissé össze-vissza beszélek, ugyanis nemrég értem haza a munkából, ráadásul lassan kelhetek megint, brühühü.
      Örülök, hogy végül minden a helyére került a munkákkal kapcsolatban. Mentségedre szóljon, így visszagondolva, szerintem nem is részleteztünk minden részleget, csupán a számunkra legfontosabbakat.
      Azt hiszem talán jobb is, ha már most figyelmeztetlek: Mary és Newt kapcsolata sosem lesz felhőtlenül nyugodt. Mindig jön majd valami, ha nem is egymásra lesznek dühösek, akkor a külső tényezők változtatják majd feszültté a hangulatot.
      Igen, Gally undoksága nem ismer határokat, és később sem fog. Szerettem volna olyan ellenszenvessé tenni, amennyire csak tőlem tellett, hogy Marynek már itt eseménydúsak legyenek a mindennapjai. Azt hiszem a véleményedet olvasva elmondhatom, hogy sikerült elérnem a célom.
      Ugye? Én is pont így éreztem mind az írás, mind a visszaolvasás alatt. Elszégyelltem magam Maryvel együtt.
      Köszönjük, hogy vagy nekünk.
      Millio puszi Xx

      Törlés