BRIGHT, NEW WORLD
- MARY-

   Sötét volt, ezért semmit sem láttam, de ettől mintha minden más felerősödött volna. Éreztem a napsütést, ahogyan megmelengette az arcomat; a tikkasztó hőséget, amitől apró izzadságcseppek keletkeztek a bőrömön, és a természet illatát, ami a frissen vágott fűre emlékeztetett. A mellettem üldögélő idegen testének önkénytelen rezdüléseit, valahányszor megemelkedett a mellkasom. Visszatartotta a lélegzetét, bár az is lehet, hogy csupán a kinti kiabálás és a madárcsicsergés különös kavalkádja temette maga alá a hangját.
   Eleinte nem akartam kinyitni a szemeimet, sem pedig felkelni, mert szörnyen fájt az oldalam, és úgy gondoltam, talán ha ismételten elveszítettem volna az eszméletemet, akkor megszűnt volna a monoton bizsergés. Így hát csöndesen szuszogva hallgattam a védelmezőm lélegzetvételét, és az apró motoszkálásait. Az ismeretlen alak alatt megnyikordult a szék, a léptei biztosítottak róla, hogy felállt, de nem ment messzire, alig pár méter választhatta el tőlem. Vettem egy mély levegőt, és résnyire nyitottam addig összepréselt szemeimet. A szempilláim dúsan simultak a szemgolyóim köré, szinte teljesen ellepték az íriszeimet, így alig láttam valamit; de az is bőven elég volt.
    Egy fiú sziluettje szorgoskodott az egyik fából eszkábált asztalnál - hol jobbra, hol balra seperte az idegesítő porszemeket -, és amikor végre teljesen megtisztította a felületét, elővett egy kisebb tálat, amibe számomra ismeretlen növényeket helyezett. Egy lapos kő segítségével morzsolta őket parányi méretűre. Gyakorlottan, de lassan dolgozott, mert a technikája alapjában véve hibás volt. Nem rossz, csak nem jó. Gyorsan az alsó ajkamba haraptam, mert ösztönösen ki akartam javítani. Döntsd meg a tálat, és ne csupán nyomkodj vele, hanem csavard is meg az a nyamvadt követ! Valószínűleg nyöszöröghettem, mert a fiú elkerekedett szemekkel hátrakapta a fejét.
- Szia! – gyorsan letette a tálat, izzadt tenyereit a sötétbarna nadrágjába törölte, és közelebb sétált hozzám. Ezúttal nem ült le az ágyam mellé húzott székre, hanem állva maradt, és étcsokoládé színű szemeivel engem méregetett. Az ajkai többször is elnyíltak, mire végre elhatározta magát, és ismételten megszólalt. – A nevem Jeff. Hogy érzed magad?
   Összehúztam a szemöldökeimet, meredten bámultam rá, és bár az arca és az alkata kedves és barátságos külsőt kölcsönzött neki, nem voltam olyan ostoba, hogy egyből megbízzak benne. Kétkedve válaszoltam.
- Jól.
  A helyiségre alászállt a csöndesség, de nem abból a megnyugtató fajtából, amitől az ember ösztönösen jobban érezte magát. Ez kínos volt és szinte már fizikai fájdalmat okozott, így visszacsuktam a szemeimet, és olyan szorosan összepréseltem őket, ahogy csak tudtam. Fel akartam ülni, hiszen nem voltam beteg, de megszédültem, és pár centiméter után visszaestem az ágyra.
- Ne aggódj, nem a te hibád. Cliff véletlenül megütötte a fejedet, amikor átraktunk egy kényelmesebb ágyra. – Jeff tenyere megérintette a felkaromat, a másik kezével pedig megtámasztotta a hátamat, hogy segítsen ülésbe tornáznom magam és elnyerni az egyensúlyom. Belül elszámoltam háromig, és amikor ez sem nyugtatott meg, addig ismételgettem, amíg be nem vált.
- Köszönöm – halvány, de őszinte mosolyra húztam a szám, a széle megremegett a fejembe hasító tompa fájdalomtól. Talán legelőször is ezt éreztem, és nem is az oldalammal volt a probléma.
   Ahogy körülnéztem a helyiségben, több dolgot is felfedeztem. Először is, minden fából készült, a fal alkotóelemei pedig túl messze voltak egymástól, így nem csak az ajtónak hagyott hatalmas lyuk, de a rések is átengedték a napfényt. Jeff eleinte bátortalanul, később egyre nagyobb határozottsággal utasítgatott. Megkért, hogy emeljem fel a kezem, hajlítsam, majd nyújtsam ki a lábaimat; ellenőrizte az életfunkcióimat, akár egy képzetlen, de lelkes orvostan-hallgató.
- Emlékszel bármire is? – a kérdése váratlanul ért, de ami még inkább meglepett az az, hogy hiába kerestem még az elmém legmélyebb zugaiban is, nem találtam a megfelelő válaszokat. Nem volt ott más, csupán káosz és felesleges információk. Nem tudtam, hol születtem, de tisztában voltam vele, hogy a háromlábú székeket, melyek a sarokban pihentek, hokedlinek hívták. Fogalmam sem volt róla, kik lehettek a szüleim, de tudtam, hogy az alkonyatot az este követte.  Még csak a nevemre sem emlékeztem.
- Én... én nem emlékszem semmire – eltátott szájjal, elhűlve figyeltem, ahogy a lábujjaim meg-megsúrolták a padlót, de a talpam sosem ért hozzá igazán. Jeff előbbi, már-már pezsdítő szórakozottságát felváltotta a sajnálat. Egy másodpercre felém nyújtotta barna tenyereit, de amikor észrevette, hogy ösztönösen összerezzentem, már meg sem próbált hozzám érni. Csak ennyit mondott:
- Ez mindenkivel előfordul. Megyek, megkeresem Albyt – azzal magamra hagyott, engem pedig felemésztettek a kérdések, melyek magukban hordozták a kételyeimet. Miért nem emlékszem semmire? Vajon náluk vannak az emlékeim? Hogyan szerezhetném vissza őket? Ki ez a fiú, kik a társai? Mit akarnak tőlem? Meg fogok halni?
   Észre sem vettem, de az izmaim megfeszültek és a kezeim megremegtek, ahogy az ujjaim rászorítottak az ágy szélére. Az ízületeim fokozatosan elhalványodtak, kiszökött belőlük minden csepp vér, végül már olyan fehérek voltak, akár a szűz hó, amit még nem mocskolt össze egyetlen ember vagy állat lépte sem.
   Hogy eltereljem a gondolataimat, megpróbáltam hasznossá tenni magam, így lassan és óvatosan lecsúsztam az ágyról, majd az erőmet próbálgattam. Nem siettem el semmit sem, tudtam, hogy ha véletlenül megszédültem volna, akkor könnyen pofára eshettem volna, így kimért, monoton léptekkel, a körülöttem lévő tárgyakra támaszkodva sétáltam el az előbb látott asztalig. Mire elértem a célom, észrevehetően biztosabban jártam, csak elvétve szorultam segítségre. A Jeff által összepréselt növények hatalmas cafatokban tapadtak a tál oldalára, az illatából másodpercek alatt rájöttem, hogy mentolos, hűsítő kenőcsöt készített. Úgy döntöttem, segítek neki, ha már volt olyan kedves, és nem ölt meg az első pillanatban. Az ujjaim közé kaptam az edényt, kissé megdöntöttem, és lefelé irányuló, csavart mozdulatokkal összepréseltem a zöld leveleket.
- Te mégis mit csinálsz? – egy ismeretlen, dörmögő hang ütötte meg a füleimet, amitől bár összerezzentem, nem ejtettem el a tálat. Gyorsan visszaraktam az asztalra, és az idegen felé fordultam.
   Szőkésbarna haja hanyagul hullott az arcába, csokoládészín íriszei a várttal ellentétben nem bosszúsan, hanem kíváncsian méregettek. A bal kezét megtámasztotta a mellkasa alatt, jobb könyökét a kézfején pihentetve, a másik tenyerével az ajkait simogatta.
- Csak kipróbáltam egy jobb technikát – mondtam, miközben egy pillanatra sem eresztettem el a tekintetét. Jeff komótos léptekkel, megfontoltan sétált mellém, mint aki félt, bár fogalmam sem volt róla, mitől vagy kitől tarthatott. Talán tőlem? Kizárt! Itt egyedül én voltam az, aki retteghetett. Nem ismertem senkit, nem tudtam semmit, és ez kiszolgáltatottá változtatott.
   A vékony, szőkésbarna hajú fiú, akit feltehetőleg Albynak hívtak - hiszen Jeff ezt a nevet említette, mielőtt elment volna -, még mindig engem méregetett, ám a színes bőrű fiúval ellentétben a tekintete inkább megfontolt volt, mintsem ijedt. Szótlanul bökött a műanyag tál felé, és amikor nem adtam oda neki, Jeff megtette helyettem.
  A fiú az orrához emelte az összezúzott leveket, megszagolta őket, majd az ujjbegyeivel összemorzsolta az apró darabkákat. Csöndesen hümmögött, amitől önkénytelen, de elégedett mosolyra húztam az ajkaimat.
- Gyere! – A szabad tenyerét felfelé tartva, határozottan mutatott a háta mögé, mégsem teljesítettem a kérését. Nem bíztam benne, senkiben sem bíztam. Elmélázva figyeltem a hátára erősített botot, melyen bár nem voltak faragott minták, gondosan megmunkálták. Tökéletes fegyver volt, ugyanis már egy könnyed lendítéssel súlyos csapást mért az áldozataira. A súlypontja ránézésre a felső harmadában volt, amit nem tudtam hová tenni. - Jeff szerint már elég jól vagy ahhoz, hogy körbevezesselek a Tisztáson.
  A tekintetem rávezettem a mellettem pakolgató fiúra, aki, amint észrevette, hogy őt figyeltem, megrántotta a vállait. Elhúzott ajkakkal követtem a nyúlánk fiút, mást aligha tehettem volna. Válaszokat akartam, amiket egy ágyon fekve aligha kaphattam meg.
  A Tisztás, ahogy ők nevezték, tényleg egy tisztás volt. Egy zöld mező, a délnyugati oldalon egy kisebb erdővel. Minden oldalán egy körülbelül száz méter magas, ódon fal pihent, melyeken óriási vájatok – szám szerint négy darab – képezték a kapukat. Az erdővel átellenben fából eszkábált épületek, körülöttük különböző korú és testfelépítésű fiúk lézengtek.
- Te vagy itt a főnök? – kérdeztem, amikor már túl kínosnak éreztem a csöndet. A jobb tenyeremmel a fülem mögé tűrtem egy kósza hajszálat, amit egy gyér szellő szüntelen a szemeim elé fújt.
  Valahányszor elsétáltunk egy kisebb csoport mellett, az élet megállt egy röpke pillanatra. Úgy éreztem, mindenki minket nézett, és talán ez tényleg így is volt.
- Alvezér. – Különös akcentussal formálta meg a szavakat, de nem ez volt az egyetlen furcsaság, amit felfedeztem vele kapcsolatban. Az egyik lábára bicegett, amúgy fesztelen léptei akadoztak, mégsem támaszkodott rá a botjára, mintha attól, hogy nem foglalkozott vele, megszűnhetett volna a fájdalma. Elmélázva számolgattam, hány lépésenként emelkedett meg a mellkasa, hány méterenként vett nagyobb lélegzetvételeket. Meg akartam fejteni, és nem csak őt, de ezt az egészet, amibe belekeveredtem.
- Hogy kerültem ide? – A fiú nem lassított le, töretlenül haladt előre, míg én botladozva kerülgettem a nagyobb fűcsomókat, még mindig a hajszálaimmal veszekedve, melyek ezúttal a számban kerestek menedéket.
- Ahogy mindenki más, te is a Dobozban érkeztél – és ezzel kezdetét vette az idegenvezetés. A Tisztás közepén egy szabályos, négyzet alakú lyuk tátongott, aminek egy-egy oldalán egy lyukacsos rács pihent. Óvatosan leguggoltam, és az ujjaimmal végigsimítottam a sima felületén. Ránézésre ugyanolyan anyagból készült, mint a falak, amelyek bezártak minket a Tisztásra. Vajon ki zárt be minket? Rabok voltunk, vagy kiváltságosok? Minket zártak be, vagy valami mást tartottak kint?
  A könyökeimet megtámasztottam a combjaimon, úgy néztem körbe a Tisztáson. Körülbelül ötven-hatvan embert számoltam össze, miközben az ajkamat harapdálva tudomásul vettem, hogy rajtam kívül egyetlen lányt sem láttam. Persze, ez nem jelentette azt, hogy én voltam az egyetlen. Könnyen tévedhettem, hiszen voltak, akiket a járásuk alapján, vagy a termetük miatt helyeztem a fiúk csoportjába.
- Mi ez a hely? – A szőke hajú fiú ismételten felém nyújtotta a kezét, de én anélkül, hogy tudomást vettem volna a kedvességéről, felálltam, és leporoltam a nadrágomat. Megnyújtott léptekkel indultam el egy tetszőlegesen kiválasztott irányba, egy hatalmas torony felé. Semmi kétségem sem volt felőle, hogy onnan majd beláthatom az egész placcot.
  A tekintetem többször is megakadt az ódon falakon, melyeknek a tetejét sötétzöld indák díszítették, mégsem éreztem késztetést arra, hogy közel sétáljak hozzájuk. Mintha egy belső hang azt suttogta volna, hogy nekem más a feladatom. Gyorsan meg is ráztam a fejem, és lassítva a tempón, megvártam, hogy az alvezér felzárkózzon.
- Az új otthonod – motyogta. A hangja közvetlenül a hátam mögül érkezett, és bár nem vesztem el annyira a tájban, hogy teljesen kizárjam a külvilágot, ösztönösen összerándultam, amikor megéreztem Alby langyos leheletét, ami megcirógatta a nyakamat. Lassú, monoton mozdulatokkal fordultam a fiú felé, akinek az arcán egy szeretet teljes mosoly éktelenkedett. A vonásai és a mimikái szinte könyörögtek a bizalmamért, és bár egy részem tisztában volt vele, hogy egyedül képtelen lettem volna megállni a helyem, a makacsabbik felem nem vágyott barátokra.
  Vettem egy mély lélegzetet.
- És mi van akkor, ha nem szeretnék itt maradni? – kérdeztem. A hangom kemény volt, akár a legdurvább jégszikla, mégis elolvadtam a délután egyik perzselő napsugarától. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy azért viselkedtem így, mert még nem szoktam hozzá a kialakult helyzethez, és sikerült olyan sokáig mondogatnom ezt az egy észérvet, hogy már én magam is elhittem. A szívverésem lelassult, így hátat fordítva a fiúnak, egy fesztelen mosollyal az arcomon, dacosan szorítottam rá a létrára, bár még nem indultam el.
- Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak Zöldfül, mert még nem találtuk meg a kiutat.
  Zöldfül. Bár sok mindenre nem emlékeztem, többek között a nevemre sem, ez a szó furcsán idegennek hatott. Mintha ténylegesen, sosem létezett volna számomra, és nem csupán csak elfelejtettem volna. Felemelt szemöldökkel emésztgettem a különös kifejezést, az ajkaim némán játszadoztak az új szóval. S talán épp ez volt az oka annak, hogy a fiú mondatának igazi jelentése csak később jutott el a tudatomig.
- Még? – Elindultam az ingatag torony teteje felé, de a kezdeti lelkesedésem azonnal alább hagyott, amikor a létra nem lengett ki az ellenkező irányba, ezzel megmutatva, hogy rajtam kívül más is mászásnak indult. A vállam fölött egy pillanatra visszanéztem a fiúra, aki biztatva meglengette a jobb tenyerét. - Mióta vagy itt? – kiabáltam, és bár a szája mozgott, a válaszát elfújta a szél. Semmit sem értettem.
  Amikor felértem a torony legtetejére, tátott szájjal néztem végig a Tisztáson. Már nem csak az erdőt, de kukoricaágyásokat és az állatoknak elkerített részeket is megcsodálhattam. Akkor először éreztem azt, hogy talán túl hamar ítélkeztem, és a fogva tartóim nem is voltak többek, mint foglyok, akár csak én.
- Majdnem három éve.
  A fiú ezúttal nem lépett mellém, mintha tanult volna az előző hibájából. Az ujjaimmal megkapargattam az egyik gerendát, amiből kilógott egy nagyobb darab madzag. Homlokráncolva vettem sorra az építőelemeket, majd egy kis fejszámolást követően, nyugodt lélekkel hajoltam a durva fonál felé. A fogaim segítségével letéptem belőle húsz centimétert, és gyorsan összecsomóztam, ezzel egy satnya hajgumit készítve.
- Akkor nem lehettek túl eszesek – leültem a fiúval szemben, a hátamba belemart az egyik göcsörtös gerenda, de egy kis fészkelődés után már semmi sem zavart meg abban, hogy a teljes figyelmemet az idegenvezetőmnek szentelhessem. Kósza szálaimból rögtönzött kontyot készítettem, és hagytam, hogy egy gyér fuvallat megcirógassa a nyakamat. Lehunytam a szemeimet.
- A helyedben ezt nem hangoztatnám. – A fiú hangja kedves volt, mégis volt benne valami, ami átbillentette a képzeletbeli mérleget; valami, ami kivívta mások tiszteletét.
- Miért? – kérdeztem mohón, akár egy óvodás kisgyerek a cukorkás bolt kirakatát bámulva. Azon sem lepődtem volna meg, ha a szemeim felragyogtak volna, ami szürreálisnak hatott az eltelt idő függvényében. Félnem kellett volna, rettegni, mégsem éreztem mást az összezavarodottságon kívül. Miért nincs itt egyetlen lány sem, engem kivéve? Miért különbözöm tőlük? Mi lehet a célja ezzel annak, aki bezárt minket? Vajon azért sutyorognak a többiek, mert más vagyok, vagy azért, mert fenyegetve érzik magukat? Bántani fognak?
- Három fontos szabály van, amit a figyelmedbe ajánlok. Egyszerűek, mégis megőrzik a békét. – A fiú szavai háttérzajjá váltak, alig-alig hallottam valamit. Szüntelen azon aggódtam, vajon mi lesz akkor, ha meglátják bennem az ellenséget. Hirtelen csábítónak tűntek a falak, és a mögöttük rejtőző ismeretlen. A kietlenség. Ahol egyedül voltál, ott nem tudtak bántani.
- Kitalálom – szóltam közben, és bár próbáltam leplezni, a nevetésem pillanatok alatt elárult. Túl feszélyezett, túl erőltetett volt ahhoz, hogy ne törje szét a nyugodtság álcáját. - Tartsam a szám, maradjak nyugton, és mosolyogjak? – miközben beszéltem, az ujjaimon számolgattam a lehetőségeket, de ahogy belenéztem Alby sötétbarna íriszeibe, a karjaim visszaestek az oldalaim mellé. Legyőzött a gravitáció.
- Francokat! Mindig csináld a dolgod, mert nincs szükségünk lógósokra – a fiú kinyújtotta a hüvelykujját, míg a többit szorosan a tenyerébe szorította. - Sose bántsd egyetlen tisztársad se, mert a bizalom a legfontosabb – ezúttal a mutatóujj volt a soron, amit az egyik sötétszőke szemöldöke követett, mintha ezzel szerette volna a tudtomra hozni, hogy mennyire komolyan beszélt. Ösztönösen bólintottam. - Sose hagyd el a Tisztás területét. Kivéve, ha Futár vagy.
- Futár?
- Igen. Mint már mondtam, mindenkinek megvan a maga munkája. A Futárok azok, akik kiutat keresnek – akik átlépik a falak által húzott határokat. A fejemet jobbra fordítva figyeltem az indákkal benőtt ódon építményeket. A nyugati oldalon narancssárgába borult az ég, a felhők világos pamacsokkal tarkították az élénk színeket.
- Nem valami hatékonyak – suttogtam félvállról, még mindig a tájban gyönyörködve. Abban a pillanatban a félelem volt az utolsó szó, ami az eszembe jutott volna, az ösztöneim mégis óvatosságra intettek. Túl nagy volt a csend, a nyugalom. Mint a legnagyobb viharok előtt, amikor a természet teljesen elnémult, és csupán a hollók vészjósló károgása töltötte ki a teret. A gerincemen végigcikázott a hideg.
- Kezdem fontolóra venni, hogy bevezetem az egyik francos szabályodat, Zöldfül – a fiú mosolyogva nyúlt az egyik gerenda felé, amiben megkapaszkodva, egy egyszerű mozdulattal állásba tornázta magát. Már meg sem próbált a kezemért nyúlni, tudta, hogy nem fogadtam volna el a segítségét. Csak nézett, enyhén elnyílt ajkakkal és feltűnően összepréselt szemekkel, mint aki nem tudta hova tenni az ellenséges viselkedésemet; vagy a tényt, hogy lány voltam.
- Szeretnéd, hogy mosolyogjak? – Próbáltam elviccelni a dolgot, de Alby a jelek szerint nem értékelte a humoromat. Felhúzott szemöldökkel meredt rám, akár egy csodabogárra, így elkerülve a kínos némaságot, elindultam a Tisztás felé. A létra kétszer olyan hosszúnak tűnt, mint felfelé, mintha az eltelt idő alatt hozzátoldottak volna még pár fokot.
  Amint a fiú talpai megérintették a zöldellő fűcsomókat, szótlanságba burkolózott, pedig eddig sem volt valami beszédes. Kelletlenül fontam össze a karjaimat, a körmeim apró, félhold alakú mintákat hagytak a bőrömön. A tompa fájdalom elérte, hogy kirekesszem a bűntudatot, amit amiatt éreztem, amit el sem követtem. Hiszen nem bántottam meg, nem tettem semmit, amiért neheztelhetett volna. Inkább neki kellett volna elnézést kérnie a modortalansága miatt! Amint ezt tisztáztam magamban, valamivel felszabadultabban követtem az idegenvezetőmet.
   A Tisztás északkeleti része felé meneteltünk, ahol a kukoricaágyások, a paradicsombokrok és a többi növény pihent. A fiúk egy pillanatra abbahagyták a gyomlálást, a kezeik megálltak a levegőben, mintha az érkezésünk eltüntette volna a gravitációt, pedig a tény, hogy a talpaim hozzásimultak a fűhöz, kizárta ezt a lehetőséget.
- Ők itt az Ekések, ők felelnek a Tisztás karbantartásáért – sután intettek az alvezérüknek, majd sutyorogva visszafordultak a munkájuk felé. Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket, de amikor már harmadjára hallottam meg a lány, szemrevaló és vacadék szavakat, a szemöldökeim ösztönösen a homlokomra szöktek. - Az elkövetkezendő napokban megkeressük neked a megfelelő munkát.
  Az elkövetkezendő napokban. Az alsó ajkam fájdalmas grimaszba torzult, mintha csak akkor tudatosult volna bennem, hogy ténylegesen a Tisztáson ragadtam.
- Mi van akkor, ha semmiben sem leszek elég jó? – Igazából nem ezt szerettem volna megkérdezni, de ebben a köntösben kevésbé tűntek gyávának a szavaim. Nem akartam bevallani, hogy megrémített a tudat: egy csapatnyi tinédzser fiú közé löktek, akik bármelyik pillanatban rám vethették volna magukat.
  Megszaporázott léptekkel követtem az idegenvezetőmet, aki a kérdésem hallatára megtorpant, így csupán egy hajszál választott el attól, hogy neki nem ütköztem a hátának. Alby elkerekedett szemei mosolygásra késztettek, hiszen biztos voltam benne, hogy ő is az első pillanatra gondolt. Az összeőrölt levelekre, vagy a hajgumira, amit egy madzagból készítettem. Nem voltam ügyetlen, és a tény, hogy ezzel tisztában volt, esélyt adott neki arra, hogy belásson a rögtönzött páncélom alá.
- Hova lett az önbizalmad, Zöldfül? – kérdezte mosolyogva. Az orra körül apró ráncok keletkeztek, a szája szélén kisebb gödröcskék tükrözték őszinte vidámságát. Mégsem nevettem, helyette összefont karokkal vártam a válaszát. A fiú kissé oldalra fordította a fejét, ezzel eltakarva a hátára erősített botot, kíváncsian méregetett. Néma csatározásunk hosszú percekig tartott, végül megadta magát, és egy mély sóhajtást követően készségesen válaszolt. - Akkor automatikusan a Lögybölőkhöz kerülsz. Ők tartják tisztán a Tisztást – vagyis oda kerültek a szerencsétlenek, akik csak a szar feltakarítására voltak jók. Elhúzott szájjal bólintottam, ezzel jelezve, hogy felőlem folytathatjuk az ostoba körutat.
 Alby tényleg komolyan vette a dolgát, megmutatott mindent, amire kíváncsi voltam, és azt is, amire már kevésbé. Semmit sem hagyott ki, még azt is elmagyarázta, hogy miért volt olyan fontos, hogy mindenki megtalálja a megfelelő munkát. Ez tartotta egyben a közösségüket, addig ugyanis, amíg mindenki megcsinálta, amit rábíztak, nem voltak üresjáratok, amit elmélkedésre fordíthattak volna.
- Mi van akkor, ha megszököm? – kérdeztem, miután elköszöntünk egy nagydarab, színes bőrű fiútól, aki egy edényről kapta a nevét. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy ezt az édesanyja aggathatta rá, úgy gondoltam, hozzám hasonlóan ő sem jött rá az igazi nevére, és ezzel helyettesítette, hiszen imádott főzni. Mi lesz akkor, ha nekem sem jut eszembe, ki is voltam? Ha akárki lehetek, ki lesz belőlem? Rengeteg név megfordult a fejemben, de valahogy egyiket sem találtam elég jónak. A Gretchen túl vénasszonyosnak, az Anne túl kislányosnak, a Hope pedig túl ironikusnak tűnt.
- Hát, ahhoz sok szerencsét! – A fiú kezei a levegőbe lendültek, egy pillanatig azt hittem, meg szerette volna veregetni a vállamat, végül mégsem ért hozzám. Tiszteletben tartotta a bizalmatlanságomat, és a szemeibe nézve tudtam, hogy addig egy ujjal sem ért volna hozzám, amíg engedélyt nem adtam rá. Ezzel sikerült elérnie, hogy a barátomként, az egyetlen barátomként tekintsek rá. - Mindössze három embert ismerek, aki túlélte az éjszakát a falakon kívül.
  A fejét a fal irányába biccentve mutatta az utat.
- Vagyis nem lehetetlen – vágtam rá mosolyogva, mire egy hitetlenkedő, mégis beletörődő fejrázást kaptam válaszul. Persze eszem ágában sem volt átlépni az óriási vájatokon, és ezt ő is tudta, különben – csak úgy, mint az Építőknél tett látogatásunknál – újra elismételte volna a francos szabályait.
- Nem, de csupán a legbököttebb bököttek próbálkoznak meg vele. – Bökött. Már meg sem lepődtem, hogy a képzeletbeli listámra felkerült egy újabb, számomra ismeretlen szó, közvetlen a plotty alá. - Gyere! Bemutatlak az egyiknek.
  Az idegenvezetőm léptei könnyed kocogássá gyorsultak, amitől a bicegése csak még szembetűnőbbé vált, de nem tettem szóvá. Szótlanul követtem egészen a keleti oldalon húzódó vájatig, ahol már egy kisebb csapat várta a Futárokat. 

Drága Zöldbabok!
Nem is tudom, mivel kellene kezdenem, egyszerűen annyira vártam már ezt a pillanatot, hogy teljesen kiürült a fejem most, hogy végre elérkezett.
Szeretném megköszönni mindkettőnk nevében azt a mérhetetlen támogatást, amit kaptunk, minden kedves szóért roppant hálásak vagyunk, remélem ezúttal is kitartotok majd a történet mellett. Igyekeztem kihozni magamból a maximumot.
Mit gondoltok Maryről? Szerintetek milyen "kalandokban" lesz része a Tisztáson?
De nem is húznám az időtöket, kellemes hétvégét!
Millio puszi Xx
szerecsendio
Chapter 2

8 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett.
    Örülök, hogy végre találtam egy ilyen blogot ><

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Tori!
      Mi is nagyon örülünk, hogy megtaláltad ezt a blogot, ahogy annak is, hogy megtetszett! <3
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Sziasztok!
    Amióta elolvastam az első könyvet, azóta vadászok ebben a témában, de magyarul eddig nem találtam olyan sokat.
    Fúha, nagyon tetszett! Newt nagy kedvencem, örül a szívem, amiért őt választottátok egyik főszereplőnek, annak meg még jobban, hogy ennyire igényesen fogalmaztok, ritkán találkozom ilyennel blogok táján. :) Mary szimpatikus, talpraesett lánynak tűnik, azt hiszem, alaposan felkavarja a Tisztáson lakók életét. :D
    Kíváncsian várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Dettanetta!
      Hmm.. bár én még sosem kerestem Útvesztős történeteket, nem rémlik, hogy valaha belebotlottam volna igényesen megírt, magyar blogba, így bár szeretnék, nem tudok ajánlani. Örülök, hogy a mi történetünk elnyerte a tetszésedet és köszönöm, hogy szántál időt a véleménynyilvánításra is! Haha, igen, nálunk ez nem is volt kérdés, Newt már akkor megkapta a főszerepet, amikor azt sem tudtuk, miről kellene írnunk, hogyan csavarhatnánk másképp a szálakat. Annyira imádni való! Mary pedig, abban az egyben teljesen egyet kell értenem, hogy alaposan felforgatja a tisztársak életét. Hiszen Teresa is ezt tette, nemde? Egy lány a fiúk között.
      Igyekszünk kitenni a folytatást, hamarosan érkezik :)
      Addig is kellemes hetet!
      Millio puszi Xx

      Törlés
  3. Tudom, kissé akaratosnak és követelőzőnek tűnők, de muszáj megkérdeznem, mikor lesz új rész?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Tori!
      A részek szombatonként fognak érkezni <3

      Törlés
  4. Kedves szerecsendio!
    Alig találok szavakat! Elsőre megfogott Mary karaktere azzal, hogy felébredt és máris szólni akart Jeffnek, hogy rosszul morzsol. :) Aztán azzal, hogy felfigyelt Newt bicegésére, de nem csak úgy, hogy "jé, nézd már, biceg, vajon mi az oka?" stílusban, hanem elkezdte felmérni a fiút alaposan, és kifigyelte a fiú lépteit is. :)
    Mikor pedig a körbevezetés alatt azt hitte Newtra, hogy Alby az meglepett, megmosolyogtatott és mégis teljesen hihető volt az ő helyzetében.
    Kicsit zavart az, hogy amikor Mary viccelődött a szabályoknál, akkor Newt nem igazán vette a lapot, de ezt sem éreztem hiteltelennek, a fiú karakterébe ez számomra teljesen beleillett.
    Végül pedig: imádom a kettejük kapcsolatában kialakuló dinamikát. Olvasás közben fogalmazódott meg bennem egy kisebb félelem, miszerint tartok attól, hogy milyen szörnyűségek fognak történni kettejükkel, ha eljutnak a történet végkifejletéig. Vagy ugrálni fogok az örömtől, hogy happy end lett, vagy sírógörcsök között átkozódom, amiért bántjátok őket... De majd meglátom, mi lesz :)
    Köszönet a csodás fejezetért!
    Puszi, Katherine

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága Katherine!
      Még mielőtt ténylegesen belekezdenék, meg kell említenem, hogy nagyon tetszik a neved... egyértelműen a Vámpírnaplók egyik legjobb karakterét juttatta az eszembe.
      Nagyon hálásak vagyunk neked azért, hogy így visszamenőleg is hagysz nekünk egy-egy kedves véleményt, és hidd el, mindegyikre válaszolni fogunk, mert megérdemled.
      Örülök, hogy Mary karaktere pozitív érzelmeket váltott ki belőled, hogy már az első fejezetével sikerült megfognia, és csak remélni tudom, hogy a későbbiekben sem fogsz kiábrándulni belőle, mert ahogy a veszteségek rányomják a bélyegüket a lányra, úgy fog ő is változni, noha koránt sem annyit, mint Newt.. de ne szaladjunk ennyire előre.
      Haha, istenem, olyan jó hogy írtál... már szinte el is feledkeztem róla, mennyire tudatlan is volt Mary, hogy egykoron még annyira jelentéktelen volt számára az alvezér, hogy még a nevét sem tudta... hihetetlen!
      Newt sokáig nem fog tudni mit kezdeni Mary vicceivel, viselkedésével, de nyugalom, ez nem marad mindig így... viszont egy dologban egyet kell értenem veled, az ő karaktere már csak ilyen kimért. Mások épsége számára a legfontosabb, és ilyenkor nincs helye vicceknek. Főleg nem a Tisztáson kívüli úthálózattal kapcsolatban.
      Bizony... a dinamikájukból leszűrve már itt egyértelmű, hogy vagy nagyon szörnyű lesz a vége, vagy igazán megkönnyebbül az olvasó az utolsó bekezdéshez érve. Ami azt illeti ez már csak percek kérdése és ki fog derülni, ugyanis, mihelyt válaszoltam a kommentárjaidra, átolvasom és közzé teszem az utolsó fejezetet. Na de nem ér lesni, rendben?
      Köszönjük, hogy itt vagy <3
      Millio puszi Xx

      Törlés