IT’S A GIRL
NEWT
Már hajnalhasadás előtt kipattant a szemem.
Automatikusan visszacsuktam, és remegve kifújtam a levegőt. Még az álom ragacsos karmai közt sodródva a sötétben, végigmentem a reggeli rítusomon: megpróbáltam visszaemlékezni a szüleimre, a gyerekkoromra, bármire… az életemre 3 évvel ezelőtt. Semmi, megint semmi. Mielőtt azonban feladtam volna a reményt, körbetapogatóztam az érzékeimmel. Zsenge fű, trágya... egy farm illatát, kellemesen hűvös szél fúvását és juta érdességét éreztem. Ennyi elég volt, hogy a csalóka képzelgés, hogy ma valami más lesz, mint eddig, szertefoszoljon.
Visszanyeltem magamba egy csalódott nyögést, mikor a hunyorogva, résnyire nyitott szemhéjaim közül ugyanazt a fából eszkábált plafont pillantottam meg, mint az elmúlt több mint két év minden egyes francos napján. Vettem egy mély levegőt, hogy lecsillapítsam a felháborodottan dübörgő szívemet, és ledobtam magamról a rögtönzött takarómat. Miután félretaszítottam az utamból az anyagot, felültem a függőágyon, ami két felszögelt ék között függött a Tábor egyik szobájában.
Mezítelen talpam a hideg földhöz ért, mielőtt beletaláltam volna az odakészített cipőimbe. Kissé elnyűttek voltak már, de nem nyafogtam miatta, legalább voltak. Fáradtan beletúrtam a hajamba, és meg sem lepődtem a felszínre bukó csábító gondolatomon, mely visszahúzott az ágyba. Mert mégis mit árthat, ha kihagyok egy napot? Az Útvesztő akkor is lesz, a Siratók akkor is itt lesznek, az élet a Tisztáson ugyanúgy folytatódik majd. Persze mindenkinél jobban tudtam, hogy ez nem igaz. Ha ellustulok, hasztalan leszek. Ha hasztalan leszek, letörté válok, és feladom a reményt. S ha a Tisztás lakói ezt látják az alvezérüktől, ki gátolja meg őket abban, hogy ugyanígy viselkedjenek? Anarchia lesz: káosz és felfordulás, minden, amit az elmúlt években felépítettünk, értelmét veszti.
Kakaskukorékolás törte meg a hajnal csendjét, mire a mellettem lévő ágyon Alby légzése rendszertelenné vált, egy pillanatra megszakadt, majd újra pihegővé szenderült. Felébredt, mint sokan mások a Tisztáson. Nem telt bele tíz másodpercbe, mire megjelentek a hajnali napsugár első rózsás sugarai a horizonton. Mindig így volt. Néha megijesztett, hogy az ostoba szárnyas vajon honnan tudja, hogy mikor kel fel a Nap. Vajon az Alkotók beprogramozták? Vagy csak megérzi? Általában nem törtem sokat ezen a fejem, örültem, hogy Serpenyő ízletes ragut tud belőle készíteni, amint megérkezik a következő szállítmány. Azaz ma.
- ’Reggelt! Bökött jó nap lesz a mai, nemigaz? – köszöntöttem Albyt, de a hangomból csak úgy sütött az irónia. Minden nap ugyanolyan volt: ugyanolyan rossz és kilátástalan. A vezérünknek ezt nem kellett mondani, hiszen ő volt az első, aki ideérkezett, ő volt itt a legrégebb óta, ő ezt mindegyikünknél jobban tudta.
- Ma érkezik a Doboz. Remélem, az új Zöldfül nem nyafog majd annyit, mint a legutóbbi – morogta az erős testfelépítésű, színes bőrű srác, miközben a lábára rángatta a bakancsát. Kijelentésére akaratlanul is elvigyorodtam, ahogyan eszembe jutott az emlegetett az idegesítő kérdéseivel és világmegváltó ötleteivel. Szerencse, hogy lecsillapodott azóta, mert Gally már nagyon közel járt ahhoz, hogy leüsse.
Ha őszinték akartunk lenni magunkhoz, be kellett ismernünk, hogy mindannyian ilyenek voltunk: ijedtek és kíváncsiak, amikor megérkeztünk erre a helyre. Havonta egy újonc érkezik úgy, hogy nem emlékszik semmi. Ugyanazok a kérdések követik egymást: Hol vagyok? Mi ez a hely? Miért nem emlékszem semmire? Kik küldtek ide? És a válaszok is rendre ugyanazok: A Tisztáson. Az Útvesztő. Nem tudjuk. Nem tudjuk. Nem tudjuk! Csak a sötétben tapogatózunk, és bár ezt egyikünk sem tudja könnyen elfogadni, az élet megy tovább: az újonc munkát kap, beleszokik, teszi a dolgát, majd mikor megérkezik a következő Zöldfül, ő is nevet azon, hogy mennyire beijedt az érkező. Nem sok lehetőségünk nyílt nevetni vagy szórakozni, így ha gonosz is ez a viselkedés a részünkről, nem szégyelljük magunkat: mindnyájan túlestünk ezen, és túltettük magunkat rajta.
- Reméljük – vigyorogtam egyetértően, pedig nem tudtam haragudni a Zöldfülre. Bírtam a csávót, volt benne spiritusz, csak kár, hogy eleinte arra használta, hogy szabályokat szegjen. Eléggé felbolydult miatta az élet a Tisztáson. Jó lenne, ha a ma érkező nem okozna ennyi gondot.
- Menjünk! Mindjárt nyílnak a kapuk – szólított fel Alby, és gyorsan magamra kaptam a trikóm fölé egy kapucnis fölsőt. Mire kiléptünk a négy emelet magas, ötletszerűen elhelyezett ablakú, düledező faépületből, ami többek között az alvóhelyünkként szolgált, Minho és a többi Futár már a teljes harci öltözetben tartottak felénk a Térképszoba felől. Szám szerint nyolcan voltak, minden szektorra egy.
Nehéz lett volna elmagyarázni valakinek, aki nem járt még itt, hogy hogyan néz ki a Tisztás és az Útvesztő. Még minden itt élő sem tudja a részleteket. Én sem állítom, hogy alaposan ismerném, pedig valaha Futár voltam, jártam odakint, mióta pedig alvezér vagyok, nyomon követem a Térképészek munkáját is. A helyet úgy lehetne a legjobban leírni, mint egy bonyolult, szinte végeláthatatlan úthálózatot. Csak hogy ezeket több méter magas tömör, vastag falak ölelik körbe, ugyanígy a mi lakóhelyünket, a Tisztást magát is. A szabályos négyzet alapú terület teljesen zárt, csupán négy kapu vezet ki arra a helyre, amit Útvesztőnek nevezünk. Nem véletlenül. Még senki sem jutott ki onnan, senki sem talált egy kijáratnak tűnő rést a falon. Senki. Már három éve.
- Kicsit késésben vagytok, nem? – vetette oda nekünk a mindig éber Minho, amikor melléjük értünk. Az ázsiai srác a Futárok Elöljárója, a tanács tagja, és jó barátommá vált az évek során. ennek ellenére néha nagyon idegesítő tudott lenni. Például a kora reggeli ébersége nagyon gyakran az idegeimen szokott táncolni.
- Fogd be! – morogtam rá, mert ezen a reggelen különösen nem voltam vevő a szarkazmusára.
- Ú, harapósak vagyunk ma reggel? Mi van, bal lábbal keltél ki az ágyból, Newt? – ugratott tovább a fiú, mire megforgattam a szemeimet. Nem akartam több időt vesztegetni erre a beszélgetésre, főleg ha arról volt szó, hogy milyen lábbal kelhettem ki bárhonnan is.
Minhónak az egyik rossz tulajdonsága az, hogy túl heves és hirtelen természetű volt. Nem gondolkozott, mielőtt cselekedett vagy mondott volna valamit. Ezért is lehettem biztos benne, hogy nem szánt szándékkal használta ezt a szófordulatot. Nem jutott eszébe, hogy ez hogyan érinthetett engem. Meg sem fordult a fejében, hogy felidézhette azokat a gyötrelmes estéket a gyengélkedőben, míg azt vártam, hogy összeforrjon a csont, és azon tanakodtam, hogy vajon képes leszek-e még lábra állni egyáltalán. Nem, mert Minho azt hitte – mint ahogyan a többiek is -, hogy már túltettem magamat rajta. „Csak egy baleset” hessegettem el minden újoncot, akinek volt elég vér a pucájában megkérdezni tőlem, hogy miért bicegek.
- Majd ha jól seggbe billentelek, akkor mondhatod, hogy harapós vagyok – löktem meg játékosan a srác vállát, mert tényleg nem haragudtam rá, amiért felszakította a régi sebeket. Nem tehetett róla. Nem haragudhattam rá olyasmiért, amiről nem is tudott. Meg alapvetően sem voltam egy haragtartó típus.
- Ó, azt próbáld meg! – röhögött fel Minho, és a társaság többi tagján is végighullámzott a nevetés.
Furcsa mód egy kicsit mindenki jobban elengedte magát, mint szokta. Elvégre is terv szerint ez volt az új Zöldfül és a friss szállítmány érkezésének napja, ami azt jelentette, hogy este dőzsölhetünk egy kicsit. Bár az Alkotók – így neveztük azokat, akik ide raktak minket – állandóan elláttak minket mindennel, amire szükségünk volt, ráadásul termeltünk gabonát és kukoricát is, sőt állataink is voltak, de azért spóroltunk. Sosem tudni, mikor lesz vége a „jólétnek”. Kár lett volna beleélnünk magunkat, hogy örökké tart. Bár kétségtelen, hogy a napok monoton egymásutánisága ezt mutatta: elvégre havi körforgásban éltük a hasztalan életünket, mint a birkák, a kijutás legkisebb esélye nélkül. De nem adhattuk fel. Még nem.
- Hallgatag vagy – jegyeztem meg a legkésőbb érkezőnek, miután odabicegtem mellé. A nálam kicsivel alacsonyabb, lapos, fekete hajú srác a hangomra összerezzent, de valószínűleg csak mert elmerült a gondolataiban. Ez gyakran megesett vele, de általában Thomas tele volt kérdésekkel, és nem működött benne az a bizonyos szűrő, mely meggátolta volna abban, hogy ezeket feltegye.
- Csak furcsa, hogy holnaptól nem én leszek a Zöldfül – felelte a Doboz irányába meredve, amely helyét egyelőre fémrács fedte, és semmi jel nem mutatott arra, hogy bármi is érkezne a nyíláson keresztül a nap folyamán vagy úgy egyáltalán.
Eleinte a Doboz logikus megoldásnak tűnt arra, hogy eltűnjünk erről a bökött helyről, de semmilyen trükk sem vált be. Az átjáró egyirányú, egyedül üzeneteket tudtunk vele küldeni, mert míg valaki benne tartózkodott, el sem indult. Ha pedig valaki utána ugrott, egy falból előbukkanó bárd felnyársalta. Csúnya halál, de láttunk már rondábbat is. Az évek során mindent kipróbáltunk, de semmi sem vált be, úgy látszott, hogy tényleg az Útvesztő rejtette az egyetlen kiutat… már ha létezett egyáltalán.
- Ha szeretnéd, én hívhatlak később is így, Zöldike – villantottam egy vigyort a srácra, aki ilyen jelentéktelen dolgokon agyalt. Mikor megérkezett a Tisztásra, az első dolga az volt, hogy elrohanjon. Mintha menekülhetne valahová! Csak futott és futott, egyenesen a falak felé, de olyan gyorsan, hogy már-már felvetettem a vezetőségnek, hogy a szokásos körök lefutása helyett rögtön állítsuk be a Futárokhoz… De akkor eltaknyolt, egy újabb okot szolgáltatva mindenkinek arra, hogy nevessen.
Bírtam Thomast, de nem volt könnyű vele: állandóan ellenkezett a szabályokkal, majdnem mindet áthágta. Összekapott Gallyvel, akinek valamiért különösen bántotta a csőrét a jelenléte, aztán meg ott volt az az eset, mikor kirohant az Útvesztőbe. Azt hittük, hogy a sebesült vezérünkkel, Albyval és Minhóval együtt oda fog veszni, mint addig mindenki, aki éjszakára kint maradt. De nem: három év után először, élve kijutottak onnan, és akkor már kérdés sem volt, hogy mi legyen Thomasból. Kapott egy kis büntetést a neveletlenségéért, de aztán teljesült a szíve vágya: Futár lehetett, és újra meg újra vásárra vihette a bőrét. Ha ez jó neki!
Hetek teltek el a meghozott döntés óta, és az újonc rendesen végezte a dolgát, Minho elégedett volt a munkájával. Chuck meg – a kis haverja, aki rendszeresen vele lógott – el volt ájulva a ténytől, hogy egy igazi nagymenő baráttal áldotta meg a sors. Ugyanis akadt itt a Tisztáson meló rendszeresen, de kétségkívül azok tartoztak az elitbe, akik mind közül a legfürgébbek és legeszesebbek voltak. Ők kockáztatták nap mint nap az életüket azért, hogy valami olyasmit találjanak, ami talán sosem létezett.
- Kösz, inkább ne – csóválta meg a fejét rosszallóan a fiú, mire elvigyorodtam. Ő még nálam is kevésbé értette a viccet, túl komolyan vett mindent. Biztatóan vállon veregettem.
- Ne feledd: fuss, és lehetőleg ne ölesd meg magad! – paskoltam meg a hátát búcsúzóul, mikor a fölénk magasodó, indákkal beszőtt hatalmas kőfalak nyikorogni kezdtek. Szinte hallani lehetett a rozsdás fogaskerekek csikorgását, majd a kapu két vége közül szél süvített az északi kijáratnál állók arcába.
Hunyorognom kellett, hogy jól rálássak a falak közt keletkező folyosó felett függő növénykoszorúra és a végeláthatatlan hosszan elnyúló szürke útra mögötte. Milliószor találtam már szembe magamat ezzel a látvánnyal, én legalábbis így éreztem, de nem tudtam megszokni. Mintha az Útvesztőnek az lett volna a célja, hogy éreztesse az emberrel, hogy milyen kicsi és jelentéktelen. A beláthatatlan tér szinte összelapított, levegőt is nehéz volt kapni, ha ilyen elnyomottnak éreztük magunkat. Ezért is nem bántam, hogy nem kell visszamennem oda, a falak közé, ahol jobban csapdába esve éreztem magamat, mint a Tisztás nyílt terén.
- Este találkozunk! – köszönt Minho még egyszer ellenőrizve, hogy a magára erősített felszerelés tart-e, majd minden további teketória nélkül futásnak eredt. A társai utána. Hamarosan pedig mindannyiukat elnyelte az Útvesztő mélye.
A felkelő Nap fénye már deres ezüst színekben láttatta a világot, amikor újra kettesben maradtunk Albyval. Ő sokkal hamarabb hátat fordított a kapunak, mint én, és ráérősen elkezdett visszacaplatni az életünk színterének központjához. Mióta alig egy hónapja majdnem meghalt odakint, a Kóroncaink, Jeff és Clint, pihenésre intették, és az én feladatom volt szemmel tartani, hogy eleget tesz-e ennek. Szükségünk volt a vezérünkre, a tapasztalatai és hasznos meglátásai mellett egy jó barátot is veszthettünk volna a személyében, és ezt egyikünk sem akarta megkockáztatni.
Alby az a fajta vezető volt, aki ritkán és halkan szólalt meg, de akkor nem tehetted meg, hogy nem rá figyeltél. Magas, tar fejű, színes bőrű srác volt a nagykorúság határán az egyik legidősebb közülünk, de nem csak ez adott neki tekintélyt. Az Elöljárók rendszerint azok közül kerültek ki, akik már évek óta itt voltak, így akadtak még páran az ő korosztályában is, de senki olyan, aki olyan régóta itt lett volna, mint ő. Ebben még nem találtunk rendszert: az egyik hónapban egy tizenkét éves pisisnek kinéző csávó érkezik a Dobozban, máskor egy már szinte felnőtt. De minden egyes alkalommal csakis tinédzser fiúk emlékek nélkül, melyek közül idővel csak a neve dereng fel előttük
Néha eltűnődtem, hogy vajon ki nevezett el Newt-nak. Az anyám vagy az apám lett volna? Szerettem volna emlékezni rájuk, de akárhogy is igyekeztem, nem ment, mintha az agyam merevlemezét az ideérkezésem előtt tisztára törölték volna, és csak ezt a négy betűt hagyták volna meg nekem, hogy ezzel éljek.
- Serpenyő már csinálja a reggelit – mutatott Alby az erdő melletti raktárhelyiségünk szoros szomszédságába épített kis kunyhó felé, ami mögül máris füst szállt fel, jelezve, hogy a szakácsunk begyújtott. A gondolatra megkordult a gyomrom. Elég hangosan ahhoz, hogy meghallja, de a feljebbvalóm nem tette szóvá a dolgot. – Gyorsan együnk, mert ma még sok dolgunk lesz – jelentette ki, amire rábólintottam.
A szállítmány érkezésének napja egyébként is sűrű, hiszen elő kell készíteni mindent az új tag fogadására és az esti Zöldfül-köszöntőre. Persze ahhoz, hogy mindez flottul menjen, az is kell, hogy a napi teendőit mindenki elvégezze, mire megérkezik a Doboz. De mintha ez nem lenne elég, a Vérházban dolgozók egyike, aki az állatok leölésével foglalkozott, a napokban egy koszos pengével belevágott a combjába, és olyan ostoba volt, hogy senkinek sem szólt róla, ezért mire a Kóroncok megállapították, hogy elfertőződött a sebe, már vége volt. Tegnap este kilehelte a lelkét. Alby két Zsákolóval – akik egyszerre felelnek a halottaink eltemetéséért és a Tisztás rendjéért – vállalta a sírhely elkészítését.
A nap elején mindenkit ki kellett verni az ágyból, aki még süttette a hasát, majd kezdődhetett a napi vizit, hogy vajon mindenki rendesen dolgozik-e. Egyesek azt gondolják, hogy alvezérnek lenni csupa móka és kacagás, elvégre is nem kell semmit sem csinálnom, csak kiosztanom másokat, és beleszólni olyasmikbe, amiket úgysem tudok jobban. Ilyenkor nem jut eszükbe, hogy a tisztársak, a Tisztás különböző lakói között támadt félreértéseket is én bonyolítottam le, én feleltem azért, hogy az újoncok megtalálják a nekik való munkát, és ha éppen nem akadt dolgom, akkor beálltam segíteni valahová, ahol szükség volt rám. Nem volt sok időm az unatkozásra.
Nem volt ez másképp ezen a napon sem. Alighogy megreggeliztünk, Albyt valamilyen ügyben magukhoz hívták a Térképészek, míg én megkezdtem a körtúrát a már munkájuknak nekiállók közt. Az Ekések, akik a Tisztás karbantartásáért, a kert gondozásáért feleltek, már beletemetkeztek a munkába. Leggyakrabban náluk van igény plusz két segítő kézre, hiszen sosem lehetnek elegen ahhoz, hogy egy ekkora területről gondoskodni tudjanak. Nem is beszélve arról, hogy mindnyájunknak érdeke, hogy legyen mit ennünk akkor is, ha már kifogyóban van a szállítmány. Persze az Építők, élükön Gally-vel, úgy gondolják, hogy ez alantas munka, semmi értelme. Szerintük az sokkal fontosabb, hogy az embereik feje fölött legyen fedél. Nos, hogy finoman fogalmazzak, Gally-nek meg volt az a hibája, hogy mindenkinél jobbnak gondolta magát, de már megszoktuk, egy ideje már senki sem szívta mellre az erre vonatkozó megjegyzéseit. Én pedig nem vesződtem már azzal, hogy megpróbáljam észérvekkel rábeszélni bármire is, gondolkozás terén a srác nem volt egy észlény.
A Nap már magasan járt az égövön, amikor eljutottam a Vérházasokhoz, akik éppen a tyúkok alól gyűjtötték be a tojást. Winston, az Elöljárójuk elújságolta nekem az állatállományunk minden újdonságát: születést, halált, levágást, de nem nagyon figyeltem rá. Tekintetem egyre gyakrabban kúszott a Doboz irányába. Késett.
Nem tudtuk órára megsaccolni, hogy mikor érkezik az új ellátás, de ha késő délelőtt nem is, kora délután már mindenképpen megszólalt a sivító hang, ami jelezte a fémtartály közeledését. Így mindig volt időnk lecsillapítani a Zöldfült még az éj leszállta előtt. A Nap állásából ítélve dél már jó ideje elmúlt, de még nyoma sem volt a Doboznak. A zsigereimben rosszat sejtettem, és ez a szokatlan késés csak tovább feszítette a húrt. Még egy olyan rám nem jellemző kárörvendő gondolat is burjánzott bennem, hogy: na, ugye, én megmondtam, hogy semmi sem tart örökké?
De egy szót sem szóltam. Semmi értelme nem volt felbolygatni a rendet. Ehelyett megköszöntem Winstonnak a segítségét, majd Alby keresésére indultam, hogy kikérdezzem a véleményét a késéssel kapcsolatban. Elvégre is ő régebb óta volt itt, mint én, lehet, hogy már tapasztalt ilyesmit.
- Nem tudom, lehet. A lényeg, hogy előbb vagy utóbb, de jöjjön, nem igaz? – felelte a fiú, miután felmérte a helyzetet. Nem mutatta jelét idegességnek vagy, hogy szokatlannak találná a dolgok, de ő már csak ilyen volt: az arca olvashatatlan maszk, és éppen ez tette tökéletes vezetővé. Egy stabil, megbízható emberre volt szükségünk, vele megkaptuk. Fogalmam sincs, mihez kezdenénk nélküle.
A későbbre csúszott ebéd után megint mindenki ment a maga dolgára, de már egyre több embernek feltűnt az egyébként idegesítő szirénázás hiánya. Az idők során ugyanis úgy alakult, hogy a fél órás hangzavar alatt étkeztünk, mert ebben a ricsajban, amivel a Doboz érkezése járt, mást nem is lehetett csinálni. Ezúttal azonban más volt a helyzet. Már mindenki befejezte az ebédet, de még mindig nem volt egy nyikkanás sem. Alby erélyesen visszaküldte az embereket dolgozni, majd újfent külön váltak az útjaink. Alighogy eljutottam a gyengélkedőbe, hogy utána kérdezzek a sebesültek állapotának, mikor megtörtént: dobhártyaszaggató szirénázás hangja töltötte be a Tisztást.
Mivel a hanghullámok visszaverődtek a magas, masszív falakról, az ember feje hamar zsongani kezdett a zajtól. Megállt a munka, de nem szóltam rá senkire. A gyengélkedő ajtajának dőlve vártam meg, hogy véget érjen a visítozás, ami még sokáig a fülemben szokott csengeni utána is.
Mikor elhallgatott a riasztó, a többiekkel együtt indultam el a ráccsal fedett rész irányába. Mindenki akköré gyűlt… vagyis majdnem mindenki. A Futárok még nem értek vissza, és Alby nyomát sem láttam. Átfurakodtam az edzett fiútestek között, hogy jobban rálássak a Dobozra, ami mit sem változott az elmúlt egy hónapban: rozsdásodó falai egy háromszor három méteres területet kerítettek el, ahol az élelmiszer-, állat- és ruhaszállítmányon kívül mindig egy fiút találtunk.
- Nyissátok fel! – intettem azoknak, akik a rács széleihez legközelebb álltak, és a srácok habozás nélkül teljesítették a kérésemet. Ahogyan a két réteg lekerült a tetejéről, a Doboz nyitottá vált, sokkal jobban át lehetett látni, de a napfény nagy részét így is blokkolta a köréje gyűlt tömeg. A félhomályban nem lehetett jól kivenni a földön, hason fekvő alakot, de mozdulatlansága már jókedvre terítette a társaságot.
- Elájult a szerencsétlen!
- Biztos beplottyantott út közben!
- Lögybölő lesz ebből a bököttből, tuti.
Egymást érték a becsmérlő megjegyzések, pedig nem ő lett volna az első, aki elájult a sötétben idevezető úton. Megelégelve a szájalást és a semmittevést, szóltam a kéznél lévő Jeffnek, hogy hozassanak egy hordágyat, ami csak két vastag fadarab közé eszkábált vászon volt, de az ilyen feladatokra ez is megtette.
- Na, Zöldfül, üdv a Tisztáson! – köszöntöttem öntudatlan érkezőnket egy csepp éllel a hangomban, ugyanis előre sajnáltam azt a szerencsétlent, akit az Alkotók ideküldtek közénk. Gyér nevetés hallatszott körülöttem, pedig nem viccnek szántam, amit mondtam.
Nem világosítottam fel őket erről, inkább hasznossá tettem magam, és egy hordó tetején keresztül legugrottam a Doboz aljára. A fém megcsikordult az ugrásom erejétől, és a bal lábamba is fájdalom hasított a hirtelen mozdulatra. Elnyomtam egy grimaszt, mialatt leguggoltam a hosszú hajú sráchoz, hogy a hátára fordítsam. Nem finomkodtam, mikor megragadtam az újonc tiszta szövetbe burkolt karját, és átemeltem a másik oldalára. Amint megtettem, akaratlanul is hátrahőköltem. Az előttem fekvő alak nem fiú volt. Ennek megállapításához elég volt egy pillantást vetnem a mellkasára vagy éppen arcának finom vonalaira, melyeket most már csak nyomokban takart el gesztenyebarna, selymes tapintásúnak tűnő haja.

- Ez egy lány - nyögtem ki elképedve, és akaratomon kívül egy grimasz kúszott az arcomra, ahogyan hunyorogva felnéztem a tisztársaimra.
A felhördüléssel párhuzamos olykor hitetlenkedő, máskor perverz megjegyzéseket elengedtem a fülem mellett, és a lányra néztem, aki olyan békésen aludt a VSZTT feliratú dobozok közt, mintha otthon lett volna. Ahogy jobban megnéztem magamnak, a keskeny vállai és a széles dereka is árulkodó jelnek bizonyultak, de a ruházata ugyanolyan volt, mint mindegyikünké: sportcipő, strapabíró nadrág, laza anyagú fölső. Első ránézésre nagyon megtévesztő volt.
A sokkoló felismerést követően csak óvatosan mertem a lány arca felé nyúlni, hogy kósza hajtincseit eligazítsam onnan. Nem tartottam ördögtől való teremtésnek azért, mert más volt, mint mi, de a jelenléte szokatlan volt, hiszen megtörte a rendszert. Már három éve minden egyes hónapban új fiú érkezett. Erre most egy lány? Nem tudtam mit kezdeni ezzel az új helyzettel, és képtelen voltam félretenni azt a megérzésemet, miszerint minden megváltozik, és ez csak az első lépés ahhoz.
- Itt vagyunk – szólalt meg Clint, a két Kóronc közül a vezető lihegve, mikor megérkeztek, és beszálltak mellém a liftbe. Az arcukon ugyanazt a megdöbbenést láttam, amit magam is tapasztaltam, de bámészkodás helyett a dolgukra intettem őket.
- Jól van, bököttek, nincs itt semmi néznivaló! Vissza a munkához! Az avatón megismerhetitek a Zöldfült – egyenesedtem fel, és ezekkel az erélyes szavakkal fordultam a társaimhoz. Csalódottan ugyan, de hallgattak rám.
A saját tanácsomat azonban én már nem fogadtam meg olyan könnyen. Mielőtt a Kóroncok ráemelték volna a hordágyra, vetettem a lányra még egy pillantást. Egyet a sok elkövetkezőből.



Helló greenbeans!
Még egyszer üdvözöllek Titeket a szerecsendióval közös Útvesztő-fanfictionünk blogján! Ez a fejezet amolyan bevezető volt, felvilágosítás olyanok számára, akik nem olvasták a könyvet vagy látták a filmet, illetve egy magyarázat azok számára, akik igen. Több ponton is eltérünk az eredeti történettől, mixeljük a regényeket és a film(ek)et, és természetesen sokat hozzáteszünk saját kútfőből James Dashner magával ragadó világához. Mint arra rájöhettetek, én fogom írni Newt szemszögeit, míg szerencsendio majd Mary szerepében tetszeleg. Azt hiszem, mindkettőnk nevében mondhatom, hogy nagyon kíváncsiak vagyunk a véleményetekre!
Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok, és kerüljétek a Siratókat! ;)
FantasyGirl
Chapter 1

8 megjegyzés:

  1. Kedves FantasyGirl!
    Nem csalodtam benned, nagyon jo reszt irtal! :)
    En imadom az Utvesztot, szoval nagyon orulok, hogy valaki(k) vette(k) a faradsagot es nekilattak ennek a feladatnak.
    Irto jo lett a resz, buszke vagyok rad! :)

    Brynn voltam...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Brynn!

      Nagyon örülök, hogy így gondolod, és öröm tudni, hogy más rajongókhoz is eljutott a blogunk híre. Köszönöm, hogy olvastál és írtál!

      Ölel, FantasyGirl

      Törlés
  2. Drága FantasyGirl!

    Hogy is fogalmazzak úgy, hogy ne tűnjön nyálas, rajongó ömlengésnek... Talán így.
    IMÁDTAM!!!! De komolyan, felvettelek a kedvenc íróim közé, már jó ideje - még ha erről nem is tudtál. Szóval, nemrég láttam a filmet (a könyvet sajnos nem olvastam), szóval elég friss bennem az élmény. És tetszik, hogy Thomas szabályszegései és cselekedetei miatt végül nem faltak fel senkit a siratók. Minden rendben van - vagy mégsem?
    Kíváncsi vagyok, mit hoztok ki a történetből, már nagyon várom a folytatást.
    Tetszett, hogy inkább most a leírásokat helyezted előbbre, hiszen amíg valaki nem ismeri az eredeti történetet, be kell mutatni neki. Elég kevésszer szólaltak meg a szereplők, és a mondataik között is sokszor eltértél másra - ami mégis kapcsolódott a dolgokhoz -, de ez egyáltalán nem zavart. Sőt, szerintem nagyon jól sikerült eltalálnod az egészet.
    Be kell vallanom, Newt nem a kedvencem, de még mindig jobban szeretem Gally-nél. Én Thomas, Teresa és Chuck párti vagyok, különösen imádom a kis csákót. De Newt máris közelebb lépett a szívemhez, pedig még nem nagyon csinált semmit. :D
    Szóval hajrá, remélem gyorsan eljön a következő szombat. ;)

    Ölel,
    Leah

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Leah!

      Rég hallottam rólad, úgyhogy nagy örömmel vettem tudomásul, hogy ellátogattál a mi kis blogunkra. Nagyon megtisztelő, hogy ennyire jónak tartasz, igazán megható! Hát egyelőre Thomast sikerült lehűteni, de még várunk pár újoncot :) Teljesen azért nem írjuk át a történetet, előbb-utóbb kitörünk az Útvesztőből, de csak remélni merem, hogy az lesz fele olyan jó, mint a könyv- vagy filmbeli.
      Valóban az első, amolyan bevezető fejezetnél inkább arra törekedtem, hogy megismertessem ezt a világot, Newt gondolkodását és a hozzá közel álló személyeket. Nos, nekem Newt a favorit, aztán Minho, Thomas és Brenda, de a te választásaidat is megtudom értei, főleg a film alapján.
      Köszönöm, hogy írtál!

      Ölel, FantasyGirl

      Törlés
  3. Szia(sztok) c:
    Imádom, imádom és IMÁDOM! Egyszerűen fantasztikus! Newt a kedvencem és hihetetlenül örülök, hogy valaki(k) írnak belőle fanficet! :)
    Nagyon várom a kövit, szuperek vagytok c:

    Üdv,
    Nicol

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Nicol!

      Nagyon örülök, hoyg máris ennyire tetszik. Szerecsedióval igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni magunkból Newt kedvéért. A folytatásban érkezik Mary!
      Köszönjük, hogy írtál!

      Ölel, FantasyGirl

      Törlés
  4. Kedves FantasyGirl és szerecsendio!
    Kissé megkésve tévedtem ide, hiszen ha jól láttam a fejezetek menüpontban, már csak egy fejezet vissza a végéig, de úgy éreztem, muszáj írnom Nektek! Rádadásul a napokban határoztam el, hogy ezentúl bármit olvasok, bárkitől, oda kommentelni fogok, mert tudom, milyen sokat jelent ez az íróknak. :)
    Imádom az Útvesztő trilógiát, és először direkt a könyveken rágtam át magam, hogy aztán nyugodt szívvel a Ti blogotokba is belevethessem magam. Nagyon tetszett, hogy először Newt szemszögéből olvashatunk, aki már "ismerős" a Tisztáson, így vele felmérhetjük a terepet, megismerkedhetünk kicsit a napi rutinjával, amit gondolom az új lány alaposan fel fog bolygatni. :)
    Először féltem, hogy valami miatt nem fog tetszeni FantasyGirl stílusa ebben a közegben, mert már rengeteg angol útvesztős fanficben kellett csalódnom, amik nem adták meg azt az érzést, amit James Dashnertől kaptam a kötetek során, DE! Kellemeset csalódtam, ugyanis minden szó olyan gördülékenyen követte egymást, hogy öröm volt olvasni, egyszer sem éreztem azt, hogy ez ne illene bele ebbe a világba!
    Nos, ugrom is a következő fejezetre, ott folytatom!
    Puszi, Katherine

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Katherine!
      Mi cseppet sem szomorkodunk, hogy csak most álltál neki az olvasásnak, nagyon boldogok vagyunk, hogy rátaláltál a történetünkre, és még kommentelsz is hozzá! Köszönjük a támogatásodat!
      Az Útvesztő trilógiát szerecsendióval mi is hasonlóan szeretjük, éppen a 3. kötet végkifejlete miatt döntöttünk úgy, hogy Newt megérdemel egy külön történetet, és mindig is egyértelmű volt, hogy felváltva lesz Newt és Mary szemszög, hogy megismerhessétek mindkét szemszöget.
      Nagyon nagy megkönnyebbülést jelent, hogy így éreztél! Ugyan én még egyetlen Útvesztő ficet sem olvastam, mert már eleve nem fogtak meg, egy-kettőbe ugyan belekezdtem, de hamar ott is hagytam. Örülök, hogy az első fejezettel nem okoztam csalódást.
      Ölel, FantasyGirl

      Törlés