Newt hol az egyik, hol a másik lábára helyezte a testsúlyának nagyobb részét, ezzel kihangsúlyozva bicegését, holott egy tapodtat sem mozdult. Ahogy ott állt, a kezeit az oldala mellé ejtve, tehetetlenül, az alsó ajkam beleremegett a szótlanságba.
- Egyedül gyorsabb vagyok – replikáztam, kihasználva az egyetlen logikus érvet, amit felhozhattam ellene anélkül, hogy eszébe juttattam volna, hogy alig fél órája még mindannyiunkra nézve veszélyt jelentett. Nem mintha ez meggátolt volna abban, hogy a közelében legyek.
- Tudok futni – akaratoskodott ökölbe szorított kezeit az oldala mellé szorítva, mintha csak így akarta volna bebizonyítani, hogy ismételten ura volt a saját testének és érzéseinek.
A következő rengés olyan váratlanul ért, hogy kis híján a földre estem, de az utolsó pillanatban sikerült megtartanom az egyensúlyom, ahogy a mellém lépő Newtnak is, aki így egy elégedett mosollyal az arcán, kihívóan mért végig, miközben a helyére simítottam a felsőm szegélyét, ezzel elfedve a testemen ejtett ocsmány zúzódásokat, amiket a fiú combjai okoztak a gépházterem padlóján.
- Legyen – válaszoltam egy színpadias sóhajtás kíséretében, hátat fordítva a fiúnak, hogy még véletlenül se láthassa az arcomon átsuhanó kettős érzelmeket. Nem akartam, hogy azt higgye, megrendült a hitem, mert nem erről volt szó. Egyszerűen csak biztonságban akartam tudni, távol az omladozó falaktól, melyek könnyedén összezúzhatták volna a csontjait. De nem tilthattam meg neki, hogy velem jöjjön. Azok után nem, hogy képes voltam utánamenni a Buggyantak közé. Azok után semmiképp, hogy eljöttem érte a VESZETT bázisára. Úgy tűnt, egyikünk sem ismerte igazán az egyedül szeretnék lenni kifejezés jelentését, főleg, ha egy szerettünk élete forgott kockán. - Serpenyő! Hol van Gally?
Serpenyő beszívta az alsó ajkát, miközben megpróbálta felidézni, hol látta utoljára a malacképű fiút.
- Legutóbb a Jobb Kar embereivel láttam. Felfegyverkezett katonák talpig feketében, szemellenzős sisakkal a fejükön – magyarázta, amikor egy éles, csikorgó hang megrázta a hangár belsejét. Először azt hittem, hogy egy újabb robbanás, ezúttal közvetlenül az ajtó mögött húzódó folyosó egyik szűk szobájából, de akkor megláttam az égen tündöklő Nap első sugarait, és rájöttem, hogy csupán az addig lezárt hangárajtók ereszkedtek vissza a földbe. Brenda és Chris megtalálták az őrbódé hátsó paneljébe bújtatott vészkarokat, amelyek áramszünet esetén lehetővé tették az ajtók manuális irányítását.
- Kicsit konkrétabban, kérlek! – követelőztem finoman, az oldalamon a szőke alvezérrel.
Minho hangos horkantással fordult az Elöljáró felé. A kezeit összefonva, tüntetőleg az épségben maradt Berg masszív rámpáját figyelte, amit Jorge hiába próbált leereszteni a repülő oldalán díszelgő, fémes gombbal. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a gép mégsem volt teljesen érintetlen. A plafon leomlásánál megsérülhetett a külső akkumulátor, ami ellátta energiával a nem létfontosságú elektronikai készülékeket; a rámpát, a navigációt és a belső világítást.
Őszintén reméltem, hogy az egyik megroncsolódott gépben találnak majd működőképes akkumulátort, amit aztán átkötve képesek lesznek beindítani a kiszemelt Berget.
- Ha velük maradt, akkor a bázis másik oldalán lesz, ott, ahol a teherautókat hagytuk – tájékoztatott a néger srác a bal kezét vízszintesig emelve a megfelelőirányba bökve, amire persze nem volt semmi szükség. Pontosan tudtam, melyik bejáratra gondolt.
Egy suta bólintást követően magamhoz öleltem Thomast, aki alig akart szabadon engedni, végül mégis megtette, és Minhót, akit a duzzogása miatt csupán hátulról tudtam átkarolni. Az ázsiai fiú teste összerezzent a váratlan támadástól, de az izmai azonnal ellágyultak, amikor a tenyereim végigsimítottak a felkarjain.
Összeszorult a torkom, ahogy eszembe jutott, hogy talán ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őket, de legalább elbúcsúzhattam tőlük, és ez nagyon sokat segített. Hagytam, hogy Newt összefűzze az ujjainkat, csak azt követően szorítottam össze az ajkaimat, és fordultam el a tisztársaimtól.
- Várjatok meg, sietünk! – kiáltottam oda Jorgénak, aki egy kicsivel hátrébb, megdöntött fejjel figyelte a belsőséges ölelkezéseket. Összefűzött karjai és goromba arckifejezése felidézte bennem az első alkalmat, hogy megláttam a sivatagban. Ezúttal is ugyanolyan felsőbbrendűnek és lekezelőnek tűnt, egyedül a bütykeit elcsúfító sebhelyek változtak. Azokat felváltották a sötétlila zúzódások, melyek behálózták az egész testét.
Képtelen voltam levenni róla a tekintetem, pedig a néma ácsorgással értékes perceket veszítettünk. Oda akartam menni hozzá, a karjaiba bújni és megköszönni, amiért vigyázott rám, és amiért a sajátja elé helyezte az akaratomat bent a bázison, de a lábaim a földbe gyökereztek.
- Akár oda is... – Akár oda is mehetnénk értetek az omladozó épület másik oldalára. A fejemet tettem volna rá, hogy ezt akarta mondani, és úgy tűnt, a spanyol fiú is erre a következtetésre jutott, mert még mielőtt befejezhette volna, durván a bátyám szavába vágott.
- Nem tartom jó ötletnek, muchacho. – Jorge közelebb lépett hozzánk és Thomas vállára fektette az egyik napbarnított, bőrkeményedéses tenyerét. A kócos fiú hátrakapta a fejét, és egy végtelenségbe nyúló pillanatig fogva tartotta a pilóta tekintetét. - Az, hogy a Jobb Kar nem tudja, hogy sikerült elmenekülnünk, az előnyükre válhat. Tiszta lappal kezdhetnénk titkos szervezetek és összeesküvés-elméletek nélkül – magyarázta a perzseltföldi bökött egy sajnálkozó grimasszal az arcán, hisz ha értünk jöttek volna, nagyobb esélyünk lett volna a túlélésre, így viszont kétszer is át kell verekednünk magunkat a VESZETT bázisának omladozó falai között.
Mégsem tudtam vitába szállni a felhozott érvekkel. Nem bíztam a Jobb Karban.
- Jorgénak igaza van. Tíz percet kérek... – kezdtem, még mindig Newt kezében lelve támaszra. Ő volt számomra a horgony, a kapaszkodó, a háló, ami megmentett a becsapódástól, miután a lábaim elrugaszkodtak a talajtól és a testem a beton felé zuhant.
- Várunk, ameddig tudunk, de az épület lassan a darabjaira hullik, úgyhogy... – Jorge előrelépett és a karjaiba zárt. A mellkasom nekicsapódott kidolgozott felsőtestének, a szemeim pedig elkerekedtek, ahogy a tenyerei megtartották a testem. Hosszú, elnyújtott másodpercekbe telt, mire felfogtam, mi is történt körülöttem és viszonoztam a gesztusát, de amikor megtettem, nehezemre esett elengedni.
Nem vártuk meg, hogy Brenda és Chris visszaérjenek az őrbódétól, azonnal belevetettük magunkat a tömegbe, ahogy a Sonya mögött rohanó emberek egyesültek Serpenyő csoportjával. A hajam szállt a levegőben és a hátamat verdeste, ahogy méterről méterre egyre gyorsabb tempóra kapcsoltunk. Egyedül a félig kidőlt bejárati ajtó előtt lassítottunk le, és akkor is csupán azért, hogy kiszélesítsük a rést, amin át bejuthattunk az épületbe.
Az emberek mindig is úgy tartották, hogy a halálukat megelőző másodpercekben lepereg életük filmje, de amikor az egyik súlyos tartógerenda beomlasztotta a keleti szárnyat, és kis híján összezúzta a csontjaimat, semmit sem láttam. Csupán a levegőben kavargó sötét porszemeket és a sokk kreálta, szikrázó csillagokat, melyek még percekkel később is ott repkedtek a szemeim előtt.
A váratlan kerülő miatt újabb értékes perceket veszítettünk, ráadásul, ahogy az várható volt, Newt bicegése már az első fordulónál kiütközött, és minden újabb kanyarnál szembetűnőbbé vált, így kénytelen voltam visszafogni a tempót, mindezt persze úgy, hogy a mellettem kocogó fiú még véletlenül se vegye észre, hogy nélküle megfeszített combizmokkal, fogcsikorgatva rohannék, megfeledkezve a levegőhiány okozta fájdalomról, ami a mellkasomra nehezedett. A porral kevert oxigénmolekulák mintha megültek volna a tüdőmben - alig kaptam levegőt.
Elérve az épület tengelyét, megkerültük a központi liftet, és áttérve a baloldali folyosóra, átmásztunk egy két méter széles lyukon, ezzel megspórolva két teljes kanyart, ami átszámítva hatvan egész másodpercünkbe telt volna.
Egy pillanatra sem engedtük el egymás kezét, így mindketten a földre zuhantunk, amikor kapaszkodó hiányában képtelenek voltunk megtartani az egyensúlyunkat, és magunkkal rántottuk a másikat a legújabb rengéshullámnál. A még egyben maradt szekrények velünk együtt csapódtak a padlónak. A bennük elrejtett üvegtárgyak szilánkosra törtek, és ellepték az egész kórtermet. Miközben megpróbáltunk felkelni, az egyik gurulós ágy nekünk ütközött. Megszédültem, ahogy a fémből öntött bútordarab sarka nekicsapódott a tarkómnak.
A szemeim előtt pattogó, képzeletbeli csillagok sárga fényárba borították a bázist, jóllehet áram híján már egyetlen villanykörte sem pislákolt, ahogy a vészfények is abbahagyták eszeveszett villogásukat. Ha a plafonon tátongó rések nem engedték volna át a napsugarakat, valószínűleg az orrunkig sem láttunk volna el.
Megtámasztottam a tenyereimet és felálltam, végül segítettem Newtnak, akinek - bár tagadta - jól láthatóan fájdalmat okozott minden egyes lépés, ami az esést követte. Az ajkamba harapva, lopva végig mértem, majd az egyik fából tákolt szekrény mellé sétálva, mankót készítettem neki, mert a fejemet tettem volna rá, hogy kificamította a bokáját.
Newt egyszerűen túl makacs volt ahhoz, hogy elfogadja a segítségem, amikor a rögtönzött bot beleakadt az egyik magasított küszöbbe, és majdnem orra bukott, de még csak most kaptam vissza, képtelen voltam ráordítani, ahogy a Tisztáson töltött első hetekben tettem. Emlékszem, milyen könnyedén összekaptunk, hogy milyen könnyű volt a legrosszabbat feltételezni a másikról. Ő nem hitt nekem Gallyvel kapcsolatban, én pedig megvádoltam, hogy ellenem szavazott a Gyűlésen.
Megforgattam a szemeimet és előrefutottam, hogy kilessek a fal takarásából, még mielőtt belevetettük volna magunkat az ismeretlenbe, de nem láttam senkit, mintha az épület teljesen elhagyatottá vált volna, holott a hangárból elmenekülő embereknek és Harrietéknek is itt kellett lenniük valahol.
Hunyorogva fordultam hátra, amikor a füleimet megütötte egy mélyről jövő, elkeseredett, hörgő hang, ám Newtra nézve tudatosult bennem, hogy mégsem voltunk teljesen egyedül. Ismételten kibújtam a fal mögül, a körmeim alatt lepattogzott a festék, miközben minden idegvégződésemmel a kétségbeesett hangra összpontosítottam.
És akkor megláttam. A padlón feküdt, hason, teljesen mozdulatlanul.
Az idegen fekete pólót és nadrágot viselt, ezért először arra gondoltam, hogy Janson egyik megsebzett katonájába botlottunk, de ahogy a fal mentén sétálva egyre közelebb kerültem hozzá, rájöttem, hogy mekkorát tévedtem. A ziháló fiú világosbarna haja és tömzsi, mégis izmos alkata túl sok éjszakán át kísértett ahhoz, hogy ne ismerjem fel.
- Gally! – kiáltottam, és a fiú mellé térdelve megfordítottam a testét.
A malacképű bökött jobb szeme alatt egy ocsmány zúzódás lilára színezte egyébként világos bőrét, míg a tenyereimet benedvesítette meglepően ragacsos vére. Ahogy lenéztem a kezeimre, megborzongtam, de már koránt sem rázott meg annyira az intenzív vörös látványa, mint néhány órával korábban az egyik közeli folyosón.
A fogaim közé szorítottam a mocskos felsőm durva anyagát és felhasítottam az egyszínű textilt, hogy aztán felhúzva a fiú sötét pólóját a seb köré tekerhessem azt. Gally vére másodpercek alatt átáztatta a vékony anyagot, így kénytelen voltam újabb és újabb textilcafatokat kötni a derekára, míg végül már csupán a melleim alatti vékony bőrt és a vállaimat takarta a szétszaggatott felső, amit a VESZETT emberei ajándékoztak nekem.
A fiú hunyorogva fordult a mögém lépő Newt felé, mielőtt visszavezette volna a tekintetét vérfoltos arcomra.
- Ti? – nyögte, ahogy a felkaromba kapaszkodva ülésbe tornázta magát. A halántékán kidülledő erek csak még ellenszenvesebbé változtatták ellenséges vonásait.
Newt leguggolt mellém. Zihált.
- Nincs időnk – mondtam, miközben a szemöldökeimet többször is a magasba emelve megkértem Newtot, hogy segítsen talpra rángatni a földön fekvő fiút. Megpróbáltam magamra vállalni a munka oroszlánrészét: eloszlatni Gally testsúlyát és megkímélni Newt sérült lábát, ezért a jobb térdemet behajtva, fogcsikorgatva helyeztem rá a sebesült csípőcsontját a combom tövére. - Megtaláltuk az ellenszert – magyaráztam. Két szaggatott lélegzetvétel között eltámogattuk a malacképű fiút az egyik épségben maradt falig, hogy aztán szabadon eresztve a nadrágom zsebébe nyúlhassak. A bőröm belebizsergett a Sirató-méreg és Minho vérének különleges keverékének érintésébe. Három fiolát nyújtottam át a holtsápadt bököttnek. - Fogd!
- Mégis...
- Csak fogd, és juttasd el a Jobb Karhoz – kérleltem, mégsem vette el tőlem az üvegcséket, így muszáj voltam a csuklója köré fonni a szabad tenyeremet és a szétfeszített ujjai közé zárni az ellenszerrel teli fiolákat. A kelleténél egy kicsit tovább pihentettem a kezem a fiú tenyerén, hogy még véletlenül se ejtse a földre a kémcső alakú üvegcséket. - Mondd, hogy az egyik laborban találtad, vagy tudom is én... – makogtam össze-vissza. Dühös voltam magamra, amiért még mindig egy helyben toporogtunk. Innentől kezdve már nem a mi felelősségünk volt a világ sorsa, nem kellett volna felesleges köröket futnom. - Te lehetsz az emberiség megmentője – győzködtem őt mégis.
Gally lenézett a kezeiben tartott, átlátszó fiolákra, melyekben ott folydogált a lilás-vörös folyadék. Úgy tűnt, képtelen volt feldolgozni a fejleményeket.
- Kitalálom – suttogta az orra alatt, amikor már épp menni készültünk. A tenyerem Newt lapockáján pihent, és bár már a saroknál jártunk, a lábaim a földbe gyökereztek a fiú számító hangsúlya hallatán. Egy röpke másodpercre felderengett előttem a Tisztáson megismert, áskálódó bökött, háttérbe szorítva a Jobb Kar szövetségesét. Lassan és lomhán fordultam felé. - Azt akarod, hogy cserébe tartsam titokban, hogy kijutottatok a pincéből.
Olyan hangosan nyeltem, hogy a kihalt folyosón szinte visszhangot vert a hangja.
- Megteszed? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, a szám egyik sarkát ocsmány grimaszra rántva. A homlokom barázdáiban megjelenő verejtékcseppek végigszánkáztak a halántékom mentén egészen az állam vonaláig. Bár az őr halála után megfogadtam, hogy nem veszem el mások életét, Jorgénak igaza volt. A Jobb Kar egyszerűen nem tudhatta meg, hogy kijutottunk a pincéből!
Ökölbe szorítottam a tenyereimet.
Gally enyhén oldalra biccentett fejjel mérte fel az erőviszonyokat. Bár a testi fölény még mindig erős ellenféllé tette, a derekán ejtett vágás miatti vérveszteség az én oldalamra billentette a mérleg nyelvét.
- Ha az ellenszer valóban működik – felelte hetykén, a nadrágja zsebébe süllyesztve a fiolákat. A malacképű fiú megforgatta a szemeit, majd vastag szemöldökeihez emelve az egyik kezét szalutálva mondott búcsút.
Egy néma másodpercig csöndben néztem, ahogy csoszogó lépteivel eltűnt a legelső elágazásnál, és magamban azért imádkoztam, hogy tartsa a száját, jóllehet egy részem kételkedett az ígéretében. A lábaim megremegtek, bár ezúttal nem a Jobb Kar bombái miatt, hanem a félelemtől. Az ajkamba harapva küzdöttem a késztetés ellen, hogy Gally után rohanva elvágjam a torkát a kitört ablakok egyik éles szilánkjával.
- Sietnünk kell! – Newt megragadta a karom, és a hangár irányába rántott, ezzel meggátolva abban, hogy az egykori Elöljáróm után fussak.
Egymásban kapaszkodva másztunk át a falon ütött, szabálytalan lyukon, és egymást támogatva futottunk végig a kihalt folyosókon, míg az épület ismételten remegni nem kezdett. A plafonból aláhulló betondarabok nekicsapódtak a karjainknak és a vállainknak, a vakolat megült a hajunkban és megnehezítette a tájékozódást, de úgy számoltam, hogy már csupán egyetlen kanyar választott el minket a hangár belsejétől.
Mintha a Kitörés elszabadult volna az épületben, az emberek őrült módjára rohantak egyik faltól a másikig, míg mások leugrottak a feltárt vasajtó nyitotta szakadékba. A tekintetemmel a barátainkat kerestem, és hála a Berg propellereinek fülsüketítő hangjának, könnyedén rájuk találtam.
Már fél méterrel a padló felett lebegtek, és kegyetlenül a földre taszították azokat, akik az Alkotók közül megpróbáltak felmászni a rámpa szélére. Elhűlve néztem végig, ahogy az engem elkábító nő egymás után háromszor is a padlóra zuhant. Mégsem adta fel.
Ahogy Brenda sem.
- Mary! Newt! – kiáltotta Thomas a Berg széléről. A haját szétborzolta a mesterséges szél, a szemeiben megcsillantak az erős fuvallat kreálta könnycseppek. A kezét nyújtva sürgetett mindkettőnket.
Newt összefűzte az ujjainkat, így verekedtük át magunkat a tömegen, amikor ismételten felrobbant egy kiélesített robbanószer. A föld kettényílt a lábaink előtt, és kis híján a szakadékba estem, így csupán a szerencsén múlott, hogy mind a ketten talpon maradtunk.
Minho kiáltozva kapta el Thomas felsőjét, amikor a fiú a történtek hatására meggondolatlanul kimerészkedett a repülő rámpájának legszélére. A testvérem sikítva nyúlt utánunk, a bal keze megállt a levegőben, ahogy a könnyei utat törtek maguknak.
Brenda rácsapott a doktornő ujjaira, melyek görcsösen szorították a Berg talapzatát, és ahogy a nő a mélybe zuhant, a pilótafülke felé fordult és elrikkantotta magát. Newt pólójába csimpaszkodva néztem végig, ahogy Jorge közelebb repült hozzánk, viszont az omladozó plafonnak köszönhetően még így is méterek választották el tőlünk a gépet. A propellerekből fekete füst szállt az ég felé, amikor egy nagyobb betondarab ráesett a repülőre.
Ugranunk kellett.
Pár lépést hátrálva, egymást kezét szorongatva, futásból rugaszkodtunk el a talajtól, de egy kisebb csoport, tudván, hogy már semmi vesztenivalójuk sem maradt, utánunk vetette magát.
- Foglak – üvöltötte Minho, aki fogcsikorgatva próbált felhúzni a fedélzetre, ahogy azt Chris tette Newttal, de a lábaimon csimpaszkodó bököttek megnehezítették a dolgát. Úgy éreztem, menten kettészakad a testem, a végtagjaim sajogtak a megterheléstől.
Minho kezei megcsúsztak, és én majdnem a mélybe zuhantam, de akkor Thomas elkapott, és ahogy Brenda és Chris kibiztosították az éles lövedékkel töltött puskáikat, majd leszedték a rajtam lógó őrülteket, felhúzott és a karjaiba zárt.
Zihálva kapkodtam levegő után, miközben a fiú a hajamat simogatva hagyta, hogy a mellkasán pihentessem a fejem, mialatt Jorge egy egyszerű gombnyomással bezárta a Berg ajtaját.
- Akkor hát, irány Antarktisz! – kiáltotta hátra, miközben beállítva a helyes irányt, ütközésig tolta a műszerfalon elhelyezett, gomb végű karok egyikét. - A drága doktornő szerint gyönyörű és kellemes hellyé változott az elmúlt évek alatt.
Laposakat pislogva emeltem a tekintetem a spanyol fiúra, aki mosolyogva kacsintott rám, mintha csak megérezte volna, hogy őt bámultam.
A repülő tele volt emberekkel, akiket még sosem láttam korábban, és akik közül többen évekkel fiatalabbak voltak nálunk. Egy alacsony, fekete hajú kislány a rongybabáját szorongatva ült az egyik sarokban, míg egy göndör hajú, alig tíz éves fiú Newt összetépett levelének darabkáival kirakózott a szemközti fal tövében. Chris morogva vette ki a cafatokat a kezei közül.
- Rengetegen vagyunk – hüledezett Newt a szemeit dörzsölgetve, holott egy gyors létszámellenőrzést tartva könnyedén rájöhetett volna, hogy csupán a gép mérete miatt tűnt olyan soknak a „rengeteg”. Valójában mindössze ötvenhatan maradtunk. Ötvenhatan éltük túl a megpróbáltatásokat.
- Közel sem annyian, mint lennünk kéne – motyogtam az orrom alatt, a kezeimet szorosan és durván egymásba fűzve. Tisztában voltam vele, hogy a mellettem álló fiú nem szánt szándékkal hagyta figyelmen kívül a halottainkat, mégis felháborítónak tartottam, hogy egy röpke másodpercre eltekintett az áldozataiktól. Pedig ha a Siratók Danny helyett Newtot ragadták volna el, ha a villám Jack helyett Serpenyőbe csapott volna bele, ha Gally kése Chuck helyett Thomas mellkasát találta volna el...
- Hogyan történt? – összerezzentem, pedig egy lépéssel sem jött közelebb.
Egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Megpróbáltam felidézni a lány utolsó szavait, jóllehet a végső másodpercek teljesen összekuszálódtak az agyamban, mintha a sokk megpróbálta volna kitörölni a tragikus képkockákat, de az elmém egy része görcsösen ragaszkodott volna az emlékekhez. „Én... is.” Valami ilyesmit suttogott. „Csakis veled... veled törődtem.”
- Miután kiütött az ellenszer, az azt követő rengésnél beomlott a plafon – mondtam egyenesen Newt igézően barna szemeibe. A fülemben csengett a szétrobbanó villanykörték, a haldokló elektronikai rendszer sercegő hangja. - Halálra zúzta, amikor félre lökte Thomast és Minhót.
Óvatlanok voltunk, és ez Teresa életébe került. Ha csupán egyetlen egy másodperccel korábban felfigyeltünk volna a megrepedt plafonra, ha az ellenszer beoltása után egyből átsétáltunk volna a másik szobába, akkor talán még mind életben lettünk volna.
- Mindhármunkat megmentett – suttogta a fiú finoman az ölelésébe vonva. Az arcomat Newt szakadt felsőjébe temettem, úgy szippantottam magamba jellegzetes illatát, ami már az első közös ebédünktől kezdve egy munkával töltött napra emlékeztetett. Szinte magam előtt láttam, ahogy egymásnak hátat fordítva uborkát szedtünk Zart felügyelete alatt.
- Nem csak titeket – válaszoltam, egy röpke pillanatra felnézve a fiúra, akiért gondolkodás nélkül az életemet adtam volna. Teresa nélkül halott lenne, és ha Newt halott lenne, minden bizonnyal belepusztultam volna a hiányába.
Alig, hogy kimondtam az utolsó szavakat, úrrá lett rajtam a fáradtság, ugyanis adrenalin hiányában kifogytak a tartalékaim. A térdeim összekoccantak, ahogy a lábaim megremegtek a testsúlyom alatt, és ha Newt nem tartott volna meg, bizonyára a földre estem volna, ezzel újabb sérüléseket szerezve.
A szöszi alvezér a hónom alá nyúlva eltámogatott a Berg egyik sarkába, ahol leültünk Thomas és Minho mellé. A fejem a fiú vállán pihentettem, míg Newt arca nekinyomódott a hajamnak, a karjai pedig átkarolták a testem. A bökött szívének heves dobbanásait hallgatva pillanatokon belül elszenderedtem.
Amikor végül felébredtem, eltűnt a tömeg, így egy képlékeny másodpercig képtelen voltam eldönteni, hogy az elmúlt nap eseményei valóban megtörténtek-e, vagy még mindig a denveri fal másik oldalán felhúzott hangárban próbáltuk meg kipihenni a Buggyantaknál tett látogatás fáradalmait.
De akkor megláttam őt. A Nap fénye aranyszínbe öltöztette ég felé meredező tincseit, glóriát vonva a feje köré, mintha csupán percekkel korábban hullott volna alá a Mennyországból. A karjait a csípőjén pihentetve a tájat figyelte, de ahogy megpróbáltam állásba tornázni magam, megfordult és mosollyal az arcán üdvözölt.
- Meddig aludtam? – kérdeztem, miközben leporoltam a nadrágom, nem mintha ez olyan sokat segített volna a megjelenésemen.
A kezeimet nekitámasztottam a Berg falának, úgy lestem ki a fémlemez mögül, és kis híján elfelejtettem levegőt venni, amikor megpillantottam Antarktiszt. Az egykor még vastag jégtakaróval borított sziget dobjain sötétzöld fű sarjadzott, és rózsaszín-fehér virágok tarkították az északon elnyúló erdő szélét, míg a fákon vérvörös almák törték meg a levelek alkotta egyhangúságot.
- Már egy órája, hogy megérkeztünk – mondta. Az arca egyszerre volt boldog és mélységesen szomorú, pont, mint a Tisztáson töltött első napokon. Akkor azt hittem én voltam az egyetlen, aki képtelen volt megfejteni, mi járt az alvezérünk fejében, de mára már rájöttem, hogy épp ellenkezőleg; én voltam az egyetlen, aki képes volt meglátni a szívében rejtőző keserédes érzelmeket. - Nézd!
A fiú az ég felé röppenő madarak felé mutatott, de ahogy az apró teremtmények elszálltak a domb felett, a tekintetem megakadt Thomason és Brendán. A fűben feküdtek egymással párhuzamosan, jóllehet csupán a fejük volt egymás mellett, egyébként teljesen ellentétes irányban pihentették a lábaikat. A perzseltföldi lány kacagva ütött bele a testvérem vállába, aki erre kitépett egy maréknyi füvet és Brenda arcába dobta. Igazán boldognak tűntek.
- Valóban gyönyörű – suttogtam a többieket figyelve. Chris, Sonya, Serpenyő és még páran ideiglenes sátrakat építettek, de a technikájuk nem volt elég kidolgozott, ráadásul nem vették figyelembe, hogy a fákon élő állatok könnyedén elrághatták a vékony madzagokat, de leküzdöttem a zsigereimet marcangoló késztetést, hogy kijavítsam a hibáikat, és Newt mellett maradtam. A sátor még ráért.
- Bárcsak a többiek is láthatnák – motyogta Newt az orra alatt, a szemét egész idő alatt Minhón legeltetve, aki a legmagasabb domb tetején ült teljesen egyedül. Lehajtott fejjel figyelte a barátainkat, miközben az övébe csúsztatott késeket élezve, némán sóhajtozott, egészen addig, amíg Jorge meg nem dobta egy kisebb kaviccsal.
Minho azonnal ellentámadásba lendült, jóllehet szánt szándékkal visszafogta magát, még ha ezt nehezére is esett volna bevallani. A végén már nevetve, viccelődve, egymás kését élezve beszélgettek tovább.
- Szeretném hinni, hogy látják. – Átkaroltam magam, és hagytam, hogy Newt óvón közelebb húzzon magához. Már rég nem zavart az érintése, pedig egykoron egyszerre rémített halálra és dühített, amikor az engedélyem nélkül belépett az intimzónámba. A fiú mellkasának döntve a fejem, mosolyogva figyeltem a barátainkat, akik lassan teljesen magukévá tették az érintetlen földet, amit Ava Paige titkos dokumentumai megóvtak a számunkra. - Boldognak tűnnek.
- Mert kaptunk egy új esélyt. Igazad volt aznap, amikor elhagytuk az Útvesztőt – suttogta, a tenyereit az arcom köré zárva. Bőrkeményedéses ujjai nyomán egészen megborzongtam -, és köszönöm, hogy nem mondtál le rólam. Nélküled sosem... – Newt beszívta az alsó ajkát, miközben a homlokát finoman az enyémnek döntötte. - Köszönöm, Hercegnő.
- Szeretlek – búgtam lesütött szemmel, a tekintetem a szöszi keskeny ajkain pihentetve. Egyszerűen képtelen voltam másra gondolni; egyfolytában az járt az eszemben, hogy mi mindent megtettem volna azért, hogy megcsókoljon. És mintha olvasott volna a gondolataimban, az ajkai finom nyomást helyeztek az enyéimre. Ezúttal sem követelőzött; kivárta, hogy visszacsókoljam és elnyílt ajkaim közé zárjam megsebzett ajkait. Newt ujjai az arcomat simogatták, míg én átkaroltam a nyakát és még közelebb húztam magamhoz.
Aztán óvatosan elhúzódtam tőle.
- Egy verseny a folyópartig? – kérdeztem kihívóan, kacérságtól csillogó szemekkel, majd egy gyors puszi után finoman eltaszítottam magamtól a fiút és a Berg ingatag rámpájára ugorva futásnak eredtem.
Még hallottam, ahogy a szöszi utánam kiabált:
- Csaló!
Mégsem lassítottam le.
Ahogy a szél a hajamba kapott, és táncra kérte mogyorószínű tincseimet, hosszú ideje először igazán szabadnak éreztem magam. Széttárt karokkal, lehunyt szemmel rohantam, egyedül a pár perccel ezelőtt bememorizált képre hagyatkozva, és már az sem érdekelt volna, ha a balgaságom miatt Newt utolért volna. Mert számunkra ezt jelentette a szerelem: követni a másikat, bárhova is megy, bármilyen nehéznek is bizonyuljanak az előttünk álló akadályok.
Mert a szerelem nem más, mint törekvés. Törekvés a távolság leküzdésére. És mi minden egyes közénk ékelődött centiméterért keservesen megszenvedtünk, hogy az úton elhullajtott vércseppekből és verejtékből újjászülethessünk. Valami szebbként. Valami jobbként.
Egymás oldalán.
VÉGE
